Part 11

A Kaszinóban voltunk, a Klapka-féle légióról volt szó s oda fordult hozzám:

– No Gábor, te nem voltál összeesküvő?

– Szivesen lettem volna bátyám, de lekéstem, hanem megyek is ki az emigráczióhoz, azt kell erősiteni.

Erre igy felelt:

– Az öreg Táncsics gyermekkorában borjukat is őrzött. Konvenczióban vetettek neki egy rongyos szürt. Foltozta, foltozta uj szürposztófolttal, de a varrást a régi már nem állta. Minél több foltot vetett rá: annál rongyosabb lett a szüre. 1848-ban panaszkodta el nekem az országgyülésen. Utóbb az lett belőle, hogy a szür is elpusztult, a foltja se ért semmit. Ugy látom, te is ilyen foltnak készülsz.

Nevettek rajta. De aztán nekem is megmagyarázták az értelmét. Klapka, Csáky, Irányi, Simonyi, Csernátony, Türr és a többi valamennyi sietett már haza, csak a kiegyezést várták. Pulszky, Horváth Mihály régen megtértek. Kossuthot magára hagyták, egyet-kettőt kivéve, összes barátai. Hát persze olyan folt, a milyen én lehettem, a szürt már jóvá nem tehette.

Hát édes vajdám, te is sokat láttál, tapasztaltál, de én is. Nagyon elundorodtam az akkori dolgoktól. Hány balközépi, sőt még deákpárti notabilitás is ott szerepelt a titkos foradalmi bizottságban, mig az olasz és porosz ágyu szólt, azután pedig egymást multa felül a kiáltozó loyalitásban. Mikor utóbb haza jöttem, sokan a hős pártütők közül ugy kerültek engem, mint a bélpoklost, azért, mert én a függetlenségi párt mellett megmaradtam. No de erről talán később beszéljünk.

Deák a konzervativ és klerikális főrendektől s a papoktól tartott, azért kérte apámat, hogy legyen itt állandóan s legyen résen ellenük a mágnások közt. Emlitettem már, hogy apám egészen Deák embere volt s hogy bár nem volt cselekvő és szónok ember, azért a főrendek közt nagy tekintély vette körül.

De apám én velem nem politizált, engem abba bevezetni nem akart s én untam magam szörnyen. Utóbb is fölkerekedtem s apám engedelmével kimentem Párisba, hol anyámmal és öcséimmel találkoztam. Itt tudtam meg igazán, hogy öcséim anyám engedelmével mentek Klapka táborkarához.[16]

Tibor öcsém a következő télre Párisban maradt. A Citée D’Antinben fogadott lakást Komáromy Györgygyel együtt. Velük volt Rényi ezredes is.

Én pedig anyámat kisértem Olaszországba, hol a telet töltöttük. Velünk volt Pista öcsém is, kivel a leggyöngédebb és legbensőbb viszonyban voltunk. Nekem ellátásomról gondoskodnom nem kellett, ott volt anyám háza. Apám nekem 1500 frankot adott havonként, Pista öcsém havi járulékát pedig szükre szabta. Nagyon kedvesen töltöttük ezt a telet. Pista öcsém nagy Don Juan volt a florenczi társaságokban s én bizony nagy örömmel osztottam meg vele fölös pénzemet.

A párisi kiállitás 1867-ik évi májusban nyilt meg. Én oda siettem. Utam Turin felé vitt s oly szerencsés voltam, hogy ugyanazon vonatra, melyen utaztam, fölszállt akkor Kossuth és Ihász Dani, kikkel tehát Párisig együtt utazhattam.[17] Ez az utazás Kossuth szives és barátságos közlései alapján sokban gyarapitá a hazai és külföldi szereplő emberekről helyes ismereteimet.

Párisban én is a Citée D’Antinben fogadtam lakást, a hol Tibor öcsém és Komáromy György. Később megjött Pista öcsém is s igy egész családiasan éltünk együtt. Testvéreim utóbb haza jöttek, de én jobban szerettem ott maradni. Ott is maradtam s Komáromyval együtt laktam.

Most sorsomnak egy fejezetéhez jutok, a melyben utóbb te is a szintérre lépsz édes vajdám. Adjunk e fejezetnek czimet s nevezzük azt az adósságok fejezetének. Sok vesződségem és sok rossz mulatságom volt ezzel a fejezettel.

Mikor Komáromyval együtt laktunk, meglehetősen össze kellett magamat huznom, mert apámtól szerény ellátási jövedelmet kaptam. E miatt már apróbb adósságokba kellett keverednem.

A dolog nehezen ment, hitelhez jutni nem igen tudtam. Pedig, ha valakit gróf Károlyinak neveznek, az ember azt gondolná, hogy annak már csak könnyü dolog adósságot csinálni.

Kérni: ez az egyik főszabály. De az én nevelésem nem olyan volt, hogy a kérést megtanultam volna. Én inkább parancsoltam, mint kértem s a tőkepénzessel inkább összevesztem, mintsem vele barátkoztam volna.

Henczegni, zajt ütni, diszelegni: ez a másik főszabály. Én barátságban voltam Mac-Mahonnal, nem egyszer összejöttem Napoleon herczeggel, együtt korhelykedtem egy csomó lorddal és mindenféle külföldi herczeggel s együtt vacsoráltam nem is egyszer III. Sándor orosz czárral és udvarával akkor, a mikor még trónörökös volt. Milliókra menő adósságokat igen könnyen csinálhattam volna, ha a henczegést és széltolást megengedte volna természetem.

Okos üzleteket csinálni, ezeket nevemmel és ismeretségemmel virágzásra juttatni s e czimen befektetési kölcsönöket kötni: ez is egyik biztos módja az adósságcsinálásnak.

Hanem hát én üzleteket csináljak? Én, a kire öt-hat milliónyi örökség néz, vagy több is?

Hazajönni, kártyázni, futtatni, dorbézolni, a zsidót és a parasztot szidni, képviselősködni vagy főrendezni: ez lett volna legkönnyebb. De ettől undorodtam legjobban. Hány emberrel kellett volna találkoznom, a ki átvette tőlem is, mástól is a forradalmi pénzt s aztán itthon lenézett volna engem, mint olyat, a ki nem eléggé loyalis.

Hiba, nem hiba: ott kint maradtam.

Szegény Komáromy György nagy ur volt, az első magyar birtokosokhoz tartozott egykoron. Neki pénz kellett s azért, hogy azt megszerezze: mindenféle vállatokba kezdett.

Jó társa akadt ezekhez gróf Csáky Tivadarban. S ők ketten, hogy rajtam segitsenek, rábeszéltek, legyek társ vállalataikhoz, – nekem nem lesz egyéb dolgom és felelősségem, csak hitelmüveleteink rendben tartása.

Valami Singer Salamon nevü bankárnál fölvettünk hárman együtt 120.000 forintot. Négy váltót irtunk alá, mindegyiket 30.000 forintról s mindegyiken én voltam az elfogadó. Kaptam összesen 80.000 forintot s e fölött megosztoztunk.

Ez volt első közös hitelmüveletünk. Persze nekem kellett megfizetni az egészet s az is természetes, hogy ebből aztán én sohase láttam visszatérülni egyetlen fillért se. Pedig se Komáromy György, se gróf Csáky engem megröviditeni nem akartak.

Szegény Komáromy mindig komolyan törekedett arra, hogy nálam levő tartozását kifizesse. Igazi nemes ember volt ő, még gondolatban se engedhette volna meg magának, hogy miatta valaki kárt szenvedjen. Azonban dolgai napról-napra rosszabbra fordultak.

Volt egy tetemesebb összeg pénze, melyet ő – mint számtalanszor mondotta – Bismarcktól kapott azon tevékenysége fejében, melyet az 1866-iki háboru előkészületei körül Ausztria ellen kifejtett. E pénz állitólag Gyula bátyámnál volt letéve. Ebből akart engem kielégiteni.

Miért késett, vagy min akadt föl ez: máig se tudom biztosan. A vége az lett, hogy szegény öreg György barátom egy napon Salzburgban a vendéglő sikos lépcsőjén elesett, karját három helyen eltörte s néhány nap mulva meghalt. Őszinte fájdalmat okozott halála. Nem pénzem miatt, vigye ördög azt. Hanem azért, mert nagyon szerettem és becsültem őt. Előkelő modor és gondolkozás, ős tiszta magyarság, lángoló ragaszkodás a nagy eszmékért s lángoló gyülölet Ausztria törekvései ellen, sok magyar virtus és minden magyar könnyüvérüség együtt: ezekből állott jelleme. Már 1840-től fogva lelkes alakja volt közéletünknek, nagy vagyona képessé tette őt a főrendek közt szerepelni, de a nemzeti ügyhöz mindig hű maradt, milliomos korában is, szegény ember korában is. Érdemes arra, hogy hivatott iró ember örökitse meg életét.

Mi lett Bismarck-eredetü pénzével: nem tudom. Fontos iratai és levelezései talán megvannak fiainál, kikhez engem szintén barátság füzött, noha most már régóta ritkán találkozom velük.

Gróf Csáky Tivadar elleni követelésem utóbb két- vagy háromszázezer forintra emelkedett, mert az első közös hitelmüvelet után több is következett. Csőd nyilott ellene. Én megbiztam apám, vagyis inkább Gyula bátyám főügyészét és titkárját, Körmendy Imrét, hogy kisértse meg követelésem érvényesitését, a melyre Csáky gróf nekem utmutatást adott, de bizony ennek se lett semmi sikere. Hogy miért nem lett sikere: nem tudom.

Adósságaim fejezeténél nem késlekedem sokáig. Elég volt első tetemes adósságom történetét följegyeznem. Adósságaim azóta folyton szaporodtak. A hogy a falusi takács vetélője hányódik egyik kézből a másikba: ugy hányódtam én apám haláláig egyik hitelezőtől a másikhoz. Utóbb adósságaim a papiroson vagy két millióra, talán többre is rugtak. Ennek persze felét, harmadát se kaptam én meg készpénzben. Nem is kaphattam. A könnyelmü adósságcsináló hirébe keveredtem, akár volt igaza a hirnek, akár nem volt. Az ilyen hirü embert pedig az árnyéka és az uzsorások serege el nem hagyja soha. És mégis, mint annak idején kiderül, az uzsorások közt is vannak nemes lelkek.

Gróf Csáky Tivadarról még megjegyzem, hogy ő később haza jött s mikor gróf Lónyay Menyhért volt a miniszterelnök, annak támogatásával képviselővé választották. Nevével és képviselői állásával tevékeny részt vett az üzleti életben, de zöld ágra nem igen tudott vergődni. Haza jövetelem óta már ritkán találkoztunk.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 15: Én részt vettem valamennyire, ültem is érte a komáromi vár kaszamatáiban s ezen kivül meg is hurczoltak miatta annyira-mennyire. Gróf Károlyi Gáborral s Hentaller Lajossal, de magánbeszélgetés közben másokkal is közöltem azt, a mit erről tudok.]

[Footnote 16: Ez igy is van. Kossuth Lajos Iratai hatodik kötetében olvasható gróf Károlyi Györgynének 1866. julius 26-án Itresán kelt s Kossuthhoz intézett levele, melyben egyebek közt e szavak fordulnak elő: »Örömmel láttam volna, bár mind az öt fiam részt venne a szabadságharczban, tudom is, hogy ott a helyükön lettek volna, de ha megint nem lesz semmi, nem szeretném, ha ők is haszon nélkül kompromittálnák magukat. Most még csak uton vannak.« – Az öt fiu volt, mint köztudomásu: gróf Károlyi Gyula, Viktor, Gábor, Tibor és István, a mint kor szerint következnek. – Viktor tudtom szerint nem vett részt semmi mozgalomban: Gyula itthon volt nagy tényező; Gábor szerepét följegyzései tüntetik fel, valamint Tiborét és Istvánét is. – Az egész bel- és külföldi mozgalomnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A külföldi magyar légiók a háboru rövidsége miatt puskájukat se lőhették ki, a belforradalomnak pedig hire-hamva se volt. Csaknem igy látta a helyzetet maga Kossuth is a Turinban 1866. augusztus 7-én kelt s gróf Károlyi Györgynéhez intézett levelében. Az ifju Károlyi grófok fellángolása tiszteletre méltó tünemény, de tárgytalanná vált ez nem sokára. A magyar nemzet 1866-ban békülni akart s nem harczolni. Gróf Károlyi Gábor elhunyt nemes barátom száz érdekes dolgot beszélt el az akkori állapotokról. De én magam is elég jól ismerem közvetlen észleletből azokat.]

[Footnote 17: Ihász Dániel egyik legszebb és legeszményibb alakja függetlenségi harczunk s a magyar emigráczió történetének. Ő veszprémmegyei származásu, ottani ős nemes birtokoscsalád szülöttje, testvérjével és rokonaival is jó barátságban éltem. Életben-halálban hive volt Kossuthnak s el nem hagyta a kormányzót, mig a halál ki nem szakitá társaságából. Régi tervem már megirni élete történetét, de talán most már kerül rá idő.

Eötvös Károly.]

HÁZASSÁGOM.

(Amelit feleségül veszem. – Esküvőm. – Egy asszony is megér egy életet. – Konyhabeli tudományom. – Az öreg Dumas. – Mikor Párist fenyegetik a poroszok.)

Áttérek most házasságom történetére.

Valami szerelmeskedő ficzkó vagy valami ábrándozó szerelmes soha nem voltam. A szerelmi kedvtelések csak ugy mulattattak engem, mint korom és osztályombeli igen sok ifjut. Czéltalanul, komolyság nélkül, esetenként és utközben egy-egy nő megragadta képzeletemet, de az akadályokkal járó hóditás, vagy valamely nőhöz a házasság kötelékével való ragaszkodás nem jutott eszembe. Ha valaki azt mondaná, hogy én a szerelmeskedés országában csak léhán csatangoló kölyök voltam: nem szólnék ellene semmit. Voltak közelebbi s távolabbi nőrokonaim s voltak magas főuri társaságunkban nem rokon nők is, a kik szemet vetettek rám s voltak, a kik az érzéki ingerkedés minden eszközével törekedtek rám hatni s rövidebb vagy hosszabb időre szivük egész birtokába juttatni. Köztudomásu, hogy a mi osztályunk női minden szépségük, komolyságuk és tekintélyük daczára is egészen hasonlók a külföld udvari vagy magas rangu nőihez. Én pedig magas, nyulánk, edzett termetü s mint szokás mondani, szemre való fiatal ember voltam. Kalandban annyi részem lehetett, mint bárki másnak. De érzékeim a dorbézolásig soha nem gyöngültek el s állandó vonzalom soha nem nyügözte le lelkületemet.

Mindaddig, mig nőmmel nem találkoztam.

A találkozás Párisban történt. Nőm ott egy rokonánál volt, véletlenül összejöttem vele s pár órai társalgás után bele szerettem és nyomban elhatároztam, hogy vagy ő lesz a nőm, vagy soha házasodni nem fogok.

Nőm, Major Amália, közönséges polgári, még csak nem is nemesi származásu nő volt, komáromi születésü. Szülei nem voltak, vagyona nem volt, sorsával szabadon rendelkezett, s midőn néhány nap mulva közöltem vele, hogy feleségül akarom venni: beleegyezett.

Határozott jellemü nő volt; állásom, születésem épen nem ragadta el. Kijelentette, hogy egyelőre csak jegyesem akar lenni, fontoljam meg elhatározásom következéseit és azon tekinteteket, melyekkel szüleimnek és családomnak tartozom. Ő a családban hamupipőke lenni nem akar s vagy befogadja őt a család, mint Károlyi grófnét, vagy megköveteli, hogy én szakitsak családommal.

Nagy erélylyel és határozottsággal követelte, hogy én ezt jól meggondoljam.

Én azonban nem sokat gondolkodtam, mert a helyzet tisztán állott előttem.

Hogy én Amelit nőül veszem: ezt szentül elhatároztam.

Hogy apám ehhez előzetes beleegyezését meg nem adja: arról is szentül meg voltam győződve.

Apám nagy arisztokrata volt. Természetesnek találtam s nem is vettem rossz néven. Én voltam harmadik gyereke s ugy hittem, engem szeret legjobban. Bizonyos voltam tehát, hogy e házasságot nekem engedi meg legkevésbbé. Felharagitani, vagy neki fájdalmat okozni szintén nem akartam. Legjobbnak láttam tehát vele tervemet nem közölni.

Nem közöltem előre anyámmal se. Ő is ellenezte volna. Minthogy azonban én ugy éreztem, hogy engem szándékomtól semmi ellenzés vissza nem riaszt s legfeljebb a köztem s szülőim közti jó viszony szünnék meg a viszály következtében: ez okból legjobbnak véltem akként esküdni meg, hogy ezt családom ne tudja. Se szülőim, se testvéreim. Testvéreimmel ugyan közölhettem volna, de akkor rögtön megtudták volna szüleim is.

Mindezeket megbeszéltem Amelivel is. Utóbb ő is helyeselte. Mondtam, hogy én a családi viharos jeleneteket kikerülni akarom s hogy ahhoz van reményem, hogy lassanként s ha későre is, de szüleim egykor a befejezett tényeket elismerendik s családunk kebelébe nőmet is beveendik.

Elhatároztuk a törvényes összekelést.

A polgári házasságot az illetékes hatóságnál kötöttük, ez egyházi áldást a Madlaine-templomban kaptuk. Én ugyan erre semmit se adtam, de nőm ragaszkodott hozzá.

Volt egy pap jó ismerősöm. Neve Abbé Deguery. Ez egyik papja volt a nevezett egyháznak. Ez adott össze bennünket. Négy tanunk volt. Kettő az én részemről, kettő nőm részéről.

Az egyik volt ifj. Komáromy György.

A másik volt: Olivier Viktor, derék fiu s jó barátom. Ő fia volt annak az Olivier hirneves műszaki ezredesnek, ki 1840-ben Páris körerődeinek s erőditésének tervét kidolgozta.

Harmadik tanunk volt: gróf Lasondiere. Barátaim egyike.

Negyedik: gróf Bonneval barátom, ki gróf is volt, basa is volt. Egyik őse XV. Lajos alatt százötven év előtt kiment Törökországba s ott basává lett. Az én tanum az ő unokája volt s franczia grófi rangját, a mint hazajött, ismét fölélesztette.

Szegény Deguery abbé gyászos véget ért. 1871-ben a Commun csapatai a párisi érsekkel együtt őt is elfogták s őt is agyonlőtték. Megmentenem lehetetlen volt. Pedig tettem kisérletet. Felkerestem egy Commun-ezredest, valami Jules Favre nevüt, ki szegről-végről ismerősöm volt. Ugyanaz a neve volt, a mi a hires ügyvédnek és államférfinak. De semmibe se vette közbenjárásomat. Mikor megmondtam, hogy az abbé jó barátom, még kigunyolt.

– A jó baráttal vagy együtt kell élni, vagy együtt kell halni. Az utóbbit választhatja ön is.

Ez volt felelete.

Tanácsát megfogadni nem volt kedvem. Ezekben a napokban egyébiránt vakmerőség kellett ahhoz is, a mit én tettem, mikor a szegény abbéért szót emeltem. Ugy lőtték, vágták, irtották akkor az embert, hogy a nagy forradalom legrémesebb fejezete is ehhez képest csendes mise.

Már egy évig voltunk férj és feleség és még senki se tudott házasságunkról. Két lakást fogadtam. Az egyikben éltem feleségemmel, a másikban rokonaimat és barátaimat fogadtam. Ez utóbbi volt hivatalos lakásom. Ez volt bejelentve a hatósághoz is.

Házas életünk boldog volt az első percztől kezdve. Viszály, sőt komoly szóváltás is alig volt köztünk valaha. Nőmmel szemben nem ismertem más feladatot, mint azt, hogy boldogságát, megelégedését biztositsam. Ez ugyan nem sikerült mindig, de ennek okai csak pénzügyi zavaraim voltak. Apám 1500 frankot adott havonként, ebből csak szükes háztartást vezethettünk. Kivált ha utaztunk, vagy nőm beteg volt, vagy ha baleset ért bennünket, vagy a mikor gyermekünk született.

Volt részünk mindegyikben.

Évjáradékom fölemelését nem is várhattam, de kisérleteim kudarczot is vallottak. Családom sohase bocsátotta meg házasságomat és sohase értette meg házi boldogságomat. Hogy egy gróf, hogy egy Károlyi, lemondva születésének s vagyonának minden előnyéről s minden élvezetéről, egész életét egy nőnek szentelhesse s minden örömét annak társaságában találja: ezt senki se tudta felfogni.

Én megengedem, hogy gyöngeségem volt bennem az erő. Te magad is, édes vajdám, nem egyszer gorombáskodtál velem, hogy én a pénzzel és az asszonynyal szemben sohase voltam nagykoru s mindig csak hat éves gyerek maradtam. Nem vitatkozom veled. Én Amelit szerettem, mást pedig soha nem szerettem.

Pedig nagy kisérleteket tettek, hogy tőle elvaditsanak.

Mikor már barátaim s rokonaim is megtudták, pedig aránylag hamar megtudták, hogy nős vagyok s ki a nőm, nem egy névtelen levelet kaptam, melyben azt akarták velem elhitetni, hogy nőm lánykorában kalandos életet élt. Emlitettek férfiakat, kikkel állitólag szerelmi viszonyt folytatott. Sőt gyanusitották a legaljasabb életmóddal is, a minőt nő csak folytathat.

Mindez nem hatott rám. Éber figyelemmel s gyakran indulatosan kerestem a levelek forrását, hogy kegyetlen számadásra vonjam, a kit ott találok, de egyéb hatást el nem értek. Én szerettem nőmet s ő boldoggá tett engem.

Sohase jutott eszembe, hogy én egyébre születtem volna, mint élni, az életnek örülni s végül utolsó bukfenczet vetni. Mikor te, édes vajdám, rászoritottál a politikára,[18] akkor elhittem ugyan, hogy talán más hivatásom is lehet, vagy tán lehetett volna, de addig azt hittem, hogy az én életem czélja semmi más, mint az én életem. S a másik és fő czélja: nőm boldogsága.

Tudom én, hogy ezt önzésnek nevezik a tudósok és rajongók.

Bolond beszéd.

Hány embert, hires embert ösmertem, a ki egész életét egy kertnek, vagy egy gyüjteménynek vagy egy pár futó lónak, vagy a vagyongyüjtésnek szentelte.

Én pedig a feleségemnek szenteltem. Sohase hitetik el velem, hogy ez silányabb dolog, mint a futó ló, vagy néhány uradalom fölszerelése, vagy nehány millió forint ostoba összehordása. Volt egypár különb mágnás is, mint én, de volt és van száz meg száz, a kinél én különb embernek érzem magam. – De hagyjuk el ezt az ömlengést.

Párisban éltünk nőmmel csendesen, nyugodtan, boldogan. Nem törődtünk senkivel és semmivel. Barátainkat, rokonaimat, ha jöttek, szivesen láttam. Szerény lakás, szerény asztal, jó kedély, gyakori kirándulás, néhány kitünő ember bizalma és barátsága, gyermekünk nevelése és halála: ime családi életünk folyama. Néhány részletét el kell mondanom.

Volt a genfi egyetemen egy orosz barátom: Wolkonszky herczeg. Ezzel egyszer sétálunk a Pont de Bergues közelében s látunk ott három nőt, egy szobalányt s két fiatal szép polgárleányt. A herczeg mutatja az egyiket: nézd, de fölséges arcz, én megtudom, ki ez?

Utána esett. Meg is tudta. Hétszámra, hónapszámra ábrándozott előttem, hogy ő milyen őrülésig beleszeretett abba a lányba s hogy elveszi, mihelyt módjában áll. Azután elváltunk a herczegtől s én elfeledtem az egészet.

Az 1870-ik év tavaszán találkoztam véletlenül Párisban Wolkonszkyval s mindjárt vittem magamhoz. Bemutatom nőmnek s erre a herczeg meglepetésében majdnem hanyatt esik. S nőm előtt egész tűzzel kifakad:

– Te, ezt a nőt tőlem loptad el. Ez az, a kiről Genfben annyit beszéltem, a kit a Bergues-hidon neked mutattam, a mint hóna alatt iskolás könyvekkel ment a hidon át! A kit azóta mindig keresek.

Nőm nevetett. Ő is rögtön emlékezett a herczegre.

Wolkonszky azután állandó vendégünk volt s mindig bomlott nőm után.

Egy napon nagy szerencsétlenség ért bennünket. Nőm kocsikázott a Champs-Eliséen. Jön egy idegen kocsi s neki hajt lovainak. A lovak megbokrosodtak, a kocsis leesett a bakról s a lovak elragadták a kocsit. Nőm rémületében kiugrott a kocsiból s összeesett. Félholtan hozták haza. Érdekes állapotban volt s magzatát elvesztette. Három hétig élet-halál közt lebegett és csak lassan kezdett fölépülni. Ez lett volna elsőszülöttünk.

Nőm ugyan fölépült, de mégis ez idő óta kezdett betegeskedni. Gyógyíttattam, ápoltam, tengeri fürdőkre hordtam, de azért szűk pénzviszonyaim miatt nem tudtam mindazt megtenni, a mit szivesen megtettem s a mit megtenni szükséges volna.

Szűk pénzviszonyok!

Eszembe jut, hát csak elmondom. Volt egy barátom s egyuttal közeli rokonom, ki gyakran igénybe vette házam szivesen nyujtott vendégszeretetét. Hányszor nem volt ebédre valója! Hányszor reggelizett nálunk s ha elkésett, hányszor költötte el jóizüen a reggelink maradékát. Hányszor mondta nőmnek: adj egy napoleont, Ameli, bizony isten éhes vagyok s nincs egy sonkaszeletre valóm! S mikor haza jöttem s testvéreimmel perben álltam: hejh akkor ez a barátom és rokonom ugy elkerülte házamat, mintha az tele lett volna ragályos betegekkel. Pedig akkor nekem se volt gyakran egy sonkaszeletre valóm. Hanem mentse ki az, hogy nem egyedül csak ő tett ugy velünk.

Volt családi életemben egy érdekes mulatságom. Mulatság is, foglalkozás is. Ez a szakácskodás. Különös kedvem volt ehhez s még nőtlen koromban megtanultam a franczia konyha sütő-főző művészetét rendes tanító mesterektől. De főleg csak a ragouk, mártások, sültek, zöldségek és saláták készítését. A tésztákkal, fagylaltokkal már nem volt kedvem annyira foglalkozni. S hiába gúnyolódol édes vajdám, én a szakácsművészetben nem utolsó ügyességre tettem szert.[19] S igen gyakori eset volt s ha magunk voltunk, csaknem mindennapi, hogy reggelire vagy ebédre én készítettem nőmnek valamely kedvencz ételét. Néha többet is. Néha az összes fogásokat. Franczia barátaim közt többen foglalkoztak ezzel a mulatsággal. Tőlük kaptam kedvet rá magam is.

Különösen pedig az öreg Dumastól.

Ismertem e nagy regényírót s többször találkoztam vele s két izben beszélgettünk is az ételekről s azok készítése módjáról.

Én nem szoktam olvasni mást mint napilapot s ezt is csak futólag. Egész életemen át se olvastam el egyetlen tudományos könyvet, még történelmit se. Siheder koromban olvastam ugyan néhány regényt. Dumastól is kettőt vagy hármat, de a regényekkel is úgy voltam, hogy a közepükön rendesen félbeszakítottam az olvasást.

Nem hiszem ugyan, hogy minden főrendü kölyök olyan, mint én, de a legtöbbje bizony semmivel se különb. Nem komolyabb, nem alaposabb, tudományra nem szomjasabb, olvasásban nem szorgalmasabb. A mi főrendi társaságainkban tudományról és művészetről társalogni nincs szokásban. Utazás, vadászat, lovak, kalandok, asszonyok, szinház, udvari és családi pletykák: ezek körül mozog a mi elménk. Azért a tömeg mégis tudósnak, szellemesnek, tekintélyesnek tart bennünket s tisztelettel környez. Az öreg Dumas kedves fecsegő volt; a hányszor társaságában voltam, soha se komolykodott. Egyszer mégis azt mondta nekem.

– Kedves Károlyi, az ön tudatlansága csakugyan szeretetreméltó.

Volt oka ezt mondani.