Part 19

Az örömök és az édes reménységek naponkint növekedvén, felderítették jelenvaló boldogságukat, megújították mult szerencséjüket s új kéjeket készítettek számukra a jövendőségben. A képzelet előre megkóstoltatván velük az atyai és anyai örömöket, napjaik még egyszer oly édesek voltak, még egyszer oly gyorsan folytak, mint ezelőtt. Ölében tartván Nahidát a gróf, édesen mosolygott reá. Mosolygással felelt neki Nahida és szemeik örömkönnyekbe borultak. A gróf, mikor magát Nahidától súgó szózattal atyának nevezni hallotta, majdnem megőrült örömében. Nahidának lábaihoz borulván, átfogta térdeit és csüggedő tekintettel nézett szeme közé, alig várván a napot, mely atyává tegye.

E nap is végtére szerencsésen elérkezett. Nahidának mellén egy gyönyörű fiú függött. A gróf szinte tántorgott örömében. Fia miatt majd elfelejtette Nahidát, Nahida penig őt, azalatt hogy e gyermek erősebb és kellemesebb kötelékkel kapcsolta össze szíveiket. A gróf elment a szomszéd faluba és a lelkipásztort, ki szíves barátja lett, a völgybe vezette. Nahida azt kívánta, hogy a gyermek a keresztségben Laczinak neveztessék.

Oh édes atyám! oh Manczi! mondá már most többször magában a gróf, ha ti tudnátok, mily boldog vagyok!

XXXII.

A véres harcz.

Egy reggel Nahida és a gróf egy gallyasban mulattak. A gyermek előttük ült és virágokkal játszott. A szülők, kik egymást kezüknél fogva tartották, szinte előre hajlottak volt a gyermekhez, hogy a virágot, melyet elejtett, kezébe visszaadják; a mint az öreg Páriát felkiáltani hallották. Kiáltása ijedést, veszedelmet, rémülést hirdetett. Nahida felugorván, ölébe vette a gyermeket; a gróf pedig kirohant a kertből a kunyhóba.

Itt ő az öreg Páriát egynéhány angol katona között találta, kik épen azon voltak, hogy kezeit hátra kötözzék. Az asszony a földön ájulásban feküdt. A mint a gróf a kunyhóba belépett, két katonától azonnal megragadtatott. Valld meg, mondá neki az egyik, egyébként a halált el nem kerülöd, valld meg, hol vannak a Marátok, a kik tőlünk ide szöktek?

Két más angol katona elsietett a gróf mellett a kertbe, melyből az elrémült Nahidát gyermekével együtt a kunyhóba vezették.

Tik itt Marátokot kerestek? kérdezé a gróf angol nyelven. És tik kik vagytok?

Beszédjének hangjából európai embernek ismervén a grófot, az öreg Páriának kezeit azonnal feloldották. Nahida a grófnak karjai közé omlott gyermekével együtt.

Az angolok azután a gróffal beszédbe eredtek. Egy esztendeje már elmult volt, hogy Indiában a hadakozás dühösködött. Ily sokáig oltalmazta meg szent hajlékát az ártatlanság és a szerelem a hadakozásnak még csak hírétől is. Az angolok Hider Allival harczoltak. Egy osztály angol katonaság a völgy mellé telepedett és azon éjszaka az elfogott Marátok a táborból elszöktek. Az angolok ezeket keresvén, a völgyhöz jutottak és ebbe egész a kunyhóig behatoltak.

A gróf bizonyosakká tette őket a felől, hogy ő e völgyben, legalább a kunyhónak és a kertnek környékében, senkit sem látott. Ő maga elvezette őket a völgynek minden zugaiba, hol még csak embernyomokat sem leltek. Visszatérvén a kunyhóba, rakva találták abban az asztalt különféle gyümölcscsel, melyekkel őket az asszonyok és az öreg Pária megkínálták. Míg a katonák szomjuságukat enyhítették, a hadi tiszt a gróftól tudakozta, ki légyen? és micsoda eset vetette légyen őt ide e völgybe? A gróf megnevezvén magát, elbeszélte neki röviden ama rettenetes szélvészt, mely őt e völgybe űzte, valamint Nahidához való szerelmét is következéseivel együtt.

A tiszt rá akarta beszélni a grófot, hogy e völgyet hagyja el. Mikép élhet itt gróf uram, úgymond, jövedelem nélkül, tisztelet nélkül s az életnek örömei nélkül?

A gróf megfogván Nahidának kezét, ki gyermekét épen szoptatta, nézze meg hadnagy uram, úgymond, e kellemetes menyecskét. Ez nekem gazdagságom, becsületem, dicsőségem, örömem és mindenem!

A tiszt legalább arra akarta birni a grófot, hogy Indiában valamelyik angol városba költözzék; de igyekezete mind haszontalan volt. Elvezette a gróf a tisztet a kertbe s azt mondotta neki: Tud-e az úr széles e világon ennél a völgynél kellemetesebbet, árnyékosabbat, hűsebbet? Itt nekem mindenem van, a mi az embernek szükséges arra, hogy boldog lehessen. A király haszontalanul kínálna meg engemet e völgyért trónusával!

A tiszt megölelvén a grófot, teljes boldogságot kívánt neki és katonáival együtt elhagyta a völgyet, melyben a kevéssel megelégedő ártatlanságot oly boldognak lelte.

Helyreállott volt már a völgynek lakosainál a nyugodalom, éledezett az öröm s épen egy pagódafa alatt ebédeltek, a mint a kertben ismét angolokat láttak. A gróf felugorván, elejükbe ment. Laczi! kiáltá messziről az egyik; Russel! mondá viszont örvendetes szózattal a gróf s egymásnak ölébe rohantak.

Russel volt a vezére a feljebb említett hadi osztálynak, mely ide a végből küldetett, hogy az angol seregnek a visszavonulást megkönnyebbítse, mely az előre nyomuló indiai seregnek ellent nem állhatott. Sírtak örömükben mind a ketten.

Az angol tiszt hírt adván az óbesternek ama haszontalan nyomozásról, melylyel a Marátokat keresték, elbeszélte neki a völgyben történt kis esetet is.

Mi a neve ennek a különös ifjú embernek? kérdezé Russel.

Kaczajfalvi grófnak nevezte magát, felelé a hadnagy.

Russel azonnal lóra ült és a grófhoz sietett.

Russel elejébe vezette azután a gróf Nahidát fiával együtt. Az óbester Laczi hitvesét megölelvén, örömkönnyekre fakadt. Oh édes Laczim! mondá azután, mily buzgón köszöni szívem a felséges Istennek, hogy megboldogított. De itt, kedves barátom! nem hagyhatlak. Jőjj velem! Hadd lássa meg Manczink az ő kedves bátyját, kit holtnak sirat! Hadd lássa Nahidát és gyönyörű fiadat!

Ezen ajánlás a grófnak nagy tusakodást okozott; de végre csak azt felelte Russelnek mégis, hogy ő e völgyet még most el nem hagyja.

Erre őt Russel félrevonván: Hallod-e, drága Laczim! Hider a győzedelmeskedő indiai seregekkel előrenyomul. Valahová lép, mindenütt vérrel, kegyetlenséggel és zabolátlansággal jegyzi meg a nyomait. Seregei szintolyanok, mint maga. Egyenesen e völgynek jön. A hegyek és a folyóvíz, mely innen nem messze van, arra birják majd őtet, hogy itt megállapodjék. Az angoloknak generálisa e környéken akarja megvárni, hogy vele megütközzék. Az indiai vad katonák kikutatják majd e gyönyörű völgyet, hitvesedet megmocskolják, fiadat megölik és tégedet az európai népekhez való gyűlölségből agyonkínoznak. A mindenható Isten a bizonyságom, hogy nyugodalmad, boldogságod, életed, mindened oda van, ha még egy órát mulasztasz. Én még csak óraperczeket sem veszthetek. Ezt mondván, zsebórájára tekintett.

A gróf szinte megmeredt, a nélkül, hogy képes lett volna magát eltökélni.

Russel a gróf előtt térdre esvén, az Istenre kérlek, úgymond, fogadd szavamat. Tedd meg, a mit javaslok, nem az én kedvemért, nem Manczi kedvéért, hanem azon ártatlanoknak kedvéért, kik rokonaid lettek.

Azon szempillantásban hírt hozott Russelnek egy tiszt, hogy Hider seregei érkeznek. A porát már, úgymond, e dühös hadnak látjuk.

A gróf ezekről az öreg Páriát tudósítván, könnyen arra birta, hogy a völgyet elhagyja.

Az öreg ember imádkozott még, mikor a gróf már indulván, megintette, hogy siessen. Az asszony elrémült férjének agg nyakán csüggvén, reszketett, nem annyira az ellenségről irtózván, mint a braminusoktól. Nahida a grófnak kezét megfogván: Veled megyek, úgymond, a hová neked tetszik. A gróf a gyermeket ölébe vévén, előre ment. Az öreg Pária a grófnak karjába fogódzkodván, mellette ballagott. Utánuk az öreg asszony ment. Hátul pedig Russel Nahidát vezette. Igy hagyták el ama völgyet, hol a boldogságnak, a szerelemnek és az ártatlanságnak ölében oly gyönyörű napokat töltöttek.

A gróf egynéhányszor visszatekintett kies paradicsomára. Az öreg Páriának szemein nagy könnyek függtek. Kiterjesztvén még egyszer a völgy felé karjait, megölelte utána ballagó feleségét. Légy nyugodt elmével, úgymond a sirdogáló asszonynak. A nagy Bráma mindenütt van és minket, akárhová menjünk, boldogokká tehet. Hisz ártatlanságunkat nem hagyjuk ott a völgyben. Ez szíveinkben van. Az ártatlanság pedig nem jár boldogság nélkül.

Alig menekedtek fel a hegyre, azonnal meglátták a túlsó hegyeken kutatni Hider katonáit, kik a fő seregnek útját és ennek mellékeit előre kivizsgálták. Térdre esvén a völgynek lakosai, hálát adtak röviden az Istennek, hogy őket a haláltól megmentette. Az angol táborba érkezvén, parancsot adott azonnal Russel, hogy az ott fekvő osztály magát visszavonja.

Nahida nem győzte vizsgálni az ezernyi ezer új tárgyakat, melyek körülötte voltak. Egyik kérdése a másikat érte, melyekre a gróf mosolyogva megfelelt. A hadi tisztek egymás után siettek a grófnak tiszteletére, nem annyira, hogy e különös ifjú embert, mintsem hogy szép feleségét lássák. Nahida megnézte őket rendre és nyájasan beszélgetett velük. Kiki irigyelte a grófnak e gyönyörű menyecskét, kinek némelyek még hízelkedéseket is mondottak. Nahida elmosolyodván, kegyesen és bizalmasan felelt szép mondásaikra, egyszersmind pedig tüzes szemeivel a grófot kereste fel közöttük.

A hadi sereg a folyóvíznek partja felé vonódott. Az első szekerekkel tehát, melyek ezen osztálytól a fővárosba küldettek, a gróf és a szerencsés völgynek többi lakosai Madrászba költöztek, hol reájuk új örömek várakoztak. Manczi meghallván a grófnak ajakából saját nevét, karjai közé omlott. A gróf után Nahida belépvén a szobába és gyermekét ölében tartván, megállott és mosolygott, mikor férjét Manczinak karjai között és ajakin csüggni látta.

Manczi megsejtvén Nahidát, kicsoda ez? kérdezé a gróftól.

Az én Nahidám, az én hitvesem, felelé a gróf, szép ölében pedig a fiam.

Manczi egy szempillantásig Nahidát áttekintvén, nyughatatlan szívvel oda közelített hozzá s kezet nyujtván neki, megcsókolta. Azután pedig a grófnak fiát karjai közé vevén, könnyhullajtásival és tüzes csókjaival elborította. Úgy látszott, mintha ezen gyermeknek vissza akarta volna adni mindamaz érzékeny apolásokat, melyekkel az ő fiát a gróf fogadta volt, mikor Európából érkezett.

Kicsoda e leányzó, kérdezé már most Nahida a gróftól, a ki az én fiamat oly nagyon szereti?

Manczi! úgymond a gróf.

Manczi? kérdezé még egyszer hangosabb szóval Nahida. Ezzel Manczihoz sietett, átölelte és csókjaival majd elfojtotta. Óh édes Manczim, mondá azután, óh te Laczimnak első szeretője! Mikép kívántalak én tégedet látni, hogy szeretetedet megnyerhessem! Ők az én egész szívem, az én egész lelkem a tiéd, édes Manczim!

Manczi nagy szemeket vetett Nahidára, melyek könnyekkel azonnal megteltek. Nahidának vállára bocsátván azután fejét, óh te szerencsés asszonyság! úgymond; minek neked az én szeretetem? E nélkül is oly boldog vagy te, hogy boldogabb nem lehetsz. De mégis, légy öcsém, jó Nahida! légy bátyám, édes Laczim!

A könnyek és apolások megkönnyebbítették végtére e három szerencsés személynek szivét.

A gróf Manczinál vett szállást. Nahidát Manczi naponkint méltóbbnak lelte mind barátságára, mind szeretetére. Manczinak kis leánykája Nahida fiával egyidős volt. Leülvén ezen anyák s egymással beszélgetvén, Manczi a kis Laczit vette ölébe, Nahida pedig Manczi leánykáját. A gróf szinte sírt és szökdösött örömében, mikor látta, hogy az egyik anya a másiknak gyermekét szoptatja. Megölelte mind a kettőt. Sokszor még azt sem tudta, kit szeret jobban, Nahidát-e vagy Manczit? Manczi leánykáját-e, vagy saját gyermekét? Lehetséges volt-e, mondá egynéhányszor az öreg Páriának, hogy boldogságom meggyarapodjon? és mégis, ime! mily kimondhatatlanul megöregbedett!

Az öreg Pária ezekre komoran mosolygott. Russel kertjében választott ő magának feleségével lakást egy pagodafa alatt. Itt ő úgy élt, mint valaha völgyében. De homlokáról a derült vidámság elenyészett. Feleségét tudniillik büszke nemének üldözésétől féltette és nem ok nélkül; mert Manczinak egész tekintete megkívántatott arra, hogy e szegény Páriát és kivált feleségét a Braminusoknak bosszúkereső incselkedéseitől és erőszakos fortélykodásaitól megoltalmazhassa.

Nahidának szeretete tartóztatta őket vissza egyedül, hogy maguknak az emberségesebb tigrisek között új pusztaságot ne keressenek. E kedves leányuk és unokájuk volt csak képes a kedvetlenségnek fellegeit homlokaikról olykor eloszlatni és keblükben a búbánatot elfojtani.

Végtére Russel is megérkezett. Veszedelmes sebe, melyet az ütközetben kapott, alkalmatlanná tette őtet a további szolgálatra. Vele az új örömek érkeztek a házhoz. A gróf el nem nézhetvén többé Nahida szülőinek rettegését, eltökélte magában, hogy Európába visszatér. Russel pedig megemlékezvén amaz igéretről, melyet Manczinak még házassága előtt tett, hogy mihelyt a hadi szolgálatot elhagyja, Manczi jószágában letelepedik és az ő kedvéért mint magyar hal meg; kezet adott a grófnak és megfogadta neki, hogy vele Magyarországba, Kaczajfalva mellékére költözik. Az öreg Páriának nagy volt az öröme, mikor ezeket meghallotta, részint kedves felesége miatt, részint mivel a grófnak rajzolásából a kaczajfalvi völgyet már régen ismerte és szerette. Az első hajóra felültek és Angliába szerencsésen elérkeztek.

XXXIII.

A közönséges öröm.

Minekutána Russel minden jószágát eladta volna Angliában, ismét hajóra ült uti társaival együtt és Francziaországba átszállott. Itt két kocsit szerezvén, először Bécsbe, innen pedig Kaczajfalvára postán szerencsésen elérkeztek. Az öreg gróf Kaczajfalvit a faluban nem találták. Hitvesének halála után az öreg Istókkal ismét a völgybe költözött, hol kedves fiának, kit holtnak gondolt, korán történt halálát siratta.

A kocsikat a kaczajfalvi jobbágyok körülvették és hangos örömkiáltások között az öreg grófhoz a völgybe vezették. Nahida szinte olvadozott örömében, mikor a jobbágyoknak vidámságát látta. Öreg szülői örömkönnyekben úsztak. Már messziről meghallotta az öreg gróf a sokféle szavaknak vegyült zúgását, melyek neki a völgyhöz közelíteni látszottak. Eredj Istók! úgymond, nézd meg, micsoda kiáltások ezek?

Az öreg Istók kinyitván az ajtót, Laczinak karjai közé omlott. Gróf László! Gróf László! kiáltá Istók kétszer teli torokkal. Az öreg gróf e nevet hallván és a jobbágyoknak örömkiáltásait megértvén, felugrott a székről, de szivét elfogván hirtelen az öröm, a székre ismét visszadőlt. Reszketett még, anélkül, hogy tudta volna, mi történik körülötte? mikor már lábainál feküdt kedves fia és zokogva kiáltotta fel hozzá: atyám! édes atyám!

Az öreg gróf fiára függesztvén szemeit, nyakába borult. Nem szólhatott. Csak forró könnyek görgöttek le tiszteletre méltó arczain, melyekről amazokat érzékeny szivű fia lecsókolta. Szent csendesség támadt körülöttük. A jobbágyok levett kalappal úgy állottak, mintha előttük oltár lett volna. Russel Manczi vállára tette kezét. Nahida zokogott és ölében fekvő fiát csókolgatta. Az öreg Pária megfogván feleségének kezét, nagy illetődéssel az égre tekintett.

Végtére az öreg grófnak ama győzedelmeskedő szava: Az én fiam! az én Laczim! a csendességen áttörvén, örömsírásra fakadtak mindnyájan, kik körülötte állottak.

Csak akkor vévén észre Russeléket az öreg gróf, az én Manczim! úgymond és Russel úr! Óh Istenem! mily boldog leszek én még halálom előtt!

És az én hitvesem fiammal együtt, mondá az ifjú gróf hangos szóval.

A te hitvesed? a te fiad? Az öreg gróf Nahidára függesztette szemeit, ki előtte térdre esvén, alig hallható szavakkal mondá: Laczinak hitvese. Az öreg gróf megölelvén: Fiamnak drága hitvese! úgymond. Azután szeme közé nézvén és orczáját gyorsan átvizsgálván, homlokára tűzött egy csókot, anélkül, hogy valamit szólott volna. Ehelyett szemeit az égre emelte.

Nahida a neve! mondá az ifjú gróf.

Nahida? kérdezé az atya, nagyot sóhajtván. Óh! engedjétek meg, hogy egy keveset magamhoz jöhessek. Örömem oly nagy, oly sokféle, hogy megölhetne. Csak egy szempillantásig megnyugodván, kedves Nahidám! úgymond, édes leányom! Isten hozott! Ezzel fiának karjára borulván, óh! édes fiam, úgymond, mennyi örömet hozol te nekem egyszerre! Fiad is van, mondád?

Az ifjú gróf elvette a kis Laczit Nahida öléből s atyjának adta. Az öreg gróf felemelvén. Sok egyszerre, én Istenem! úgymond, sok egyszerre. Visszaadta azután a gyermeket s megsejtvén az öreg Páriát feleségestől, hát ezek, fiam! kicsodák? úgymond.

Nahidámnak szülői! Isten hozott benneteket, úgymond az öreg gróf, kezet nyujtván nekik. Lebocsátotta azután bágyadt tagjait egy karszékbe s a jelenvalókat egymás után mind átvizsgálta.

Lassan-lassan visszatérvén ereje és belső nyugodalma, örömét végtére szabad szárnyára eresztette. Nahidát melléhez szorítván, a gyermekkel, kit amattól elvett, tánczolni kezdett. Azután ennek arczát megnézvén, majd Nahidának, majd Laczinak arcza vonásait összehasonlitotta. Egészen elfelejtette ő e foglalatosságnál, hogy Nahidán, Laczin és unokáján kívül még más emberek is jelen vannak.

De Laczira még egy nagy öröm várakozott. Nagy kiáltással tört be a völgyön keresztül Veronka. Hol van? úgymond reszketve; mondjátok meg, kérlek, hol van? Csak félig volt felöltözve. Épen öltözködött, mikor meghallotta, hogy Laczi elérkezett. Közel lakván Kaczajfalvához, ő volt egyedül, a ki az öreg grófnál a völgyben egész napokat töltött, ő egyedül, a ki szomorú szivét vigasztalni tudta. Hallván, hogy Laczi megjött, félbeszakitotta öltözködését s a nélkül, hogy otthon valamit szólott volna, elrepült Kaczajfalvára és innen a völgybe. Lélekszakadva, repülő hajjal és reszketve rohanván be, csak azt mondhatta még: Laczi! s az ifjú grófnak karjai között elájult.

Még Veronka magához sem tért volt egészen, elérkezett a szomszéd helységből Potrohosi is és Manczinak karjai közé rohant. Megölelte azután Russelt és az ifjú grófot is. Nahidát látván, neki esett és megcsókolta. Nahida, úgymond, te az én leányom vagy. Manczi meg nem haragszik, ha az övéből egy részecskét neked adok. Osztályos testvér légy Manczival. Meg nem halhatnék jóízűen, ha az én édes Laczimnak boldogságát legalább valami kevéssel meg nem gyarapítanám.

Az este elérkezett és senki sem tudta, hová enyészett légyen a nap? Későn ültek le az asztalhoz. Az öreg gróf Nahida és Laczi közé ült, ölébe pedig unokáját vette. Örömében alig evett valamit.

Egynéhány nap mulva a szükséges rendelések megtétettek. Nahidának szülői a völgyben választottak maguknak lakást, melyet az öreg gróf, a mennyire lehetett, hasonlónak tétetett az indiai völgyhöz. A jövevény öreg pár megmenekedvén a Braminusok üldözésétől, szinte ifjadni látszott.

Az öreg gróf fiával, menyével és unokájával Kaczajfalván lakott, Manczi és Russel Potrohosinál, Veronka pedig, kivel Manczi egészen kibékült, a szomszéd helységben.

Jóllehet e három felekezet külön élt, ritkán mult el mégis oly nap, hogy össze ne jött volna. A gyülekezetnek helye a völgy volt. Az öreg Pária gyermekeinek és unokáinak ölelései között hazájának szelidebb egét, pagodafáit és különféle kellemetes gyümölcseit elfelejtette. Az öreg gróf boldog volt kedves fiában, kinek kimondhatatlan boldogságát látta. Nahidát eleinte a Magyar Dámák ártatlansága miatt csúfolták, de azután boldogságát irígylették. A jobbágyok e jótevő asszonyi lelket áldották, szerették, majdnem imádásig tisztelték. Manczi és Veronka sokszor megvallották egymásnak, hogy Lacziban és Nahidában oly házaspárt látnak, melynek mása e földön nincsen. A kölcsönös szeretet, az együgyü erkölcsök, a kegyesség és önnön maguknak természetes kelletése voltak a tulajdonságok, melyekkel magát e pár a többiektől megkülönböztette. Valljuk meg, édes Veronkám! mondá Manczi, megölelvén Szádnokinét, valljuk meg, hogy mink ily férjre érdemesek nem voltunk.

Az ifjú gróf, e szerető és szeretett férj, e szerencsés atya, e jó fiú, az öreg Páriának karjai közé omolván sokszor: Megtaláltuk mink, mondá, édes Apám! az igazságot és ezzel együtt a boldogságot. Mind a kettő oly szívben mulat, mely embertársát szeretni tudja.

E három familiának gyermekei úgy neveltettek, mint akármily egyéb jámbor szülőknek magzatjai, a jó embereknek jámbor példái szerint; és ha némelykor Manczi azt kívánta Laczitól, hogy gyermekeit úgy nevelje, mint őtet az öreg gróf nevelte, Laczi azt felelte neki mosolyogva: neveljük őket jó erkölcsű magyaroknak, nehogy a szerelemnek esztendeiben kénytelenek legyenek férjekért és feleségekért Indiába menni, hol, Isten tudja! van-e még több Nahida, vagy sem?

A völgyben ők lassankint kicsiny és pompátlan, de tiszta és szép lakásokat építettek. Itt sokszor együtt egész hónapokat töltöttek és ha valamely idegen őket a szives bizodalomban élni, együgyü és természetes öltözetben járni, a munkát a játékkal és egyéb mulatságokkal felváltani; ha gyermekeiket, a nélkül, hogy az öregektől tartottak volna, együtt játszani és szülőikhez mégis tisztelettel viseltetni, egyszersmind pedig valamint a szépségben, úgy az ártatlanságban is naponkint magasabbra emelkedni látta volna, meg kellett volna vallania, hogy a régi poétáknak arany kora nem álom, nem mese. A völgynek ajtaján ezen igék olvastattak:

_A természetnek, a szeretetnek_ _és a boldogságnak lakóhelye!_

TARTALOMJEGYZÉK.

Verseghy Ferencz. Irta: _Mikszáth Kálmán_ V I. Az öreg gróf remete akar lenni 1 II. A természetes nevelés 6 III. A természetes nevelést maga a természet megjátsza 15 IV. A természetesen nevelt ifjú kitör a nagyvilágba 23 V. Gróf Kaczaifalvi László a nagyvilágnak társaságában 32 VI. A két szerelmes a kertben, Potrohosi pedig a lesben 40 VII. Laczink az atyjához visszatér 47 VIII. A természetes ember szeret vigadni s vígasságában másokkal jót tenni 53 IX. A természetes ember szerencsétlen embertársához könyörületes 59 X. A városi és a természetes ember felette nehezen értik meg egymást 64 XI. A természetes leánykérő 69 XII. A jó ebéd és az éhezők 76 XIII. A halál és a predikátor 81 XIV. A szerelemféltés 87 XV. Az irigységnek fondorkodása 95 XVI. A jó atya 103 XVII. Az ifjú gróf a városban 110 XVIII. A dupla öröm 121 XIX. A nyavalya megújul 134 XX. Az irigység magának ás vermet 148 XXI. Ebből a kisasszonyok felette hasznos tanulságokat vonhatnak 161 XXII. Ezt egy okos kisasszonytól nem vártuk volna 175 XXIII. Most már Veronkán van a sor 186 XXIV. A természetes embernek nagyszívűsége 197 XXV. Az első szerelem el nem hűl 206 XXVI. A ki a tilalmas szerelmen győzedelmeskedni akar, tanuljon futni 215 XXVII. A Kaczaifalvi völgynek mása Indiában 226 XXVIII. Az indiai völgynek gazdája elbeszéli életét 238 XXIX. Az előbbeninek folytatása 247 XXX. A természetes szerelem 254 XXXI. A természetes szerelemnek örömei 264 XXXII. A véres harcz 272 XXXIII. A közönséges öröm 280

KÉPJEGYZÉK.

1. Verseghy Ferencz arczképe II 2. Ifjú fákat kötözött, vagy atyjától oltani tanult 10 3. Szaladni kezdett 21 4. Potrohosit megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtón a szobából 38 5. Hallod-e, vastag! maradj te itt addig 62 6. Laczi! – mondá erre félénk szózattal a kisasszony 90 7. Manczi a nemesszívű öreg gróf előtt piruló hajnal gyanánt állt 103 8. Az úrfi gróf Kaczaifalvi Jánosnak a fia? 122 9. Atyja Gazarit mint jövendőbeli férjét elejébe állította 143 10. A tükör előtt különféle arczvonásokat próbálgatott 164 11. Egyszerre meglátta a grófot Veronkával egy bokornak árnyékában ülni 184 12. Lélekszakadva visszaérkezett Szádnokival 202 13. Csak egyszer csókolta meg orozva kezét 219 14. Egy leányzót látott, ki narancsot szedett 238 15. Maga mellett látta ezen ártatlan leányt állani 254 16. Már lábánál feküdt kedves fia 281

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

X |Egy igen |Eggy igen

25 |eí a faluba |el a faluba

26 |E godolattal |E gondolattal

30 |Manczira fordttotta |Manczira fordította

65 |Portrohosi ezt |Potrohosi ezt

77 |őgörcsös |ő görcsös

88 |félszemmel megsejvén |félszemmel megsejtvén

92 |s a kiasszonyt |s a kisasszonyt

100 |rendbe szendvén |rendbe szedvén

103 |Ö neked |Ő neked

111 |vásott gyünyörűségek |vásott gyönyörűségek

127 |majd maglátjuk |majd meglátjuk