Part 13

El is kereszteltem azonnal Sardou darabja után Seraphinenek. Igy is hivtuk valamennyien, de azután lassanként mégis csak Fofó név fejlődött ki a Seraphineból. Csodálatos ez. Sokszor eltünődtem azon, miként alakulnak át a nevek, kivált a sokszótagu nevek. Miként lesz az Elisabethából Böske, az Izraelból Szrul, a Gregoriusból Gecző. Igy lett Seraphineból Fofó. A tudósok fejtsék meg ennek a titkát.

A kutya gondos ápolásban s kitünő nevelésben részesült. Azt a hüséget és ragaszkodást, melylyel ezt meghálálta, leirni nem lehet. Velünk is volt mindig, a meddig élt. Ha pedig én magánosan utaztam haza vagy máshova: mindig magammal vittem. Magyarországi hitelezőim már egyenesen őt kisérték figyelemmel. Az ügyvédek engem nem ismertek, hanem Fofót ismerték, s ha már meglátták az Egyetem-téren, ugy jöttek rám, mint a sáska. Gyula bátyám irta is egyik levelében, hogy ha Magyarországba jövök, ne hozzam magammal, mert különben inkognitó nem jöhetek.

Olaszországban tiz évig volt velünk.

Mikor Endre fiam született s látta, hogy azt mennyire szeretjük s egyik kézből a másikba adjuk: ezért nagyon megneheztelt. Erőt vett rajta a féltékenység. Egy darabig rá se nézett a gyerekre. A bábára gyanakodott, hogy az csempészte be a házhoz. Ezért a bábát elemésztette volna egy kanál vizben. De mikor később látta, hogy a dolgon már nem segithet, akkor Endre fiammal mégis kibékült, sőt annyira szerette, hogy a dajkával együtt ő is mindig kisérte s fölötte éber figyelemmel őrködött. Hanem a bábát azontul is mindig erős gyanuval fogadta, s valahányszor jött, mindig gondosan megvizsgálta, nem hoz-e magával kis babát. Egy második gyereket bizonyára nem tűrt volna meg a háznál.

Halálát aggkori elgyengülés okozta. Ez Francziaországban a luxeilles-i fürdőben következett be. Öreg volt már, őszült, se látott, se hallott jól. Ragaszkodása annál nagyobb volt hozzám.

Egy napon reggelinél voltam. Feleségem már haza ment, de én még az étteremben maradtam. Feleségemet Deville tábornok, ősz öreg katona barátom kisérte haza. Egyszer csak jön a tábornok nagy sietve.

– Jőjjön, jőjjön csak, barátom, haza azonnal, kéreti a grófnő, nagy baj van, a Fofó aligha végrendeletet nem akar csinálni.

Feleségem tudniillik Fofót nagy nyugtalanságban és szomoruságban találta. Sirt és nyöszörgött s valamit mondani akart. Feleségem szól hozzá:

– Mit akarsz, talán az uradat akarod látni?

A kutya megértette a kérdést s örvendezés jeleivel adott feleletet. Ekkor küldte utánam a tábornokot.

Haza sietek. A kutya hozzám kivánkozik. Fölveszem ölembe, rám néz könyes szemekkel s kezemet nyalja. Aztán egyet csuklik s vége van.

Érzékeny jelenet volt, maga az öreg Deville tábornok is könyeit törölte. Nőm és Endre fiam igaz szivvel megsiratták.

Grammont őrgrófnak van Luxeillesben egy szép erdeje, sétautakkal telve. Erdőfelügyelőjét felkerestem s két sétaut keresztezésénél egy kis tisztást a kutya sirjának megszereztem. Oda temettük el. Egyszerü kis obeliszk sirkövére ezt vésettem:

A Mon Fidel Ami Fofó.

Bolondság ez, édes vajdám, ugy-e? Hát ilyen bolondságokból áll az élet.

De még nagyobbakból is.

Mikor 1887-ben májusban kint voltunk Párisban s luxeillesi egyik fürdői ismerősömmel véletlenül találkoztam: ő közölte velem a sok fürdői ujdonság közt, hogy érdekes sétálópont Grammont erdejében egy Fofó nevü japáni ember sirja, a melyre minden arra járó dob egy csokrot vagy egy szál virágot. Ki tudja, idővel minő hagyományok, minő mesék fognak támadni ama ismeretlen japáni ember életéről és haláláról?

A ki nem volt más, mint az én mopszom.

Hány történelmi nagyság, hiresség és bucsujáró szent hely keletkezett már ilyen szokásból, ilyen tévedésből, ilyen hazugságból?

Mindenki elgondolhatja, mily jóizün nevettem én szegény Fofó kutyám siremlékének e különös szerencséjén. Ismerősöm csak elbámult rajtam. Sehogy se értette, mi nevetni való van egy szegény japáni ember halálán. Elmondtam neki a sirkő feliratának történetét.

Ő is nevetett, de azért a fejét csóválta. Sehogy se akart nekem hinni. Ugy vélekedett, meg akarom őt dévajul téveszteni. Meg is mondta.

– Ön csalódik vagy engem félre akar vezetni. Kutyáról még soha senki nem mondta e szót: »barátom.« A sirkövön pedig ez van: Fofónak, az én hű barátomnak. Sok fürdő vendég ismeri is, a ki a sirkövet fölállitotta s a kinek Fofó igazi hű barátja volt. Ez egy párisi ur, nagy utazó, a ki Fofót Tokióban vette maga mellé s a kitől azóta Fofó el nem maradt, sőt egyszer életét is megmentette. Igy áll a dolog.

No szépen vagyunk.

Én tudom egyedül a Fofó történetét s épen csak nekem nem akarják azt elhinni. Mert a mit én erről tudok: az oly egyszerü dolog, hogy az nem tetszhetik az embereknek. A mi pedig nem tetszik: azt nem hiszik se könnyedén, se szivesen.

Herczegi erdő. Sürü lombok, a lombok közt fekete árnyék, vad virág, gyapjas moha, örökös szellősusogás. Emberek nem igen járnak itt s ime mégis sirkő áll e helyen, kőből faragott, obeliszk alaku, arany felirattal. Tehát költséges is. Ki az ördögnek jutna eszébe, hogy ez obeliszk alatt kutya alussza örök álmait.

Hiszen kutyájával szemben senki se hiu. A sirkövet elvégre vagy szokásból vagy hiuságból állitják az emberek. Itt se szokásról, se hiuságról nem lehet szó. Az a sir tehát csak ember sirja lehet, s azt a siremléket csak annak a halottnak közelállója emelhette vagy valami örököse. Ámde kutya örökséget se hagy maga után. Hiszen a bőre se ér most már sokat a mi időnkben.

Mindez tökéletesen világos.

Kétségtelenül akad majd tudományért lelkesülő derék férfiu, a kit érdekelni fog sok mindenféle dolog, s egyebek közt Fofó sorsa, eredete, élettörténete s halála is. Nyomról-nyomra halad kutatásaiban s végre Tokió környékén, Japánban ráakad egy Fofó nevü családra is, a melyből harmincz-negyven év előtt egy fiatal ember egy európai utazóval eltávozott és sohase tért vissza. Néhány levelet még irt a tengerről, Dsiddából, Máltából, Marseilléből, de utóbb e levelek is elmaradtak s azóta se hire, se hamva. Tart majd e kérdésről felolvasást is, melyet nagy érdekkel hallgatnak hölgyek és férfiak, a kik közt sokan el is határozzák, hogy elmennek majd Grammont herczeg erdejébe s okvetlenül megnézik a szegény japáni sirját.

Már most, édes vajdám, én is ott leszek a felolvasáson s mint igazságszerető ember, nyomban felvilágositom a tudóst is, a közönséget is. Tudod-e mi lesz ennek a vége?

Az lesz a vége, hogy engem ugy kilöknek a társaságból, hogy a lábam se éri a földet. Szerencsés leszek, ha a rendőrség le nem fülel s mint közbotrányokozót be nem zár.

Igy lesz biz az!

De visszatérek milanói lakásunkra.

Bizony az szegényes lakás volt. Feleségem tudta, hogy én már csak mindenkit szivesen fogadok magamnál s egyszer mégis elutasitott egy hirneves vendéget.

Rotschild Adolf báróval Párisban jó ismeretségben voltam. Neki ugyan tiz millió frank jövedelme volt, nekem pedig csak tizennyolczezer frank, de azért, ha találkoztunk, kedveltük egymást. Ő csak egy hatvan éves családhoz tartozott, én pedig egy hatszáz éveshez: ez sok különbséget kiegyenlitett. Már azért is, mert művelt, jómodoru s jókedélyü ember volt.

Ő is kiszorult Párisból s ő is véletlenül Milánóba vetődött. Pénze ugyan elég volt, de pénzügyi aggodalmai tán sulyosabbak, mint az enyémek. Nekem a háboru nem igen árthatott, neki pedig sokat.

Egyszer nőmmel sétálunk a Viktor Emánuel gallérián, mikor elénk vetődik báró Rothschild. Alig panaszoljuk el egymásnak bajunkat, ő szeretetreméltó bizalommal meghivja magát hozzánk ebédre. Én még el se tudtam gondolni, mit feleljek, feleségem már nevetve felelt:

– Tudja, báró, én igen köszönöm szives bizalmát, de most nem fogadhatjuk mostani lakásunkon. Meg akarjuk tartani az ön jó véleményét, mostani szegénységünket pedig ön könnyelmüségnek tekintené.

Igaza volt feleségemnek. Furcsa dolog lett volna, hogy én főzzek báró Rothschild számára ebédet, feleségem pedig tányért váltson s felszolgáljon. Főzni ugyan jól tudtam a magunk számára, de idegen számára még nem próbáltam.

Elmondtam ezt később Garibaldinak. Összeszidott érte.

– Hibázott ön, Gábor. Már én csak megvetem a történelmi arisztokratákat s azért, hogy szerencsések voltak születni, én semmi jogot és tekintélyt az ő számukra nem engedélyezek. De Rothschildékkel s a pénztőzsérekkel szemben mégis becsülőm őket. Önnek ősei ezer év óta kormányoznak egy országot; voltak köztük hősök, hadvezérek, fejedelmek, szabadság bajnokai, rablók, gyilkosok, de mindig hatalmasok. Szóval, valódi arisztokraták. Ön is az. Önnek meg kellett volna mutatni, hogy ön előtt Rothschild akkor is csak ezer ismerősének egyike, mikor ön szegény s Rothschild véleményére akkor se ád többet, mint mikor gazdagon, fényüzéssel fogadhatja.

Ugy segéljen, igaza volt az öregnek. Egy galagonyaágból faragott valami botot Kaprérán, mikor ezeket mondta. Mégis csak fura jelenet lett volna az, hogy én, a hősök, hadvezérek, fejedelmek, rablók, gyilkosok, de mindig hatalmasok unokája, főzőkanállal, köténynyel és patyolat-sapkával fogadjam a száz milliók urát. Hiszen, ha csak egy fogadó-szobám lett volna: megteszem.

Tavaszig voltunk ebben a lakásban.

Időközben pár napot Fofóval haza jöttem, apámat meglátogattam. Puhatolództam a család hangulata iránt s kedvező jelenségek esetén egyengettem volna a házasságomban való megnyugvás utját. De sikerre nem volt kilátás. Testvéreim ugyan megnyugodtak volna, de ők apám nézetével ellenkezni nem akarhattak. S talán, ha ellenkeznek, annak se lett volna sikere.

Mikor kitavaszodott s már nagyon kezdett az idő melegedni, a Como taván béreltem ki egy kis villát. Ratazziné villája volt ez a tóparton egy kis kerttel. Szépen s kényelmesen volt berendezve. Itt több hónapot töltöttünk. Jó levegő, bájos vidék s jó és nagy társaság, feleségem egészen felüdült.

Sok régi ismerősöm volt itt Párisból és Olaszországból, francziák és olaszok. Átellenben volt a Villa D’Este fogadó. Ez csaknem ismerősökkel volt tele. Csónakon jártunk át, hol ők hozzánk, hol mi hozzájuk. Sok szerenádot rendeztünk a tavon.

Ez időben végződött a háboru s én nagyon nyugtalanul alig vártam a perczet, hogy Párisba visszamehessek. Hisz ott kellett hagynunk mindenünket két idegen cseléd kezén.

Ottani lakásom pedig jól be volt rendezve. Voltak értékeim is. Butorok, fegyverek, gobelin szőnyegek, porczellán- és majolikarégiségek, ezüstök, néhány jó kép, vadászati trophaeumok, afrikai és ázsiai emléktárgyak. Mi lett ezekkel?

Alig hogy megjött a hir, hogy a poroszok elvonultak s a versaillesiak bementek Párisba: én is utra keltem azonnal.

Mikor Párisba értem, ott még minden a legnagyobb zavarban és rendetlenségben volt. A Commune még akkor dolgozott a legnagyobb tüzzel. De igazi tüzzel és igazi vassal.

Az igazat megvallva, én nem sokat törődtem a Comunnel, miattam pusztithatott, gyilkolhatott, gyujthatott, valamint a kommünardokat is lőhették rakásra. Én csak lakásomat kerestem.

Lakásomat épen találtam. Egy porosz bomba ugyan keresztül ment rajta felülről lefelé, de kárt nem csinált. Mindenemet megtaláltam épségben, csak lovaimat nem. Azokat a mészárosok kimérték az éhező haza számára. Bizonyára jól megfizették az árát, de cselédjeim azzal be nem számoltak. Azt mondták, hatósági felhivásra kellett a lovakat beszolgáltatni.

Egy hónapig voltam ott dolgaim rendezni, azaz: minden értékes holmimat zálogházba vinni és sürgős apró adósságaimat kifizetni. Irtam haza apámnak és Gyula bátyámnak is, hogy valami nemzeti kölcsönnel vagy előleggel segitségemre legyenek; mert a háboru nemcsak Francziaországot tette tönkre, hanem engem is. Jött is segitség.

Kijött Pista öcsém. Ő ugyan értékeimet kiváltotta, de pénzt nem adhatott, lakbéremet meg elfeledte kifizetni. A vége az lett, hogy lakbérért elárverezték mindenemet, csak porczellánomat, feleségem ruháit és fehérnemüit tudtam megmenteni. Adtak is akkor árverésen valamit képekért, gobelinért s diszfegyverekért és butorokért! A háboru és Commune után! Pista öcsém eljárásának iratai utóbb az ügyvédek kezébe kerültek. Ez volt még hátra. A mit ő jól csinált volna: no hiszen elrontották ezek. A végén 30,000 forintot számitottak be terhemre.

Párisi ismerőseimet, kik az ostrom alatt benrekedtek, mind meglátogattam s azután visszamentem Olaszországba, hol feleségemet megint betegen találtam.

A telet ismét Milanóban töltöttük, de akkor már jobb lakásra tettünk szert s fogadtunk szobalányt és szakácsnét is.

Nyár elején Genuába költöztünk át. Volt egy öreg kastély a tengerparton, nagy, de elhanyagolt kerttel, mely közvetlenül a tengerig nyult le. Ez volt a Palazzo Gnecco. Ezt béreltem ki fél évre. A kertből egyenesen a tengerbe lehetett menni fürödni. Használtuk is az alkalmat és a kényelmet naponként.

Egyszer azonban majd megevett a czápa. Távolabb usztam a csónaktól, mint kellett volna s egy czápa oda vetődött. Én nem láttam, de csónakosom észrevette s orditott és evezőjével integetett rám, hogy meneküljek. Végre észrevettem mit akar s erőm kimerültéig siettem a csónak felé. A czápa is észrevett és egyenesen utánam rohant. Egyetlen másodpercznyi késedelem a kikerülhetetlen halált idézte volna elő. Már hanyatt fordult, hogy bekapjon, mikor én a csónakra kapaszkodtam. Hajósom a hosszu evezővel ütötte orron, még se távozott rögtön csónakunktól. De távoztunk mi tőle. Csak puska lett volna nálam.

Genuai életünk kellemesen folyt ekkor. Olasz s franczia barátaim seregestül látogattak. Sokat vitorláztunk, sokat halásztunk, zongora és ének mellett sok kedves estét töltöttünk. A hölgyek közt feleségem is énekelt. Szép üde és iskolázott hangja volt s nehány olasz, franczia és magyar dalt kitünően énekelt el.

Társaságunkban gyakran részt vett Kossuth Ferencz is. Ő akkor vasuti felügyelő volt az olasz kormány szolgálatában s vasutai egy része arra a vidékre esett. Valahányszor arra jött s pedig gyakran jött, mindig fölkeresett. Vele egyébiránt s Lajos Tivadar öcscsével már gyermekkorunktól fogva barátságban álltunk.

A félév leteltével, az ősz végén ismét Milanóba költöztünk. Jó lakást találtam a Corso Venezián. A leghidegebb három téli hónapot itt töltöttük. Innen néhány napra haza is ellátogattam apámhoz és testvéreimhez. De csak egyedül.

Feleségem e télen se érezte magát jól. Az orvosok légváltozást ajánlottak. Elhatároztuk tehát, hogy Nápolyba megyünk. S minthogy hajón akartunk utazni, átmentünk Genuába.

Itt este szálltunk a hajóra. A hajó neve volt Principe Humberto. Valamennyi genuai ismerősünk mind kikisért a hajóra s velünk maradt éjfélig. Éjfélkor kellett volna a hajónak megindulni, de késlekedett; azt mondták, még nem készült el a rakodással. Mi tehát kabinunkba vonultunk s lefeküdtünk.

Egyszer csak arra ébredek föl, hogy gurulok jobbra-balra. Borzasztó zivatar bömbölt odakünt. Kimegyek a kabinból, azt gondoltam, már Livornó felé járunk, de ördögbe, még mindig csak a liguriai partokat láttam. Kérdem a matrózokat, mikor indultunk. Mondják hat órakor. Tehát hat órai késéssel. Délután négy órakor értünk Livornóba délelőtti tiz óra helyett.

Mikor a livornói kikötőben már nyugodtan állt a hajó: kérdem, mikor indulunk innen? Esti 9-kor, volt a felelet. Nőmet karon fogom, gyere fiam, menjünk a városba ebédelni. Csónakra ültünk s kiszálltunk. Szakácsnénkat, inasunkat minden podgyászszal együtt a hajón hagytunk.

Megebédeltünk, megnéztük a várost, feleségem rendkivül kedves volt, sejtettem, hogy valami inditványa lesz. Egyszer csak előáll:

– Édes Gábor, ha belenyugszol, én gyalog ugyan elmegyek Nápolyba, de a hajóra én vissza nem megyek, mert ott én meghalok.

Szépen vagyunk. Egyszer akartam takarékoskodni s vasut helyett hajóval utazni. Az lett belőle, hogy most már az egész hajódijat is, az egész vasuti dijat is fizetni kellett.

Benéztünk Flórenzbe.

Onnan kínos volt az utazás Rómába. Első osztályu jegyünk volt, de annyian utaztak, hogy négyünket szoritottak be egy másodosztályu fél szakaszba. Igy kellett tölteni az éjszakát. Én a földre feküdtem a büdös lábak közé s ott voltam egész éjjel, hogy feleségem két ülőhelyet nyerjen. Természetesen ez se volt kényelmes, mert ki nem nyujtózhatott, az olaszok pedig ezenfelül mindig disputáltak és pöfékeltek. De azért feleségem nem panaszkodott volna a világért sem, csakhogy a szárazon lehetett, nem a tengeren.

Rómába összetörve érkeztünk meg reggel s már a kiszállásnál sok ismerősre bukkantunk. Több napon át ott voltunk s megnéztünk futólag mindent. Egy régi ismerőssel, Stumm porosz huszárhadnagygyal is találkoztam, ki Németország részéről követségi ügyvivő volt a pápai udvarnál. Kemény protestáns, a ki magunk közt igazi huszárosan beszélt a pápaságról. Fölajánlotta, hogy ő alkalmat szerez, hogy a pápát a vatikáni kerti sétája közben megláthassuk. Én bizony erre nem voltam kiváncsi, de feleségem igen. Igaz, hogy az öreg Pio Nono pápa akkor még egészen jó szinben volt. Egy áldott, jóképü, öreg falusi plébánoshoz hasonlított.

Nápolyba este 9 órakor érkeztünk. Volt egy comoparti jó ismerősöm: Noja gróf, Monteleone herczeg veje, ő már előre egy nagyon szép és előkelő lakást bérelt ki számunkra a Riviera Chiaján. Egyenesen oda mentünk tehát s szentül hittük, hogy cselédeinkkel együtt minden holminkat már a legjobb rendben ott találjuk.

Csalódtunk. Oly borzasztó idő volt a tengeren, hogy szegény cselédeim csak másnap délben érkeztek meg. Mikor a Principe Humberto a tenger magasán mutatkozott, magam mentem eléjük csólnakon s vittem őket haza. Félholtak voltak, kivált inasom, a kit ágyba kellett fektetni, három napig mozdulni se tudott. Jó volt tehát mégis vasuton utaznunk.

E vihar alatt vitte el a tenger a nápolyi kikötő egyik jelentékeny részét.

Nápolyban eleintén nagyon jól éreztük magunkat.

Kitünő ismerősökre tettem szert. Ezek közül fölemlítem St. Arpino herczeget, kivel később Párisban egy házban laktunk s barátságunkat ott is folytattuk. S fölemlitem a gróf Pilté-családot. Gyönyörü szép asszony volt a grófné, de tüdővészre hajlandó. Párisban velük is találkoztam utóbb, de a szép nő ott csakugyan meg is halt.

Nápolynak és környékének minden nevezetességét bejártuk. Vezuvot, Pompéjit, Sorrentot stb. De három hónapnál tovább nem maradhattunk ott, daczára annak, hogy lakásunk öt hónapra ki volt fizetve. Megkaptuk ugyanis, én is, feleségem is a nápolyi gyalázatos maláriát s ettől csak ugy szabadulhattunk, ha innen menekülünk.

Nápolyból én Pestre is kirándultam pár órára.

Ez volt csak a nevezetes kirándulás.

Nápolyban ugyanis véletlenül találkoztam Gyula bátyámmal s ifju nejével Georginával. Mindketten rokoni szivességgel fogadták feleségemet. Meg is látogatták, a mikor tehették, bizalmas órákat töltöttünk együtt s nekem ugy látszott, hogy családom hidegsége egészen fölengedt.

Beszéltem is erről Gyula bátyámmal s ő is helyeselte a pesti utamat, hogy a kibékülésre tegyek ujabb kisérletet. Nyomban táviratoztam apámnak s nyomban indultam is.

Pestre érek. A vasutnál vár a palotából valami irnokféle ember s jelenti, hogy a Vácz városához czimzett fogadóban, a Nádor-utczán van számomra lakás fogadva. Kérdem: miért nem apámhoz a palotába? Felelé: ő nem tudja, a kegyelmes gróf igy rendelkezett.

Mindjárt az a gyanu ötlött agyamba, hogy családom bizonyára azt gondolta, hogy én feleségemmel együtt jövök, azért szállásoltak el engem a bécsi ügynökök és ökörhajtsárok szállodájába.

Azt hiszem, igy is volt. Kedves apám nagyon hidegen fogadott s a mostani kibékülésre semmi reményt nem nyujtott. Anyám és testvéreim se tehettek semmit. Vagy legalább nem tettek.

Nem volt tovább mit keresnem hazámban és szüleim házában. Egy reggelit megettem, apámat, anyámat megcsókoltam s mentem vissza Nápolyba.

Hat órát töltöttem Pesten. Ezért utaztam négy napon át éjjel-nappal ide s négy napon át éjjel-nappal vissza. Időmet, pénzemet s érzésemet ilyen bolondul és szerencsétlenül nem tékozoltam egész életemben.

A vasuton gondolkoztam. Fülkémben félre ülve, a járó-kelőkkel s az andalgókkal és fecsegőkkel nem törődve gondolkoztam.

Ha társtalalan vagy; ha távol vagy mindenkitől, a kit ismersz s a kit szeretsz: aludnod kell vagy gondolkodnod. Kivált a vasut örökké mozgó s örökké zajongó odujában. A ki üzleten, tudományos rejtélyen vagy szerelmi ömlengésen töri fejét: annak könnyü a dolga. Számit, tünődik, képzeleg s a nélkül, hogy észrevenné, elrepül az idő s czéljához ér utazása.

De én tul voltam a szerelmi mámoron. Üzleti dolgom nem volt a világon semmi. Tudományos kérdésekkel bajlódni pedig se tehetségem nem volt, se természetemben nem állott. Én másról, mint önmagamról nem gondolkozhattam.

Mi is történt csak?

Ötödfélezer kilométer utat végzek ide-oda. Utazom éjjel-nappal szakadatlanul – elfáradva, kimerülve. Elhagyom egyidőre feleségem s szegény, de édes kis tanyám. Azért, hogy apámat és testvéreimet lássam, velük beszélgessek, rokonérzéseim kicseréljem s gyermekkorom vidám emlékü otthonát meglássam, benne magam kipihenjem. Az ősi palotát, a gyermekszobákat, serdülő korom játszó tárgyait, a csurgói kertet, az öreg fákat, a zöld mezőket: a hol születtem és növelkedtem. Mily édes lett volna, ezeket látni s a szerető szivek közt néhány napot boldogan eltölteni!

Nem vagyok költői lélek. A pityergés se természetem. De a kutyának is jól esik, ha évek mulva visszatér kölyökkorának tanyájára s annak árkait és bokrait befutkározhatja, egykori gazdájának kezét megnyalhatja.

Hát énnekem hogyne esett volna jól?

Hiszen én igazán szerettem apámat és testvéreimet. Haza jövök messze földről, idegen országból s ime külvárosi büdös szállóhelyen szállásolnak el s az apai hajlékban csak egy órányi pihenésre se hajthatom le fejem.

Ők hát engem nem szeretnek?

Vagy büntetnek, ha szeretnek is?

Mit vétettem én nekik?

El-el gondolkoztam gyöngeségemen, botlásaimon.

Házasságom nem volt botlás. Mért csináltam volna én vagyoni üzletet a házassággal, ha feleségem lehetett az, kit igazán szerettem? Hiszen háramlott én rám öt-hat milliónyi örökség. Nem kellett nekem a feleséggel se hozomány, se czég, se hivatal, se befolyás, se kenyér után áhitoznom. Ha már nagy urnak születtem, csak szabad nekem akkora fényüzés, hogy az legyen élettársam, a kit én szeretek s a ki engem szeret.

Adósságom?

Hát hiszen volt pár százezer forintnyi adósságom. Mi az egy Károlyi grófnak? Vagy talán nem volnék én olyan Károlyi, mint testvéreim vagy nagybátyáim közül akármelyik? Hát ők nem csináltak fiatal korukban adósságot? Hát a magyar főurak nagy része nincs tele adóssággal? Eszterházy herczegnek nincs harmincz millió adóssága? S aztán nem ostoba tékozlásra csináltam én adósságot, hanem háztartásomra s néhány barátom mellett való kezességre. Hol itt a vétség, hol itt a botlás?

Akárhogy tünődtem, sehogy se tudtam belátni, miért kelljen nekem, ha hazámba jövök, a »Vácz városához« korcsmába szállnom s naponként ötven krajczáros szobában kuporognom. Hiszen az én véreimnek, a Károlyi grófoknak több mint fél millió hold földjük s legalább ötven kastélyuk van az országban s csupán Budapesten is öt-hat palotájuk. Egyetlen lakószoba csak akadhatna számomra ezekben.

Nem akadt.

Még mostanáig se akadt édes vajdám, a mikor e jegyzeteket csinálom. Ugy látszik, már akkor is volt valaki vagy voltak többen, kiknek sötét lelkében megfogamzott a terv, hogy apám és testvéreim segitségével engem koldussá s földönfutóvá tegyenek. De én akkor erre még nem gondoltam.

Nem is gondolhattam.

Nincs az a lángeszü vagy az a buta ember, a ki ha jó gyerek és jó testvér, ilyen dolgot elképzelhetne apjáról és testvéreiről.

Hiszen most már tudom, nem is az ő tervük volt az eredetileg.

GENUÁBAN.

(Milán Comello grófné. – St.-Dalmas fürdőben. – Orgyilkosság fenyeget. – Philomén. – Valsi barátaink. – Ducamp. – Ducamp halála.)

Mikor Nápolyba visszatértem, még egy heti kisérletet tettünk, vajjon meg tudnánk-e szabadulni attól az átkozott maláriától? Nem tudtunk. Elhagytuk tehát Nápolyt végkép s minden podgyászunkkal és cselédeinkkel együtt visszaköltöztünk felső Olaszországba, a Rivierára, Nervibe.