Part 11

Kihuzád te őtet a Csősznek árkából, Mint Jónást ama nagy czethalnak torkából; Hogy vele ezt tetted magad jó voltából, _Te deumot_ halljad mindnyájunk szájából.

Mondják hát mindnyájan: _Te deum laudamus_, Már ezt elvégezvén, itt egy borjút _damus_, A falu gazdája süsse meg _oramus_, Kinél örömünkbe mondjuk: ma _bibamus_.

Nótárius urunk! hogy téged szemlélünk, Azt ki nem mondhatjuk, miként örvend szívünk, Egész tanács, egész falu arra kérünk, Kormányozd bajunkat, gyámolítsad ügyünk.

Egy malaczot hoztunk, két köböl málét is[65] Néked ajándékba, ahoz egy tyúkot is, Megtudtuk immáron _titulusodat_ is, Vedd kedvesen tőlünk urunk _perillustris_!

Egy nagyot köhentvén magam meghajtottam, Kezembe egy hosszú papirost tartottam, Merőn kimeresztett szemekkel állottam, _Altiori stilo_ ezeket mondottam:

_Hic sum ego, qui sum_ nagy Zajtai[66] István, Tiz hetet tőltöttem, tudja ketek, Budán, Ott a _processusok_ mint folynak a táblán, Már tudom: _Kitonits_ úgy nem tudta talám!

Ez papiroson van az egész _systema_; Akadjon előmbe akár minő _thema_: Szóllok _pro et contra_, nem lészek én néma, _Deliberálok_ is, szalma-é? vagy széna?

Ígérem: hogy lészek ketek pátronussa, Légyen az helységnek bármelly _processusa_, Megmutatom: hogy van olly _nótáriussa_, Kinek fejébe van egész _Huszti jussa_.

A mérésben sem lész semmi rövidsége, Falu határának hossza, szélessége Hány réf, és hány araszt ennek kereksége? Megmérem, s megmondom: mi a tehetsége?

Magam is örvendek, hogy kenteket látom, A jó _harmoniát_ én _recomendálom_, Reménylem, hibásan hogy én nem találom A falu rovássát; ez lenne halálom.

Ezzel elbúcsúztak s kiki haza mene, Mondották az utczán: ki ne örvendene? Illy deákos embert gyertyával kellene Keresni, ki jobban ennél beszéllene.

Mint a víz, szájából úgy foly a deák szó, Oroszúl jól beszél, oláh is igen jó, Egész Paládokon egy sincs ennyit tudó,[67] Még esküdtnek tészik; mert annak is való.

Így már magam lévén, karjaim kinyújtám, Nyájas édes szókkal én ezeket szóllám: Drága feleségem! Jöjj már te most hozzám, Hadd öleljelek meg, hadd csókoljon meg szám!

Eljött; de mint záport, könyveket húllata, Megölelt; de hozzám egy szót sem szólhata, Sűrű pihegések között csak jajgata; Egyszer mondá: oda van szívem _Alaha!_

Ebből észrevettem, hogy Sándort siratja. Okai fájdalmak, hogy ki nem mondhatja Nékem, hogy mi baja; de ki csodálhatja! Minden anya illyen, azt kiki tudhatja.

Akármelly anyának katonává légyen A fia, már véli: mészárszékre mégyen, Sír, eped utána, nem tudja, mit tégyen? Nem lehet, hogy szívén erőszakot végyen.

Szóltam hozzá: szívem! te Sándort siratod, Hogy katonának ment, te aztat jajgatod, Jobb lész, ha szívedet megnyugosztaltatod, Örömnek magadat bánat helyett adod.

Ez a nagy Istennek az ő szent tetszése, _Praedestinatum est:_ tehát ő végzése, Ki változtatja meg? mivel rendelése, Azért is szűnjön meg szívednek nyögése.

Szülék fiaiból eggyik pappá lészen, _Civilis statusba_ más szerencsét tészen, Harmadik angyalbőrt[68] vállaira vészen, Anyáknak ezekre kell lenniek készen.

Sándor fiunk, tudod, kard végére termett, Meglásd! török fővel tőlt ez még sok vermet, A tatár chám ellen buzogányt mint perget, Úgy tetszik, hogy látom, bassákat mint kerget.

Tudod, szívem! itthon ha mene korcsmára, Orosz legényeknek görcsössel hátára Sokszor rá kapkodott, szaladtak útczára, Szobába csak maga maradt utóljára.

Hidd el: ő mint nagy úr, úgy fog még megtérni, Nyert kincset vékával fogja nékünk mérni. Megterhelt tevéi el nem fognak férni Házunknál: szomszédba majd helyet kell kérni.

Társ! tehát ne sirasd; hadd menjen kedvére, Bízd Istenre éltét, dolgát szerencsére, Hadd légyen a haza s király védelmére, Omoljon karjától pogányságnak vére.

Tudjad: Jeruzsálmet Titus hogy megvette, A rómaiaknak kezébe ejtette: Sándornak is mért ne lehetne illy tette? Úgy mint Titust, őt is Isten teremtette.

A szerencsés _fátum_ néki azt adhatja, Hogy Konstántzinápolyt megveszi, s bírhatja, Mint Július Czézár akkor kiálthatja: _Veni_, _vidi_, _vici_, örömmel mondhatja.

Itt el fogja nyerni Mahomet zászlóját, _Mekkából_ hozhatja hátán koporsóját,[69] Csak fa-ló volt az, melly meggyőzte a Tróját: Ő ember: fa-lónál tehet nagyobb próbát.

_Castrióta_ vólt az, a kit _Scánderbégnek_ A török nevezett: mert tartá vitéznek, Scánder Sándort tészen, érze is kezének Súlyját, negyvenszeri elestét népének.[70]

Sándort is a török egy vitéz embernek Egyszer megesmérvén, majd hívja _Scandernek_: Vagy nagypeleskei vitéz _Scander Bégnek_, Meglásd; melly híre lész az Avasba ennek.[71]

Ha Havasalfőldjét, Moldvát, Bulgáriát, Elnyeri Serviát és egész Bosniát, Ha meghódoltatja tágas Romániát; Móreát, Candiát, Cziprust, Dalmácziát.

Európából ha kimégyen előle A török: mit gondolsz akkor te felőle? A király ezekért mit tészen belőle? _Unterlaidnántságot_ tán nyerhet ő tőle.

Öcscse, a kis Laczi, ez is mi gyermekünk, Bátyja Sándor mégyen; itt marad ez velünk: Higyjed, örömünkre lesz ez meddig élünk, Idővel mellette nyugszik meg vén fejünk.

Jól tanúl, _scholában_ többnyire ő _primus_, A fejében vagyon egész _káthékismus_; Deákul jól beszél, tudja: _quot sunt casus_, Hóltom utánn lehet ő itt _nótárius_.

Azon lészek; néki legyen a mátkája Trézsi, mesterünknek az ő kis lyánkája, Láttam ugyan hogy vólt tőle bokrétája: Laczi néki adja, ha vagyon almája.

Ezen két gyermekek csak felnőhessenek, _Hymentől_ egymással összeköttessenek; Lesz annyi vagyonunk, hogy ők élhessenek, Minket hóltunk utánn el is temessenek.

Hallottam: ruhája lész tele ládával, Egy tehént is adnak vele a borjával, A sárga kanczát is, hogy azt csikójával, Mondotta az atyja, elhozza magával.

Mondá feleségem: Ha így van a dolog, Sándor után szívem már nem fáj, nem dobog, Ráadom áldásom, hogy lehessen boldog. Tatár, török földjén s akármerre forog.

Adjon Isten néki Sámson erősséget, Mint Dávidnak vala olly nagy mérészséget, Mellyet Józsué tett, tégyen vitézséget: Hogy megalázhassa a pogány népséget.

Melly szerencsés vala _Hannibal Cannánál_, _Macédó_ melly nyertes vala _Arbélánál_: Olly szerencsés légyen ő is Belegrádnál, Terjedjen el híre a fényes portánál.

_Hannibal ad portas_, ezen név mondásra Rettegett, félt Róma ezen kiáltásra; _Sándor ante portas_, ezen rikkantásra Ázsia reszkessen, jusson szaladásra.

Hallám: feleségem tudja a _bibliát_, Tudja a római s görög _historiát_, Nagy dolog! mert nem járt ő _akadémiát_; Mégis illy példákkal áldja Sándor fiát.

Szóllék hozzá, s mondám: kedves óldalbordám! Te ékesen szólló bőlcs tanúlt Minervám! Tapsol a testemben a szívem és vídám: Mivel tudományban hasonló vagy hozzám.

Mondd meg hát; Lacziról úgy ítélsz-é mind én? Huszonkét esztendőt ő egyszer elérvén, Trézsi tizenhétbe éppen akkor lépvén; Jó lész-é a dolog, egymáshoz ők férvén?

Mondá: Kedves uram! erre vagyok készen, Egy-egy okosb dolgot kend ugyan nem tészen, Mint ha azt elvégzi, hogy Laczié lészen Trézsi: ebből szívünk nagy örömet vészen.

Jól nevelt gyermek ez: szőni, fonni tud már, Az orsó kezébe mint a villám úgy jár, Nem henyél ez soha, légyen tél, akár nyár, Ha menyünk nem lenne, higyje kend, lenne kár,

_Magna ingenia saepe conveniunt:_ El fogja hát venni őtet a mi fiunk, Akarom: kettőnknek egy az akaratunk, Valamint egy ágyunk s vagyon egy paplanunk.

Így tehát mindenben én eggyet értettem A feleségemmel és jónak is véltem: Hogy Laczi elvegye Trézsit, mert így éltem Nyugodt lesz, mellettek nem lesz bajtól féltem.

Azonban jött postán Budáról levelem, Véltem, hogy _janitor_ vagyok, benne lelem, De a _cancellista_ írja, hogy már helyem Mássé, s a szerencse bánt igy balúl velem.

Írta: a serfőzőt hogy ő eltemette, És Frantzli leányát feleségűl vette, Ki által ő magát bóldog karba tette; Mert vele sok kincset, sok pénzt nyert felette.

Én pedig ki vóltam, csak az is maradtam, _Et sic_ Budára is héjában fáradtam; Még jó, a toronyba hogy bé nem zárattam; Mivel sok gavalért s dámát megtámadtam.

Csak nótáriusság éltem reménysége, Míg járul falunak hozzám kegyessége. Itten nagy Peleskén lesz életem vége, Valamint most vagyon verseimnek

VÉGE.

FAZEKAS MIHÁLY

1766–1828

BEVEZETÉS.

Gvadányi József magyar lovas generális és Fazekas Mihály cs. kir. főhadnagy közt sem személyi, sem irodalmi viszony nem volt, egyéniségök közt is több az ellentétes, mint a rokon vonás. Az élte végéig magát katonának valló, jezsuita nevelésű katholikus főúr, a rendi alkotmány és a régi gondolkodás konzervativ védője, a franczia felvilágosodás heves ellenzője, az öreg korában is dévaj és pezsgő vérű világfi bizonynyal egészen más lélek volt, mint a debreczeni kálvinista, civis-számba menő köznemesfi, a franczia felvilágosodás eszméinek híve, az emberi haladás barátja, a ki a katonai pályát, noha közlegénységből emelkedett föl, mikor főhadnagygyá kinevezik, 30 éves korában philanthrop meggyőződésből otthagyja s szülővárosában letelepedve, gazdálkodik, botanizál és filozofál, a közügynek is szentel idejéből, de zárkozott lelke csak egy-két meghitt barát és kedves növényei közt érzi magát jól, nem a történelem, hanem a természet iránt érdeklődik s nemcsak mint kertész, hanem mint tudós is, és irodalmilag az elnyomott jobbágyság érdekében emel szót, költői ízlés tekintetében nem Gyöngyösire esküszik, hanem újabb ízlésnek hódol. Pályájuk sem halad egymás mellett. Fazekas újabb nemzedékhez tartozik. Gvadányi természetes eszejárása ellenére is a barokkvilág alakja, Fazekas modern ember.

Hogy mégis együvé kerültek e kötetben, annak nemcsak technikai czélszerűség az oka. Főműveik közt, melyeket itt vesz a közönség, részint analogia, részint még határozottabb viszony van. A közéleti eszmék és az irodalmi ízlés fejlődése során egymásba kapcsolódnak, mint a szomszédos lánczszemek. Nem Fazekas lelke rokon a Gvadányiéval, hanem a Lúdas Matyié a Rontó Páléval; s a Lúdas Matyi czélzata dialektikai következetességgel sorakozik a Nótárius czélzata után. E két tendencziózus költői elbeszélés, melyeknek készülte közt 17, megjelenése közt 25 évnyi idő telt el, egyaránt nagy hatást tett, mert korszerű nagy igazságot fejezett ki. A Nótárius faji és nemzeti jellegünk megőrzésére buzdított a maga végletes és vaskos gúnyjával, Lúdas Matyi a legközelebbi nagy teendőre: köznépünk sorsának javítására szólította fel a nemzetet, bár tréfás alakban, de az igazságosság és az emberiesség nevében hathatósan. A két eszme már Gvadányi idejében is foglalkoztatta az elméket, de akkor a körülmények sajátos alakulása miatt, nevezetesen mert az egyiket II. József császár képviselte, különös ellentétbe került s egyelőre összeférhetetlennek látszott, sőt a demokratizmus a Martinovics-összeesküvés elfojtásakor vérbefult; de a Lúdas Matyi újra hangot adott e gondolatnak, s mindinkább kitünt, hogy a két eszme nem annyira ellentétes, mint inkább kapcsolatos; az események megtanították az alkotmány híveit arra, hogy abszolutizmus és demokráczia nem szükségkép szövetséges tényezők s az abszolutizmus épúgy fordulhat a demokratizmus ellen, mint máskor a rendiség ellen fordult. A XIX. század első fele aztán megoldotta a nagy problémát s a rendiség kötelékeit feloldva, a köznépet a nemzet tagjaivá fogadva törekedett biztosítani a nemzet alkotmányos szabadságát. A Nótárius és a Lúdas Matyi az egymást felváltó és kiegészítő közéleti eszmék irodalmi kifejezései voltak; az annyira különböző egyéniségű írók által az idők szelleme szólalt meg s műveik e szellem fejlődésének tünetei, innen köztük a rokonság. Egyik a nemesség kedves könyve volt, másik a népé lett – épúgy népkönyv, mint a Rontó Pál – s az egységes magyar nemzet kialakulásának előkészítésében mind a kettőnek tisztes része volt.

Fazekas Mihály Debreczenben született, 1766 jan. 6-án keresztelték. Kálvinista nemesi családból származott; atyja, szintén Mihály, gyógykovács és állatorvos volt, tehetős ember: volt emeletes háza, földje, szőleje. Egyetlen fiát (még három lánya volt) a hagyomány szerint szigorú rendtartással nevelte, a mit a kényeztető anyai szeretet enyhítgetett. Egyébként módjához képest ki akarta a fiút taníttatni. Beadta a debreczeni kollégiumba, még pedig bennlakó tanulónak, talán épen azért, hogy elvonja az anyai kényeztetés elől, s hogy annál sikeresebben tanuljon. A kollégium rideg fegyelme a különben érzékeny lelkű gyermeket korán komolylyá és zárkózottá tette s láthatólag nagyobb hatással volt rá az intézet puritán szelleme, mint a deáktársak léháskodása, a mi, ha némi alkalom nyílik rá, már csak visszahatáskép is ki szokott fejlődni. Fazekas nem tett szert arra a szabadszájú jargonra, a mely Csokonainál oly sokszor kiüti magát. A kollégiumi élet különben nemcsak a fegyelmet, a kálvinista szellemet és a debreczeni önérzetet ápolta benne, hanem az önmívelés vágyát is. Az előadások talán nem nyújtottak sok ismeretet a tanulni vágyó ifjúnak, de a kollégiumnak volt derék könyvtára s abban az időben megvolt az a hatása, hogy növendékeinek java többet is akart tanulni, mint a mit a leczkékből hallott; egyes világlátott tanárainak példája is a műveltség nyugati forrásai felé irányította a tudományszomjasabb ifjak tekintetét. Fazekas tanárai voltak Varjas János – ennek vezetése alatt kezdett füvészkedni – Sinai Miklós, Szathmáry István és a híres physikus, Hatvani István. Szenvedélylyel botanizált, de olvasgatott is, klasszikusokat és magyar írókat s tanult francziául, később németül is. Talán már itt kezdte olvasni a XVIII. század franczia íróit és gondolkodóit, kiknek később igazi tanítványa lett. 1781-ben már a főiskolára került, subscribálván a törvényeknek; de alig egy év múlva félbeszakadt tanuló-pályája. A hagyomány szerint valami mellőzés miatt összezördült tanáraival s 1782 április 16-án, mint másodéves főiskolai hallgató kilépett a kollégiumból.

A csak 16 éves ifjú katonának csapott fel s önkéntes közlegény lett egyik huszárezredben. Ugyancsak a hagyomány szerint apja haragja ellenére tette e lépést; anyja természetesen még inkább ellenezte elhatározását. Atyja mégis megtett annyit, hogy egy öreg huszár őrmester mentorságára bízta fiát s az segítette tanácsaival és gondviselésével a szokatlan pálya első idejében. Mihály ezzel elszakadt nemcsak szigorú atyjától és szerető anyjától, meg a kollégiumtól, hanem szülővárosától is. A rideg fegyelem állandóan vele maradt ezután is, de azt úgyis megszokta már. Szíve szerint azonban nem szakadt el végleg semmitől, a mi neki kedves volt, sem családjától, sem szülővárosa kedves emlékeitől, sem tanulmányaitól és olvasmányaitól. Ezredével együtt meglakta Galicziát, bejárta az osztrák örökös tartományokat, derekasan viselte magát II. József hadseregében s fokról-fokra emelkedett. 1784-ben káplár lett, 1790-ben, 24 éves korában hadnagygyá nevezték ki. Egy ízben látogatásával örvendeztette meg szüleit, Hadnagygyá kinevezésekor is ellátogatott Debreczenbe, de szüleit már nem találta életben. Megosztozott testvéreivel, az örökségébe jutott házat eladta, földbirtokát haszonbérbe adta, maga pedig folytatta katonai pályáját. Most már a harcztéren is akadt dolga: résztvett a török hadjáratban. 1790-ben Moldvába vezényelték ezredét, csak kisegítőül ugyan, de így is volt része veszedelmekben. Egy csatában elvesztette a hüvelykújját. Egy más alkalommal pedig ébersége és bátorsága megmentette a várost megszálló magyar sereget a felkonczolástól. Itt gerjedt föl a szíve arra az oláh pásztorleányra, kit «Ruszánda, a moldva szép» néven említ költeményeiben. – Utóbb a franczia háborúban is ott volt, az 1796-iki hadjáratban a Rajna vidékén harczolt ezredével. Ekkor főhadnagyi rangot nyert.

A franczia háború folyamán történt vele állítólag az az eset, mely akkor is jellemző volna, ha csak anekdota volna. Egy franczia várost szállt meg csapatával, melynek szabad sarczot engedtek. Fazekas bemegy egy úri házba, ott szép könyvtárt vesz észre, kiszemel egy jeles könyvet, asztal mellé ül s olvas a könyv mellett mindaddig, míg el nem telik a sarcz ideje. Ekkor a könyvet visszateszi a helyére s meghajtva magát kifelé indul. A háziúr meghatva ekkora nemeslelkűségtől, háláját fejezi ki az idegen tiszt iránt s erőnek-erejével egy értékes zsebórát kényszerít rá emlékül.

A franczia földhöz valószínüleg egy szerelmi epizód is fűződik.

Van Fazekas versei közt vagy hét-nyolcz darab, melyekben bizonyos _Ámeli_ iránt érzett szerelmének ad kifejezést. A név nem magyarított helyesírással persze Amélie. A franczia alakú név nem okvetetlen jelent ugyan franczia leányt, de Fazekasnak «Végbúcsú Ámelihez» cz. költeménye egyenest ezt a föltevést teszi valószinüvé, midőn Ámort így szólítja meg, lemondásukra utalva:

… tanítsd vak követőidet Édes honjok eránt való Szent hüségre, ezen áldozatunk nemes Példáján.

Tehát hazájuk iránti tekintetből hozták szerelmöket áldozatul. Nem lehettek egymáséi, bár a szerelem kölcsönös volt. Mátray Lajos, a ki Fazekasnak 1888-ban egy eleven tollal, de fiatalos kritikátlansággal írt életrajzát adta ki, a költő egy rokona, Tóth József főiskolai tanár közlése után azt a hagyományt jegyzi fel, hogy a franczia családba, hova írónk véletlenül bevetődött s a hol magát oly humánusan viselte, volt egy feltünő szép eladó leány is; a csinos huszártiszt és a szép leány megszerették egymást s a csapat elvonultával Fazekas állítólag levelezett a leánynyal, de a szülők útjában álltak a két szerető szív boldogságának; mondják azt is, hogy e fölötti bánatában mondott le Fazekas örökre a nősülésről s a szép leányt nem tudta feledni soha, nevét különben legbizalmasabbjai előtt sem árulta el, egyedüllétében is alig merte ajkára venni s nem említi egy versében sem. Ez adatra magában véve nem sokat lehetne építeni; de egyrésze feltünően összevág a fenti idézettel, a mit Mátray nem is vett észre; a többi lehet a hagyomány idealizáló toldása, nevezetesen az a részlet, hogy épen annak a családnak a leányával szerették meg egymást, a hol oly gavallérosan sarczolt, továbbá, hogy nevét nem is említette. Valószinű, hogy Fazekasnak egy franczia leánynyal volt szerelmi viszonya, azzal, a kit Amélie néven emleget. A versek azt sejtetik, hogy a leányt a szülők máshoz adták, hogy véget vessenek a lehetetlen ábrándoknak az idegen és ellenséges állam tisztjével való házasságról. – Fazekasnak végzete volt, hogy szíveket is mindig ellenséges földön hódítson s hódítmányát ne tartsa meg. De Fazekasnak e szerelme mást érdemel, mint elméskedést. Fájdalmának igazsága meghatja az olvasót. Bizonynyal ez volt Fazekasnak legmélyebb szerelme s igaza lehet a hagyománynak, hogy ezért nem nősült meg soha. Mindenesetre az Améliehez intézett darabokat nem méltatták életrajzi és æsthetikai szempontból elég figyelemre, pedig ezek Farkas lelki történetének igen fontos documentumai.

A sarczolási eset nem annyira modorát jellemzi Fazekasnak – benne nem volt semmi pose, hanem inkább pedanteria – mint emberies gondolkodásmódját. Valóban lelke nem talált többé örömet a hadi mesterségben, sarczolásban, vérontásban. Megtelt a lelke philanthrop gondolatokkal, melyeket kedves franczia íróiban olvasgatott s a melyek a rideg külső alatt úgyis gyöngéd lelkében fogékony talajra találtak. Testileg is talán pihenésre vágyott, a hadi fáradalmak után; de úgy látszik, sebzett lelkének még inkább szüksége volt a szülőföld enyhítő levegőjére. Még 1796 végén, harminczéves korában nyugalomba vonult. Hazament Debreczenbe, vett házat szép kerttel, földeket, az Érmelléken szőlőt; gazdálkodott, virágait ápolta, olvasgatott s néha-néha verset írt. A becsülettel megszolgált «főhadnagy» czímet megtartotta a polgári életben is. Mint volt katonatiszt s világlátott és tanult ember általános tiszteletnek örvendett, meg is választották különféle tisztségekre. Előbb városi esküdt volt, majd a város és a kollégium perceptora (pénztárnoka). Hivatalát nagy buzgósággal viselte, s nemes kötelességének tekintette, ha a város és a főiskola ügyeit szolgálhatja. Családot nem alapított. Egyik nőtestvére, majd egy unokahuga vitte háztartását. Házában katonás rendet tartatott. Meglehetősen zárkózott jellemű ember volt, bizalmasait jól megválogatta, de az irodalom és a városi közélet jelesebb férfiaival szíves barátságban élt s némelyekkel költői, másokkal tudományos feladatokra egyesült. Szeretett elmélkedni és olvasgatni. Híve volt a felvilágosodás eszméinek, de a maga módja szerint; nem volt radikális illuminátus, megmaradt vallásos embernek és felekezete hű és tevékeny fiának. Különösen az emberiség, a művelődés, a természetes józan gondolkodás, az emberek egyenlősége és a természet szeretete hatottak rá a XVIII. század gondolkodóinak tételei körül, ezekből alkotta meg a maga ethikáját s ezeknek adott kifejezést költeményeiben is. Egyik nevezetes tagja volt annak az írói csoportnak, melyet «debreczeni kör» néven említ az irodalomtörténet. Debreczen írói közül Földi János sógora volt, épúgy Diószegi Sámuel; jó viszonyban volt Kis Imre salétrom-inspektor és Domokos Lajos főbíró irodalombarátokkal, Szentgyörgyi József író és hires orvossal; Csokonai rokona volt s majd mindennapos vendége. Ebben a baráti körben foglalkozott maga is költészettel és természettudományokkal.

A «debreczeni kör» sajátos helyet foglalt el a XVIII. század végén megindult irodalmi mozgalmak közt. Általában véve eklektikus álláspont, encyklopædikus irány és bizonyos helyi szinezet jellemzi. Az irodalom felújulása idején a törzsökös magyarságnak egy olyan központja, mint Debreczen, nem maradhatott tétlenül. Bármily elmaradt városnak tüntették is fel néha gúnyolói, főiskolája körül számos értelmes és tanult fej csoportosult, a kik a nyelvművelés, az irodalomfejlesztés, a tudományok terjesztése munkájában részt akartak venni. E czélból szövetkeztek is. Ők készítették az új irodalom nyelvhasználatának szabályozójául az első nagy nyelvtant, a debreczeni grammatikát. Foglalkoztak mind a költészettel, mind a természettudományokkal. A költészetben mintegy középhelyen álltak a népies iskola meg az idegen mintákat követő iskolák közt. Művelték a hagyományos és a népies formákat is, épúgy, mint a deákos és a német versalakokat, ezekkel együtt mindazt a műfajt, a mit a többi irányok felkaroltak. Általán fölvették a népies elemet, különösen sok helyi, debreczeni elemet; de modernebbek voltak a népies iskola tagjainál mind eszmékben, mind formában, a mire különös gondot fordítottak. Válogattak a különböző stilek közt, de keverték is őket s általán ízlésök nem eléggé tisztult. Klasszikai ódáikba gyakran kevernek köznapi gondolatokat vagy kifejezéseket; modern nyugateurópai dalaik hatását el-elrontja egy-egy ósdi vagy parasztos kifejezés vagy szóalak. Ezzel szemben verselésök könnyű és ügyes, a tartalom valószerű. A nyugateurópai versalakok technikáját ők dolgozták ki nálunk először, Ráday Gedeonnak igen darabos és Kazinczynak is elég nehézkes kezdeménye után. Egyszersmind közülök emelkedett ki az első nagyszabású eredeti költői tehetség: Csokonai. A természettudományokban az állattan és a magyar növénytan terén alapvető érdemök van. Földi János irta az első tudományos állattant, Diószegi és Fazekas pedig az első tudományos füvészkönyvet.