Part 12

Elmesélte magyarországi utazását. Mindenféle képtelenséget össze-visszabeszélt a pesti Nemzeti Kaszinóban végig élvezett étkezésekről. Kérdezte tőlem a magyar nemzeti ételeket s azok készítése módját.

Én bizony ezt nem tudtam. Más nemzeti ételre, mint a sonkára és a paprikás szalonnára, nem is emlékeztem.

Kinevetett. Kigúnyolt. Azt mondta, ő ötszáz franczia ételt tud készíteni s a fokhagymát hetvenféle alakban tudja felhasználni. Ezen kivűl ismeri Európa, Ázsia, és Afrika minden ételét s a kaukázusi lezgek rizskásáját jobban tudja készíteni, mint maguk a cserkeszek. Hallott vagy olvasott valamit a magyar ökörsütésről. Kérdezte tőlem: hogy csinálják azt? Egy szót se tudtam neki felelni. Mert én ugyan ökörsütést életemben sohase láttam.

Az igaz, hogy a szakácsművészethez többi franczia barátom se értett többet, mint én, de azért mégis röstelkedtem tudatlanságom miatt. Ez is egyik oka volt, a miért a sütést-főzést rendszeresen tanultam.

A nagy háboru viszontagságaiból nekünk is kijutott. Házas életemnek egyik legmozgalmasabb fejezete a franczia-porosz háboru s ennek különösen az a része, mely Páris ostromából állott.

A sedáni csata után, mikor már bizonyos volt, hogy Párist a németek körülzárják és ostromolják, mi hosszas tanácskozás után arra határoztuk magunkat, hogy Párisban, az ostromlott városban maradunk. A kérdés az volt, mennyi időre kell számítani, a mig esetleg eltarthat az ostrom. Volt egy jeles hirben álló műszaki tiszt ismerősöm, Ribeau, ki később Trochu táborkarához tartozott s az ostrom folyamán egy kirohanásnál el is esett, – őt kérdeztem meg tájékozódás végett. Ő azt mondta, hogy óvatosságból jó lesz fél évre való táplálékot beszerezni, de ezt a véleményét csak bizalmasan közli velem, másnak el ne mondjam.

– Miért nem mondhatnám el?

– Mert a túlzó hazafiak rögtön árulónak hívnak, mint oly embert, a ki még föl is teszi, hogy a poroszok hat hónapig itt maradhatnak s a francziák őket néhány nap alatt ki nem verik az országból.

Ilyen tüzes hazafiságra csakugyan nem gondoltam.

De meg is fogadtam tanácsát. Feleségemmel együtt plajbászt, papirost vettünk kezünkbe s neki álltunk a számításnak. Mennyi liszt, száraz főzelék, zsir, só, kőszén, tüzelőfa, világító, fűtő, thea, rum, czukor, kávé, füstölt hús, konzerv, bor stb. kell nekünk fél esztendőre két cseléddel és egy kis kutyával? A nyers hús, hal, zöldség nem oly dolog, a mit be lehetett volna előre szerezni, de a többit csakugyan beszereztük.

Csakhogy mire beszereztük: épen elfogyott minden pénzünk. Hát aztán cselédbérrel, napi kiadással, mosással, ruhával s effélével mi lesz?

Megint csak az a gyalázatos pénzhiány.

Futottam bankáromhoz, a kinél szokta apám havi pénzemet kiutalni, adjon pár hónapra valót előre.

Megtagadta. Mi lesz vele? Mi lesz a várossal? Hátha én is elpusztulok? Hátha apám is elpusztul a háboruban? Mi lesz az ő pénzével?

– Apámat csak nem eszik meg a poroszok Magyarországban?

– Hjah gróf ur, ha a poroszok ide el tudnak jönni, akkor már az egész világ az övék.

Ostoba bankárja! Hanem azért pénzt csakugyan nem adott.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 18: Gróf Károlyi Gábor 1887-ben Párisban volt nejével, a mikor közbenjárásomra s tanácsomra a székesfehérvári kerület választói őt képviselőjüknek jelölték. Erről csak utólag értesitettem őt s mikor haza jött is, nekem s néhány barátjának, köztük Goldstein Izidor törvényszéki birónak nehezen sikerült a jelöltség elfogadására rábirnunk. Erről egyébiránt Följegyzései II. kötetében lesz szó bővebben.]

[Footnote 19: Gróf Károlyi Gábor csakugyan nagyra volt franczia konyhaművészetével. E miatt sokat évődtem vele. Itthon is franczia konyhát tartott. De én a franczia konyha főtt husait, furcsa mártásait, föletlen zöldségeit, czukortalan fagylaltjait, czukros tésztáit, sürü pépes ragouit, becsináltjait ki nem állhatom. A bécsi konyha legtöbb sültjét-főztjét épen nem tudom élvezni. Mig külön függetlenségi pártunk fennállott, de azon kivül is, gróf Károlyi Gábornál mindennap terítve volt öt-hat barátjára. Én az estebéd idejét rendesen nála töltöttem, de az evés alól magamat fölmenteni kértem. A sok articsókát, nyers zellerlevelet, kardót, fekete gyökeret s öreg babsalátát nem tudtam élvezni. Sokat élczeltem gyakran tréfából is a franczia konyha termékei fölött. Elmondtam: miből áll a franczia generál-szaft, a közép-európai fürdők féléves szaftja s a bécsi és budapesti generál-szaft. Ez utóbbit Pázmándy Dénesnek a Hungáriában külön is bemutattam és elemeztem. Ő pedig nyomban megirta s ezzel maga ellen zúditott minden vendéglőst. Még ma is szidják érte. Én természetesen a tiszta magyar konyhát kedvelem, de ennek gróf Károlyi Gábort sohase tudtam egészen megnyerni. És semmire se volt olyan érzékeny, mint ha franczia ételeit kigúnyoltam. Olaszországi utunkból egypár ételadomám mindig elkeserítette.

Eötvös Károly.]

A NAGY HÁBORU ALATT.

(Menekülünk Párisból. – Nyomoruságunk Brüsszelben. – Gróf Károlyi Ede. – Darwin. – Olivier barátom.)

Pénz nélkül az ostromlott városban maradni, ha már enni valónk lett volna is, nem lehetett. De egyébként is czélszerü volt menekülni. Páris tanácsa kihirdette, hogy az idegeneknek a menekülést tanácsolja, mert ha szükölködés vagy inség áll be, az idegenekről csak másodsorban fog gondoskodni.

Ez ugyan engem nem ijesztett volna meg, de bizonyos, hogy az idegenek óriási tömegekben rohamosan menekültek ki a világvárosból. Párisban mindig van pár százezer idegen s ugyanannyi vidéki. Elképzelni is bajos azt a tolongást, mely az összes vasuti indóházaknál bekövetkezett.

Ez inditott minket is a menekülésre.

A pénzkérdés szerencsés megoldásra jutott.

Gyula bátyám épen Brüsszelben volt unokabátyánknál, gróf Károlyi Eduárdnál. Az ő lányának udvarolt ugyanis: Georginának, kit fél év mulva nőül is vett. Georgina nagy vonzereje tartotta ott Gyulát, mint akkor már vőlegényt.

Komornyikomat levéllel Brüsszelbe küldtem Gyula bátyámhoz, hogy előlegezzen annyi pénzt, a mennyivel Párist elhagyhatjuk s valamelyes összeget cselédeinknél is hagyhatunk. Komornyikom harmadnap a szükséges pénzzel jött vissza.

Nehezen hagytuk el Párist.

Bevártuk a legutolsó menekülő vonatot. Másfelé, mint északnak Rouen felé, már nem is menekülhettünk. Podgyászt épen nem lehetett már semmit szállitani. Csak két kézi táskával menekültünk. Cselédeink bent maradtak annyi élelmiszerrel, hogy nekik egy évre is elég lehetett.

Igazán még felöltőt se vittünk magunkkal. Igaz, hogy gyönyörü napos enyhe idő volt akkor, de utóbb magam is bámultam azon, hogy egyikünknek se jutott eszébe felöltőt is vinni, vagy legalább nem nyári ruhában indulni el.

Rouenben nagy párisi társaság jött össze. Nagy részben idegenek, angolok, amerikaiak, olaszok. Olyanok, kiknek állandó lakásuk ugyan Párisban volt, mint nekem is, de pénzüket kivülről kapták. A pénz az ostromzáron át be nem jöhetett volna hozzájuk.

Az egész társaságnak, minden embernek, sőt a város egész lakosságának csak egy véleménye volt. Az, hogy ez a rendkivüli állapot egy hónapnál tovább nem fog tartani. Vagy kiverik a poroszokat, vagy békét kötnek. Két hónapot töltöttünk el és se győzelem, se béke. Sőt az ellenkező.

Egy reggel csak beállit hozzánk fogadósunk s fájdalmának kifejezése mellett udvariasan kijelenti, hogy Belgium felé ma indul az utolsó menekülő vonat s hogy a poroszok másnap reggel már Rouenben lesznek, ő azonban szerencséjének tartja minket azontul is ellátni, a mint a körülmények és a poroszok megengedik.

Egyuttal hozta a számlát.

Mi a poroszokat bevárni nem akartuk. Fizetni s aztán a kézi táskát magunkhoz venni s a vasutra sietni egy pillanat müve volt. Igy tett minden idegen.

Amiensen keresztül mentünk Brüsszelbe.

Minden állomás el volt már torlaszolva. Mindenütt katonák, sok helyütt tüzérek és ágyuk is. A vonat igazán vontatva, nagy vigyázattal, lassan ment előre.

Ellenséget is láttunk. Amienshez közel egy csapat porosz dzsidás állt hadisorban a robogó vonat mellett nem messze s kézi fegyverrel rálövöldözött vonatunkra. Emberhalál nem esett, de az asszonyok nagy része ájuldozott. Egy féleszü amerikai visszalövöldözött a poroszokra pisztolyából. Neki támadtunk, miért ingerli a poroszokat? Neki mindegy – ugymond – a ki ő rá lő, arra ő visszalő. Ez az igazság.

Szerencsésen beértünk Brüsszelbe. A baj csak itt jött ránk.

Először is borzasztó hideg volt. Deczemberben jártunk. A mi párisi nyári ruhánk sehogy se tudott az idővel megbarátkozni. Pénzünk ugyan téli ruhára még került volna, de arra el is fogyott volna egészen. Hát aztán miből élünk?

Azután nem kaptunk szállást. Estennen értünk a városba, késő estig jártunk gyalog a vendéglőket. Mindnyája tele volt párisi menekülőkkel. Többet bejártunk tiznél – siker nélkül. Elfáradtunk már, majd a nyelvünket öltöttük ki. Kocsira mégse ülhettünk, mert az isten hidegje vett volna meg bennünket. Igy is vaczogott a fogunk.

Elvégre a Hôtel de Sax-ban kaptunk egy szobát s ott letelepedtünk. Milyen jól esett a thea, a meleg szoba és az a bornyunyelv, a melyet hamarosan vacsorára kaptunk!

A mi szobánk elég tágas volt, többi menekülő barátunké mind kisebb. Nálunk szoktunk tehát esténkint összejönni theára.

Mi azonban csak a theát adtuk, a meleg szobát, a vizet és világitót. Mindenki tudta mindenkiről, hogy egyikünk sincs bővében a pénznek s azért mindenki hozta magával az ennivalóját, sonkát, nyelvet, hideg sültet, sajtot, kenyeret papirban vagy kendőben s bort vagy sört, ki mit szeretett. Vidám, kedélyes, sőt mulatságos esték voltak ezek.

Az ismerkedés könnyü volt. Egy sorsnak voltunk részesei. A kik ugyanazon sorsnak részesei egy időben és egy helyen: azok közt a barátságnak, a testvérisülésnek érzete könnyen föltámad. A testvéri viszony pedig vagy édes, vagy viszálykodó. Viszályra köztünk nem volt ok, hiszen semmi örökségen nem osztoztunk. Egymás közelében ennélfogva igen jól éreztük magunkat. Mint a kik háborgó tengeren egy hajóra szorultak.

Nézetünk s rokonszenveink is egyeztek.

Fájt a németek örökös diadala s a francziák örökös csatavesztése. Lassanként mélységes ellenszenv fejlődött ki köztünk a németek ellen.

A világ akkor a háboru kezdetén csodálatosan megbolondult. Mindenki azt hitte és mindenki azt hirdette, hogy a háborut könnyelmüen, vakon a francziák kezdték, nem a németek. Bismarcknak semmi ravaszsága se sikerült jobban, mint az, hogy ezt a felfogást a világ fejébe bele tudta verni. A vizeszü jó francziák maguk is ezt hirdették, hogy minden veszteségükért császárjukat, III. Napoleont tehessék felelőssé.

De uj év után már a belgáknál se az volt a kérdés, hogy melyik fél kezdte a háborut, hanem az, hogy a német, a maga fékezhetlen nagy erejével s erőszakosságával el akarja nyelni a világot. Kezdetben sokan voltak vendégeim közt, kivált angolok és amerikaiak, kik rokonszenvükkel a németek mellett buzogtak, de lassanként mind elhallgattak s az én nézetemre tértek. Én nem törődtem azzal, melyik fél kezdte a háborut. Én kezdettől fogva a francziákkal tartottam.

Ez a mi kis fészkünk, bár alig volt benne franczia, utóljára valóságos kis franczia táborrá alakult át.

Benső barátság fejlődött ki Dortig-gal, egy new-yorki amerikai vagyonos emberrel, ki egy estét el nem mulasztott volna.

És Brunetti-vel, ki korábban spanyol követségi titkár volt Florenczben, ott megismerkedett anyámmal és Pálma hugommal is s Pálma hugomba annyira beleszeretett, hogy kezét meg is kérte. Házassággá azonban nem fejlődött a dolog.

Ez is ide szorult Brüsszelbe. Naiv, jókedvü, vidám fiu volt. Mindig ott legyeskedett feleségem körül s keservesen panaszkodott nekem nem egyszer, hogy feleségem nem akarja udvarlását türni, csak gunyolódik vele.

Mégis vágytunk vissza Párisba. Hiába: más város az. Mi különösen azért is vágytunk, hogy valahára ruhához jussunk.

Egy nap bolyongásunk közben találkoztunk gróf Károlyi Ede unokabátyámmal. Megnéz bennünket, látja, hogy didergünk. Ránk szól:

– Ugyan mit legénykedtek, mért nem öltöztök melegebben, hiszen igy megfagytok.

Feleségem elneveti magát.

– Többet már csak nem tehetünk, mint hogy minden ruhánkat magunkra veszszük, a mit csak Párisból elhozhattunk. S itt is minden pénzünket már ruhára költöttük, de van is láttatja. Ime!

Mutatja keztyüjét. Azt csakugyan Brüsszelben vettük.

Szegény Edének megesett a szive rajtunk. Rögtön vitt egy női ruha-raktárba egy nőszabóhoz s nőmnek vett egy egész öltöző ruhát s egy téli bundát s nekem is egy téli kabátot. Kért, hogy fogadjuk el tőle.

– De nem emlékül, mert bizony ezt mi azonnal elviseljük.

Olyan jó kedvü lett, a milyen ritkán szokott lenni. Az ilyen rokoni nagylelküség is ritka dolog volt nála. – De oly kedvesen csinálta, hogy el kellett fogadnunk.

Meg kell még emlitenem, hogy a hires Darwin is négy izben vett részt ingyenes és patriárchális estélyünkön. Mindig teát és kétszersültet hozott magával. Sohase beszélt az ő tudományos felfedezéseiről, ellenben feleségemmel nagyon szeretett fecsegni.

Ameli nem volt tudós asszony. Egyáltalán távol állt az olyan nőtől, a milyent a német kékharisnyának szokott nevezni. Magasabb nőnevelő-intézeteket sohase látogatott. Olvasni se igen olvasgatott. Untatta őt minden tudomány és tudóskodás. Néhány könnyü regényt átlapozott, néhány napilap ujdonságait vagy tárczarovatát megtekintette, a szinházat, ha volt pénzünk, föl-fölkerestük s utazgatásaink: ime ezekből és a társalgásból meritette minden ugynevezett tudományos ismeretét.

De hát az én feleségemnek nem is volt szüksége tudományra.

Bátor volt mindenkivel szemben. Férfival, nővel egyaránt. A bátorság mindig és minden körülmény közt eltalálja a helyes szavat.

Jól öltözködött. Termete szabályos, nyulánk és telt volt, – a legegyszerübb öltönyben is előkelő alakot mutatott.

Elég szép is volt. Római remek arcz. Szemei se nem ábrándozók, se nem hidegek, se nem komolyak, hanem élesek. Nagyon éles tekintete volt, mintha mindig parancsolt volna.

A napi kérdésekhez, háboruhoz, csatákhoz, parlamenthez, divathoz, szinműhöz, szerelmi és egyéb botrányokhoz ép ugy hozzá tudott szólni, mint mivelt társaságunk bármelyik tagja.

Mire való ilyen nőnek a tudomány?

A női lelket elvégre ugy se érdekli más igazán, mint a férfi, az asszony, a divat és a gyerek. Ha a nőnek nagy elméje és éles figyelése van, ha figyelmét semmi ki nem kerüli, ha saját érzelmeibe vakon el nem merül, ha folyékonyan beszél a társaság nyelvén: akkor a nő nyugodtan részt vehet a legmagasabb és legmiveltebb társaságban is, ha mindjárt olvasni és irni nem tudna is.

Ameli tökéletesen beszélte a magyar, olasz, franczia és német nyelvet. Fiatal volt, szép és bátor volt s magyar grófné volt: mindez otthonosságot biztositott neki a leghiresebb férfiak közt is. Különös tehetsége volt a férfiakat a maguk gyöngeségeikben rögtön fölismerni: ez a tehetsége csipőssé tette szellemét és társalgását. Annál jobban ragaszkodtak társaságához a férfiak.

Darwin kedélye édes volt, modora szerény, tudása határtalan. Százszor többet tudott, mint a mennyit megirt. Szellemének óriási gazdagsága mellett is nagyon kedvelte feleségem társalgását.

Sokszor elnéztem ezt a busa homloku, mély tekintetü, szőrös-fürtös koponyáju nagy embert. Hejh, ha bennem nagyobb ragaszkodás lett volna a tudomány iránt! Mennyi alkalmam volt nekem ahhoz, hogy Pasteur és Darwin kitárják előttem lelküket! De más nagy tudósok és hatalmas emberek is!

Egyszer a társalgás Darwin különös buvárkodására, az emberi nemzetség származására terjeszkedett ki. Nem én, nem is Ameli hozta elő e tárgyat, hanem valaki más vendégeink közül. Mi magunk ugyan sohase törtük a fejünket e fölött. Hogy és hogy nem, a társalgás folytán előjött a szó arról, mi az oka annak, hogy az anya egyszer férfigyereket, másszor leánygyereket szül s egyszer apjához, másszor anyjához hasonlit a gyerek?

Darwin mosolyogva vett részt a társalgásban. Ez már csakugyan az ő tudományához tartozott.

Nőm oda fordul hozzá.

– Mondja meg hát édes Darwin, ha nekünk gyerekünk lesz, fiu lesz-e vagy lány s hozzám fog-e hasonlitani, vagy Gáborhoz?

– Ha megmondom is, kedves grófné, az én jövendőmondásom se ér többet, mint másé. Ámbár sokat gondolkodtam e tárgy fölött. Azt hiszem, a gyereknek rendszerint fiunak kellene lenni s kivétel nélkül mindig az apához kellene hasonlitani, minthogy az élet csirája az apától ered. Miért nincs igy: az okát bizony én nem tudom. Hanem ugy gondolom, hogy önnek, grófné, mégis fia lesz s az a grófhoz fog hasonlitani. Mert ön olyan élénk és figyelő természetü, ön a legnagyobb társaságban s a legélénkebb társalgás közben is annyira észrevesz mindent, hogy ön, ha áldott állapotba jut, akkor se fog gondolatokba, tünődésekbe, képzelődésekbe elmerülni s az apai életcsirát a maga természetes fejlődéséből nem fogja agymüködése által kizökkenteni.

Feleségem elnevette magát.

– Nagyon magas bölcsesség ez nekem, édes Darwin. Ha nem veszi rossz néven, majd annak idején kártyavetőt is megkérdezek.

Darwin mosolyogva felelt:

– Könnyen meglehet, hogy az jobban tudja.

Hanem elvégre csakugyan fiunk lett és csakugyan hozzám hasonlitott.

A találkozás után Ede is csaknem naponként volt velünk több-kevesebb időre. Ekkor mondotta nőmnek, a mit nőm aztán haláláig emlegetett:

– Szegény Ameli, sajnállak, jobb sorsot érdemlettél, mint hogy mi közénk keveredjél. Se neked, se Gábornak sohase bocsájtják meg házasságtokat.

Jó próféta volt ugyan, de azért mi boldogok voltunk és sohasem bántuk meg, hogy egybekeltünk.

Brüsszelben maradtunk mindaddig, mig Bazaine Metzet a poroszoknak fel nem adta.

Egy este ülünk lent a fogadó ebédlő-termében s hallunk kivülről a terem ajtajából kiabáló hangokat s a cselédség részéről goromba szavakat. Perczekig tart a viaskodás. A pinczérek azt mondják, hogy valami részeg csavargó akar a terembe behatolni.

Fölkelek, kinyitom az ajtót s csakugyan egy borzasztó elzüllött alakot látok magam előtt. Fején rongyos sipka, arcza tele sárral, porral, verekedés nyomaival; vállán rongyos, piszkos szürköpönyeg. Kiéhezve, kifáradva.

A mint meglát, mereven néz rám s a nyitott ajtón át feleségemre is.

– Nem ismer ön? kérdé.

Hangjáról rögtön megismertem. Olivier Viktor volt, barátom, házassági egyik tanum. Megöleltem, megcsókoltam s bevittem a társaságba s ott bemutattam.

Metzből jött. Fogoly lenni nem akart. Becsületszavát adni, hogy nem harczol a porosz ellen, nem akarta. Álruhába, hajtsárruhába öltözött s átszökött mind a franczia, mind a porosz seregen s hallatlan nélkülözések közt Brüsszelbe jött. Nem volt egy garas pénze sem. Nyomban felöltöztettük; adtam neki annyi pénzt, a mennyi telt; pár napig köztünk volt s kipihente magát s azután sietett vissza Francziaországba: Chanzy hadtesténél harczolt tovább. Kapitány volt a lovas vadászoknál.

Ha a poroszokról volt szó, reszketett dühében. A mi gyalázó és átkozódó szó van a franczia nyelvben, mind fölhasználta a poroszok ellen. S jól állt neki, mert igazi hős volt.

– Átkozott poroszok! Barbárok, rablók, orgyilkosok! Mindig tizszeres erővel támadnak. De azért hiába. Nem engedünk. Én nem engedek. Páris alatt megfojtjuk őket. Vagy Orleánsnál, vagy a tengerparton. Békét nem kötünk. A ki nekem békéről beszél: lelövöm, mint a kutyát. Csak egy napig nyugszom, csak ki akarom magam aludni, rögtön fölkeresem ezredemet. Nem nyugszunk addig, mig ezeket a betörőket száz esztendőre meg nem fenyitjük.

Közbeszóltam.

– Nagy előnyben vannak, kedves Olivier. Sokan azt hiszik, ők maradnak fölül.

– Akkor megdöglöm. De azt én meg nem érem, hogy ők elnyomják Francziaországot. Nevetséges gondolat. Semmit se vesztettünk még el. Csak néhány meglepetés ért bennünket. Csekélység. A nemzet még most fog igazán fölébredni. Előre, előre!

Hány ilyen hősük volt akkor szegény francziáknak!

Először azt hittük, hogy Metz feladása után vége lesz a háborunak s mi mehetünk vissza Párisba.

Erről szó se lehetett. A tél borzasztó hideg volt. Kényelmünk minél kevesebb. Nőm egészsége hanyatlani, bomlani kezdett. El kellett magunkat határoznunk, hogy Brüsszelt elhagyjuk.

De hova?

Haza nem jöhettem. Házasságunk már tudva volt, apám engem nőmmel együtt el nem fogadott volna. Anyám ekkor Vicenzában lakott. Volt neki egy nagy kastélya, ott kényelmesen elférhettünk volna, de minket anyám se fogadhatott.

Nőmet melegebb éghajlat alá kellett vinnem s azért Olaszországot szemeltem ki. Németországon s a Brenneren keresztül Milanóba utaztunk s ott egy fogadóba szálltunk.

A fogadóban nem sokáig voltunk. Annak költségeit nem igen győztük volna. Fogadtam hát egy kis magánlakást, melyet édes vajdám, részletesen le kell irnom.

MILANÓBAN.

(Milanói lakásom. – Fofó kutyám élete és halála. – A japáni ember sirja. – Rothschild Adolf. – A párisi ostrom alatt mindenem elpusztult. – Nápolyi utunk. – Apám nem ad szállást. – Mit vétettem?)

Ez volt az első milanói lakásom. Nem messze esett egy mellékutczában a Domo terétől. Volt benne egy hálószoba egy kis alkovennel és egy ebédlő.

De milyen ebédlő?

Ez volt egyuttal a konyha is. Volt benne egy kandalló, a herczegi paloták kandallójának alakjában, de nem márványból, hanem csak szines cserépből. Ez a kandalló egyuttal takaréktűzhelynek és sütőnek volt berendezve. Mellette pedig egyik oldalán a fa- és kőszénraktár, másik oldalán az éléstár az edények és konyhaszerek részére. Csinos faragásu és festésü faszekrény mind a raktár, mind az éléstár. Itthon ékszerszekrénynek használnák az effélét. Okos az olasz. Ur is tud lenni, szegény is. Ha az ember elvégezte a főzést és étkezést s rendbe hozta a kandallót s a raktári és éléstári szekrényeket s feltörölte a kőszén nyomait s ha még hozzá egy pár virágcserepet tett a kandallóra: ime készen volt az ebédlő és társalgóterem előkelő alaku butorokkal s remek képekkel vagy azok ügyes másolataival. Pedig hát konyha és éléskamara az egész.

Fogadtunk egy öreg asszonyt, a ki bejárt tisztogatni. Se nem lakott, se nem hált ott. Csak bejáró volt, tizenkét lira havi fizetéssel.

A lakásért fizettünk 400 lira évi bért, a mi pénzünk szerint mintegy 180 forintot. Apám háromszáz botos ispánt tartott, az utolsó botos ispán lakása is többjébe került.

A kandallót én ujra csináltattam. Alakot, szint, összhangot, remek stilust adtam neki. S a főzéshez és sütéshez czélszerü átalakitásokat eszközöltem benne. Belekerült 50 lirámba.

A grófnő és urnő volt a feleségem. A szobalány szintén a feleségem. A komorna megint a feleségem. A szakácsné épen csak a feleségem. Mivelhogy komornára, szobalányra, szakácsnőre épen nem telt.

A főzés alól azonban fölmentettem feleségem. Főztem magam. Hiába tanultam volna a szakácsművészetet?

Igy éltünk hárman együtt kedvesen. Tudniillik én és a feleségem és a Fofó.

Fofó. Ez egy kis mopsz kutya volt, melynek története van. Elmondom neked, édes vajdám. Ismerte őt Darwin is s nem hiszem, hogy világhirü műveiben a Fofóról is ne volna néhány észlelete.

Demidoff Anatól herczeggel Párisban jó barátságban éltem. Ő jó orosz és keleti szokás szerint nekem nem egyszer értékes baráti emléktárgyat akart adni. Mindenkor visszautasitottam. Megmondtam okát is. Megmondtam, hogy én ugyan gróf Károlyi vagyok, a föld kerekségének harmadfél ezer urasága közül az egyik, de az én uraságom csak az utczán, a társaságban és a nyilvánosság előtt áll fenn s egyéb kincsem nekem, mint a keresztelőlevelem, nincs s igy az értékes baráti ajándékokat nem viszonozhatom, tehát el se fogadhatom.

– No no, zsugori vagy bizony te, mint valamennyi Károlyi, hanem hát igy is jól van. Adok én neked mégis egy olyan emléktárgyat, a melyet elfogadsz, pedig az egyenesen az én felséges czárom udvarából származik.

Akkortájban irta Sardou a Seraphine la Devotte czimű darabját. Az első előadásra nekünk is küldött jegyet és meghivót. Mikor onnan hazamentünk: egy kis kosárban ott nyöszörgött valami féreg. Fölveszem, nézem, hát egy kéthetes kutyakölyök volt, Demidoff herczeg névjegyével.

Ezt csakugyan elfogadtam.