Part 11

És miért voltál te bezárva, édes Veronkám? Kicsoda zárt be? Hadasi! mit vétett neked a te leányod, az én Veronkám? Hadasi! Hadasi! én téged nagyon szeretlek; de mondd meg nekem, mivel bántott meg téged az én Veronkám?

Kedves grófom! az én Istenem tudja, hogy én ezt a leányt nagyon szeretem. De most egyszer bolondul megharagított.

De mit cselekedtél tehát, Veronka?

Veronka elbeszélte, mikép akarták őt arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz menjen, mikép zárták be, mikor rá nem birhatta szívét, hogy olyanhoz menjen, a kit nem szeret, s mikép sirdogált e fogságban minden embertől elhagyva, a nélkül, hogy sűrű könyhullajtásai s keserves panaszai valakit könyörületességre indíthattak volna?

Könnyű meggondolni, hogy e panaszok kimondhatatlanul megillették a grófnak szívét, ki semmit oly iszonyúképen nem gyűlölt, mint a kényszerítést, kivált az ilyen dolgokban. Neki állott tehát az öreg Hadasinak s kegyetlenségét oly hevességgel hányta szemére, a minőt magában mindeddig maga sem keresett volna. Hadasi mentegette magát, a hogy csak lehetett; de a gróf ellenben elővevén egyenkint mentegetéseit, oly világosan megmutatta azoknak helytelenségét, hogy Hadasinak el kellett némulnia. Hadasi! mondá neki végtére haragos tekintettel, te nem vagy méltó, hogy a világ Veronka atyjának nevezzen, mert úgy bántál vele, mintha nem édes atyja, hanem pogány török voltál volna.

Hadasi oda nyujtván kezét a grófhoz, Isten látja lelkemet, úgymond, hogy ezt a grófon kívül senkitől a világon el nem szenvedném. Adjon nekem kezet a gróf és valljon engem kereszténynek.

A gróf kezet adott neki és megcsókolta.

Meg kell azonban azt is vallanom, mondá tovább Hadasi, hogy csak nem bántam volna még is vele oly keményen, ha fel nem biztattak volna.

Ha fel nem biztattak volna? kérdezé álmélkodva a gróf. És ki volt az a kegyetlen ember, a ki tégedet felbiztatott?

Manczi kisasszony.

A gróf két lépésnyire hátralökődvén, rámeresztette szemeit s bosszankodva kérdezte tőle még egyszer: kicsoda? kérlek, kicsoda?

Rózsafi Manczi kisasszony.

Hadasi, te nem tudod, mit mondasz! Manczi biztatott volna fel tégedet arra, hogy Veronkát bezárd? Nagy csöppek verődtek ki a grófnak izzadó homlokából.

Hadasi erre az egész esetet elbeszélte. A gróf leült s kezeibe takarván arczát, sírni, zokogni kezdett. Majd azután felugorván: Lehetetlen, úgymond, hogy ezt Manczi cselekedhette volna. Akármikép van a dolog, te ő benne megcsalatkoztál.

Veronka erre odanyújtotta a grófnak a levelet, melyet Manczitól vett. A gróf elolvasta, megtüzesedett és reszkedni kezdett. És ezt tenéked Manczi írta? Ezt mondván, nagyot fohászkodott és szemeit az égre emelvén, kiment.

Szomorú gondolatokba merülve és Manczi levelét kezébe tartva, egy egész óráig sétált a szabad levegőben. Visszaérkezvén, leült Veronka mellé s melléhez szorítván kezét, szegény szerencsétlen leányka! úgymond. Ezentúl senki se üldözzön többé! E szempillantástól fogva úgy nézlek, mint sajátomat.

Szinte megnyitotta volt ajkait a leány, hogy szabadítójának Szádnokihoz való szerelmét megvallja, de a grófnak utolsó szavait hallván, megborzadott és ajkait meg-meg elzárta. A grófnak kérésére el kellett azután Veronkának az egész dolgot körülállásaival együtt azon renddel mondani, melylyel történt. Azalatt, hogy a leány ezt végbe vitte, a gróf egybekulcsolván kezeit, imígy kiáltgatott fel: Szegény leányka! mivel bántottad te meg Manczit? Szegény ártatlanka! mit vétettél neki? Hát csak nem találok jószívű embert e világon? Mit vétett neked Manczi, ez a szegény leányka, hogy úgy üldözted? Ah! vége van köztünk mindennek, Manczi! Nincs más mód benne, mindennek vége van.

Ilyen panaszok között múlt el az este. Veronka Manczit mentegetni kezdte. Ne mentegesd, kérlek, mondá viszont a gróf. Azután kezét szívére tévén, s egy pár nagy könnyhullatás arczán legörögvén: e szív őtet, úgymond, eleget mentegeti és sokkal buzgóbban, mint te, de haszontalanúl. Te neki semmit sem vétettél, te ártatlan voltál és ő tégedet örökre szerencsétlennek akart tenni. Pedig jól tudta, mily nagyon szeretlek.

Ugyanazért, mivel engemet szeretsz, mondá Veronka. Hozzád való szerelemből akart ő engemet arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz menjek.

Hozzám való szerelemből az ártatlant akarta szerencsétlennek tenni? Ó te véghetetlen irgalmú felséges Isten, adj neki emberiebb szívet!

Könnyező szemmel ment az ágyba s egész éjszaka nem aludt. Másnap Veronkát még hajnalban felköltötte. Készülj fel az útra, mondá neki komor tekintettel; magammal viszlek s magamtól többé el sem eresztelek. Én leszek a bástya, melyet azoknak a gonosz embereknek le kell előbb rontaniok, hogysem üldözéseikkel tégedet érhessenek. Veronka elfordulván tőle, keservesen sírt. Egynéhányszor akart ő ama vallásával, hogy Szádnokit szereti, a grófhoz folyamodni. Kinyújtotta e végből a gróf felé karjait, hogy figyelmét megkérje; kinyitotta ajkait, hogy titkát elébe terjeszsze; meghajtotta térdét, hogy előtte leboruljon. De mivel a grófot az ablakon keresztül komoran az égre nézni, könnyeit pedig arczán sűrűen legörgeni látta, nem volt annyi bátorsága, hogy szívét e szempillantásban a grófnak megnyissa.

A lovakat azonban befogták. Veronka oly nyughatatlan lett, hogy majd az ablakhoz szaladt, majd az ajtóhoz, meg-megnyomván a grófnak kezét, a nélkül, hogy ez komor gondolatjaiból felébredt volna. Beülvén végtére Veronkával a kocsiba, az öreg Hadasi feleségestől szerencsés utat kivántak neki. Veronka a kocsiból szüntelen visszanézegetett szomorú szívvel Szádnokinak lakóhelyére; a gróf pedig meg-megrázván fejét, Manczinak gonoszságát morogva panaszolta.

Nem hiszem, hogy akármily félénk leányka úgy megijedhessen, mint Manczi megijedt, mikor a kocsihoz rohanván, a gróf mellett Veronkát ülni látta. Szinte a grófnak nevét akarta kiáltani, de tátva maradtak ajkai, a nélkül, hogy közülök legkisebb szózat hallatszott volna. Az inas megnyitotta a kocsit, de Veronka a kiszállással késedelmeskedett, a gróf pedig meredt szemmel nézett Manczira, a nélkül, hogy a kocsiban megmozdult volna. Az öregek, kik az ajtó előtt állottak, azt gondolták, hogy valami szerencsétlenség történt, s mindnyájan a kocsihoz siettek.

Manczi az ifjú grófnak szemeiben haragot látván, elhalványodott és reszkedni kezdett. Örömest szólott volna valamit, de csak egy szót sem tudott ajkai közül kihozni. Veronka a kocsiban sírt, a gróf pedig bizonyossá tette buzgó fogadások által mint oltalmáról, mint barátságáról.

Az öreg gróf elvégre kisegítette Veronkát a kocsiból és ezután az ifjú gróf is kiszállott. Manczi oly mereven állott, mint a bálvány; Potrohosi nem tudta, mit csináljon. Veronka fennszóval zokogott; az ifjú gróf pedig, míg Veronkát vígasztalta, oldalvást nézegetett Manczira nedves szemmel.

Az öreg gróf megrázván fejét és Manczinak odanyújtván karját: jőjj leányom, úgymond. Manczi bámész szemmel nézvén rá, bement vele a szobába. Az ifjú gróf utánuk vonta Veronkát is.

Rózsafi viczispán Potrohosit meglátván, mi történt, úgymond, sógor, mi bajotok?

Ostobaságok történtek, mondá Potrohosi hevesen s pokolbeli zűrzavar a végük. Ezt a leányt minduntalan lábunk alá hozza az ördög szegény Manczinak bosszúságára.

Mindnyájan bejutván a szobába, Manczi egy almáriomhoz dűlve mérgében reszketett s majd elpirulván, majd meg elhalványodván, szemeit a földre sütötte. Csak némelykor vetett orozva egy félénk tekintetet az ifjú grófra és ha ennek tekintetével összeakadt, szemeit azonnal ismét a földre szegezte. Az ifjú gróf Veronkát tartotta kezénél fogva és átható tekinteteket vetett majd Manczira, majd az égre. Veronka sírt és arczát a keszkenővel eltakarta. Potrohosi megrúgván legkedvesebb kutyáját, mely körülötte ficzánkodott, eredj pokolba, úgymond, ostoba pára! Az öreg gróf az ablakba dűlvén, fiának indulatjait vizsgálta, Rózsafiék pedig egymásra tekintgettek. Kiki érezte, hogy nincs oly rendben minden, a minőben lennie kellene a nélkül, hogy tudta volna, mi van a dologban?

Az ifjú gróf elvégre, a mint Veronkát kezénél fogva tartotta, Manczihoz fordulván: Manczi, úgymond szelid szóval, én téged szerettelek, szeretlek még most is, mint önmagamat! Mondd meg nekem, mit vétett neked ezen ártatlan leányka, hogy örökre meg akartad rontani?

Veronka itt hangos zokogásra fakadt.

Ne sírj Veronka, mondá tovább az ifjú gróf, ne sírj édes szép Veronkám! A te Laczidnak oltalma el nem hágy.

A te Laczidnak? mondá böfögő szóval Manczi, skárlát veresre pirulván. A te Laczidnak. És te gaz leány! te csábító! még szemem elé mersz – –

Veronka az ifjú grófhoz szorúlt ijedtében, ez pedig felkiáltván: Ne félj Veronka! úgymond, legkisebbet se félj! Az én oltalmam alatt vagy!

Manczi az ajtóhoz sietett, de az ifjú gróf megfogván kezét: Ne menj el, úgymond, Manczi, hanem mondd meg nekem előbb, mit vétett neked ezen ártatlan lélek?

Manczi kiragadván a gróf kezéből kezét és dühös tekintetet vetvén rá: Hódoljak talán neki? kérdezé gúnyos szóval. Ennek a nyomorult alkotmánynak én hódoljak? Mit kivánsz tőlem?

Boldog Isten! mit látok? Ez volna az én szelid Manczim? mondá a gróf érzékeny irtózással s édes atyjához repülvén, lerogyott bánatjában előtte és térdeit könnyeivel áztatván, nem szólhatott zokogása miatt többet ezen igéknél: Oh atyám, mily iszonyúképen megcsalatkoztam.

Az öreg gróf felemelvén fiát és melléhez szorítván: Édes fiam, úgymond, a birónak nyugodt elméjű embernek kell lenni. Térj magadhoz. Manczi talán ártatlan.

Ártatlan? mondá az ifjú gróf. Nézze, micsoda tekinteteket lökdös a jó Veronkára! Atyám! bezárták ezt a szegény ártatlan leánykát. Manczi az atyját, az öreg Hadasit, saját leánya ellen huszította fel. Gondold meg jól: az atyát saját gyermeke ellen! Felséges Isten! ezt Manczi cselekedhette! – Óh Manczi! érzed-e súlyát a bosszúságnak, melylyel az én kedves Veronkámat illetted?

Az én kedves Veronkámat? Ezen igék Manczit a haragnak legfőbb pontjára ragadták. Rettenetes tekintetet vetvén oldalvást Veronkára, egyszerre nekifordult s mérges szóval megriasztván: Takarodj, úgymond, szemem elől, te alávaló szemét! takarodj ki házamból tüstént!

Az ifjú gróf felemelvén egy hangos áh szó után karjait, oda ugrott Veronkához, ölbe vette, fölemelte és a szobából kivitte. Laczi! Laczi! kiáltának utána mindnyájan egyszerre. Laczim, édes Laczim! mondá Manczi rettenetes szívszorulással. De az ifjú gróf nem hallván szavukat, Veronkát a kocsiba tette. A lovak ki nem voltak fogva, mivel Veronkát Kaczajfalvára akarta küldeni. Felugrott azután a leányhoz a kocsiba maga is, s a zokogó szerencsétlent ölébe vevén, Kaczajfalvára! kiáltott a kocsisnak. Szinte megcsapta ez a lovakat és a kocsi repülni kezdett, mire Manczi kirohant, hogy Lacziját tartóztassa.

Manczi látván, hogy későn érkezett, visszaomlott a szobába s iszonyú jajgatásra fakadván: Óh, örökre elvesztettem szívét, úgymond, örökre oda vagyok! A többiek egymásra nézvén, azt kérdezgették, mi adhatott az ifjú grófnak okot arra, hogy Veronkát ide hozza? Potrohosi a szomszéd ebédlőben nagy lépésekkel fel s alá sétált, és haragjában egész erejéből fütyült. Az öreg gróf megvallotta, hogy az egész esetnek csak felét sem érti és hogy legjobbnak itéli, ha fiának paripáján a lovászszal együtt haza megy és ott a dolgot bővebben kitanulja. Ezzel búcsút is vett Rózsafiéktól, megigérvén, hogy őket azonnal tudósítani fogja mindenről, mihelyt valami bizonyost kinyomozhat.

Azalatt az ifjú gróf Veronkával Kaczajfalvára érkezvén, szinte erőltette magát, hogy nyugodt elmével legyen és Veronkának egy szobát nyittatott. Nézd, Veronkám, itt neked szép lakásod és gyönyörű kilátásod lesz! Ezzel megnyitott egy ablakot s azonnal betette ismét, mielőtt azon Veronka kitekinthetett volna. Azután leomlott a szofára, s mély szomorúságát el akarván fojtani: Itt mi együtt boldogok leszünk, úgymond. Ott mindennek vége van.

Veronka hasonló szomorúságba merülvén, majd a grófot vizsgálta, majd meg szemeit a földre függesztette és gondolkodott. Szádnoki lebegvén fejében, tiszta szívből kivánta, hogy Manczival a gróf mennél hamarább kibéküljön. De látta, hogy most az ő fejében sokkal iszonyúabb a zavarodás, hogysem az ilyen dolognak csak említését is elviselhetné. Hallgatott tehát és magában a reménységet ez iránt hiven táplálgatta, míg a gróf a kétségbeesésnek mélysége felett lebegett.

Az öreg gróf hazaérkezvén, elővette egyenként, legelőször fiát, azután Veronkát, s kitudakozta tőlük az egész esetet, melyből látta, hogy Veronkának üldözésére Manczit a szerelemféltés bírta. Fiát tehát ezen alkalmatossággal megismerkedtette a szerelemnek e tulajdonságával is; de az ifjú gróf azt vitatta, hogy a jó embereknél még a szerelemféltésnek is mentnek kell lenni minden igazságtalanságtól. Örömest hallotta mindazonáltal mégis édes atyjának és Veronkának ama tanácsát, hogy Manczit ártatlanabbnak nézze, mintsem eddig tartotta; a mire szíve is felette nagyon hajlott.

Mennél jobban lecsillapodott az ifjú gróf s mennél beszédesebb lett Manczihoz való szeretete, annál vidámabb lett viszont Veronka is. A grófnak Manczival való egybekelése volt minden sóhajtásinak legfőbb czélja, olyannyira, hogy a grófnak már most Szádnokihoz való szerelmét is megvallotta volna, ha ettől őtet a következendő kis hiúság vissza nem tartóztatta volna. Pártját fogta ő tudni illik Manczinak, minden kigondolható módokkal azon igyekezvén, hogy a grófnak Manczihoz való hajlandóságát újra felgerjeszsze. Magasztalta szépségét, dicsérte nemes tulajdonságait, mély tisztelettel szólott szívének természetes jóságáról, megvallotta, hogy ő a szerelemféltésnek hasonló esetében a haragot és bosszúállást még tovább űzte volna s mindezeket minden erőltetés nélkül oly természetesen terjesztette a gróf elébe, hogy maga az öreg gróf nem győzött nagyszívűségén elegendőképpen álmélkodni. Fia pedig mind csak nemesszívű barátnéjának nevezte. Azt ugyan Veronka magában jól érezte, hogy az ő nagyszívűsége haszonra néz, de azt magától mégsem nyerhette meg, hogy ezt nyilván megvallja. Az öreg gróf nemesszívű leányának hítta, az ifjú gróf majdhogy nem imádta, a grófné pedig felőle azt vallotta, hogy ebben hozzáfogható leányt soha sem látott. Nem lehetett tehát azt kivánni tőle, hogy nagyszívűségének igaz okát megvallván, ennek a nemes gondolkozású és főnemű háznak magasztalásait elkoczkázza. Hallgatott inkább és békességes tűréssel viselte Szádnokitól való távollétét, kinek mindazáltal egy rövid levélben meghagyta, hogy hozzávaló szeretetének állandóságáról legkisebbet se kételkedjen.

Az ifjú gróf azonban a kibékülésre csak egy lépést sem tett és ha erre Veronka némelykor késztette, egész felelete csak abból állott, hogy erre ő magának időt akar hagyni. Halkan kell ezt a dolgot vinni, kedves Veronkám! azt szokta volt mondani, hogy bizonyosan kitanulhassam, ha engemet Manczi igazán szeret-e, vagy sem? Feltette ő tudni illik magában, hogy az első lépést a kibékülésre meg nem teszi, hanem Manczitól várja. Ezzel én, édes atyám, mondá az öreg grófnak, Manczi szerelmét akarom próbakőre tenni, egyszersmind pedig szívét arra bírni, hogy jövendőben a hasonló indulatosságtól őrizkedjen.

Ez Veronkának nagyon sokáig tartott. Manczinak tehát alattomban egy levelet írt, melyben tudtára adta, hogy az ifjú gróf szinte oly buzgón szereti, mint azelőtt. Eltökélte ő magában, úgymond, hogy a kisasszonyt egészen saját szívének és szerelmének vezérlésére hagyja és erősen hiszi, hogy ezek a kisasszonyt az ő szívéhez visszavezetik. Ha a kisasszony csak egyszer látná e nemesszívű ifjat, mikép sóhajtja annak az órának érkezését, melyben e szókat: édes Laczim! kedves Manczijának ajkairól ismét hallhassa, elfelejtkezne minden kétkedésről s megsiettetné ama kivánt szempillantást, mely a kisasszonyt e jó és nemes lelkű ifjúval örökre megegyesítse.

Manczi nagyot kiáltott örömében, a mint e levelet elolvasta. Nyakába borult volna Veronkának, ha jelen lett volna. Reménységei egyszerre feléledtek és álmodozásait a szerelemnek és elragadtatásnak jelenéseivel újra megtöltötték. Azonban képzése lassanként lecsillapodván, fontolgatni kezdte a dolgot. A levelet Veronka írta. Kellemetlen állapot, úgymond, hogy az ily örvendetes hírt annak a gyűlöletes leánynak kell köszönnöm! De azonkívül még titkos szándékokról, tőrökről, kelepczékről is kezdett gyanakodni, mivel a levél Veronka kezéből érkezett.

Majd azután a levelet még egyszer átolvasván, másféle gondolatoknak eresztett zabolát. Nincs külömben! mondá végtére. Veronka kénytelen volt nekem e levelet írni. Laczi nálam nélkül nem élhet többé. Az a csalárd leány nekem ezt az örömet nem tette volna, ha kénytelen nem lett volna vele. A gróf tehát kivánna velem kibékülni, de az első lépést nem akarja megtenni. Mosolygott, mikor ezt magában meggondolta, s új álmodozásokba merült, melyekben a szegény grófot majdnem tántoríthatatlan engesztelhetetlenséggel kínozta. Térdein állott előtte és ő neki csak a hosszas esedezések után bocsátott meg. Majd azután arról gondolkodott, mikép lehetne jó módját ejteni annak, hogy a gróffal összejöhessen? Melléhez szorította gondolatjában ismét, megbocsátott neki, s édes Manczija volt ismét. De büntetést, egy kis büntetést csak érdemlett mégis, úgymond, noha ő az, a ki a kibékülésre az első lépést e levél által megtette.

Manczinak könnyei elállottak. Derűlt tekintettel jelent meg régtől fogva ma legelőször a társaságban s résztvett nemcsak a beszélgetésekben, hanem még a nyájaskodásokban is.

Azonban, mennél tovább vizsgálta a dolgot, annál bizonyosabbnak lelte, hogy a levél a gróftól származott. E gondolat hizelkedett neki és érzéseit csiklandozta. Nem csuda tehát, hogy annak életét meghosszabbítani kivánta. Óh, hogy az ember soha sem elégszik meg azzal a diadalommal, melyet neki az eset, vagy saját hiúsága szerez! Szegény Manczi! Eltökélte ő magában, hogy a visszatérő grófot előbb megbünteti. Drágán veszed meg, Laczi! mondá diadalmaskodó szózattal, most egyszer drágán veszed meg a békecsókot!

XXI.

Ebből a kisasszonyok felette hasznos tanuságot vonhatnak.

Hogy Manczinak plánumát helyesen elő adhassam, szükséges az olvasót egy külföldi emberrel megismerkedtetnem. Manczinak édes anyja, a viczispánné, Bécsben neveltetett. Volt ott neki egy szíves barátnéja, Berg Anyicska, egy bécsi tanácsbelinek gyönyörű leánya. Ezt az akkori angol követségnek Russel nevű Sekretáriusa megszerette, naponként látogatta s végtére el is vette. Russelnek volt Bécsben egy öcscse, kit magánál neveltetett, mivel szülőik Londonban elhaltak. Ez azután bátyjával együtt hazájába visszatérvén, hadi szolgálatba állott és regementjével együtt Indiába jutott, hol a honbeliek a jövevény ánglusokkal szinte hadakoztanak. Egynéhány esztendő múlva az öregebbik Russel ismét visszajött Bécsbe, mint angol követ s minekutánna Indiában az első lázulások elfojtattak, kapitány öcscse is kijött utána szabadsággal, kiváltkép a végből, hogy útjában ama országokat lássa, melyekkel még meg nem ismerkedhetett. Bécsből végtére Magyarországba jött s minekutánna egynéhány vármegyét megjárt volna, ángyának régi barátnéját, Rózsafinét is, felkereste.

Ezen alkalommal Manczit meglátta s közelebbről megismervén, meg is szerette. A mint Bécsbe visszaérkezett, ángyához folyamodott, hogy vegye ki jó móddal Manczinak szülőiből, ha leányukhoz való szeretete nem volna-e ellenükre? Mancziból pedig, ha nem átallaná-e kezét és szívét egy oly férfiúnak adni, a ki emberséges ember és elég gazdag ugyan, de jövevény egyszersmind és valamivel meglettebb amaz ifjaknál, a kik Manczi körül forgolódnak. Ángya e fontos dolgot eleven szóval végezni jobbnak itélvén, mint levelek által, a kapitánynyal együtt elment Bécsből Rózsafiékhoz. Manczinak szülői e házasságot nem ellenezték, ha a leánynak szívét a kapitány arra bírhatja, hogy idegen embernek kezet adjon. Eleinte tehát az okos férfiú csak azon igyekezett, hogy a kisasszonynak barátságát megnyerhesse. Ez meglévén, haza kisértette ángyát s azonnal Londonba írt egynéhány jóakaróinak, hogy szerezzenek neki valamelyik angol regementnél óbester hivatalt. Volt eladó egynéhány s az egyiket közülök meg is vette.

Azalatt, míg ezek történtek, gróf Kaczajfalvi Lászlóval Manczi megismerkedett s a mint az olvasó már tudja, szerelmes szövetséget is kötött. Az obester szinte akkor érkezett Rósafiékhoz harmadszor, mikor Manczi a gróffal legnagyobb haragban volt. A mim van, édes kisasszonykám, mondá ő érzékeny nyiltszívűséggel, azt mind oda ajánlom. Ha több volna, szívesen feláldoznám a kisasszonynak azt is. Egyenes szívből áll mindenem, igaz szeretetből, annyi gazdagságból, hogy velem együtt tisztességesen elélhessen belőle, de kivált mindennemű kímélésből, mely életem fogytáig tartand, mivel jót átlátom és mélyen tisztelem én amaz áldozatot, melyet nekem az által tesz, hogy kezét negyven esztendős férfiúnak adja.

Manczi talán adott volna Russelnak egy kis reménységet, ha azt, hogy ez által a grófot megbosszantja, gyaníthatta volna. De a gróf a szomszéd faluban úgy élt, mintha Manczi a világon sem lett volna. Russelnek tehát akkor egyenesen azt felelte, hogy kezére ne tartson számot. Most ellenben, mikor a grófot ismét lábainál feküdni és kegyelemért esedezni vélte, Russelt, mint bosszúállásának eszközét csalogatni kezdte. Barátságosabban beszélgetett vele, örömest hallgatta amaz indiai ütközeteknek rajzolását, melyekben jelen volt, az indiai szokásokról különféle kérdésekkel ostromolta, karján a kertben örömest sétálgatott, s végtére oly érthetetlenűl, a mint csak lehetett, arra a gondolatra vezette, hogy nem volna rossz az öreg Kaczajfalvi grófot vadászatnak okáért meglátogatni.

Ez megtörtént. Az ifjú grófnak Russel nagyon megtetszett, Russel pedig este Rósafiékhoz visszaérkezvén, nem győzte Manczinak az ifjú grófot elegendőképen dicsérni. E vadászatnak természetes következése az volt, hogy Rósafi viczispán is mulatságot adott viszont az öreg és ifjú Kaczajfalvi grófoknak. Elküldötte tehát hozzájuk másnap egyik íródeákját és ebédre hivatta őket. Manczi alig győzte a követnek visszaérkezését várni és estefelé jó messze elejébe ment. Eljönnek-e? kérdezé tőle, mihelyt vele szólhatott s megértvén feleletéből, hogy tiszteletére lesznek, szinte megtüzesedett örömében.

Azon este Manczi szüntelen az öltözetek között habzott, el nem tudván magában tökélleni, hogy másnap czifra ruhát vegyen-e magára, vagy csak olyan természetest, a minőt az ifjú gróf szeretett? Egész éjszaka nem tudott e miatt aludni és csak hajnalkor szenderedett el egy keveset. Másnap reggel még súlyosabb lett állapota. Haját legelőször fodrokra égette, felviszálta, s mivel a grófnak kedvéért már azelőtt nagyra nevelte volt, befonta; azután pedig ismét kifésülte, kiegyengette és vállain szabadon lebegtette, székein rendre függtek a selyemruhák s végtére mégis a legközönségesebb öltözetet választotta. Sok pántlikahurkot tűzött azonban e ruhára; haja közé füzér gyöngyöket font és kalapjára sokféle tollakat és bokrétákat tett. Lássa! úgymond, hogy egészen elfelejtettem ő kigyelmét! s még egy ragyogó kőrózsácskát dugott a hajába. A tükör előtt azután különféle arczvonásokat próbálgatott, melyek hidegvérűségét vagy még megvetését is jelentsék és nagyon örült, hogy ezen indulatokat arczán oly érezhetőképen lerajzolják. Mikor lovakat hallott a ház felé jönni, oly piros lett, mint a rózsa és reszketett. Amazok közelebb érkezvén, felugrott a székről és a tükörtől az ablakhoz, az ablaktól ismét a tükörhöz szaladozott. A ruhákat az egyik székről a másikra hányta; a szobában idestova futkosott és mikor ismét lovakat hallott az ablak előtt menni, a tollakat hirtelen mind lerántotta fejéről és az asztal alá szórta.