Part 15

Hogy vagyunk mi ezzel itthon édes vajdám? A ki a nemzeti kaszinóba jár: az ma igazi szélsőbaloldali emberrel szóba se áll. Már az nem hozzá való társaság. Az is igaz, hogy mi meg ott vagyunk, hogy a melyik szélsőbaloldali meg a nagy urakhoz dörgölődzik, az meg már kezd elfajzani. Előbb-utóbb, titkon, vagy nyiltan mamelukká vagy klerikálissá válik. Nálunk, ugy látom, se a müveltség, se a becsület nem tudja egyenlővé tenni a társaság tagjait. Csak egy dolgot láttam, a mi összehozza a különben összehozhatlan elemeket s ez a kártya. S ez is csak addig, mig van elég pénz – elveszteni való.

Hagyjuk azonban a hazai bölcselkedést.

A közel fekvő városban, Obenasban, volt egy hires fogadó. Azaz hires volt fogadósa, a ki egykor Párisnak első szakácsa volt. Egy napon Pouyer-Cartier nőm tiszteletére itt egy reggelit rendezett, nőmet kérte fel a háziasszonyi tisztre s egyuttal a vendégek kiválasztására és meghivására. Nőm egyik oldalán Ducamp ült, másik oldalán a házigazda, Pouyer-Cartier. Ducamp igen jól érezte magát s igy szólt a házigazdához:

– Pouyer ur, ismer-e ön honfitársaink közt valakit, a ki képes lett volna kettőnket ily közel hozni egymáshoz?

– Kedves Ducamp, ha oly fiatalok volnánk, mint a grófné, az ő mosolyáért mégis csak kiirtanók egymást a világból, hogy a másiknak abból semmi ne jusson.

Ducamp erre nőmhöz igen szép felköszöntőt intézett, melyben igazat adott Pouyernek. Zajos tetszés kisérte a felköszöntőt.

Szivesen időzöm e nemes lelkü barátom emlékénél s ez téged ne untasson, édes vajdám. Majd meglátod a végét s igazat adsz nekem, hogy még ily kicsiségeket is följegyeztem.

Ducamp oly jól töltötte idejét, hogy mikor két hónap elteltével eltávozott, egészen megifjodottnak érezte magát. Két évre rá ujra találkoztunk Valsban, a mikor már kis fiammal együtt voltunk ott. Két hónapot töltöttünk el együtt igazi benső, bizalmas barátságban. Ragaszkodása hozzánk megható volt. Utoljára érezte magát igen jól, mert azután nem sokára kifejlődött gyógyithatlan májrák betegsége, mely sirba vitte. A fürdőn elmondta boldognak, boldogtalannak s kivált uj ismerőseinknek a két év előtt történteket.

Elváltunk. Többé nem láttuk egymást.

Egyszer csak gyászboritéku levelet kapok Genuában. Ducampnétól jött s tudatta velem férje halálát. De oly érzékeny szavakkal tudatta, hogy elfelejteni soha nem tudom. Levele igy szólt:

»Kedves gróf ur! Kedves barátunk! Dicsőült férjem utolsó lehelletével és utolsó szivdobbanásával egyesülten használom e szavakat s azért ön megbocsát nekem. Halála előtt négy nappal ágyához hivott bennünket, nejét s gyermekeit, s azt mondotta: A mint meghalok: azonnal irjatok gróf Károlyi Gábornak, a földön legnemesebb barátomnak. Neki köszönöm életem utolsó éveinek minden örömét. Irjátok meg neki, hogy életem utolsó perczében nőm és gyermekeim könyei közt rá gondoltam s hálás lelkem hozzá szállt. Te pedig angyali nőm, a mikor én már nem leszek, a hányszor rám gondolsz: annyiszor jusson eszedbe hű barátunk. A hány csepp könyed értem hull el: annyiszor emlékezzél meg ő róla is. Gyermekeimet pedig mutasd be neki, hadd simogassa meg fejét mindegyiknek s hadd fogjon kezet velük. Ő megteszi azt. Én pedig még nyitott sirom partjáról szives baráti hüséggel meghivom őt, valahányszor Párisba jön, oda szálljon hozzám versaillesi szerény házamba. Akkor én is otthon leszek. Áldja meg az, a ki jó lelkét teremtette.«

Igy szólt a levél.

Fájt a jó barát elmulása, de valami le nem irható boldogság volt éreznem, hogy neki örömöt szerezhettem.

Mi ér többet, édes vajdám? Az élőnek jó kivánsága, vagy a haldoklónak utolsó áldása?

Baráti érzelmeket sok gézenguzra pazaroltam. Öröm volt-e, hiuság-e, önzés-e, nemesség-e, hogy azoknak, kik köröttem voltak, mindig örömükre törekedtem? Régi barátaim közül senki se maradt meg. Kit a halál, kit a távolság, kit rossz szive, kit gyávasága tőlem elválasztott. Te vagy mellettem és még néhányan. Uj emberek valamennyien.

Az élőben mindig csalódhatunk. De az a baráti szó, mely a sir széléről röppen felénk, örökre hű marad.

De folytatom, a hol elhagytam.

Ducamp Párisba, mi pedig Olaszországba utaztunk.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 20: 1892-ben. A följegyzések első kötetét 1893-ban állitotta össze gróf Károlyi Gábor.

Eötvös Károly.]

FIAM SZÜLETÉSE.

(Vanetti urral leszámolok. – Bűnpöröm. – Velenczei utaink. – Beppina halála. – Endre fiam megszületik.)

Valsi fürdőorvosunk azt a reményt élesztette bennünk, hogy a jövő nyáron valószinüleg nem mehetünk Valsba, minthogy a fürdő annyira helyreállitotta feleségemet, hogy a jövő nyáron bizonyosan anyai örömöknek néz elébe. Közöltem ezt genuai orvosunkkal, Bertanival, a ki feleségemet szintén teljes jó egészségünek találta, de egyuttal kijelenté, hogy a valsi orvos jövendölése csak udvariaskodás volt, semmi egyéb. A mi egyébiránt nem zárja ki, hogy a jövő évre gyermekünk lesz.

A következő 1876-ik év nyarán csakugyan nem mehettünk Valsba, mert feleségem áldott állapotban volt, a valsi ut pedig hosszu ut lett volna s a valsi vizet használni amugy se lett volna szabad.

A telet Genuában igen jól töltöttük el, rendes Aqua-Solai lakásunkon. Minden héten kirándultunk Reccoba barátainkhoz s ők mi hozzánk. Szegény Milán grófné azonban mindig betegeskedett s napról-napra gyöngébb kezdett lenni. Én a legrosszabbtól kezdtem tartani.

A nyáron feleségemnek csak hüvös, tiszta levegőre volt szüksége s azért a nyarat Bagni di Lucca-fürdőben töltöttük.

Ezen a télen azonban volt egy kellemetlen esetem, a mit el kell mondanom. Hősködtem édes vajdám, kézzel-lábbal, mint valami korcsmai verekedő, de mentségem az, hogy a kényszerüség vitt reá.

Lakott Genuában egy Vanetti nevü ur, bankár és bizományi üzlet-tulajdonos, ki egyuttal az első magyar általános biztositó-társaság genuai főügynöke volt. Ismeretes egyéniség, de nagy széltoló s biztositó ügynöki állásánál fogva azt hitte, hogy neki joga van Magyarországot s minden magyart ócsárolni, gyalázni.

Ez az ur minden társaságban kedvezőtlenül nyilatkozott rólam. Azt állitotta rólam, hogy én nem vagyok igazi Károlyi gróf, ő ismeri Magyarországon az igaziakat, én jóformán csak bitorlom ezt a nevet.

No, e fölött csak nevettem, ezzel nem hozott méregbe. De azután uton-utfélen elkezdte a magyarokat piszkolni. A magyarok – mint mondani szokta – csak kanászok és utonállók, vagy szédelgők. Ez már boszantott s megizentem neki, hogy valahogy közelembe ne kerüljön, mert megránczigálom a fülét.

Néhány napra egy levelét hozta hozzám valaki, melyben egyenesen azt irta, hogy én nem vagyok gróf Károlyi, hanem egy bécsi menekült pinczér, feleségem pedig nem feleségem, hanem valami szökött pénztárosnő.

Ezt már nem hagyhattam megtorlás nélkül. Se engem, se országom, se feleségem nem hagyja békén. Elhatároztam, hogy a jó urat alaposan megfenyitem.

Fölkerestem Cambiaso barátomat. Derék, bátor, kitünő ember s jó pajtásom. Közöltem vele az ügyet s megkértem, legyen tanum, jőjjön velem, Vanetti urat meg kell fenyitenem.

Jött készséggel.

Vanetti lakása a Piazza Senarega terén volt. Lakása össze volt kötve üzlethelyiségével is, hol hivatalnokai voltak vagy tizenöten, idősb és fiatal emberek.

Vasárnap volt, délután 2 óra. A Senarega-tér máskor is a legnépesebb terek egyike. A sétálók nagy számban jöttek-mentek, sürt-forrt a nép Vanetti lakása előtt.

Bementünk hozzá.

Emberei a harmadik szobába utasitottak. Ott volt a főnök. Ott ült az asztal mellett az utczára néző ablak közelében.

Oda léptem hozzá, kezemben tartom a levelet s kérdem tőle:

– Vanetti ur, ön irta ezt a levelet?

Föláll, megnézi a levelet s elhalványodik. Hebegve válaszol.

– A levelezéssel nem foglalkozom, tessék a gróf urnak titkáromhoz fordulni, ő intézi az ily ügyeket.

– De ezt majd én önnel intézem el.

S e szóra ugy vágtam kétszer arczul, hogy neki esett fejjel az ablaknak, azt kitörte s feje kilógott az ablakon a piaczra s orditott, mint a viziló.

Erre az utczáról néhányan betódulnak, a szomszéd szobákból meg emberei rám rohannak. Jönnek rám, mint a felhő.

Tudnod kell édes vajdám, hogy én Párisban az okos, vagy nem okos franczia szokások egyikéből, a kocsmai verekedésből egy diplomás vivómestertől rendes tanórákat vettem vagy fél éven át. Különben is magas termetü voltam, karjaim és lábaim pedig átkozott hosszuk. Épen alkalmas az öklözés és rugás betanulására. Ehhez jött még a fejjel dolgozás, mely a francziának, már tudniillik annak – a kinek, ép oly mesterfogása, mint a bikának, kosnak, kecskebaknak. A magyar parasztlegény persze csak a fokossal, vagy furkósbottal tud bánni, de a franczia kocsmahős fejjel, lábbal és ököllel. No hát mindezt én jól megtanultam.

Épen Vanetti testvéröcscse rohant nekem először. Fejemet lehajtom s mikor rám akar hajolni, koponyámmal neki megyek az állának. Négy fogát abban a pillanatban kibukta, maga pedig hanyatt esett. Ez alatt a pénztáros nekem esik szemközt s megragadja ruhámat. Térdemmel ugy ütöm hasba, hogy rögtön elájul és fölfordul. Egy harmadikat pedig ugy rugtam mellen, hogy két széken is keresztül esett.

Vagy tizenketten voltak még ellenem. Ekkorra már a dühtől a vér elfutotta szememet és se látva, se hallva, valamennyinek neki akartam rohanni. Szerencsére Cambiaso barátom megőrizte hideg vérét. S a mint a három-négy leütött ember láttára a többi egy pillanatra megdöbbent s nem mozdult, megfogta kezemet s azt mondta:

– Most elég egyelőre Károlyi, menjünk.

Kilódit az ajtón, maga elállja az ajtót, kiveszi és megvillogtatja tőrét s odakiált Vanetti embereinek:

– Leszurom, a ki a gróf után megy.

S mindaddig feltartja őket, mig én az utczára le nem értem s a falnak nem támaszkodtam. Jött Cambiaso is, de utána az emberek is s ott a falnál megint körülvettek. Én azonban senkit közel nem eresztettem magamhoz. Azt megmondtam nekik, hogy elégtételt mindenkinek adok, de ha tömegesen jönnek rám, agyon ütöm őket.

Nem is mertek rám jönni.

Van egy öntudatlan borzasztó szokásom. Igaz, hogy életemben alig néhányszor fordult elő. Ha iszonyu harag és düh fog el, a nélkül hogy tudnám, ajkaimat összeszoritom s fogaim ugy csikorognak, csakugy harsog. Cambiaso azt mondta, hogy ez tartóztatta vissza az embereket. Én ezt nem is tudtam.

Bántatlanul, kényelmesen sétálva mentünk lakásomra. Mire haza értem, már meglehetősen lecsillapodtam, sőt nevetni is tudtam.

Feleségem halálra volt rémülve. Neki már holt hiremet vitték. Nagyon kellemesen volt meglepve és nagyon meglepve, hogy minden karczolás nélkül, mosolyogva mentem feléje.

Canzio, Garibaldi veje, jó barátom volt, valamint Bizzon is. Ez a Popolo szerkesztője volt korábban, a nagy franczia-porosz háboruban pedig Garibaldi hadsegéde. Ezeket rögtön fölkerestem s megkértem, hogy legyenek segédeim, ha Vanetti ur vagy emberei elégtételért jönnek hozzám.

Dehogy jöttek. Eszük ágában se volt. Két napig hiába várakoztunk otthon. Hanem e helyett ügyvédek kezébe adott, panaszt emelt és 100,000 azaz százezer frank fájdalomdij megitélését követelte rajtam. Kemény pör lett ebből.

Ügyvédjei hires ügyvédek voltak. Az egyik volt Gabella, az ügyvédi kamara elnöke. Ugy látszik, ekkor kezdődött meg az a szerencsém, hogy ellenem minden nagy pörömben mindig a kamara elnöke vitézkedik.[21] Másik ügyvéde Grafagni szintén hirneves genuai ügyvéd volt. Azonban ügyvédek dolgában én se maradtam hátra. Nekem meg három hirneves ügyvédem volt, barátaim igy látták jónak. Bianone, Berio és Maurizio. Büntető biróság tárgyalta az ügyet. Ugynevezett szenzácziós pör volt. Az volt egyik szerencsém, hogy rám fogták, hogy én előre fegyverkezve vaskeztyüvel rontottam Vanettire. Ez nem volt igaz.

Bár bőrömre ment a dolog, öt ügyvédnek, négy szakértőnek s egy államügyésznek a viaskodása nagy mulatságomra szolgált. Annyi törvényt idéztek össze-vissza ellenem és mellettem, hogy én sohase tudtam elhinni, hogy valamely országnak annyi törvénye legyen. Milyen egyszerü volt ez az én ügyem. Miért kellett ehhez annyi ügyvéd és annyi törvény? Órákig disputáltak például a fölött, mennyit ér egy kiütött fog és mennyit ér négy kiütött fog. Én abban a véleményben voltam, hogy négy kiütött fog négyszer akkora kár, mint egy kiütött fog. Rám erőltették, hogy nyolczszor annyi kár. Akkor láttam, hogy a kiütött fog értéke is ugy növekedik, mint a gyémánté. Maig se értem ezt a bölcsességet.

Pedig hiába volt az egész vita, mert a biróság elvégre is teljesen felmentett s még az én ügyvédeim diját is Vanettivel fizettette meg.

Különös véletlen volt, hogy ettől kezdve minden nap találkoztam az utczán Vanettivel. De nem sokáig. Valahányszor látott, oly indulatba jött, hogy rövid idő alatt megütötte a guta.

Ezt az esetet leszámitva, ez a telünk nagyon egyhangu volt. Törtük is a fejünket egy kis változáson s elvégre nem sikertelenül.

Milán grófnénak volt egy nagynénje, az öreg Pappadopoliné Velenczében. Vele már régebbről ismerősök voltunk s ez mindig hivott bennünket, hogy pár hétre látogassuk meg valahára. Ekkor végre ráálltunk.

Bucsuzni kirándultunk Reccoba szegény beteges barátnénkhoz. Ekkor mondta Milán grófné e szavakat feleségemnek:

– Édes jó Amelim! Emlékezzél meg örökké arról, mit mondok én most neked, öreg, beteg barátnéd. Férjed családjától soha se várd boldogságtokat. Se herczegné, se grófné nem vagy, se milliókat nem hoztál magaddal. A ti számotokra nincs mentség. Haza ti nem mehettek soha. Édes anyósod is csak addig lesz képes hozzátok jó lenni, mig haza nem megy. Otthon ő se lesz képes rokonsága miatt. A magyar főurak is olyanok, mint a német főurak. A ki nem »született«, azt nem ismerik. Te pedig nem vagy »született«. Gábor jóhiszemü becsületes ember. Ő mindenkiben bizik, testvéreiben pedig föltétlenül. Nem is azokban lesz a hiba. Hanem ilyen nagy családi ügyet elvégre tisztek, ügyvédek, ügynökök, birák végeznek. Azok pedig Gábort meztelenre vetkőztetik. Az öreg Beppina mondja ezt neked, ki tégedet ugy szeret, mintha leánya volnál.

A szavakat sokkal élesebben mondta, mint itt leirom. Beszélt már nekünk igy gróf Károlyi Ede unokatestvérem is egykor. Neki se hittem. Milán grófnénak egyébiránt egyben csakugyan igaza lett. A tisztek, ügyvédek, ügynökök és birák s még hozzá teszem, a miniszterek vetkőztettek le engem. Testvéreimnek nem állott ez szándékjukban eredetileg.

Mind erről azonban később.

Nagyon érzékeny volt elbucsuzásunk. Elkisért Milán grófné a kert végéig egészen a vasuthoz.

Mikor elváltunk, feleségem vagy száz lépésnyiről visszanézett. Milán grófné még akkor is az elválás helyén állt és zsebkendőjét arczára tartva nézett utánunk. Feleségem egy csókot küldött vissza s ezt kiáltá:

– Isten veled!

Beppina kedvesen intett s azt kiáltotta vissza utánunk:

– Nem elég az Isten veled, mondd Améli, még egy viszontlátásra.

A vasuti kocsiban szomorúan ültünk egymás mellett. Negyedórák teltek el s még egy szót se szóltunk egymásnak. Nőm egyszer csak azt mondja:

– Te Gábor, én nagyon félek, hogy szegény Beppinát nem látjuk többé, nem vetted észre, milyen rossz szinben van?

Épen ezen gondolkoztam magam is. Én is nagy változást találtam a grófnén. Rögtön mondtam nőmnek, attól félek: rákja van.

Ily hangúlattal értünk haza s másnap igy indultunk Velenczébe. De elhatároztuk, hogy onnan sietünk haza, hogy életben találjuk. Ugy ült rajtunk az a gondolat, mint valami nehéz köd, hogy a grófnét nem látjuk soha többé.

Velenczében hat hetet töltöttünk és Pappadopoliné, valamint Comello gróf, Beppina testvérje, igen szivesen fogadtak bennünket és szórakozásunkra mindent felajánlottak.

Itt lettünk arról bizonyosak, hogy feleségem áldott állapotban van. Ez már nagy változás volt. Sietnünk kellett haza.

De sietnünk kellett azért is, mert Comello gróftól azt hallottuk, hogy Beppina fölött orvosi tanácskozást tartottak s az orvosok nála gyorsan fejlődő rákot találtak.

Rossz előérzetem nem csalt.

Genuába érve, a szerencsés hirt siettünk volna Beppinával közölni. Ugy örült volna ennek. Hányszor mondta:

– Jaj Ameli, ha nektek fiatok lenne, mennyire szeretném; ez még segítene rajtatok a családdal szemben.

Én is azt hittem. Mind a ketten csalódtunk.

De ő nem sokáig.

Pár napig pihentünk s aztán átirtunk Milán grófnéhoz, hogy mehetünk-e már hozzá, sok kedves ujságunk van. Velenczéről is, magunkról is. Azt irta vissza: várjunk néhány napig, mert igen gyenge, majd megerősödik s akkor jobban tud örülni.

Alig egy-két nap mulva sürgönyt kapok Reccoból, küldjek jeget.

Küldtem, de magam is mentem azonnal.

Egy csomó orvossal találkozom. Rettentő komor arczczal fogadtak. Közölték velem, hogy a grófnénak nagy vérvesztése volt s hogy igen rosszul van. Azt pedig nekem semmikép meg nem engedik, hogy bemenjek hozzá.

De én be akartam menni s gondolkodtam, hogyan ejtsem szerét. Ötletem támadt. Velem volt, mint min denütt, Fofó kutyám. Ezt Beppina is jól ismerte s nagyon szerette. Mondtam Fofónak, ugasson örvendezőt. Rögtön megértette s rögtön teljesítette kivánságom.

A mint a grófné meghallotta a jól ismert hangot, azonnal mondta környezetének, hogy látni akar, mennék fel hozzá.

Nagyon kedvesen beszélgetett még velem. Kérte hajoljak hozzá. Megcsókolt kétszer.

– Az egyik csókot add át, Gábor, Amelinek.

Könyeim kicsordultak.

– Aztán el ne felejtsétek az öreg Beppinát. És el ne felejtsétek szavaimat, a melyeket én nektek mondottam. Ha pedig egykor hazamentek Magyarországba, engem még egyszer ott, a hol fekszem, meglátogassatok.

Mélyen elérzékenyedtem. Nem jutott az se eszembe, hogy megmondjam neki: feleségem áldott állapotban van. Pedig ez lett volna utolsó öröme. De halálát oly közel levőnek még se gondoltam, s ő se. Utolsó szava az volt:

– Hozd el reggel hozzám Amelit. Még szeretném látni.

Siettem Genuába. Feleségemmel csakugyan megállapodtunk, hogy reggel az első vonattal Reccoba megyünk.

Késő volt. A vonat indulása előtt megkaptam a sürgönyt, hogy hajnalban meghalt.

Nem vártam a vasutat, kocsiba ültem s hajtattam ki azonnal. Szegény jó barátnémnak csak holttestét találtam már.

De-Marinit nem tudtam vigasztalni. Igaz, hogy belőlem is ki-kitört a mély fájdalom. A holtat ketten együtt fektettük a koporsóba. A koporsót tele raktuk virággal és apró czipruslombbal. A koporsót én szögeztem le s aztán feladtuk a vasútra, hogy Velenczébe szállitsuk a Comello-család sirboltjába.

Feleségem a génuai pályaudvarba jött ki, hogy bucsut vegyen a koporsótól. Olyan megtörtnek alig láttam még feleségem, mint akkor. Féltettem egészségét és állapotát. Fájdalmát természetesnek találtam. Szegény grófné volt ugyszólván az első a magasabb rangu nők közül, ki nőmet mindjárt az első találkozásnál hű rokonérzettel s nemes barátsággal ölelte át. Oly kinos volt az elválás a koporsótól, ma is fájdalmat okoz, ha rágondolok.

Magunk maradtunk tehát Genuában.

Volt, volt ugyan ismerősünk is, barátunk is, de azok közt se De-Marini, se Beppina többé nem volt. Az ő kedvükért telepedtünk le állandóan Genuában s ők eltüntek mellőlünk.

Sokat tanakodtunk: mit csináljunk. Itt maradjunk-e vagy elköltözzünk? De hova költözzünk?

Haza nem jöhettünk. Családom kebelében az időjárás hidegebb, zordonabb volt, mint valaha. S aztán már mindenki belenyugodott abba, hogy Genuában el vagyunk temetve jól. Ha kimozdulunk: megint tele kiabálják, nem a család, hanem holmi hizelgők a világot rólunk, mint a kiknek nincs sehol maradásuk.

Ugy is veszett hiremet költötték már. Kik, kik nem: nem keresem. Apám nevében egy hirdetést tettek közzé a hazai és külföldi hirlapokban, hogy én tékozló vagyok, rólam a család többé tudni se akar, semmit helyettem ki nem fizet. A kósza hir már megtett tengeri rablónak is, hamis kártyabarlang vezetőjének is. Sohasem játszottam pedig semmiféle kártyát. Mindezekről később apám alsó rendü tisztjeitől értesültem. A magasabb rendü tisztek később is féltek velem szóba állani.

Tékozló – én? Ez bántott legjobban. Hiszen volt adósságom, magam se tudom mennyi, az igaz. De ez csak uzsoraszám volt. Hiszen mikor adósságaim valódi összegét, azt a mit pénzben kaptam, a nyolczvanas években kifizették: ez az összeg alig ment háromszázezer forintra. Házasságom óta tehát egy évre alig esett 15 vagy 20 ezer forint valóságos pénz.

Hát hiszen ez is pénz. Holmi szerény polgárcsalád vagy hivatalnok megborzad ennyi pénz hallatára.

De hát volt édesapámnak vagy 30 milliónyi vagyona s rám is nézett vagy négy-öt milliónyi örökség. S ha már gróf Károlyinak születtem: hát bizony engem annak neveltek is. Ha szabóvá vagy gépészszé nevelnek: hát lettem volna, ugy hiszem, meglehetős szabó vagy gépész. De mágnássá neveltek, még pedig gróf Károlyivá. S olyan mágnás, olyan gróf én is csak lettem, mint kevés kivétellel a többi.

Mért lettem hát tékozló? Hogy keveredtem én abba a hirbe? Bizonyára nem azért a hitvány husz, huszonötezer forintért, a melyet évenkint magamra és családomra valósággal elköltöttem.

Feleségemet nagyon szerettem. Ez volt gyöngeségem. Jobban szerettem, mint millióimat. Jobban szerettem, mint örökségemet. De hát gyöngeség ez? Hát annak a nőnek, a kit életben, halálban igazán szeretünk, ha módunkban állana, nem a csillagos ég ragyogó kelméjéből szabatnánk sétaruhát?

Én azt tettem volna. Én nem ismertem akkor más életczélt, mint feleségemnek és szegény kis Endre fiamnak örömére lenni.

De hát nem érzelgek, édes vajdám. Te is vad hazafi vagy. Mindig azt mondod: jöttem volna haza s éltem volna családom mellett a haza közügyeinek is. Meglehet, jobb lett volna. De nekem ezt a tanácsot nem adta senki. Sőt mindenki az ellenkezőt tanácsolta. Minél távolabb Magyarországtól – ez volt a jelszó.

Elvégre Beppina halála után a sok tanakodásnak az lett a vége, hogy feleségem lebetegedése előtt Genuából nem mozdulunk s azután majd meglássuk, mit csinálunk.

Mikor a nagy hőség beállott, megint Luccafürdőbe mentünk, hol nőm elég jól érezte magát.

Innen Milanóba mentünk néhány napra, hova szegény buslakodó barátunk, De-Marini is ellátogatott. Azt a néhány napot együtt töltöttük. Genuába októberben mentünk vissza. Vissza is kellett rendes lakásunkra mennünk, mert nőm novemberre már várta lebetegedését.

November 8-án a Paganini-dalműszinházban az Álarczos bált adták. Ott voltunk az előadáson s onnan, minthogy lakásunk onnan nem messze esett, gyalog mentünk haza. Éjjel nőm rosszul lett. Hajnal felé magához hivott s közölte velem, hogy a vajudás fájdalmait érzi. Orvost, bábát már korábban szemeltem ki magamnak. Gyorsan felöltöztem s magam futottam először a bábáért, aztán az orvosért. Az orvos volt Gerci tanár. November 9-én reggeli 9 órakor, épen vasárnapon született meg kedves kis fiam.

Életem legnagyobb öröme s azután mikor meghalt, életem legnagyobb fájdalma. Hét és fél évig élt nekünk, de mi e hét és fél éven át egyedül neki éltünk.

A góthai Perthes-féle grófok könyvében fiam születése november 12-ére van téve. Nem tudom, ki küldte be s honnan vették ez adatot, de ez tévedés. A születés 9-én történt.

Sokat tanakodtunk a fölött, mi nevet adjunk neki. Öt-hat név is fölmerült, végre megállapodtunk az Endre névben. Nekem azért tetszett, hogy őseim közt élt Kun László király idejében egy Endre, a kit Ördög-Károlyinak neveztek.

Ezentul pedig, édes vajdám, ha szegény jó kis fiamról irok: tarsd azt természetesnek. Mért ne lennék én is olyan apa, mint a zsidó, a ki fiában mindjárt Rothschildet lát, ha zsebpénzét a fiu két napig nem költi el és leányában mindjárt Blahánét ösmeri fel, mihelyt a leány zongora mellett visitani kezd. Mert hát én is azt mondom, hogy az én jó kis fiam a csodagyerekek közé tartozott.

Fél éves korában már beszélni tudott. Két éves korában kedvessége és okossága korához képest alig ismert határt. Három-négy éves korában mindenki bámulta őt, a ki csak megismerhette. Magyarul, olaszul, francziául már ekkor folyékonyan, fennakadás nélkül beszélt. Csak találkoznál olyanokkal, kik ismerték, hogy mind ezt ne tőlem, vakon szerető apjától hallanád. Édesanyámat is egészen elbájolta s édesanyám is nagyon szerette őt.

Négy és fél éves volt akkor, a mikor barátságba keveredett az öreg Garibaldival. Persze nevetnivaló ez a dolog. Garibaldi őt mindig »az én kis magyar barátom«-nak, ő pedig Garibaldit mindig »az én jó barátom«-nak nevezte.