Part 14

Itt az ugynevezett Inrea villát béreltem ki szép kerttel s fölséges kilátással. Betegségünknek, mint ha ketté vágták volna, itt azonnal vége lett. Szép napok, kedves társaságok, a felüdülés korszaka: kedves emlékü idő az, melyet itt töltöttünk. Feleségem minden báját és kedvességét fejtette itt ki előttem naponként. Olasz, franczia és magyar barátaink közül sokan fölkerestek.

Egyik magyar barátomról meg is kell itt emlékeznem. Csinos fiu volt, báró, később képviselő, némi kalandos természettel. Kijött Monte-Carlóba szerencsét próbálni s elvesztette minden pénzét. Ott ődöngött néhány frankkal, mikor vele találkoztam; se játszani, se haza menni nem tudott. Meghivtam hát vendégemnek. Szivesen elfogadta házam vendégszeretetét s heteket töltött nálam, mig végre hazulról pénzhez juthatott. Mikor utóbb haza jöttünk és családommal pörbe keveredtem, ez az én báró barátom feltünően kerülte házamat és még csak egyetlen látogatást se tett nálunk. Nagyon sok ilyen egykori barátommal jártam igy. Valamennyi a főranguak közül való.

Volt Genuában egy nagyon kedves és nagyon jó benső barátném. Milán Comello grófné. Anyámmal ő még a negyvenes évek óta, tán több mint harmincz év óta élt barátságban, én is ismertem kis gyermek korom óta s benne is irányomban különös benső vonzalom fejlődött ki. Családias beczéző néven neveztem Beppiná-nak. De-Marini ezredessel lakott együtt s vitt közös háztartást.

De-Marini Velenczében harczolt 1848-ban hazája függetlenségeért, a hős Manin oldalán. Később emigráns volt, Párisban élt s a magyar emigráczió tagjaival is megismerkedett. Andrássy gróf, Bittó István, Irányi, gróf Karacsay, Gorove s a többiek jó viszonyban voltak vele. Feltünő szép és kedves férfi volt. Az 1859-iki háboruban a »Bourgogne« franczia hajón vállalt tengerésztiszti szolgálatot, mert ez a hajó is egyebek közt Velencze ostromzárolására volt kiküldve. A villa-francai béke után Garibaldihoz csatlakozott, egyike a marsalai ezer hősnek, azután Medicis tábornok hadtesténél szolgált. Később átment az olasz haditengerészethez s ott mint sorhajókapitány tüntette ki magát.

Nagyon szerettem és becsültem. Mikor szegény Endre fiam született, Gyula bátyám volt keresztapja, de nem jöhetett a keresztelésre, tehát De-Marinit kérte fel helyetteséül.

Ő volt tehát valósággal az én keresztkomám.

Milán Comello grófnénak élt a férje, csak különválva éltek. Egyszer a gróf és neje, mikor még együtt éltek, véletlenül valamely fogadó éttermében találkoztak az ismeretlen De-Marinival. A gróf heves ember volt, valami miatt nejével összepörölt s a nőt a társaság füle hallatára nagyon hangosan szidalmazta. Hangosan és parasztosan. De-Marini közbe szólt:

– Bocsánat, uram, e nemes hölgy iránt, itt előttünk, nagyobb gyöngédséget tanusíthatna.

A gróf dühbe jött.

– Mi köze önnek e nemes hölgyhöz? Tudja ön azt, hogy ez az én feleségem? Szabad kérnem jegyét?

– Önnek felesége lehet, mi előttünk nemes hölgy, én csak ismétlem figyelmeztetésemet.

Ezzel kicserélték névjegyüket s más nap megverekedtek.

A verekedés után, melyben a gróf sebesült meg, a gróf azt mondta De-Marininek:

– Ha ön feleségem lovagjává szegődött, most lesz alkalma állandó lovagjává lenni.

Elkergette a grófnét, ő maga pedig elutazott.

Ez után ismerkedett meg De-Marini Milán grófnéval, gyöngéd és nemes szerelmi barátság fejlődött ki köztük, házasságra is léptek volna, de a férj élt, tehát nem lehetett. Barátságukat csak a halál szakította meg. A grófné 1883-ban halt meg. De-Marini gyászjelentését pedig tavaly[20] küldték el nekem.

Az időben, mikor mi Nerviben laktunk, De-Marini és Milán grófné Genua mellett egy kis városban, Reccoban laktak együtt. Egy szép villában, melyet együtt rendeztek be. Ekkor és itt mutattam be nőmet Milán grófnőnek. Az első pillanatban megszerették egymást s nőmnek nem is volt jobb barátja haláláig, mint Milán grófnő, a kit azután ő is, én utánam, csak Beppinának nevezett.

Ez volt oka, hogy ekkor hosszabb időre állandóan Genuában telepedtünk meg. Anyám is kegyesebb volt hozzánk, feleségemmel is kibékült s ha feleségem nem lett volna olyan nyersen szókimondó s anyám iránt mindig tökéletes figyelemmel tudott volna lenni, hiszem, hogy családommal a béke helyreáll előbb-utóbb. Anyám ekkor maga gondoskodott arról, hogy itt állandó lakásunk legyen, ki is szemelte s át is vette számunkra Milán grófné egykori lakását s mi szives köszönettel fogadtuk. Hiszen hazajönni Magyarországba nem lehetett, összekelésünk óta pedig örökké hazátlanul bujdostunk s örökké fogadóban laktunk. Nagyon is jól esett tehát az a különben nem nagy, de kedves lakás s mi jó kedvvel költöztünk bele.

Azonban nekünk a sors már nem akarta megengedni a nyugalmas otthonlétet.

Alig költözködtünk be kis lakásunkba: Genuában kiütött a kolera. Nőm különben is gyöngélkedett, lehetetlen volt ott maradni. Orvosunk Bertani volt, Garibaldinak barátja s szintén orvosa. Ő is erősen biztatott, hogy nőm csak menjen valahova. Épen nálunk volt egy barátom, Lestibondois, nejével együtt, ők is mentek Monte-Carlóba, hol szép nyári lakásuk volt, elvitték magukkal nőmet is. Én még ott maradtam némi dolgaim s a lakás elrendezése végett egy darabig. Bertani különben megigérte, hogy a kolera megszünéséről értesíteni fog.

Monte-Carlóban vagy egy hónapot töltöttünk.

Tudd meg édes vajdám, hogy én nem játszottam soha.

Nem mondom, hogy tréfából egyszer-kétszer a társaság kedveért egy-egy aranyat oda nem dobtam, de a mi a játék, azt én nem üztem egész életemben. Se kártya, se fogadás, se gyöp, se verseny nem volt természetem. Sok szerencsétlenséget, de néhány szerencsét is láttam ott, de engem nem ingerelt egyik se. Nem tudom, ha megkapom örökségem, ha milliókkal rendelkezem, e tekintetben nem változott volna-e meg természetem? De nem hiszem. A tőzsdéről fogalmam se volt soha.

Egy hónapi ottlétünk után türhetlenné vált a meleg. El kellett határoznunk magunkat, hogy elmegyünk valahová a hegyekbe.

Nizza mögött, mintegy husz órai kocsiút távolságra van az Alpesek közt St.-Dalmas. Fönt a hegyekben, gyönyörü vidék, egészen félreeső hely, kitűnő levegő. Ott már csak nyugodtan lehetünk, oda se kolera, se hőség, se hitelező, se pénzevesztett játékos jó barát el nem talál. Van ott egy nagy katlan, óriási hegyektől körülvéve.

A katlan tele százados fákkal, szép pázsitokkal, gazdag vizü patakokkal. Egy régi nagy épület van ott, valaha zárda volt. Ez a hôtel, csak itt lehetett lakást kapni. Ide költöztünk tehát barátainkkal együtt.

Egy hónapot töltöttünk itt. De maradtunk volna tovább is, ha egy furcsa eset közbe nem jön s ha valami ostoba fölfedezést nem csinálunk.

Egyik napon rosszúl lett mindenki a nyaraló telepen. Hasfájás, szédülés, általános rosszúllét érzése vesz erőt mindenkin. Általánossá kezd válni a vélemény, hogy utánunk jött a kolera. Hosszabb tanakodás után rájövünk, hogy csak azok betegek, a kik a reggelinél, nálunk ebédnek hívják ezt az étkezést, részt vettek. Ez nekem szeget üt a fejembe. Fölkeresem az orvost, figyelmeztetem s rögtön karon fogom, menjünk a konyhába, vizsgáljuk meg az élelmiszereket, fűszereket és edényeket. Egy kicsit vonakodott az orvos, de egy amerikai vendég a másik karját fogja meg s visszük, húzzuk, biztatjuk előre.

A konyhában nem sokáig kellett kutatnunk. Rögtön rájöttünk a rézedények tisztátalanságára. Minden edény tele volt rézrozsdafolttal. Ezen kívül nem volt kimosva egy se. Mindegyik tele volt ételmaradékkal. Ezen kívül is a piszok, szemét, rendetlenség leirhatlan. Csontdarabok, húsczafatok, zöldségek, mállasztott baromfitollak hetek óta ott rohadva, áporodva földön, padon, asztalon. Minden törlő-ruha piszok és szenny. No hiszen ilyen főzés, ilyen tisztaság való kolera elől menekülőnek.

Az orvost majdnem agyonütötték. A vendégek közt is nagy lett a ribillió. Egyszerre elindult vagy husz család. Minden kocsit lefoglaltunk, Mentonéba kocsikért izentünk, akkora lett az elköltözési buzgóság, hogy egyetlen vendég se marad ott, ha elég kocsi akad.

Nem is maradt. Másnap én is mentem.

Mikor már kocsink fel volt rakva, felülés előtt kimentem körülnézni a kocsit, hogy minden podgyászunk fel van-e rakva s jól van-e felkötözve? Nem vesztjük-e el az úton? A mint nézegetem, inasom a hátam mögé sompolyog s fülembe súgja:

– Gróf úr vigyázzon, mert néhány percz múlva meg akarják ölni.

– Kit akarnak megölni te fajankó?

– A gróf urat.

– Kik?

– Az itteni emberek, a kiket megkárosított. Én jól látom ezt.

Ez az inas egy kis tizennégy éves nápolyi gyerek volt; – még Nápolyból hoztam a ficzkót, neki bizony a készülődő bravo-dolgokban s azok felismerésében lehetett valamelyes jártassága.

– De honnan gondolod mégis?

– Hallottam a konyhában a beszélgetésüket, már tüzesítik is a vasnyársat, azzal akarják leszúrni. Tüzes vassal.

Nem hittem ugyan, de mégis figyelmesebb lettem. És csakugyan, a mint hátranézek, látom, hogy egy ember közeledik felém, két kezét háta mögött tartva. Rá kiáltok:

– Mit akarsz?

– Majd meglátja mindjárt.

Közeledik felém s nyomban rá másik három ember is. Rögtön eszembe jutott kis nápolyi inasom figyelmeztetése.

Elővettem revolveremet s az első emberre, a ki hátra tett kézzel közelgett felém, ráczéloztam. Egyuttal rákiáltottam a többire is:

– A ki egy lépést közelit hozzám, lelövöm.

Lestibondois barátom épen kiáltásomra lépett ki az ajtón. Látta a jelenetet, rögtön két amerikait szólitott oda, valamennyi revolverét vette elő s igy mi is négyen voltunk.

Igen gyorsan lefegyvereztük az embereket. Annál, a ki hátratartott kézzel jött felém, egy izzó tüzes végü vasrud volt, méter hosszu. Kis nápolyi inasom tehát jól látott és hallott.

A lefegyverzett emberek arczáról azonban elfojtott düh sötétlett ránk. Azért mi a kocsikra nem ültünk, hanem asszonyainkat felraktuk s aztán mi, lövésre készen, gyalog kisértük a kocsikat a legközelebbi faluig. Ott az ügyet átadtuk a csendőröknek. Pár nap mulva bezárták a vendéglőt.

Az egész eset részletesen leirva megjelent a párisi »Figaro« hasábjain. Egyéb apróbb külföldi lapok pedig rémes meséket közöltek ezután, hogy St.-Dalmasban miként mérgezik és ölik rakásra az embereket.

Visszamentünk Mentoneba és Monte-Carloba.

Genuában még mindig pusztitott a kolera, oda nem mehettünk, kénytelenek voltunk tehát a telet Nizzában tölteni. A Pension Milliében vettem föl egy kis földszintes lakást. Itt huztuk ki a telet.

Ekkor jött hozzánk komornának az öreg Philomén. Azaz most öreg már, de akkor, tizenöt év előtt még nem volt öreg. Hivebb cseléd, mint ő, még nem volt a világon. Te is belátod, édes vajdám, ha elmondom történetét.

Nagyon sokat utazott. Mikor mint fiatal menyecske férjét elvesztette, beállott a Messagerie Imperial hajóra első komornának s négy évig utazott Marseilleből kiindulva Európa, India, China és Japán között. Két évig szolgált Japánban valami furcsa nevü ottani nagy urnál. Megbetegedett, a szolgálatból ki kellett állnia, haza jött Európába s Valsban huzódott meg, hol végre teljesen kigyógyult. Ezután került hozzánk s állandóan feleségem mellett volt. Észrevette azonban csakhamar, hogy az olasz étkezéshez nem tudunk hozzá szokni, arra kért bennünket, engedjük meg, hogy ő főzhessen is nekünk, szakácsnénk is lehessen s igérte tüzzel, hogy ő azért jó komorna is lesz. – Igy adta elő a dolgot. Később bevallotta, hogy ezt azért tette, hogy a szakácsnéra való kiadást nekünk megtakaritsa, mert észrevette, hogy néha pénz dolgában meg vagyunk szorulva. – Engedtünk kérésének.

Mikor szegény kis Endre fiam született, akkor meg arra kért esennen bennünket, hogy tegyük őt Endre mellé. Megtettük. Oly hiven, buzgón, szeretettel ápolta kis fiamat, hogy azt elhinni alig lehet. De kis fiam is végtelen ragaszkodással csüngött rajta s pillanatig se tudott nála nélkül lenni.

Mikor kis fiam meghalt, mindig sirt. Néhány nap mulva sirva elém állt:

– Engedje meg a gróf ur, hogy én haza menjek. Itt én magam is meghalok, a kis gróf után megöl a bánat.

El kellett bocsátanom. Fájdalmam a nélkül is nagy volt s az ő örökké szomoru, örökké siró arcza még növelte fájdalmamat. Nyugdijat adtam neki s elbocsátottam.

Sokszor voltam, jól tudod édes vajdám, oly helyzetben, hogy pontosan nem fizethettem. De akárhol vettem a pénzt, ha kölcsön kértem, ha megkoplaltam, ha zálogházból hoztam, a jó Philoménnek nyugdiját mindig pontosan fizettem. Haza ment Francziaországba, szülővárosába. Ez Firmini, St.-Etienne mellett.

Hogy, hogy nem, megtudta, hogy családommal perben állok, nagy anyagi bajokban vagyunk s hogy gyakran nélkülözünk. Irt levelet. Nemes sziv gyöngédségével azt irta, hogy ha már a szegény kis Endre fiam mellett nem lehet, hát haza megy öreg szülőit ápolni s akkor se külön lakásra, se háztartásra, se a nyugdijra nincs szüksége. Ha pedig szüksége nincs rá és meg se szolgálhatja: akkor tovább nem is fogadja el.

Nagyon meghatott ez a gondolkozás s alig tudtam rábirni, hogy azt a kis havi fizetést fogadja el. El is fogadta, hanem egyszer csak nálunk termett 1886-ban itt Budapesten. Akkor már állandó lakásra tudtunk szert tenni s nagy örömmel láttuk, mint vendéget. De ő nem vendégnek jött, hanem – mint mondta – fizetését megszolgálni és azért is, mert ott Francziaországban senkit sem talál, a kivel szegény kis Endréről elbeszélgethessen.

Azóta nálunk volt, s te is jól ismerted édes vajdám. Ő volt tehát az, a kivel Nizzában összekerültünk.

Deczember végén megszünt a kolera Genuában. Bertani rögtön értesített, hogy most már mehetünk vissza. Vissza is mentünk nemsokára s valahára el tudtuk foglalni kis lakásunkat állandóan.

E lakás az Aqua Sola nevü kis téren volt, épen szemben azzal a ponttal, a hol most Mazzini szobra van felállítva. Magas földszint.

Sok baj, sok kellemetlenség, sok szomorúság ért minket e kedves kis lakásban. És mégis, mig élek, mindig örömmel gondolok rá vissza s emlékeimet, melyek hozzá kötnek, a mindig növekedő múlt csak kellemesebbé teszi. Itt volt életemnek legnagyobb és legtisztább öröme, mert itt született s pár éven át itt növekedett kedves kis Endre fiam. Örök változással teljes életem s az özönnel rám ható lelki benyomások épen, sértetlenűl, üdén hagyták szivemet az apai örömök iránt. Valami csodálatos, valami fenséges van ezekben az örömökben. Sohase gondolkoztam, de mindig mélyen éreztem ebben. Minden időm, minden órám, melylyel rendelkeztem, kis fiamnak szenteltem. Minden butor, melyen fiam mászkált; minden küszöb, melyen átesett; minden sarok, minden falrész, melyben, mikor járni tanult, megkapaszkodott, kedvessé lett nekem.

De más okom is volt megszeretni kis lakásomat. Serdűlő korom óta itt volt először állandó tanyám. Csak a gyermekkort töltöttem otthon s otthon is Pest, Csurgó és Nagy-Károly közt, gyakran utazva Bécsbe és Olaszországba még akkor is. Azután rám következett az örökös bujdoklás és költözés korszaka Európán, Áfrikán, Ázsián keresztül. Házasságom elzárta a hazámhoz és családomhoz vezető utat. Feleségemmel is örökké költözködtünk két országon keresztül. A költöző madárnak is két otthona van, de legalább nem több, mint kettő s az a kettő bizonyos. Nekünk nem volt egy se s eddig bizonyos és állandó épen nem volt.

Megérted-e tehát, édes vajdám, miért emlékezem én oly szivesen génuai lakásomra, a hol legalább néhány évet kedves nyugalomban töltöttem el s a hol a hitelezőkön kívül nem üldözött senki. Az igaz, hogy azok eléggé üldöztek.

Ezen a lakáson látogatott meg bennünket Gyula bátyám nejével, szegény Georginával és anyósával, előbb gróf Károlyi Edénével, most gróf Károlyi Sándornéval. Kedves, derék, jó, nemes asszony volt Georgina, egyedüli ángyom, ki szerény hajlékomat látogatásával megtisztelte. S nemcsak udvariasságát, hanem jó rokoni szivét is elhozta magával. Sok idő telt el azóta, meg is halt ő régen, de még ma is édes nekem erre a látogatásra emlékeznem.

Innen szoktunk hetenként átrándulni Reccoba, Milán grófné és De-Marini látogatására. Ők is itt kerestek föl bennünket gyakorta. Valamint többi barátom is. Megemlítem szegény Cambiasot, kivel nem egyszer kerestük föl Garibaldit s ki utóbb megőrűlt és meghalt. És megemlítem az öreg Dolfust, ki Olaszország egységeért s törhetlen szabadelvüségeért annyit áldozott és annyit szenvedett. Ő is meghalt régen.

Feleségem azonban mindig gyöngélkedett. Párisi nagy balesete óta csak nem tudott igazán fölépülni.

Egyszer már annyira volt, hogy semmit nem tudott enni. Az orvosok fürdőt ajánlottak. Egyik egy, másik másféle fürdőt. Ismertem én már a jó orvosok szokását. A hol tudományuk a betegség makacsságán hajótörést szenved: ott fürdővel állanak elő. A fürdőn öt-hat hét alatt aztán a beteg vagy jobban lesz, vagy rosszabbúl. Ha jobban lesz: tanácsuk bevált. Ha rosszabbúl lesz: a fürdőorvos az oka. Olyan bizonyosan tudtam már ezt, mint a holnapi napot. De hát csak szót kellett fogadni.

Valsra határoztuk a menést. Feleségem már ülni se tudott. Matráczokat, vánkosokat kellett a vasutra vinni magunkkal s ugy lefektetni. Négy napi keserves utazás után végre oda érkeztünk, de feleségemet a betegség és az utazás annyira kimeritette, hogy ugy nézett ki, mintha haldokló lett volna. Kaptam is elég szemrehányást, minő lélek van bennem, hogy a szegény asszonyt igy hurczolom s nem engedem otthon nyugodtan meghalni.

Azonban csoda történt.

Nőm, a mint a gyógykezelésbe belekezdett, napról-napra láthatólag javult oly hihetetlen gyorsasággal, hogy három hét mulva mind testi, mind szellemi üdesége, mind kedélyének csapongó vidámsága teljesen visszatért. A negyedik hétben már ő volt a társaságnak egyik ünnepelt központja.

Társaságunk pedig csakhamar nagy lett s kiváló férfiak nem hiányoztak belőle. Ezek közt föl kell emlitenem Pouyer-Cartier volt franczia pénzügyminisztert, a ki nemcsak szellemes, de egyuttal figyelmes férfiu is volt s közte s köztünk nagyon bizalmas viszony fejlődött ki.

Egyszer egészen véletlenül furcsa kérdést intézett hozzám.

– Nem világosithatna engem föl édes gróf, miféle viszony áll fönn Ausztria és Magyarország között?

Elnevettem magam.

– Hogy jut ilyen kérdés önnek eszébe?

– Kérdeztem már osztrákot is, magyart is, professzort is, követet is erre nézve, de minél többet magyaráztak, annál kevésbbé értettem. Két állam-e az egy; egy állam-e a kettő; szövetséges állam-e vagy államszövetség-e az a monarchia?

Ezek a kérdések mind arabul hangzottak az én fülemben.

– Hiszen ha én e kérdésekre felelni tudnék, nem gróf Károlyi lennék én, hanem valami penészes professzor. Én csak annyit tudok, hogy a magyarok szabadon beszélnek Budapesten, az osztrákok pedig szabadon cselekesznek Bécsben.

Sokat politizáltunk, de én ennél tovább menni nem tudtam. Nem is akartam. Semmitől se irtóztam jobban, mint a politikai elmélkedéstől. Azóta ugyan én is belekeveredtem a politikába, de elmélkedni s kérdések fölött vitatkozni ma sem szeretek.

E helyett el kell mondanom egy hires tanáromnak s haláláig nemes jó barátomnak esetét, kivel e fürdőn összejöttem s ki mindvégig társaságunkhoz tartozott.

Ez volt Ducamp Eugén.

Feltünt nekem egy félig ismerős, félig ismeretlen öreg ur, kit a sétányokon s a köztermekben gyakran láttam, mindig megnéztem, mindig ismerősnek véltem, de a kinek se neve nem jutott eszembe, se az, hogy mikor, hol, mily körülmények közt találkozhattam vele.

Szép, szabályos, okos arcz, hófehér szakállal. Kimerülten, betegen, szenvedő tekintettel, törődött, agg embernek látszatával mindig magánosan, félrevonultan, társaság nélkül ült vagy sétált csöndesen, vagy olvasgatott. Minden találkozásunk alkalmával rám nézett, mintha ismert volna, de meg nem szólitott.

Ismert is ő engem, a mint később kitudódott.

Kérdezősködtem utána: ki az? A legnagyobb gyülölettel és megvetéssel beszéltek róla, mint gyilkosról vagy tolvajról, zsebmetszőről. Közölték velem, hogy Lambessában fogoly volt, börtönben ült öt évig s egyike a leggonoszabb embereknek. Mindenki kerülte gondosan és tüntetőleg.

Én nem nyugodtam meg, tovább kérdezősködtem. Társaságom főleg bonapartistákból és legitimistákból állott a franczia arisztokráczia köréből. Oly gyülölettel emlékeztek róla, hogy azt nem tarthattam természetesnek. Észrevettem, hogy a gyülöletnek politikai természete van.

– De mi hát a büne?

A legitimisták azt állitották, hogy nagy része volt Lajos Fülöp elkergetésében. A bonapartisták azt állitották, hogy az államcsiny alkalmával Louis Blanc és Victor Hugo táborához tartozott.

– No ez még nem a legnagyobb bün, mondják meg önök valahára a nevét!

– Ez az a hirhedt nimesi képviselő, a parlament tagja, Ducamp Eugén.

– Ducamp! Az én egykori kedves tanárom, a kit 1862-ben, 1863-ban a genfi egyetemen oly szivesen hallgattam.

Rögtön eszembe jutott minden. Siettem hozzá, bemutattam magam s megkértem, tiszteljen meg azzal, hogy társaságunkban részt vesz.

– Nagyon köszönöm kedves gróf, kedves tanítványom. Én önt azonnal felismertem, de bemutatkozni nem akartam. Az ön társasága más politikai tábor, a mely nem tür meg engem. Én indexen vagyok előtte. Nem akartam önnek kellemetlenséget okozni.

Sokáig vele voltam s végül megmondtam neki, hogy én a társaság véleményével nem törődöm, feleségemnek a legelső alkalommal bemutatom.

Ő, mikor a lambessai fogházból 1858-ban kiszabadult: azonnal emigrált, de nem Anglia, hanem Svájcz felé. Genfben tanári állásra jutott és megnősült. De most már nagyon megöregedett.

Az alatt, mig én vele sétáltam és beszélgettem, feleségem társasága csak nézett, csak bámult s el kezdett Ducampra pletykázni. Meg nem foghatták, hogy ilyen emberrel szóba állok.

Odamentem feleségemhez, a ki rögtön azt kérdezte, miféle jött-ment ember nyakába aggatództam?

Én magyarul elmondtam nőmnek, hogy régi ismerősöm, kedves barátom. Egyuttal elmondtam multját, nemes jellemét, mai állását, s kértem nőmet, hogy a mikor bemutatom, legyen hozzá különösen kedves és előzékeny.

Ehhez nagyon értett, ha akart, feleségem. Viszont, a kit nem akart társaságában látni: annak csodálatos hidegséggel és gyorsasággal tudott ajtót mutatni.

A mint átöltöztünk s ebédre lejöttünk, első dolgom volt Ducampot karon fogni s nőmhöz vezetni. E szavakkal mutattam be:

– Grófné, Ducamp képviselő, kiről annyit beszéltem s kiről ön is sokat fog majd nekem beszélni.

Feleségem nagyon szivesen fogadta s az asztalnál maga mellett mutatott neki helyet. Pár nap alatt a legbensőbb barátok lettünk s feleségem nem győzte eléggé dicsérni nagy müveltségét s kellemes társalgását.

A jég meg volt törve. A rideg nézetü és modoru arisztokraták egymásután kérték meg nőmet, hogy nekik Ducampot mutassa be. Nem volt séta, mulatság, vagy kirándulás ezután, melyben Ducamp részt ne vett, sőt főszereplő ne lett volna. Kitünő zongorázó s hajlott kora daczára is gyönyörüen énekelt. Szép, tiszta, reszketés nélküli hangja volt s a franczia, spanyol, olasz és svájczi nemzeti dalokat egymásután énekelte. Egész társaságunkat elbájolta s feleségemhez magas tisztelettel ragaszkodott.

Elvégre az öreg Pouyer-Cartier is megkérte nőmet, hogy neki Ducampot mutassa be. Nőm azonban dévajon s minden párisi etikett ellenére Pouyer-Cartiert mutatta be Ducampnak. Sokat mosolyogtak ezen, de elvégre fürdőhelyen mindenki egyenlő Franczia-, Német- és Olaszországban.

Ott igen, de nálunk nem. Valami furcsa ripőkségnek tünt fel előttem az itthoni szokás, mely nemcsak Budapesten, hanem a magyar fürdőkön is születés, rang, foglalkozás és vallásfelekezet szerint különiti el a társaságokat, mintha a magyar társadalom különböző fajta juhnyájakból állana, a melyek még a legelőn se lehetnek, még a zöldben se mulathatnak együttesen.

De azért mégis megtörtént, hogy tárgyamra visszatérjek, hogy a nagy bonapartista s Thiersnek hires minisztere, Pouyer-Cartier ettől kezdve a legbensőbb barátságot tartotta fenn a szélsőbaloldali Ducamp-al. S nem győzte előttem dicsérni, hogy minő müvelt, nagy tehetségü és kedves ember ez.