Part 3

Amannak a czíme: _Pöstényi förödés, a’mellyet Egy Magyar Lovas Ezeredből való Százados az ottan történt mulatságos dolgokkal élő Magyar nyelven, Versekbe foglalt, 1787. esztendőbe, Rák Havának 12. napján. Nyomtattatott Tsöbörtsökön, a’ Caspium Tenger partyán azon Esztendőbe_. A kisded könyv négyesrímű alexandrinokban egy pár évszakleíráson és önéletrajzi visszapillantáson kívül nehány mulatságos esetet ír le, a melyek a pöstényi fürdőben történtek; némelyikben magának is része volt. A történetek komikuma igen vaskos, részben mocskos és illetlen. Az egész nem emelkedik felül a Badalai dolgokon, sőt azok kedvesebbek. Különben Gvadányi itt sem akart egyebet, mint néhány megtörtént dolgot versekbe foglalni ismerősök mulattatására; csakhogy a mit a Badalai dolgokkal nem tett: ezt kiadta. Kezdte ő is érezni, hogy az írott szónak közérdeke van. S bár a történetek nem emelkednek felül az anekdoták színvonalán és az egyes jelenetek megmaradnak _egyes_ érdekü képeknek, általános érdek és eszme nélkül, de Gvadányinak néhány becses tulajdonságát már itt szívesen fogadta a közönség: így az eredeti szemlélet elevenségét és részletességét, a genre-vonások iránti érzéket, az író pajkos jókedvét, bár művészietlen, de természetesen ép magyar nyelvét és Gyöngyösi modorú verselését. Nem volt utolsó dolog, hogy a mikor minden író minták után dolgozik, akad egy író, a ki természet után rajzol. A könyv hamar elfogyott, még ez évben újra kellett nyomatni. A nyilvánosság előtt Gvadányi mindjárt az első alkalommal álnevet használ, incognitója végett. Később is szeretett álarczot tenni föl verseiben, a költői elhitetés kedvéért.

A _Pöstényi förödés_ egész fontossága az, hogy jól fogadták; ez többre bátorította a szerzőt. S Gvadányi megmutatta, hogy ennél derekasabb dolgot is tud. A Förödés 1787-ben nyár elején jelent meg s még ugyanaz évben egy más nagyobb verses munkához fogott; meg is írta, 1787. okt. 2-ától decz. 20-ig. Ugy tervezte, hogy újévi ajándékul adja a nemzetnek 1788-ra, de ez nem történt meg oly hamar és csak 1790-ben bocsáthatta közre, noha az előszó 1788. jan. 1-én kelt. A könyv czíme: _Egy falusi nótáriusnak budai utazása_. (Egész terjedelmében l. alább.)

A _Falusi nótárius_ már egészen más húron pendül, mint a Badalai dolgok, vagy a _Pöstényi förödés_. Nem egyes személyi élmények többé-kevésbbé ügyes és mulatságos elmondása ez, hanem mese-kompoziczió, mely bizonyos alapeszmét magyaráz. Szemmelláthatólag érzi a szerző, hogy más az, ha az egész nemzethez szól, mint ha csak ismerősök számára ír; az írónak akkor a lelkét kell adni, legbelsőbb meggyőződését kifejezni. Komolyabb becsvágygyal dolgozik tartalmi és művészi tekintetben egyaránt. Tréfál itt is, de tréfája alá komoly czélzatot rejt: a magyarságot akarja öntudatra ébreszteni, az elkorcsosodástól megmenteni, a züllőket észretéríteni.

Már a kompoziczió is művészibb. Itt is vannak egyes mulatságos kalandok és népéleti rajzok, mint pl. a Badalai dolgokban, de ezeket egységes mese fűzi össze, melynek van eleje, bonyodalma és vége; a mese hőse nem a költő, hanem egy költött személy, egy falusi nótárius, kinek székhelyét Peleskére teszi (különben ott nem volt jegyzőség). Ehhez az alakhoz bizonynyal volt modellje, vagy inkább modelljei, a kiknek vonásaiból összeállította. A typust vette a falusi jegyzőkről, néhány motivumot pedig, t. i. a lóháton utazást Budára hivatal végett, állítólag Becsky Györgyről, a ki épen így tett, legalább a hagyomány szerint. De az egész mese, a mint van, nem történt meg egy személylyel, az a Gvadányi kompozicziója és leleménye. Élményleíró verseit eddig is első személyben írta, a Budai utazást is első személyben halljuk, de nem ő mondja el, hanem csak elmondatja. Itt tehát egy külön alakot teremtett, a ki nem ő, hanem csak meséjének a hőse. Nem is akar vele egy személy lenni, hiszen bizonyos fokig komikus személynek rajzolja. Eddig is rajzolt typusokat, de ő volt az elbeszélés központja; most egyik typusát tette központtá, egy elbeszélés hősévé. Ennek a typusnak pedig azzal is életvalóságot igyekszik adni, hogy az előszóban úgy tünteti fel, mintha az igazi személy volna, a verseket az írta volna meg és csak a kiadást bízta volna Gvadányira. Ez a typus pedig: az idegen hatásoktól érintetlen s nemzeti mivoltához ragaszkodó vidéki magyar honoráczior typusa. Mint ilyen, egy eszmét képvisel, még pedig népszerű eszmét, belső tartalma van, joga a közönség figyelmére. Erős külső vonásokkal is felruházva és elhitető ürügygyel az olvasó elé vezetve, nem csoda, hogy élő alakja és jó ismerőse lett a közönségnek.

A kompoziczió abban is külömb az előzőknél, hogy nem egyes mulatságos történeteket ád elő, hanem az akkori élet elég teljes rajzát, a mi csak elfért a mese keretébe, az úti krónikába. Nagyjában két ellentétes végletet mutat be egymás tükrében: a falusi világot és a fővárosi nagyvilágot, a vidéki egyszerű magyar embert és a fővárosi idegenné vált úri társaságot. Az egész akkori magyar társadalom elvonúl előttünk, osztályokra tagoltsága szerint: a honoráczior, a nemes, a kisvárosi iparos, a pásztor, a fővárosi polgár, az arisztokráczia, pesti és budai alakok, felekezetek, az életviszonyok, a szórakozások stb. A képek nagyrésze jelentősebb és sorozatuk változatosabb, mint Gvadányi régibb műveiben. A költő mind e változatokat egy ürügyül felvett mesébe foglalja s ellentéteiket feltünteti. Az egyik véglet képviselőjéhez vezet bennünket s annak a szempontjából néz és mutogat meg mindent. S bár nem azonosítja magát ez alakkal, de rokonszenve vele van. Egyoldalúságát, együgyűségét komikusnak rajzolja, de becsületes meggyőződését és magyar érzését tiszteletreméltónak tünteti fel.

De előbbi műkedvelő, bohó versei közül különösen kiemeli a Nótáriust az egész rajzot összetartó alapgondolat. A költemény azt hirdeti, hogy a falusi és pusztai elmaradt magyarságban erkölcsi és testi erő van, a nagyvárosi élet és szokások veszélyeztetik nemzetiségünket és erkölcseinket, a magyar ember hordjon magyar ruhát, beszéljen magyarul, ne majmolja az idegent, őrizze meg nemzeti mivoltát, mert az becsesebb tulajdona minden egyébnél, a ki ezt elveszti, az nemzet nélküli korcs és megvetni való.

Ebben a tanításban fejezte ki Gvadányi a maga lelkét s ezzel szólt a nemzet nagy részének is a lelkéhez.

Tendencziáját: az elaludt vérű magyar szívek felserkentését makacs meggyőződéssel és erős szatirával hirdeti. «Mordet ut sanet». Tükröt tart a mostani tükörkedvelő «meghanyatlott és abajdócz szívű magyar gavallérok és dámák elé», melyben főtől talpig jobban meglátják magukat, mint a velenczei tükörben. Tekintsenek ebbe gyakran s akkor meglátják magukon azt, a mi helytelen és esztelen, és ezt mintegy bálványozást kiirthatják és számkivethetik.

Mi a bűn, a mi ellen a mű kikel? A nemzetietlenség. Nem a politikusoké, a közjogászoké, hanem a magánembereké. Itt a baj fészke, hogy magánéletünkben nemzetietlenedünk el; a nemzetietlenség pedig romlás is. «Perditio tua ex te Israel.» A korcsokat ostorozza, a kik dicső és nagyhírű nemzetünket «beszurkozzák és bekormozzák.» Tudja, hogy szatirája darabos és nem oly csinosan hangzó, mint Horatiusé, Juvenalisé, Rabeneré; de azokon a nemzettagadókon nem fog a simán csipő szó, ostor kell ide, mint a rest lónak. A megélemedett cserfa héját nem lehet tollkéssel lefaragni, hanem bárddal és fejszével. Igenis, több helyt durva, sőt ízléstelen. De akart durva lenni, akarta az ízlést sérteni, hogy annál maróbb legyen a szó. Martalékul akarja dobni az idegenek majmolóit a közkaczajnak, csúfos szavakkal bélyegzi meg, hogy mindenki mintegy lenevesse őket. A goromba szólamok egész gyűjteményét adja a közönség ajkára, melyekkel az ily korcsokat le lehet főzni, s a melyekből telik bőven férfira, nőre. Szatirája nem keserű, mint a ki reménytelenül küzd, hanem megalázó, fölényes. Tudja, hogy a nevetséges biztosabban öl. De nem is enyeleg, nemcsak tréfálkozik, mert a könnyed gúny esetleg csak népszerűbbé tenné a kárhozatos divatot, mint afféle pikáns újdonságot. Ő csúffá akarja tenni. A czélnak aztán alárendeli az eszközöket, a hazafias irányzatnak az ízlés meg az illem tekinteteit.

A helyzet jóformán utalta arra, hogy eszméit egy vidéki magyar ember által képviseltesse. Ugy szabadabban beszélhetett s kifejezéseit élesebbekké tehette. A költött alak fedezi az írót. Ha a maga nevében mondja ezt el, felháborodó verset kellett volna írnia, mint egy lyrikus költőnek, minő pl. Virágnak a _Változás_a volt pár évvel később. Vagy didaktikus vers támadt volna, minőket Orczy írt, sőt írt Gvadányi is verses levelezéseiben. Egyik sem ért volna semmit. Lyrikus nem volt, didaktikus versei unalmasak. Ellenben tudott félszeg alakokat, genretypusokat derekasan rajzolni. Nosza, egy falusi nótárius, hadd mondja el mindezeket ő helyette az; a jegyző együgyű is, intelligens is; naiv és túlzó magyar, de annál inkább kitelik tőle az erős szó. Gvadányi úgy tett, mint 70 évvel előbb Montesquieu a Perzsa Levelekben, a hol a távol keletről jött előkelő idegen, Üzbek szolgál a nyugati metropolis, Páris erkölcsének ironikus tükréül.

Gvadányinál a peleskei nótárius viszi az ellenlábas szerepét. A műnek megvan a kettősen komikus hatása: bizonyos mértékig komikus alak a nótárius is, de még furcsább lesz a másik fél, a nagyváros korcs társasága, melynek a nótárius föléje kerekedik. A kétféle komikumot egymás tükrében látjuk. De mi közelebb a nótáriushoz állunk. Az ő komikuma rokonszenves, a másik ellenszenves.

A mű felerészben genre, felerészben szatira. Csakhogy Gvadányinak nem sikerült egészen az összeolvasztás; a főszemélyben a genrealak és az erkölcsbíró egybeforrasztása. A nótárius nem egyén ugyan, de jó typus, élesen elkülönzött alak mind a néptől, mind a mesteremberektől, mind a pestiektől, szokásaiban, gondolkodása és beszéde módjában is. Útja Pest felé kitünő népéleti rajzok sorozata, tele jellemző megfigyelésekkel. Meg is marad jeles humoros alaknak mindaddig, míg a genrerajzolás tart. De mikor szatirikus erkölcsbiróvá kell lennie, gyakran kiesik szerepéből, a költő czélzatát olyan leplezetlenül hirdeti, hogy a művészi elhitetésnek vége van s a jegyző ajkáról a szerző kifakadásait halljuk.

1790-ben, a közhangulat legnagyobb feszültsége idején jelent meg a könyv. Időszerűbben alig jelenhetett volna meg. Az ország forrongott. József császár halálos ágyán feküdt. Felbuzdúlt a magyar érzés, hangossá lett a magyarság dogmatikus követelése alkotmányban, erkölcsökben, nyelvben, ruhában. Költőink közül régebben Ányos, újabban Baróti Szabó kikeltek a nemzeti nyelv és öltözet elhanyagolása miatt. Egy imént megjelent regény, Dugonics Etelkája tüntetett az érzés és a külsőségek magyarságával. Roppant visszahatás támadt az idegen abszolutizmus ellen épúgy, mint az idegen divat ellen. A köznemesség nagy része, mely a Bécsbe szítókat és az idegen szokások követőit addig is majd kinézte, most valósággal terrorizálta őket.

Gvadányi könyve legjobbkor jött. Gyorsan kapkodták. Hihetetlen mértékben táplálta a közhangulatot s hatalmasan előmozdította a nemzeti viselet felkarolását. Politikai és társadalmi hatása egyaránt nagy volt. Kiváló eszköze lett a nemzetietlenek kicsúfolásának és forrása a nemzeti önérzetnek. Igaz, hogy a mint az abszolutizmus veszélye elmulni látszott, a magánélet idegenszerűsége ismét vissza kezdett térni; de Gvadányi könyve a nemesség zömének meggyőződését az idegen módi és nyelv ellen évtizedekre megalapította.

Ha az ember csak a Nótárius kiadásainak évszámait nézi, nem igen becsülheti nagynak e munka elterjedését, vagy legalább érthetetlennek találja a régiek adatait, melyek szerint az 1790-es években ennél olvasottabb könyv nem volt, de még a 20-as, 30-as években is olvasták; Erdélyben is igen el volt terjedve, a főranguaknál is. A könyv megjelent 1790-ben, második kiadása 1807-ben, a harmadik 1822-ben. Ezek a szerény adatok azonban csalékonyak. A szöveg némi összevetéséből kiderül, hogy Gvadányi 1790-iki kiadása nem egy kiadás; ezzel az évszámmal több kiadás jelent meg, csak eddigi összevetéseink szerint 4 vagy 5-féle. A Nótárius úgy fogyott akkor, mint ma azok a könyvek, a melyekre a «negyedik ezer», «hatodik ezer» jelzéseket nyomatják.

A könyv mint irodalmi jelenség is érdekes volt. Gvadányi nem tartozott azon írók csoportjába, a kik a nyelvmívelést meg a verselés reformját feladatul tüzték ki. Jó magyar nyelven ír, de nem törekszik különös és újszerű szépségre a nyelvi előadásban. Gyöngyösi István formáit és technikáját használja, mert szerinte Gyöngyösinél külömb poétát magyar anya nem szűlt. Egészen a magyar költői hagyomány alapján áll. Sem antik, sem német versformához és stilhez nem folyamodik. Még a négyesrímnek párosrímre leszállítását is váltig ellenzi, a Nótáriust és több más művét négyes rímben írja. Általán pedig nem sokat törődik a külső ékességgel, fő előtte a tartalom. Az életre akar hatni, jobban mint összes klasszikus és németes irányú költőink akkoriban. Még kevésbbé formalista Dugonicsnál és Horváth Ádámnál is, a kik vele együtt a régi és a népies költészet nyomdokain haladnak s együtt az ú. n. magyaros írók csoportját alkotják az irodalomtörténet lapjain, a nélkül, hogy a költői irány találkozásán kívül személyes irodalmi szövetség lett volna köztük. Legtávolabb áll Kazinczytól. Nem sorakozik zászlója alá s Kazinczy nem sokat tart költészetéről. Nincs is stilbeli kulturája, csak mintegy természeti gazdagsága a magyar phraseologiában. De van nála, a mi Kazinczynál nincs: az élet után dolgozás, a magyar élet rajza. Minő eredeti a peleskei nótárius alakja, a fontoskodó, szűkkörű, naivul lelkes vidéki ember ez őstypusa; s minő jóízüek az alföldi népéletből vett rajzok, a vasas németekkel való kaland, általán az egész út Pest felé, s kortörténeti szempontból is minő értékesek az akkori Pest divatára, szórakozásaira vonatkozó részletek! S minő aktuális az egész munka czélzata! Gvadányi ósdi formákban a szemlélet újságát adta, természetesebben és gazdagabban, mint bármely kortársa. A magyar életből vett rajzai túlélték a költőt, még tendencziáját is, mely Gaalnál némikép már visszafelé fordult.

Ironikus előszavában érdekesen okolja meg, miért nem tart az irodalmi divattal, miért nem ír sem ritka utikalandokban, sem izgató bonyodalmakban gazdag regényt, mert a hazai talajon és a valóság körében akar maradni. Az a realizmus, melyet munkája nálunk megalakulni segített, nagyban hozzájárult a hihetetlen bonyodalmú regények kiküszöböléséhez, a mint egykor messsze nyugaton a Don Quijote pusztította az Amadis-regényeket. Egyébként is van valami közös Don Quijote és a nótárius közt, bár a nótáriust nem szánta Gvadányi Don Quijoténak, ellenkezőleg, maga is komolyan hitt törekvéseinek sikerülhetésében. De mert az idők a külsőségekre vonatkozólag nem adtak neki igazat, a későbbi nemzedék szemében a nótárius jobban közeledett a spanyol lovaghoz.

S a nótárius nemcsak a közönségre hatott, hanem az irodalomra is, bár teljes hatását csak később érezték. Egészséges, de gyakran vaskos realizmusa sokára érte meg tisztulását és diadalát. De egy félszázaddal később a magyar életnek egy jeles rajzolója, Gaal József a nótáriust tette az első jóravaló magyar bohózat hősévé s ezzel mintegy új életre keltette. Petőfi nagyrabecsülte Gvadányit természetességéért, elmésségéért és nyelvének gyökeres magyarságáért. Arany pedig a részletek realisztikus, hű és odaadó rajzában volt Gvadányinak, nála természetesen sokkal művészibb követője.

Ezek a többé-kevésbbé ismert hatások mind æsthetikai természetűek. Azonban volt Gvadányinak egy kevésbbé ismert, de nevezetes hatása is. T. i. Berzsenyire. Igaz, hogy nem æsthetikai, hanem inkább tartalmi, mintegy ethikai.

Berzsenyi és Gvadányi költői iránya ég és föld, s az ízlésbeli különbség mellett alig jut valakinek eszébe, hogy a _Peleskei Nótárius_ és _A magyarokhoz_ cz. óda közt egyéb kapcsolat lehessen, mint a korszellem közössége. S mégis van külön kapcsolat a két mű közt.

Csak egy kissé elemezni kell a _Nótárius_ gondolati tartalmát, s meglátjuk az egyezést. Mi ellen irányul e munka? Az idegen viselet ellen, az idegen nyelv ellen, minden idegen «módi» majmolása ellen. A ki ezeknek hódol, azt nevetségessé teszi, kigúnyolja és megbélyegzi, s róluk adott rajzaival és érveléseivel mind azt törekszik kimutatni, hogy az ilyen alak vagy _korcs_, vagy _bolond_ és _megcsúfolja nemzetünket_. A külső dolgokban elnemzetietlenedés belső elfajulást is jelent, léhaságok űzését, az erkölcsök hanyatlását, a nemzet sülyedését. A nemzetnek az a magáról elfeledkezése ássa meg a sírját. «Perditio tua ex te Israel.» – _A magyarokhoz_ írt ódában ugyane gondolatok uralkodnak. Árpád vére fajúl és romlásnak indul, pedig nem ronthatta meg külső támadás, pártharcz nyolcz századon át, ép erkölcse védte; most lassú méreg emészti, az erkölcsi züllés; rút sybarita vázzá lett, eldobta őseinek bajnoki köntösét, megunta nyelvét s rút idegenre cserélte; a nemzet őrlelkét tagadja, s gyermeki báb lett puha szíve tárgya. Sem Barótinál, sem Virágnál nincsenek meg e gondolatok ilyen kapcsolatban és teljességben Berzsenyi előtt, csak Gvadányinál. Hatottak a kemenesalji poétára amazok is, Baróti egy allegoriájával, Virág dorgáló pathoszával, és hatott reá Horatius is; de az alapeszme foganásában Gvadányinak volt uralkodó része. Ne feledjük, hogy Berzsenyi épen akkor fejlődött és ért, mikor a Nótárius kiadásait oly gyorsan fogyasztották, akkor volt lelkesülő deák és virtuskodott a soproni németekkel, akkor volt «heves ifjú» otthon atyja mellett, s ez a költeménye egyike legelső ódáinak, láthatólag 1796 táján kelt. Döntő bizonyítékot szolgáltat az óda eredeti szerkezete, a mely még részletesebben rajzolja a züllést s az idegen divat követőjét így jellemzi:

Módi majom, gunyolásra méltó.

Egy ilyen – később kihagyott – versszak végén egyenest így fakad ki:

Fessen le hív Gvadányi tolla _Nemzetemet csufoló bolond korcs!_

Ime ez egyenes hivatkozásban a nemzetcsúfolás, a bolondság, a korcsosodás, a Nótárius e három főszempontja, együtt és egyszerre előfordúl, s épen a Gvadányi szavaival megnevezve.

De a mely motivumból a tréfára hajló és tapasztalásokon meghiggadt Gvadányi lelkében gúny és szatira lett, az a mélyebb és pathetikus Berzsenyi ifjú lelkében tüzes és fenséges ódává alakult. És a motivum az új alakban, a másfajta költői lélek közvetítésével ismét a nemzet előtt világító költői eszmék közé emelkedett.

Valóban, a «Gvadányi buzgó szava számtalanoknak lelket adott», mint egy kortárs írja (Csehy József Kazinczynak 1805 május 28.).

És Gvadányi mindinkább érezte annak a szerepnek a fontosságát, ha az ember a maga gondolatait sokakkal, talán az egész nemzettel közölheti. Érezte azt is, hogy még sok mondanivalója van, és tíz év alatt, az 1790-es évek folyamán egész sor könyvet adott ki.

Még meg sem jelent a Nótárius, új munkát írt, egy _magyar hadászati kézikönyvet_, tudomása szerint az első e nemű kisérletet. Alkalmul szolgált erre a II. József uralkodásának vége felé kiütött török háború; de nyilvánvalólag nemzeti czélja volt vele, a hadi szellemet akarta vele ápolni nemzetünkben, még pedig nemzeti nyelven. A munka 1788 nov. 10-től 1789 márczius 25-ig készült és 1790-ben jelent meg, még pedig nem névtelenül, mint az eddigiek, hanem a szerző névbetűivel, mint komoly szakkönyv. Teljes czíme: _A’ mostan folyó török háborúra tzélozó gondolatok, melylyeket Gróf G. J. Magyar Lovas Generális ő Nagysága írt 1789. esztendőben. Mostan pedig a’ vitézkedni kívánó magyar ifjaknak kedvekért, edjszersmind a’ nemes bandériumokból a’ Márs Mezejére ki-szállani vágyódókért közrebocsáttatott_. (Pozsony és Komárom 1790.). A 308 lapra terjedő könyvet Montecuccoli életrajza előzi meg, a kit második Hunyadi Jánosnak nevez. Ezután 21 «gondolatban» (fejezetben) a hadi szervezetet, a török hadsereg szervezetét, a fegyvernemeket, a táborozást, az ütközetek módját ismerteti és egyéb taktikai dolgokat. Fejtegetéseit személyes tapasztalatainak és emlékeinek közbeszövésével és a történetből, különösen a legutóbbi század hadjárataiból vett példákkal fűszerezi s a forrásaiból merített elméletet a maga gyakorlati tanácsaival is megtoldja. Érdekes könyv hadtörténelmi, irodalomtörténeti és életrajzi szempontból. Prózája régies, de megvan benne nem a stilusra, hanem a dologra ügyelő gyakorlati és világos fejű ember tollának könnyűsége.

Egy verses munkát is írt a változó szerencsével folyt török háborúnak egy örvendetes eseményéről, Belgrád elfoglalásáról, Laudon alatt 1789-ben. A füzet czíme: _Nándorfejérvárnak meg vétele, mellyet Belegrád és annak kommendánsa között eshető képzeltt beszélgetésben versekbe foglaltt és Hazánk’ élő nyelvén közre botsátott G. G. J. Magyar Lovas Generális A’ Versekben gyönyörködők’ kedvekért_ (Pozsony és Komárom 1790). Maga névbetűit azért tette ki, mert hadi dologról szól. A munka előadása különben nem elbeszélő, nem akar hősköltemény lenni; hanem a megszemélyesített Belgrád dialogusa Ozmán basával, később monológja saját történetéről, végül üdvözlete Laudonhoz és Koburghoz. Ez a vers már párrímekben szól. Az egész versben nincs semmi költőiség; nevezetes azonban, hogy a magyar fegyverek érdemét nagy nyomatékkal kiemeli, különösen érdekes a vers vége, a hol Belgrád örül, hogy anyjának, Magyarországnak keblére visszakerült s kéri II. Józsefet, hogy legyen a magyarok iránt bizodalommal.

Szeressed Anyámot és annak magzatit, Mint annyi hatalmas Márs isten fajzatit. Meg ne szomorítsad – tartsd meg kegyelmedben, Tellyes reménységed lehet erejekben – stb.

Hozzá van csatolva egy négyes rímekben írt versezet «_Rettentő látás, rettentőbb történet_, a melylyet egy tökélletes szívű hazafi, Erzsébet hertzeg asszony’ Véletlen Halálának alkalmatosságával Anyai nyelven ekképpen versekbe foglalt. Bóldog Asszony havának 24-dik napján, 1790-dik Esztendőben». Erzsébet Ferencz trónörökösnek, későbbi királyunknak első neje volt s első leányának születésekor meghalt; a költő azért ünnepli, mert a magyar nemzetnek az udvarban lelkes szószólója volt; tehát az első fejedelmi Erzsébet, a kit magyar író ily czímen ünnepelt. Egyébként a látomás nagyon szegényes költői lelemény. Általán Gvadányi megszemélyesítései és allegoriái annál ízetlenebbek, minél jobbak a való életből vett rajzai.

Az 1790-iki nagy nemzeti felbuzdulás, melynek egyik következménye volt a magyar viselet tüntető divata, Gvadányit nagy megelégedéssel töltötte el. Ez év ápr. 20-án örömtől újjongó versben üdvözli a magyar nőket, a nemzeti öltözék felvételéért. A négyes rímű vers czíme: «_A’ nemes magyar Dámákhoz_, és kis aszszonyokhoz szólló versek, melylyeket egy buzgó szívvel bíró hazafi, a’ most közelebb történt változásokra nézve a meg nevezett szép nemnek mulatságára és gyönyörködtetésére kibocsátott.» (Pozsony és Komárom 1790). Egy szakasza így szól:

Érkezvén tavaszsza drága nemzetünknek Elmúlt komor tele sinlődő ügyünknek, Rózsát nyit hajnala régen várt egünknek, Csirázik zsengéje elmúlt vig kedvünknek.

Mindenben közönséges a változás. Ez a tavasz a dámákat is megváltoztatta: visszatért a magyar öltözet. Dicsőíti a magyar nők szépségét a magyar ruhában, egy dalt is iktat közbe verbunkos nótára hangjegygyel, és esdeklik hozzájok, tartsák is fenn ezt a divatot; a ki renegát lenne, azt megátkozza ruhástul.

Ilyen röpiratszerű verse volt 1796-ból: «Egy a _Rhénus vize partján_ táborozó magyar lovas katonának Pozsony városába egybegyült rendekhez irott levele» is. (Pozsony).