Part 10

Rongyos sátrak és viskók csoportja s koldus beduinok tanyája ez. Hanem a romok igazán fölségesek.

Jupiter óriási temploma egészen eltörpül a Napisten templomának csupán romjai mellett is. Minő oszlopok ezek itt, édes vajdám s mekkora kövekből vannak a körfalak épitve. Az már uralkodó lehetett, a ki ezt valamikor épitette. Azt mondták nekünk, hogy ezt a templomot Omár khalifa, Dsengiszkhán és Timurlenk egyaránt el akarták pusztitani, de ők az ő világhóditó hatalmukkal még csak elpusztitani se voltak képesek.

Sátorunkat a Napisten templomának udvarán ütöttük fel. Két napig akartunk ott maradni s maradtunk is.

Hát a mint reggel felébredünk és sátrunkból kimegyünk, jobbról is, balról is európai utazók sátora ötlik szemünkbe. Szinte nehezünkre esett, hogy más is volt olyan derék legény, mint mi.

Persze angolok voltak.

Az egyik sátor urával meg is ismerkedtünk. Ez Mr. Petit, egy hetven év körüli angol volt. Ez még hagyján, hanem vele volt két hajadon nővére is, ugy 60–62 év körüli aggszűz. Isten adta csunya nő volt mindakettő. S hozzá mindakkettő félig nő, félig férfi ruhában. S olyan beszédes és tudós mindakettő, mint valami akadémikus. Vége hossza nem volt tudományuknak s ők még azt is tudták, hogy a Napisten épitésénél kik voltak a pallérok. Mikor mondtam nekik, hogy mi magyarok vagyunk, azt felelték, hogy modern öltönyünk és franczia beszédünk után ezt nem tették volna fel rólunk. Szentül azt hitték, hogy a magyarok még otthon bölénybőrben mezitláb járnak.

Damaskus felé gyönyörü, de fáradságos utazásunk volt.

Itt ugy jártunk, mint a magyar alföldi utazó. Már messziről megláttuk a várost sok tornyával s azt hittük, hogy előtte állunk. Szemkápráztató csalódás volt. Kemény három órai lovaglás után értünk csak be a városba s ez idő alatt az mindig a szemünk előtt volt.

Itt több napot töltöttünk el. Kipihentük magunkat s uti ruháinkat rendbe hoztuk.

Megnéztük a nagy mecsetet s azon kivül mindennap bejártuk a bazárokat. Ha kedvünk és fölös pénzünk lett volna: itt nagyon sok keleti s kivált kisázsiai dolgot összevettünk volna. Akkor még nem európai gyárakból szállitották oda a keleti szőnyegeket és fegyvereket, ékszereket és lószerszámokat, nyergeket, mint mostanában.

Innen a lehető egyenes uton mentünk Bairuthba. Gyönyörü kis tengerparti város. Itt csatlakozott hozzánk, mint már emlitettem, az öreg Vidal Guadrez.

Szmirna meglepett tisztaságával és kényelmével.

A Márvány-tengerről és a Boszporuszról nem beszélek. Ezeket százan százszor jobban leirták, mint én tehetném. De különben is édes vajdám, én csak saját élményeim elmesélésére vállalkoztam s tovább nem is terjeszkedem.

Mikor ott jártunk, a Libánon kormányzója Daud basa volt. Ugyanazon hajóval, melylyel mi, ő is Konstantinápolyba utazott, mert a nagyvezir Fuad basa valami ünnepélyekre oda rendelte. A hajón megismerkedtem vele.

Daud basa kedves, müvelt, szeretetre méltó ember volt. Sokszor összejöttem vele később Párisban is, hova átköltözött, mert valami politikai ok miatt czélszerü volt egy időre Konstantinápolytól távol maradnia. Hirsch báróval volt valami összeköttetése s ez gondoskodott is róla s valami életbiztositó társaság elnökségét szerezte meg neki.

Ez állásában oly buzgó volt, hogy engem is felszólitott, hogy biztositsam magam.

Én tökéletes járatlan voltam az életbiztositás ügyletben s azt se tudtam igazán, mire való. Azt gondoltam, hogy csakugyan az ember életét biztositják betegség, korai halál vagy szerencsétlenség ellen. Azt pedig nem hittem, hogy ezek ellen érjen valamit. Ki is nevettem a jó basát.

– Azután mit akar ön édes Daud? Miről jó ez a biztositás?

– Az örökösei pénzt kapnak.

– Bolondság; én fizessek azért, hogy az örököseim kapjanak pénzt?

– Hiszen Napoleon császár és a Walesi herczeg is biztositották magukat.

Ezzel se győzött meg. Napoleont elkergethetik, a Walesi herczeggel röviden elbánhat a parlament, de mi bajuk lehet az én örököseimnek? Hiszen van apámnak néhány százezer hold földje.

– Velem tesz kedves gróf szivességet. Hadd lássák ezek a francziák, hogy én tudok csinálni valamit.

Ez már ok. Mindjárt biztositottam magam százezer frank erejéig, fizettem is neki háromezer frankot. El is vesztettem tökéletesen, mert hat hónap mulva a társaság megbukott s a biztositók nem kaptak egy krajczárt se.

Kérdeztem Daud basát, miért bukott meg a társaság?

– Hogy tudjam én azt? Hiszen én csak elnöke voltam a társaságnak. Azt mondják itt Párisban, hogy üzleti titkokat nem szoktak az elnök orrára kötni.

Ezt a felvilágositást nem egyszer mondtam el itthon képviselő koromban képviselő és mágnás barátaimnak, kik részvénytársaságoknál elnökök és igazgatók. Elmondtam egyszer Wahrmann Móricznak is.

– Ugy van az, – felelte – nem is tud a részvénytársasági elnök semmit, ha az az elnök török basa vagy magyar mágnás.

No de eltértem a dologtól.

Konstantinápolyban a Pera-külvárosban szálltunk, ha jól emlékszem, az Európa czimü szállodába. Itt már minden európai kényelemben részünk volt.

Két nagyon kellemes férfiuval ismerkedtem meg itt.

Az egyik gróf Greppi volt, Olaszország követe a Szultán udvaránál, a másik Rigault hirlapiró, több franczia lap tudósitója.

Rigault jó barátja volt gróf Karacsay Sándor emigráns barátunknak is. Sokszor voltam együtt Rigaulttal Párisban is, a hova nemsokára visszajött. Találkoztam vele a nagy háboru alatt 1870-ben mint nemzetőrrel is. Öreg legény volt már és csodálkoztam, hogy öreg létére katonaruhát ölt és puskát vesz vállára.

– Én ugy nőttem fel – ugymond, – hogy az én nemzetem a világ első nemzete, inkább meghalok, mintsem e hitemben csalódjam.

Azóta meg is halt.

A nagyvezér Fuad basa volt akkor. Korábban sejtelmem se volt arról, hogy a török birodalomban milyen nagy ur az a nagyvezér. Még nagyobb, mint nálunk hajdanta a nádorispán volt. Ha vele beszél az ember, a czime «fenséges ur». Holmi miniszterek, basák, udvari méltóságok csak nagyon is engedelmes és alárendelt személyek ő mellette. Hozzá jutni nem könnyü dolog.

Volt a nagyvezérnek az ázsiai részen igen szép palotája, fölséges kerttel a Boszporusra. Épen ott létünkkor valami nagy ünnepélyt rendezett. Gróf Greppi meghivókat szerzett a mi számunkra is.

Elmentünk. A nagyvezérnek bemutattak, de azután nem törődtünk egymással. Kertje és a Boszporus tündéri fénynyel volt világitva. Kivilágitott kaikok uszkáltak a tengeren. Mesés fényüzéssel folyt le az ünnepély.

Ott volt az egész diplomácziai kar, valamennyi a legfényesebb öltözetében. Ott voltak a török birodalom udvari, katonai és egyházi főméltóságai ragyogó keleti török és arab és kurd diszruhákban. Csaknem minden tartományi kormányzó Európából, Ázsiából és Áfrikából.

Mi hárman igazán feltüntünk. Alig volt valaki, a ki, ha találkoztunk vele a tömegben, nem kérdezősködött utánunk.

Ennek egyszerü oka az volt, hogy mi nem diszruhában voltunk, hanem csupán estély-ruhában, frakkal és a hozzá tartozókkal. Ordónk épen nem volt. S ily egyszerü feketében minden rendjel nélkül egyedül mi voltunk ott.

Daud basa egy trebizondi basát vagy mit mutatott be nekem Kis-Ázsiából. Ez angolnak nézett engem. Mikor fölvilágositottam, hogy magyar vagyok, elbámult.

– Ismerem – ugymond – a magyarokat, láttam őket Kiutahiában, de a nagy háboruban és tiz év előtt. Ön nagyon fiatal lehetett, mikor bujdosóvá vált.

Ő látta Kossuthot és társait s látta Kmettyt. Azt hitte, hogy én is forradalmi emigráns vagyok.

ÖSSZEESKÜVŐ LESZEK.

(Anyám társaságában. – Hogy kerültem az összeesküvésbe. – Kossuth tanácsa. – Tibor és Pista öcséimet elfogják. – Kiszabaditom őket. – Hogy kezdődött adósságom? – Miként merültem el benne nyakig?)

Haza hajón jöttünk a Fekete-tengeren és a Dunán át Báziásig.

Pesten a palotában nem találtunk senkit a családból. Apám Szatmár vármegye főispánja volt akkor s Nagy-Károlyban időzött. Oda mentünk ki s velünk jött Deuchmann is. Néhány jó napot együtt töltöttünk s igy fejeztük be déli és keleti utazásunkat.

Édes anyám ekkor Trouvilleben volt Pálma hugommal s apám engem is oda küldött, megigérvén, hogy ő is jön utánam néhány nap mulva.

El is indultam rögtön. Utamat Csurgó felé vettem, mert ott volt egy jó lelkü vadászunk, Medor kutyámat annak gondjaira akartam bizni. Lelkére kötöttem, hogy jól gondját viselje. Nagy világot látott jó kutyám nem akart tőlem elmaradni. Sirt, nyöszörgött, mikor indulni akartam, pedig megmondtam neki, legyen nyugodt, visszajövök. Le kellett szállnom a kocsiról s alkalmat találnom, a mikor elszökhetem tőle. Élt még azután, de nem sokáig. Ott mult el s a parkban van eltemetve.

Párisban Pista öcsémmel találkoztam, ki Trouvilleből rándult be.

Anyámnak nagy társasága volt ott rajtunk kivül is idegenekből és magyarokból.

Ott volt Komáromy György, Kárász Géza, gróf Zichy Ferdinánd, gróf Nádasdy Ferencz. De ott volt Tisza Lajos is, kinek Komáromy Györgygyel volt dolga, s ezt itt kereste föl. A porosz-olasz-osztrák háboru már előre vetette árnyékát, s Komáromy György a külföldi magyar szereplőkhöz, Kossuth és Klapka táborához tartozott, Tisza Lajos pedig ezekkel az itthoniak megbizásából érintkezésben állott.

Nádasdy Ferencz gróffal és Kárász Gézával rövid időre Londonba mentem át.

Édes anyám Flórenczben akarta tölteni a telet. Kibérlett egy gyönyörü villát, melynek neve Villino della Torre.

Apám utasitott, hogy én is anyámmal tartsak s a télen át vele maradjak. Pálma hugom ekkor kezdett fölcseperedni s világba lépni.

Itt jöttem én szorosabb ismerkedésbe a magyar emigráczióval.

Édes anyám még mindig megőrizte, sőt táplálta rajongását a nagy függetlenségi eszmék iránt. S bár ő egyéb tevékeny részt alig vett a történelmi mozgalmakban, de vendégszerető házát mindig nyitva tartotta ama férfiak előtt, kik Viktor Emánuel vagy Garibaldi, vagy Kossuth Lajos nevében és megbizásából készitették elő a történelmi eseményeket.

Az egész nemzet központja ekkor Flórencz volt. Bő alkalmam volt megismerkedni nekem is a szereplő egyénekkel.

Csernátony Lajossal sokat voltam együtt. Ő akkor itt lakott. Vontatott, lassu folyamatu beszéde miatt sokat élczelődtem vele, de éles eszü embernek tapasztaltam.

Itt volt Komáromy György is. Itt ismerkedtem meg Türr tábornokkal s közelebbről gróf Csáky Tivadarral is. Utóbb sok pénzembe került nekem ez az ismeretség, a mint annak rendén elbeszélem.

A királyi udvarral nagyon bizalmas lábon álltunk. Anyám házának összes ismerősei és barátai Ausztria ellenségei voltak. Voltak olyanok is, a kik nem vettek részt se a háboruban, se az összeesküvésben, de azért benső viszonyban állottak az emigránsokkal s örültek a háborunak, melytől Magyarország alkotmányának visszaállitását várták. Anyám házát ezek is felkeresték. Anyám iránt az olasz király és a királyi herczegek is nagy figyelmet tanusitottak.

Mikor a háboru kitört, mi anyámmal és Pálma hugommal együtt a Lago Maggiorehoz mentünk, hogy közelebb legyünk a hadmüveletek szinhelyéhez s olasz és magyar barátainkhoz. Még a custozzai szerencsétlen csata előtt egyszer csak beállitott hozzánk Tibor öcsém s pár nap mulva Pista öcsém.

Nekik egyebek közt azon járt elméjük, hogy Garibaldi táborkarához mennek, ki egy külön légió élén olasz Tirolt akarta elfoglalni. Ez azonban abban maradt s mindkét öcsémnek is nagyobb kedvük lett volna utóbb Klapka légiójához csatlakozni, mely éjszak felől törekedett Magyarországba behatolni.

Én kevés ideig maradhattam itt, mert engem Komáromy György Párisba rendelt, én oda mentem. Feladatom volt rögtön utazni haza Magyarországba s élőszóval tudatni azokkal, kik a tervezett fölkelés élén állottak, hogy a fölkelésre külföldről behozandó pénzt mikor, hol s kitől vehetik át.

Az izenet ez volt: a pénzt Vigneras párisi bankár hozza. Ő megszáll – ha jól emlékszen – a János főherczeg szállodában Bécsben. Egyik meghatározott napon az étteremben fog ebédelni s tányérja mellé letesz egy ezüst gyufatartót hosszu sárga kanóczczal s a gyufatartón K. betü lesz. Tehát a pénzátvevő őt keresse. S ha megtalálta: leül ugyanazon asztalhoz s ő is ugyanolyan szinü, alaku s nagyságu gyufatartót tesz ki a tányérja mellé, melyen meg G. betü lesz.

A K. betüs volt Komáromy gyufatartója, a G. betüs pedig az enyém, melyet Pesten én fogok átadni az illetőnek, mig a K. betüst Vigneras hozza magával. Persze Vignerasnak az utlevélen kivül semmiféle papirt vagy igazolványt magával hozni nem volt szabad, valamint a pénzátvevőnek sem.

Mihelyt ebben a legapróbb részletekig megállapodtunk, én és Komáromy György rögtön megszereztük a két egyforma ezüst gyufatartót s én a magaméval rögtön utaztam haza. És pedig Bécsen át, a hová kellett jönni Vigneras bankárnak a pénzzel, valamint a forradalmi komité megbizottjának is a pénz átvétele végett.

A hogy akkor értesültem s a hogy még ma is emlékszem, el kell mondanom röviden a magyar forradalmi ügy titkait, mert másképen ezt a pénzdolgot megérteni nem lehet.

Hanem, édes vajdám, egyre figyelmeztetlek.

Először is én a tervezett forradalom minden titkába beavatva nem vagyok. Módomban állott ugyan florenczi és pesti barátaimtól és ismerőseimtől mindent apróra megtudni, de én arra nem törekedtem, sőt az még eszembe se jutott. A hová pajtásaim mentek, velük mentem; a mit rám biztak, azt elvégeztem, azon tul egyébbel nem igen törődtem. Anyámmal és apámmal lehetőleg jó egyetértésben iparkodtam lenni, a mi ugyan elég furcsa volt, mert apám Deák pártjához, anyám pedig Kossuth pártjához tartozott s Deák békés uton akart kiegyezni, Kossuth pedig az olaszokkal és poroszokkal szövetkezett nyilt háborura.

Másodszor mindazok nevét, a kik a forradalmi bizottság tagjai voltak, talán megirnom nem szükséges vagy talán nem is lehet. Élőszóval ugyan megmondom neked édes vajdám, le is irom, de hogy minden élő ember nevét kiirjuk, azt majd akkor döntsük el, a mikor följegyzéseimet vagy én, vagy te, vagy együtt sajtó alá rendezzük.

Ugy volt a dolog, hogy Pesten az 1866-ik év telén és tavaszán volt egy forradalmi bizottság vagy mi. Nekem azt mondták, ez még az, a mely két vagy harmadfél év előtt Almássy Pál vezetése mellett alakult s melyben én részt nem vettem s melyről voltaképen alig tudtam valamit.[15]

Ennek a pesti bizottságnak különféle nevei voltak. Maga Kossuth hol »Pesti Nemzeti Bizottság«-nak, hol »Nemzeti Forradalmi Komité«-nek nevezte. Hallottam »Nemzeti Függetlenségi Bizottság«-nak is.

Annyit tudok, hogy az öreg, tudniillik Kossuth, ennek nem volt tagja, sőt erre kegyetlenül haragudott. Ezt pedig onnan tudom, hogy Kossuth nekem maga mondta; a Komité tagjait előttem az ország függetlenségének kivivására mindig képteleneknek és alkalmatlanoknak hirdette, sőt az emigráczió munkájának sikerét a Komitétől mindig féltette.

Kossuth 1866. évi májusban átjött Turinból Florenczbe, hogy az olasz miniszterekkel, Lamarmorával és Ricasolival, esetleg a királylyal is személyesen tanácskozzék. Meglátogatott minket is.

De én is fölkerestem őt a »New-York« szállodában, mert ugy emlékszem, ott volt szállva. Mondtam neki, hogy Komáromyval, Csákyval, Türrel gyakran találkozom.

– Vigyázzon édes Gábor, – ugymond, – nagy baj lehet a kétféle vezetésből. Otthon a Komité akar vezetni s alig közli velem minden dolgát, a franczia, olasz és porosz udvarok pedig velem állnak érintkezésben. Egy kézben kellene lenni a vezetésnek, a nemzet pedig csak rám hallgat s ha megy valaki után, csak utánam.

Igaza volt az öregnek, de én akkor nem igen láttam különbséget a két vezetés közt. Csak azt hallottam, hogy egymást birálgatták.

Kossuth maga Turinban rezideált. Politikai ügynökei voltak Párisban: Irányi Dániel; Londonban: Vukovits Sebő; Brüsszelben: Ludvigh; Berlinben: Nemeskéri Kiss Miklós. Itthon kik voltak főbb emberei: alig tudnám megmondani. Azt tudom, hogy Viktor Emánuel király az olaszországi magyar legiót Kossuth vezetésére bizta.

Viszont a forradalmi Komité tagjai voltak külföldön Klapka, Türr, Komáromy, gróf Csáky Tivadar; mig Perczel Mór és az öreg Vetter Kossuthoz is tartoztak, a Komitéhöz is.

Mikor a háboru megindult, ugy hallottam, a két vezetés Kossuth kezében egyesült, de haszna a gyors békekötés miatt az egyesülésnek nem volt.

A Komité emberei kieszközölték, hogy a forradalmi fölkelés szervezésére Olasz- és Poroszország pár millió frankot előlegezzenek, fele részben az egyik, másik fele részben a másik. Ezenkivül az olaszországi magyar légió költségeit viselje Olaszország, a poroszországi magyar légió költségeit pedig Poroszország. Azt a légiót vezette Földváry Károly, emezt Klapka György.

Az a pénz, melyet Vigneras párisi bankár hozott Bécsbe, a fölkelés szervezésére küldött előleg volt. Ugy emlékszem 300.000 frank.

Én mihelyt Pestre értem, azonnal Benitzky Lajost kerestem föl. Komáromy György hozzáutasitott. Vele közöltem küldetésemet s neki adtam át az ezüst gyufatartót.

Ő vagy vele együtt a Komité gróf Sz. J.-t bizta meg azzal, hogy Bécsben találkozzék a másik ezüst gyufatartóval s onnan hozza el a pénzt.

Többé ebbe a dologba nem avatkoztam, azt se tudom, mi lett a pénzzel. Junius és julius nagyrészét Pesten és Csurgón töltöttem. Nem éreztem ugyan jól magam, az én nyughatatlan vérem engem anyám s Tibor és Pista öcsém közelébe hajtott, de atyámat nem hagyhattam el. És pedig azért nem, mert ő különben is izgatott és ingerült volt s azonkivül mások is ingerelték öcséim ellen, a mi miatt egyszer a Kaszinóban gróf Szapáry Antallal volt is egy heves összekoczczanásom. No de erről később beszélek.

Tibor és Pista öcséim anyámtól elváltak, átmentek Poroszországba s ott Klapka légiójához vagy helyesebben Klapka táborkarához csatlakoztak. Tényleg részt akartak-e venni a csatározásokban, nem tudom.

Egyszer Pesten reggel még ágyamban fekszem, s az inas egy levelet hoz be Pista öcsémtől, ki azt irja, hogy Tiborral együtt elfogták, viszik őket Bécsbe, pénzük sincs, csináljak valamit.

Pénzem nekem sem volt, apámtól pedig most e czélra nem kaptam volna egy garast se. Tenni pedig rögtön kellett valamit. Mentem Csurgóra azonnal. Ott volt Gyula bátyám, igen betegen feküdt, közöltem vele a dolgot s felszólitottam, hogy segitsen. Nagyobb összeg pénze neki se volt, hanem adott egy levelet apám akkori titkárjához Matolayhoz, hogy ő minden esetre teremtse elő nekem a szükséges összeget. Elő is teremtette s mikor ez már a kezemben volt: akkor kerestem föl apámat a palotában s akkor közöltem vele az egész dolgot.

Apám borzasztó dühbe jött, nem akart a fiukról semmit se tudni, fenyegetődzött, hogy kitagadja őket, kijelentette, hogy többé látni se akarja egyiket se.

– Én – ugymond – főispán vagyok, bizalmas embere a királynak, ezek a gyerekek meg lázadók, pártütők, ellenséggel szövetkezők, milyen képpel állok én a király elé?

Hiába csillapitottam. Haragja nem engedett. Kinosabb jelenetem soha nem volt apámmal.

– Megtiltom neked is, hogy egy lépést tégy érdekükben, akármi lesz velük. Hogy abba a dologba keveredtek, azt nem tudtam, de hogy te közbe akarsz járni, azt már tudom és azt határozottan megtiltom.

Végre én is elkeseredtem s azt mondottam apámnak:

– Tehetsz apám, a mit jónak látsz, neked szabad, mert apánk vagy, de én testvér vagyok, nekem is van kötelességem a testvérek iránt, azokat el nem hagyhatom s akármilyen fájdalmadra esik, én megyek Bécsbe.

Erre lassanként lecsendesült s azt mondta:

– Jó, menj hát és csináld azt, a mit jónak látsz, de én a dologról semmit se tudok, semmit se akarok tudni.

Kis vártatva kérdezé aztán:

– Hát pénzed van-e?

– Gyulától kaptam.

– No hát csak eredj!

E szavakat már meglehetős jó indulattal mondta. Tudtam én azt, hogy apám megjuhászodik. Hiszen szerette ő Tibor és Pista öcséimet is.

Ezt azonban megelőzte összeszólalkozásom gróf Szapáry Antallal.

Szapáry Antal gróf egykoru volt apámmal, egy évben születtek, egymással meglehetősen jó és bizalmas viszonyban állottak. 1848 előtt ugyan apám Deák táborához, Szapáry pedig inkább a konservativekhez tartozott, de azért az országgyüléseken is Pozsonyban sokat voltak együtt s volt együtt szerepük, mint utóbb hallottam, Wesselényi Miklós bajvivásaiban is. Micsoda szerepük: erre már nem emlékszem.

Én sokkal fiatalabb voltam, még fiánál, gróf Szapáry Gézánál is sokkal fiatalabb, de azért, mint afféle grófok, főrendüek a korkülönbségre semmit sem adva, fesztelen bizalmassággal érintkeztünk egymással. A kaszinóban naponként találkoztunk.

Ekkor is ott találkoztunk.

Szóba jött Tibor és Pista esete. Általános volt a vélemény, hogy öcséimet ne hagyjuk sorsukra, hanem tegyünk valamit.

Csak gróf Szapáry Antal volt ellenkező nézeten. Oda fordult apámhoz.

– Hagyjátok – ugymond – a gyerekeket. Te ugy se mehetsz a császár elé, ha ő megtudja ez esetet; – ha pedig azt is besugják, hogy te fiaidért lépéseket tettél: egyenesen elveszted a császár kegyét. Egy-két esztendő meg nem árt a gyerekeknek.

Rettenetes dühbe jöttem erre a beszédre.

Oly hevesen s oly goromba szavakkal rohantam Szapárynak, hogy azt hitték, le akarom fülelni vagy ki akarom dobni. Megfogtak s elibém álltak.

Ez azonban eszembe se jutott. Magamhoz is tértem azonnal s sajnáltam szavaim durvaságát. De mégis vettem a kalapomat s eltávoztam. Távozás közben azt mondtam Szapárynak.

– Egy pillanatig se maradok veled, ha te közénk és apám közé akarsz furakodni.

Apám is jól összeszidott e hevességért, de ez mégis tett rá hatást. Ezután lett engedékeny.

Rögtön mentem Bécsbe. Bécs azonban nagy erdő s egyáltalán sejtelmem se volt arról, hogy öcséimet hol találhatom meg. Még arról se, hogy érdekükben esetleg kivel beszéljek. A mint az utczán tévedeztem, hogy megyek először is a Magyar Kanczelláriához, hát csak jön velem szembe gróf Széchenyi Ödön s megszólit:

– Gábor, tudod-e mi ujság?

– Nos.

– Tibor és Pista öcséid itt vannak szállva a Hotel Munchban, olyanformán, mintha foglyok volnának. Egy tiszt ügyel fel rájuk.

Nagyon megnyugodtam, hogy nem valami nagyon üldözött katonai fogolynak tekintik őket. Persze akkor már fegyverszünet volt s folytak a békealkudozások Porosz- és Olaszországgal.

Rögtön fölkerestem öcséimet, tőlük azonnal mentem a táviró hivatalba s táviratoztam gróf Csáky Tivadarhoz, hogy keresse föl Bismarck grófot vagy Vilmos porosz királyt s közölje velük öcséim helyzetét.

Másnap Tibor és Pista öcséim szabadok voltak, sőt utlevelet kaptak Svájczba. Pénzemet átadtam nekik s ők azonnal elutaztak Genfbe.

Csákyval később találkoztam s kérdeztem, miként vivta ki ezt a gyors sikert?

– Egyenesen Bismarck grófhoz mentem – ugymond – s kértem a gyors közbenjárást. A gróf azt kérdezte, hogy a két gróf Károlyi rokona-e gróf Károlyi Alajosnak? Mondtam, hogy első izben unokatestvérek, apjuk két testvér. Erre azt felelte: miért nem fordulnak önök gróf Károlyi Alajoshoz? – Hiszen a két gróf Károlyi exczellencziádnak akart szolgálni, nem gróf Károlyi Alajosnak. Bismarck elmosolyodott s azt mondta: igaz. S hozzá tette: az egész Klapka-légió se ártott annyit Ausztriának, hogy azért érdemes volna két embert fogva tartani.

Megjegyzem még azt is, hogy én se tudtam előzetesen arról, hogy Tibor és Pista öcséim Klapka táborkarához mentek. De anyám tudott, sőt abba föltételesen bele is egyezett. E tárgyban anyám a kormányzó urral Kossuthtal is értekezett, csak arra nem emlékszem már, személyesen-e vagy levélben. Azt tudom, anyám mondta, hogy Kossuth nem nagyon örült annak, hogy öcséim Klapkával barátkoztak.

A mint Tibor és Pista öcséim Bécsből kitették lábukat, én is haza jöttem azonnal s apámnak elbeszéltem mindazt, a mit Bécsben végeztem. Megnyugodott benne, sőt jól esett neki vállalkozásom és annak sikere.

Nem sokáig maradtam itthon, csak pár hétig. Nem találtam magam jól sehogy se. Most már az okát is tudom.

Apám ekkor nagyon benne volt a politikában. A háboru után ujra kezdték a kiegyezést Ausztriával. Deák Ferencz nagyon lefülelhette apámat, mert egyszer, a mint előhoztam apámnak, hogy mi is kimehetnénk anyámhoz és a fiukhoz, azt felelte:

– Te mehetsz, de én nem mehetek, megigértette velem az öreg ur, hogy itt maradok a Kaszinóban és a mágnások közt.

Az »öreg ur« volt Deák. Egy párszor én is találkoztam vele. Az ő nagy komolyságában nem találtam nagy mulatságot. Még adomáiban se, legalább azokban, a melyeket én hallottam. Egyszer engem is leadomázott.