Part 5

Az egész sereg visszasietett a gróf udvarába a félbeszakadt mulatságnak folytatására, melyet az ifjú gróf oly véletlenül és oly hamar lakodalommá változtatott. Ama vidám háladatosság, melyet neki az új pár nem annyira szóval, mint bizodalmas ápolásokkal mutatott, szívében szelíd és édes érzéseket okozott. Rendre járta a falunak legényeit s azt kérdezgette tőlük, ha nem akarnának-e megházasodni? Jó akaratját megköszönvén, ma már erre későnek mondották az időt. Igy mult el öröm, táncz és nevetkezés között az egész este.

Másnap reggel Laczink az ifjú párhoz szaladt. A menyecskét szinte férjének karjával átölelve találta, kivel egy hantpadon ülvén, édesen nyájaskodott. A szerelemnek ezen ingerlő enyelgését egy ideig mosolygó tekintettel nézvén, oly ragyogó fénynyel támadt fel fejében egyszerre Manczi képe, mint a derült éjszaka után a nyári nap. Szíve dobogott, arczai felpirultak, karjai önként előre nyultak, mintha a levegőt akarta volna megölelni. Végre egy mély fohászkodása elárulta jelenlétét a figyelmetlen ifjú párnak. Nem győzték ezek neki a boldogságot, melyhez őket oly kegyesen segítette, sem köszönni, sem rajzolni, s az ifjú férjnek nyájaskodásai és a menyecskének szemérmes öröme úgy behatottak szívébe, hogy végtére ily szókra fakadt: András! én is oly boldog akarok lenni, mint te; és így még ma elmegyek Manczihoz és feleségemnek tétetem. Ezt mondván, az atyjához sietett. Atyám! úgymond, engedd meg, hogy én is oly boldog lehessek, mint András, Manczit én elveszem és ide hozom.

Az öreg gróf maga mellé vonván fiát a szófára, hosszas oktatások után figyelmessé akarta tenni arra, hogy e lépés felette fontos, mivel tőle függ jövendőbéli egész életének boldogsága vagy boldogtalansága. Ösmered-e Manczit elegendőképen, édes fiam? Tudod-e bizonyosan, hogy szíve jó? Laczink e kérdésre elámult, s mivel sem igennel, sem nemmel nem tudott reá hamarjában felelni, mély álmodozásokba merült. Ő ugyan Manczi jóságáról nem kételkedett, de csupán csak a végből, hogy ez iránt édes atyját is meggyőzhesse, különféle módokról gondolkodott, melyekkel azt, hogy Manczinak jó szíve van, nyilván megmutathassa.

Másnap reggel sietve ment az atyjához, ki még az ágyban feküdt. Hallod-e, édes jó atyám! menjünk mi ma Manczihoz. Az öreg grófnak nem volt ideje. Fia tehát azonnal felült a lóra s az öreg Istókkal, ki alig győzött utána nyargalni, Rósafi Pál úrnak falujába sietett.

IX.

A természetes ember szerencsétlen embertársához könyörületes.

Az olyan állatok, melyeknek testépületében inak is vannak, érzéseiket és indulataikat bizonyos hangokkal szokták kinyilatkoztatni, melyek az efféle állatoknak mindegyik neménél más-másfélék. Ily czikkelyetlen hangokkal árulja el indulatait az ember is, elsikoltván magát, mikor megijed, kaczagván, mikor az öröm véletlenül meglepi, nyögvén, mikor szenved. Az indulatoknak e nyelve, valamint az állatoknál, úgy az embernél is haszontalan volna, ha a többi állatokat, melyek egy és ugyanazon nemhez tartoznak, részvételre nem kényszerítené.

Alig bődíti el magát az elrémült bornyú, azonnal odasiet az anya és ellenségével harczra kel. Alig kezdi szerelmes nyögését a nőstény gerlicze, azonnal ott terem ápolására a hím is.

Ezen állati nyelvnek az emberben is oly nagy az ereje, hogy az elrémült szerencsétleneknek kiáltása még az olyan hidegvérű embert is hirtelen megragadja, kinek szívét a veszedelemnek bármely hathatós rajzolásai soha el nem rémíthetik. A városi nevelésű embert, kit az idegen nyomorúságnak semminémű festései meg nem érdekelhetnek, könyörületességre indítják a szenvedőknek nyögései, ha azokat saját füleivel hallani kényteleníttetik. A természetes embert pedig annyival hathatósabban megragadja az emberek ezen állati nyelve, minél mentebb úgynevezett finom nevelésnek amaz útálatos mérgétől, mely az emberi szívet megérzéketleníti.

Példáját adta ennek gróf László, a viczispán falujába belovagolván, a mint fülébe az első házaknak egyikéből kellemetlen sikoltás tünt. Megállítván lovát, meredt tekintettel nézett a házra, melyből a jajgatás minden szempillantással erősebben hallatott kitolódni. Végre kibukott a háznak ajtajából egy férfi, kezénél fogva hurczolván maga után egy síránkozó asszonyt, kit az utczára taszított. Itt ordíts a mennyit akarsz, de a házba vissza ne próbálj jönni, kiálta utána a kegyetlen, a síró asszonyt egy görcsös bottal fenyegetvén. Alig ment a férfi vissza a házba, kirohant belőle édes anyja után egy tizenöt esztendős leányka bozontos hajjal, szilaj tekintettel és takaratlan mellel, mivel a férfi hajánál fogva vetette ki a pitvarba, szinte mikor fésülködött, mely alkalmatossággal nyakáról a kendőt is elvesztette. Jajgató anyjához sikoltva érkezvén, karjai közé omlott ily szókkal: Oh szegény szerencsétlen anyám! Gróf László hozzájuk nyargalván, nyil gyanánt leugrott a lóról s az egyiket egyik karjával, a másikat másikával megölelvén, mi bajotok? úgymond; kicsoda az, a ki benneteket bánt?

Az egész beszédből, melylyel kérdésére a szerencsétlenek zokogva és hosszasan feleltek, semmit sem értett egyebet, hanem hogy a leánynak atyja az uraság erdejében egy szarvast lőtt és hogy e miatt őket a házból kivetik, minden vagyonkájuktól megfosztják és kenyér nélkül hagyják.

Van-e annak az embernek esze? mondá erre nagy álmélkodással a gróf s beszaladván a házba, megragadta karjánál fogva az uraság hajduját, kivonta a házból minden legkisebb szó nélkül egész a síránkozó asszonyig és onnan úgy elkanyarította, hogy az utcza közepére bokázott. Ezen ismeretlen ifjúnak megjelenése, szótalansága és merészsége, melylyel a hajdut megragadta s a házból kivetette, úgy megkábította ennek az eszét, hogy semmikép sem tudta magát összeszedni.

Azalatt a gróf az asszonyt leányával együtt a házba visszavezette, erősen igérvén, hogy őket el nem hagyja. A szobában térdre estek előtte a szerencsétlenek. A leány megragadván kezét, csókolgatta és melléhez szorítgatta, mely a könnyhullajtásoktól egészen nedves volt; mig az anya érzékeny kifejezésekkel köszönvén jóakaratát, további pártfogásáért esedezett. A gróf nem tudván velök mit kezdeni s nemes érzéseitől elragadtatván, hasonlóképen térdreesett, s mivel őket felemelni hasztalan próbálgatta, térdenállva ápolta és vigasztalta már a leányt, már az anyját. A könyörülés hamar megszülte szívében e jelenésnél a szeretetet, mely azonnal maga is nagyra nevelkedett.

A hajdu azonban eszére térvén az utczán, meggondolta, hogy csak gyerkőcze és tudja Isten! micsoda jöttment legény az, a ki őt hivatalának végrehajtásában gátolni akarja. Beugrott tehát a házba s térdepelni látván az asszonynyal és a leánynyal a grófot is, még nagyobb merészségre kapott. Hallja kelmed, úgymond a grófnak, ki adott kelmednek arra hatalmat, hogy az igazságot meggátolja?

A gróf felugorván, hidegvérrel és tudakozó szívvel kérdezé tőle: Hát te vagy talán az igazság?

A hajdu e kérdést csúfságosnak vévén, nekirohant a leánynak s kezénél megragadván, takarodjatok ki, úgymond, tüstént, semmirevaló kaczérok! De egy hathatós öklöt érezvén hátára mennykő gyanánt esni, eleresztette a leányt azzal a szándékkal, hogy a grófnak fordul, kitől a keserves ütést származni helyesen gondolta. Meg nem várta ezt a gróf, hanem átfogta karjaival az egész hajdút, liszteszsák gyanánt kivitte a házból s magától nagy erővel messze elvetette. A hajdú, míg karjai között csüngött, majd kiadta a lelkét, mivel a gróf nagyon magához szorította volt. A ház előtt pedig káromkodott ugyan egy darabig, de visszamenni nem mert.

A gróf újra elbeszéltette magának az egész dolgot, mely miatt őket a hajdu oly kegyetlenül üldözi. Eleinte el nem tudta magával hitetni, hogy az embernek jussa ne legyen akármely vadállatot agyonlőni; de minekutána a síránkozó leány ezt igaznak lenni bebizonyította, a történetnek előadásán megnyugodott. Értekeztek még együtt e tilalomnak okairól, a mint Potrohosi, kinek karjáról kutyaűző nagy korbács csüggött, egynéhány inassal hozzájuk érkezett.

Hallod-e vastag! így szólította meg őt még messziről a gróf, mit csinál az én Manczim? Potrohosit meglátván az asszony, leányával együtt rettenetes sírásra fakadt, míg amaz ellenben a grófot megsejtvén, hangos kaczagásnak eredt. Tégedet talállak én itt Laczi! úgymond. Mi ördögöt keresel te e háznál?

Az igazságot megvertem, mondá viszont a gróf, s most ezeket a síránkozókat vigasztalom. Ezzel a leányhoz fordult és kegyesen megölelvén, kérte, hogy nyugodt elmével legyen. Majd azután Potrohosit szólítván meg, jer velem, úgymond, Manczihoz!

Mentsen meg előbb bennünket, édes úrfim! mondá a leány a grófnak kezét megcsókolván.

Hallod-e vastag! maradj te addig itt és ha az igazság ide találna jönni – – Ezt mondván, szemébe tünt az inasok mellett álló hajdu. Nézzed csak kérlek! Amott áll megint az a gonosz ember, a ki ezt a szegény asszonyt saját házából kivetette, mivel férje szarvast lőtt.

Azt ő az én parancsolatomra cselekedte.

A te parancsolatodra? Hát te már nem tudsz egyebet a világon, hanem csak szép lányokat ríkatni? Vastag! teneked, látom, egy csöpp eszed sincs. De ennek a leánynak és az anyjának hagyj békét, azt javaslom. Ezt mondván, a leány elejébe állott háttal s már Potrohosira, már a hajdúra fenyegető tekintettel nézegetett.

Akármi legyek, ha ő az egész világgal meg nem vína! mondá Potrohosi kaczagva. Jöjj velem, Laczi! a te kedvedért megbocsátok most egyszer ezeknek az embereknek. Ez a legény a szerencsétek! mondá azután az asszonynak és a leánynak, a grófra mutatván.

A hajdú mormogva elkullogott, a gróf pedig még egyszer megölelvén a felvidult leányt, elment Potrohosival a kastélyba, hová Istók a lovakat utána vezette.

X.

A városi és a természetes ember felette nehezen értik meg egymást.

A szoba ajtaja megnyilván, Manczinak repült a gróf és elragadtatása kimondhatatlan volt. Sem örömkiáltásai meg nem szünhettek, sem kézcsókolásai. A szegény kisasszony erőtlen prédája volt indulatának, ápoló ajakinak és ölelő karjainak. Hasztalan igyekezett e galambocska azon, hogy karjai közül magát kifejtse s rokoninak hangos hahotáit hallván, megharagudott ugyan, de azért szíve mégis a gróftól el nem idegenkedett. Ápolásait édeseknek találta s öleléseit emelkedő mellel fogadta, jóllehet védő kezeivel mind ezeket, mind amazokat bajnokné gyanánt ellenzette. A grófnak első szélvészes öröme elvégre lecsillapodott és Manczi egy székre, mint a lakodalom után való reggel a menyasszony, szemérmesen leülvén, lesütötte szemeit s a grófot szemtelennek, dühösnek, gorombának nevezte, de oly lassú morgással, hogy szavait senki sem érthette.

Azalatt Potrohosi elbeszélte a grófnak vitéz cselekedetét s végtére azt kérdezte tőle, mikép jutott legyen e csatához? A gróf oly természetesen s egyszersmind oly indulatosan adta elő e kis történetet, hogy a hallgatóknak már nevetniök kellett rajta, már meg hozzá tiszteletre gerjedniök. Míg beszélt, addig Manczi szüntelen szemmel tartotta, de csak lopva. A nemesszívűség, a mely testállásából és arczvonásaiból kiragyogott, a bátorság, mely homlokán ült, szabad tekintetei s az embereknek kegyetlenségéről és bolondságairól való merész jegyzései! Ezeket látván és hallván, lehetetlen volt, hogy Manczi hozzá jó ne legyen.

A mint hallgatói nyilvánvaló magasztalására fakadtak, a kisasszonyhoz fordulván: Manczi! úgymond, nekem veled sok beszédem van; de csak magaddal akarok szólani, mert az a vastag ember megint megríkatna. Jer velem a kerbe.

Potrohosi ezt hallván, már is kaczagásra fakadt; mire Manczi sértettnek mutatván magát: Gróf uramtól, úgymond, én semmit sem akarok négyszemközt hallani.

Kérlek Manczi! hagyd el te nekem azt a gróf uramat, mikor velem beszélsz. Tőled ez nekem nagyon fáj. Mondd: te! és nevezz Laczinak.

Potrohosi a többieknek intvén, a szobából egymás után mindnyájan kimentek. Utánuk indult Manczi is. Ne ereszd ki Laczi! mondá hangos szóval a bátyja. A gróf szomorú szemmel tekintvén Manczira és kezét szeliden megfogván, nem cselekszem! úgymond. Kényszeríteni nem akarlak. Ha magadnál szívesen nem látsz, ismét haza lovaglok. Azt gondoltam, hogy szeretsz.

Manczi nem tudta, mit tévő legyen? s a földre tekintvén, a grófnak kezét meg találta nyomni. Szeretsz, édes Manczim! mondá egyszerre a gróf, minden bizonnyal szeretsz, mert kezemet nyomod.

Potrohosi elkacczantotta magát, Manczi pedig elpirult és kezét a gróf kezéből kiragadta. De szűnj már meg egyszer nevetni, te kobak ember! mondá Potrohosinak a gróf haragosan. Gyere velem Manczi! a kertbe; ott kezemet annyiszor nyomhatod, a mennyiszer akarod.

Menjen az úr, a hová tetszik, gróf uram… Ezt Manczi bosszankodva mondotta s egyszerre meggondolva magát, félbe harapta szavait.

Gróf uram szép legény! azt akarod mondani, úgy-e! kérdezé nevetve Potrohosi.

Manczi az ablakba ment és rákönyökölt, a gróf pedig majd az egyikre, majd a másikra tekintett. Végre Potrohosi is elosontott.

Édes Manczim! mondá a gróf hízelkedő szózattal, most már magunk vagyunk. Manczi körülnézte magát s a gróf mondását igaznak találván, elpirult. Hallod-e, Manczi! én tegnap Andrásnál voltam s ifjú feleségével egy hantpadon találtam. Édesen apolgatták egymást és senki sem nevette ki őket, mert házasok. E jelenetnél eszembe jutottál s azonnal feltettem magamban, hogy feleségemmé teszlek. Elmentem az atyámhoz s megmondtam neki, hogy én elveszlek.

Manczi rátekintett, de azon szempillantásban ismét az ablakra fordította szemeit. Én tégedet, Manczi! nagyon szeretlek, mondá továbbá a gróf, melléhez szorítván a kisasszony kezét; jobban szeretlek, hogysem szóval megmagyarázhatnám.

Manczi ismét rá tekintett és szemeit könnybe borulni látván, megnyomta kezét. S mit felelt… mondá hirtelenében és szavát azonnal félben szakasztotta.

Az atyám? kérdé a gróf. Oh ő sokat, felette sokat felelt és olyast is, a mit egészen át nem érthettem. Tudod-e, azt mondá a többi között, ha tégedet Manczi szeret-e, vagy sem? Ösmered-e a szívét? Ha ő rossz szivű volna, akkor hozzá való szereteted a házasságban megszünne és így boldogtalan lennél. Ezekhez odafüggesztette azt is, hogy azon esetben, ha rossz volna a szíved és anya lennél, – a kisasszony itt kezét a gróf kezéből kivonta – még gyermekeinket is gonoszaknak, vagy legalább bolondoknak nevelnéd.

Hallgass, kérlek! mondá erre Manczi. És te az atyádnak ezeket mind elhitted?

Nem hittem el, Manczi! hanem idejöttem, hogy megkérdezzelek, ha olyan vagy-e, vagy sem? Mondd meg hát nekem minden egyéb előtt, édes Manczim! ha szeretsz-e?

Hogy szeretnélek? Hisz én tégedet szinte oly keveset ismerlek, mint te engemet.

Én jó legény vagyok, Manczi! Ezt nemes egyenességgel mondván, szívére tette kezét. Én tégedet sohasem bántalak meg. Gyermekeink…

Óh! hallgass, kérlek! mondá viszont Manczi, a gróf ajakira nyomván tenyerét. Ne beszélj nekem ilyeneket, kedves Laczim! Nagyon ifjú vagyok én még a férjhezmenésre, valamint te is a házasodásra.

Azt az én atyám nem mondotta és ő, kedves Manczim! ezeket a dolgokat mind tudja. Azért hát ne vonakodj, kérlek, hanem mondd meg egyenesen, akarsz-e feleségem lenni, vagy sem?

Manczi eleinte egy-két szempillantásig hallgatván, e szókra fakadt: Rendes ember! melyek után ismét elhallgatott s fejét vagy kétszer megrázván, majd a grófra tekintett, majd meg az ablakra. Nem tudta egyszóval, mit feleljen? Végre a grófhoz imígy szólott: ha az atyád akarja, az én atyámmal eziránt beszélni fog, s akkor azután majd meglássuk!

Manczi! te engemet nem jól értettél. Az én atyám nem akar házasodni; úgyszintén a tiéd sem. Tégedet, Manczi! tégedet akarlak én elvenni. Édes Manczim! mondd meg nekem, szeretsz-e? E kérdéssel fejét Manczi vállára eresztette. Manczi pedig csak egy sóhajtással felelt. Mit fohászkodsz, édes Manczim? Ha talán mást jobban szeretsz nálamnál, mondd meg nekem egyenesen.

Manczi a grófot átfogta és egy keveset magához szorította, a nélkül, hogy észrevette volna, mit cselekszik? Ezt cselekedte a gróf is, szinte magán kívül ragadtatván. Apolgatásai tüzesek és majdnem szilajak voltak. A grófnak hevessége Manczit is elragadta. Viszonozni kezdte már a grófnak apolásait, a mint ennek szemeiből szilaj tüzet lövődni látván s karjait reszketni, mellét pedig magasra emelkedni érezvén, egy homályos érzeménytől megborzadott s magát a grófnak karjai közül kiragadta. Laczi! úgymond törött szózattal, s ezt mondván, a szobából kirepült.

A gróf az ablakra támasztván homlokát, ismeretlen édességet érzett mellében habzani, új életet minden tagjaira terjedni. Ő engemet, látom, nem szeret! mondá végtére hosszas gondolkodás után s egynéhány könny híg gyöngyök gyanánt görgöttek ki szemeiből. Manczi engem nem szeret! mondá még egyszer s nedves tekinteteit a földre függesztette. Az ajtóra nézett azután egy darabig azzal a reménységgel, hogy Manczi ismét visszatér. Az ajtó megnyilt és Manczi helyett Potrohosi lépett be hozzá.

XI.

A természetes leánykérő.

Te itt egyedül magad? Laczi? kérdezé Potrohosi; és oly szomorúan? Mi a manó! még sírsz is. Mondd meg nekem, ki bántott?

Manczi engem nem szeret, mondá a gróf fejét rázván. Elszaladt tőlem; pedig én őt kimondhatatlanul szeretem.

Potrohosi az egész esetet könnyen kicsalta belőle. Szegényke! mondá azután, most már magam is látom, hogy Manczi téged nem szeret. Melléhez szorított, apolgatott, reszketett s végtére elszaladt. Lehetetlen, hogy szeressen.

A gróf e gúnyolást igazságnak vette, leült egy székre és sírt. Manczi pedig azonban a kertnek legsűrűbb gallyasában ült és Laczija után fohászkodott. Potrohosi a grófot, a ki azonnal lóra ülni, menni akart, alig tudta arra birni, hogy maradjon. Légy te békességes tűréssel, mondá Potrohosi, ki magában eltökélte volt, hogy a legényt oltalmába veszi; Manczi a te feleséged legyen.

A nélkül, hogy szeressen? kérdezé a gróf. Te némelykor úgy beszélsz, mintha egy csöpp eszed sem volna. Én búbánatomban meg tudok halni, de azt sohasem engedem, hogy Manczi arra kényszeríttessen, a mit nem akar. Erre Potrohosi megtudakolta tőle érezhetetlenül, hogy az öreg gróf tudja-e Manczihoz való szerelmét vagy sem? s megértvén, hogy tudja, azt találta tőle kérdezni, hogy az atyja e szerelmet helyben hagyja-e?

Az én atyámnak több esze van, felelé a gróf, mind mindnyájotoknak. Azt mondja ő, hogy a szerelmet sem kényszeríteni nem lehet, sem akadályoztatni. Magától kell neki támadni, magától elenyészni.

Annál jobb! mondá Potrohosi és Manczi atyjához menvén, elbeszélte neki az egész dolgot. Rövid tanácskozás után eltökéllették magokban, hogy ezt a szövetséget gróf Kaczajfalvi házával, mihelyt annak rendje szerint fog ajánltatni, elfogadják. Potrohosi azután a kertbe szaladt és Manczit felkereste. Manczi! mondja tetetett ijedéssel, a mi szegény Laczink!

Manczi elhalványodván, felugrott és ülésére ismét visszarogyott.

Leányka! mondá tovább a bátyja, ha a haláltól meg akarod menteni, szaladj.

Manczi a gallyasból kirohanván, egyenesen a grófnak karjai közé omlott, ki könnyező szemmel szinte a gallyasba lépett. A gróf megijedt; Manczi nem külömben. Mi lelt, Manczi? Mi az oka, hogy oly halavány vagy? A kisasszony viszont a gróf halaványságának okát nem merte kérdezni.

Jertek ide, gyermekek! mondá Potrohosi; üljetek mellém, hadd segítselek ki benneteket álmodozástokból. Minekutána jobbjára Manczi, baljára pedig a gróf leültek, így szólította meg húgát: Neked Manczi! azt javaslom, hogy most ne légy viczlipuczli, hanem igazszivü, derék és jó hugocskám. Az atyád tudja, a mit cselekszek. Azután a grófhoz fordulván: Hallod-e Laczi! úgymond, te ezt a leányt szereted és azt kivánod, hogy feleséged és gyermekeidnek anyja legyen, ugy-e?

Azt! felelé a gróf. Én még tégedet, a mint látom, megszeretlek.

Ezt magam is remélem, mondá viszont Potrohosi. Neked pedig, jó húgocskám! volna-e kedved ily tisztességes kivánságnak teljesítésére? Azért el ne pirulj! mert én ezt az illendőségnek szokott törvényei szerint értem.

Kedves urambátyám!

Akkor azután gyermekeid engemet nagybátyjoknak neveznének. Laczi nekem azt beszélte, hogy te őtet gyülölöd, mivel melyedhez szorítván, reszkettél, apoltad s végtére féltedben elszaladtál. Így hát Manczi! akarsz-e gyermekeinek anyja lenni?

Kérem édes urambátyámat – –

Engem ne kérj, hanem mondd meg egyenesen, akarsz-e vagy sem? Ha nem akarsz, ez a szilaj legény felugrik a lóra és másutt keres magának Manczit. Akkor azután a sok rivástól-sirástól a házban meg nem maradhatunk. Tudjuk, édes gyermekem! jól tudjuk mi a te begyednek minden titkait. Ha a minap itt a kertben meg nem lestelek volna benneteket, tudja! mit nem sugtál volna mindent a gróf fülébe. Azért hát mondd ki szaporán, akarsz-e vagy sem?

Manczi elpirulván, odanyujtotta kezét a grófnak és szemeit lesütötte. A gróf megragadván kezét, sirva fakadt. Hát csak boldogtalan legyek, míg élek? kérdezé törött szózattal.

Manczi álmélkodó tekintetet vetett hirtelen reá, Potrohosi pedig mentéjének csúcsát megragadván: Van-e neked eszed? Laczi! úgymond. Hát nem hallod, hogy feleséged akar lenni. Kérlek, Manczi! nyisd meg ajakidat és rágd a szájába, hogy akarsz. Ő vele oly értelmesen kell beszélni, mint az ujságok szoktak.

Manczi végre megnyitván ajkait: Én, úgymond, tégedet szeretlek.

Erre a gróf odabukott térdeire a kisasszony elejébe, azután pedig ölbe fogván, melléhez szorította, felkiáltott, kurjongatott, sirt örömében és észre nem vette, hogy karjain Manczi elhalaványodott. Magához térvén ez, feltekintett a grófra most nézvén legelőször egyenesen szeme közé. Majd azután elpirult és oly kellemetesen mosolygott reá, hogy maga Potrohosi e szókra fakadt: Irigylem ennek a szilaj fattyúnak ezt a gyönyörü tekintetet. Szeressétek egymást, édes gyermekeim! s legyetek egymás által boldogok. Ezt mondván, a grófot megölelte; ez pedig őtet átfogván oly hevesen és oly erősen szorította magához, hogy Potrohosi elbődítette magát és aznap százszornál többször kérdezte Manczitól, mikép tudja ennek az erős legénynek öleléseit kiállani?

A megelégedett szerelemnek első szélvésze elmulván, bővebben kezdette tudakozni Potrohosi, mikép engedte meg neki az öreg gróf, hogy Manczit szeresse? E kérdésre Laczink mély gondolkozásba merült, melyből a szorgalomnak felette eleven jeleivel felébredvén: Manczi! úgymond, kérlek, felelj meg nekem előbb, de igazán, ezekre a kérdésekre: hogy jó vagy-e, hogy nem vagy-e gonosz szivü? és hogy gyermekeidet oly okosan akarod-e nevelni, hogy balgatagságok után ne induljanak, a minőket én e napokban még te rajtad is…

Manczi ki nem hagyta beszélni, hanem ajkait tenyerével hamarjában befödte.

A gróf Potrohosihoz fordúlván, annyit tesz-e ez, úgymond, hogy okosan akarja nevelni?

Annyit, mondá Potrohosi viszont, édesen nevetvén.

Jösz-e tehát velem Manczi? mondá a gróf és a kisasszonyt maga után vonta. Mentekben át-át fogván s erősen magához szorítván, vitte inkább, mint sem vezette. Bejutván a kastélyba, Potrohosi hangos szóval hirdette a győzedelmet, mire Manczinak szülői s egynehány rokona összeszaladtak.

Most már kérd meg a leányt annak rendje szerint, mondá Potrohosi a grófnak. Ime! a leánynak az atyja előtted áll. A gróf a viczispánra meredt szemmel tekintvén, azután pedig Potrohosihoz fordulván: Mit mondtál, úgymond, hogy cselekedjek?

Manczi atyjának mondd meg, hogy leányát kivánod.

Ugy-e? Azután a viczispánhoz fordulván, így szólott a gróf hozzá: Manczi az én feleségem lesz, mert ő engemet szeret. Azért tehát menjünk a paphoz, hadd adjon bennünket össze.

Ez a legény még mindnyájunkat elbolondít, mondá Potrohosi kaczagva. Hallod-e Laczi! ez a dolog nem megy ám oly hamar, a mint gondolod.

Szeretném tudni, mi mehetne nálánál hamarabb? mondá viszont a gróf. A pap egy kis fertály óráig elénkbe olvas egy könyvből, s az egész dolog megvan.

Akármi legyek, ha ez a legény mindenkor igazat nem mond, valahányszor csak száját feltátja, mondá Potrohosi csendesebben azoknak, a kik mellette állottak.