Part 15

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy asszony s annak egy édes meg egy mostoha lánya. Ez az asszony egyszer kiment a lányokkal a mezőre aratni, s amint aratnak, arra jön Jézus Krisztus szegény ember képében s kérdi tőlük az utat a falu felé.

– Menjen s keresse meg, vetette oda az asszony haragosan.

– Ha nem találja, fogadjon vezetőt, tette hozzá az édes lánya.

– Jöjjön csak velem, mondta a mostoha lány, én majd megmutatom az utat.

Szörnyen megharagudott Jézus Krisztus az asszonyra meg a leányára, hátat fordított nekik s azt kívánta, hogy mind a ketten feketedjenek meg, mint a sötét éjszaka s legyenek olyan csunyák, mint a bűn. A mostoha leányt azonban, aki olyan szives volt hozzá, megáldotta s mikor elváltak, azt mondta neki:

– Válassz magadnak három dolgot s én teljesítem.

Mondta a leány:

– Szeretnék olyan szép s tiszta lenni, mint a nap.

Abban a pillanatban teljesűlt a kívánsága.

– Aztán szeretném, ha olyan pénzes zacskóm volna, amelyikből a pénz soha ki nem fogy.

Ezt is megadta neki Jézus Krisztus, de figyelmeztette:

– Ne felejtsd a legjobbat.

Mondta a leány:

– Harmadiknak azt kívánom, hogy halálom után a mennyországba jussak.

Jézus Krisztus megigérte ezt, aztán elváltak egymástól.

De még csak most lett rossz dolga otthon a leánynak. Mikor a mostohája látta, hogy mennyire megszépült, ő meg az édes leánya mennyire megcsúnyult, majd meghasadt mérgében, dúlt, fúlt, átkozódott, szidta, verte a mostoha leányt.

Volt a mostoha lánynak egy édes testvére, akinek Pál volt a neve s aki a királynak parádés kocsisa volt. Hazajő egyszer Pál s mondja a leánynak:

– Édes hugom, én lefestem a képedet s magammal viszlek, hogy mindig lássalak.

– Nem bánom, mondotta a leány, csak senkinek se mutasd a képemet.

Lefestette Pál a huga képét, elvitte, a szobájában felfüggesztette s ha egyéb dolga nem volt, mindig azelőtt a kép előtt állott.

Történt e közben, hogy meghalt a királyné s a király nagy bánatba merűlt, mert hetedhétországban nem volt több olyan szép asszony, mint az ő felesége, hozzá hasonlatost nem lehet találni. De az inasok észrevették, hogy a parádés kocsis mindig egy gyönyörűséges kép előtt áll s jelentették a királynak, hogy mit láttak. Mindjárt megparancsolta a király, hogy a kocsis hozza a képet, hadd lássa, igazat mondanak-e az inasok. Beviszi a képet a kocsis, nézi, nézi a király s hát kivilágra éppen olyan, mint az ő felesége, talán még szebb.

– Kinek a képe ez? – kérdi a király.

– Ez az én hugom képe, felséges királyom, felelt a kocsis.

– Bizony, ha az, még ma menj el érette, hozd a palotámba s ha csakugyan olyan szép, mint a kép mutatja, feleségűl veszem.

Kiment Pál az istállóba, hat aranyszőrű paripát befogott aranyos hintóba s ment a huga után.

Hej, még csak most dúlt-fúlt igazán a mostoha meg a lánya.

– Lám, mondotta a lány, mit ér a kend mesterkedése, azért mégis ő lesz királyné s nem én.

– Várj csak, mondotta az asszony, aki értett minden bűbájossághoz, majd jóra fordítom én a te dolgodat.

Hókusz-pókuszolt valamit s a legénynek megzavarodott a látása, mintha gyenge hályog ereszkedett volna a szemére, a leánynak meg a füle dugult be, hogy alig hallotta a hangos beszédet.

Na, felkészűlnek az útra. A király menyasszonya felöltözik aranyos ruhába, beül a mostoha is meg a leánya, Pál is felül a bakra, a lovak közé csördít s elindúlnak. Mikor jó messzire haladtak volna, hátraszól a kocsis:

/P Vigyázz, hugom, vigyázz Szép arcodra vigyázz, Eső meg ne verjen, Por nehogy belepjen, Szépen érkezz a királyhoz, A te királyi mátkádhoz. P/

Kérdezte a menyasszony:

– Mit mond a bátyám?

– Azt, hogy vesd le aranyos ruhádat s add a testvérednek, mondotta a vén boszorkány.

A menyasszony levetette aranyos ruháját, ráadta a testvérére.

Tovább mentek, mendegéltek, s a kocsis megint hátraszólt:

/P Vigyázz, hugom, vigyázz, Szép arcodra vigyázz, Eső meg ne verjen, Por nehogy belepjen, Szépen érkezz a királyhoz, A te királyi mátkádhoz. P/

– Mit mondott a bátyám? – kérdezte a menyasszony.

– Azt, hogy add a testvérednek arany fejkötődet.

Levette a fejkötőt s odaadta a testvérének.

Tovább mentek, mendegéltek s a kocsis megint hátra szólt:

/P Vigyázz, hugom, vigyázz, Szép arcodra vigyázz, Eső meg ne verjen, Por nehogy belepjen, Szépen érkezz a királyhoz, A te királyi mátkádhoz. P/

– Mit mondott a bátyám?

– Azt, hogy hajolj ki az ablakon, nézz ki egy kicsit.

Éppen akkor haladtak át magas hídon, mély víz felett s ahogy a menyasszony kihajolt, a boszorkány meg a leánya bedobták a vízbe. Abban a pillanatban, hogy a menyasszony elmerűlt a vízben, hófehér kácsa bukkant fel s úszott szépen a vízen lefelé.

A kocsis mindebből semmit sem vett észre, mert csak homályosan látott s mikor megérkeztek az udvarba, azt hitte, hogy a hugát hozta el.

Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, mikor meglátta a csúf fekete leányt! Rettentő haragjában a kocsist mély tömlöcbe záratta, kígyók, békák közé, de a vén boszorkány addig mesterkedett, addig bűbájoskodott, hogy a király mégis feleségűl vette a csúf fekete leányt.

Telt, múlt az idő, egyszer, egy este egy hófehér kácsa libbentett be a konyhába s mondta a kis kuktának:

/P Csinálj tüzet, kis kuktácskám, Hadd szárítom a ruhácskám. P/

A kis kukta ámult, bámult, de hamarosan tüzet rakott, a szép hófehér kácsát feltette a tűzhelyre, hadd melegedjék. Mikor szépen megszáradott a tolla, megszólalt ismét a kácsa s kérdezte:

/P Mondd meg nekem, kérlek szépen, Mit csinál a Pál testvérem? P/

Felelt a kukta:

/P Ül mély tömlöcnek fenekén, Kigyók s békák között szegény. P/

Kérdezte tovább a kácsa:

/P Mondd meg azt is, édes kuktám, Mit csinál a csúf boszorkány? P/

Felelt a kukta:

/P Folyton csúnyul a képe, S ül a király ölébe! P/

Mondta a kácsa:

/P Nem lesz ennek jó vége, Még csunyább lesz a képe! P/

Azzal ellibbentett a kácsa, de másnap este megint eljött, harmadik este is, s mindig azt kérdezte a kuktától, mit első este. De már tovább nem hallgathatott a kukta, bement a királyhoz, jelentette, hogy mit látott, hallott három este egymás után. Negyedik este kiment a király a konyhába, hadd lássa, hallja a kácsát ő is. Jött is a kácsa s ahogy belibbentett s meglátta a királyt, im, halljatok csudát, csak megrázkódott s abban a pillanatban leánnyá változott. Olyan szép volt, hogy a királynak szeme, szája táltva maradt. Egyszeribe felöltöztették aranyos ruhába, akkor aztán elbeszélte, hogy mi történt vele. Nosza, mindjárt felhozatták a legényt a tömlöcből, a vén boszorkányt meg a leányát szeggel kivert hordóba fenekeltette a király, lófarkához köttette s ugy halatta meg szörnyű halállal.

Még az nap megtartották a lakodalmat. A kocsislegényből hoppmester lett, bezzeg úri dolga volt ezentúl.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A hét sváb.

Hét sváb atyafi egyszer összekerekedett s mit gondoltak, mit nem, elhatározták, hogy nekivágnak a világnak s nagyot cselekednek. Az ám, nagyot. Halljátok a nevét is a hét vitéz svábnak amint következik: első volt a Sulc, második a Jakli, harmadik a Marli, negyedik a Jergli, ötödik a Mikli, hatodik a Hanzi, hetedik a Bejtli. De olyan nagy vitézek voltak őkelmék, hogy fegyvert nem is vittek magukkal, csak egy éktelen hosszú nyársat, azt mind a heten megfogták: elől ment Sulc, a legvitézebb, a legerősebb, aztán utána a többiek sorban, leghátúl maradt Bejtli. Így indúlt világgá a hét sváb. Hej, ember, állat, reszkess, jaj annak, aki a hét vitéz svábnak utjába akad!

Ment, mendegélt a hét sváb, éppen szénakaszálás ideje volt s egy réten setétedtek el. Messze volt még a falú s azon gondolkoztak, vajjon menjenek-e odáig, vagy a réten háljanak, mikor egy cserebogár elröpül a fejök felett nagy zúgással, zümmögéssel. Hej, megijed a vitéz Sulc, szinte elejtette kezéből a nyársat, reszketett, mint a nyárfa levél.

– Hallgassatok csak, mondta a társainak, dobolást hallok. Uram, Jézus, ne hagyj el!

A Jakli, ki mögötte tartotta a nyársat, mondta:

– Az ám, lehet. Én meg puskapor-szagot érzek.

Nosza, egyéb sem kellett, Sulc úr szaladni kezdett, mintha szemét vették volna ki, uccu, átugrott egy kerítésen, s ott a kerítés aljában ráugrott egy ott felejtett gereblyére, annak is éppen a fogaira. Felbillent erre a gereblye s a nyele úgy pofon vágta a vitéz Sulcot, hogy elordította magát.

– Jaj, jaj, kegyelem, kegyelem! Megadom magamat, meg!

Azalatt a többiek is átugrottak a kerítésen s egy szívvel-lélekkel kiáltották:

– Én is megadom magamat, én is, én is!

Az ám, de kinek? Mikor egy kicsit magukhoz tértek, látták, hogy nem látnak semmit, katonának híre, nyoma sincs, gereblye volt az, a mitől megijedtek. Erősen megszégyelték magukat s mindjárt megfogadták szent eskűvéssel, hogy erről a dologról sohasem szólnak senkinek. No bezzeg, ezért ugyan kár volt megesküdni.

Másnap reggel felkászolódtak, mentek tovább, mendegéltek, de bizony mondom, visszatérnek a falújokba, ha csak sejtik is, mi szörnyű, nagy veszedelem vár reájuk. Hát csak halljátok s borsódzék a hátatok: amint mennek át egy dülőn, ott üldögél egymagában egy nyúl. Isten, Jézus Krisztus úgy segé’n, egy nyúl! Hosszú fülét hegyezgette, a szemével meg oly mordúl nézett feléjük – huh! mindjárt felfalja őket szőröstől, bőröstől ez a szörnyeteg.

Hej, lett ijedtség. Reszkettek, mint a kocsonya, állottak egy helyben, sem előre, sem hátra nem mertek mozdúlni. – Istenem, Istenem, mit csináljanak, merre facsarodjanak? No de végre mégis lelket kaptak, elkezdtek tanakodni. Egy életük, egy haláluk, megvívják a szörnyű harcot. Hirtelen ráütnek az ellenségre, hátha, hátha… Megfogták mind a heten a nyársat, elől a Sulc, hátúl a Bejtli, ki, merthogy hátúl állott, vérszemet kapott s így tüzelte a többit:

/P Csak előre, előre, Tán csak nem féltek tőle? P/

Szólt a Hanzi:

/P Könnyű hátúl szózatolni, Tessék előre rukkolni! P/

Bíztatta a Jergli is:

/P Úgy komám, úgy, állj elé, Én meg a hátad megé! P/

Mondta Bejtli:

/P Mindig Sulc volt első köztünk, Egyszer úgy, mint másszor győztünk. P/

Ez nagyon tetszett Sulcnak, roppant neki bátorodott s menydörögte:

/P Utánam hát, vitéz svábok, Nem nézek én most, csak vágok! P/

Azzal hajrá, neki vágtak, mentek előre, mind előbbre, de amint közelebb értek a nyúlhoz, Sulc vitéznek inába szállott a bátorsága, elkezdett ordítani:

– Ó, jaj nekem, mi lesz velem, jaj, jaj, jaj!

Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccú, fölugrott s úgy elillant, mintha föld nyelte volna el. De bezzeg lett öröm, mikor látták, hogy szalad a nyúl. Hej, ha tudták volna előre, hogy nyúl az és nem a hétfejű sárkány! Hiszen csak találkozzanak még egyszer vele!

Most már csakugyan nekibátorodtak s nagy büszkén tovább indúltak. Mentek, mendegéltek s útközben egy nagy folyóhoz értek. Néztek erre, néztek arra, vajjon van-e híd, de bizony nem láttak hídat se közel, se távol. Hajón jártak át ezen a nagy folyón, de hát ők arról nem tudtak. A tulsó parton kaszált egy ember, átkiabáltak ahhoz, hogy átal lehet-e menni a vizen?

– Átal, kiáltotta vissza az ember, ha hajóra ültök.

A hét sváb ezt úgy értette, hogy átal, ha ráültök a folyóra.

No, de egyszerre mégsem mertek nekivágni, hadd próbálja először Sulc, a legvitézebb. Uccú, belemegy a vízbe Sulc, ott éppen volt valami zsombék, arra ráűlt, az megmozdúlt, vitte, de egyszerre csak elmerűlt, volt Sulc, nincs Sulc. Az ám, de éppen akkor kerekedett nagy forgószél, felkapta Sulcnak a kalapját s átrepítette a folyó túlsó partjára, ott a kalap mellé letelepedett egy béka s az elkezdett brekegni: vák, vák, vák. A svábok úgy hallották, hogy: át, át, át! s mondták: ehe, a mi vezérünk kiabálja, hogy: át! – hát nosza, gyerünk át. Neki vágtak a folyónak nagy bátran, de csakhamar elmerűltek s mind a hányan voltak, a vízbe fulladtak.

Így lett vége a hét vitéz svábnak, így bizony. Aki nem hiszi, járjon utána.

A négy testvér.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországontúl, az óperenciás tengeren innét: volt egy szegény ember s annak négy fia. Mikor a fiúk nagyra növekedtek, mondja nekik az apjuk:

– Édes fiaim, én nem tudlak benneteket eltartani, menjetek a világba, s tanuljatok valami mesterséget.

A legények felcihelődtek, elmentek, de csak addig mentek együtt, míg egy keresztúthoz nem értek. Itt az út négyfelé vált s az idősebb legény azt mondta:

– Váljunk el, menjünk négyen négy felé s négy esztendő mulva ugyanezen a helyen találkozzunk.

Elbúcsuztak egymástól, mentek négyen négyfelé. A legidősebb csakhamar találkozott egy emberrel, aki megszólította s megkérdezte, hová, merre tart.

– Valami mesterséget szeretnék tanulni, felelte a legény.

Mondta az ember:

– Hát akkor csak jere hozzám, nálam kitanulhatod a tolvajságot.

Mondta a legény:

– Mit gondol, kend? Nem becsületes mesterség az. Elébb-utóbb akasztófára kerűlnek a tolvajok.

– Attól ugyan ne félj, biztatta az ember, csak arra tanítlak meg, hogy s mint kaparíts meg valamit, amit más nem tud megkaparítani, mégpedig úgy, hogy senki azt észre ne vegye.

Addig s addig beszélt az ember, hogy a legény ráállott, kitanúlta a mesterséget, de úgy kitanúlta, hogy az csupa csuda.

A második legény egy csillagvizsgálóhoz kerűlt s az olyan messzelátót adott neki, hogy azzal mindent lehetett látni, ami csak a földön, égen s a tengerben vagyon. A harmadik legény egy vadászhoz állott be s mikor kitanulta a mesterséget, a vadász olyan puskát adott neki, hogy amit azzal egyszer célba vett, bizonyosan eltalálta. A legkisebb legény egy szabóval találkozott össze, de semmiképpen sem akart beállani hozzá. Azt mondta a legény:

– Mit, hogy én egész nap az asztal mellett görnyedezzek s folyton döfjem, húzzam jobbra, balra a tűt – olyan nincs!

– Ugyan, mondta a szabó, nem olyan szabóságra tanítlak én ki téged. Jere csak hozzám.

Na, a legény el is ment s mikor a négy esztendő kitelt, a szabó adott neki egy tűt, s mondta:

– Ez a tű olyan tű, hogy ezzel mindent összevarrhatsz, akár olyan lágy legyen, mint a tojás, akár olyan kemény legyen, mint az acél s még csak nem is látszik meg a varrás.

Hogy letelt a négy esztendő, a négy testvér találkozott a keresztútnál, elmondták, ki mit tanúlt s nagy jó kedvvel hazamentek az apjukhoz, neki is elmondták szép sorjába, hogy ki mit tanult. Örűlt a szegény ember, hogyne örűlt volna! Volt az udvaron egy nagy fa, az alá ültek, ott ettek, ittak, vígan voltak. Egyszer csak mondja a szegény ember: na, most próbára teszlek, hadd lám, ki mit tud. Ihol, ennek a fának a tetején van egy madár fészek, vajjon hány tojás van abban? A második legény egyszeribe vette messzelátóját, belenézett s mondta:

– Éppen öt.

– Na, most, – szólt a legidősebbnek – hozd le azt az öt tojást úgy, hogy az anyamadár, aki rajtok ül, ne vegye észre.

A legény felmászott a fára, s úgy kivette az öt tojást a fészekből, hogy a madár meg sem mozdúlt.

– Ihol az öt tojás!

A szegény ember átvette az öt tojást, négyet letett az asztal négy sarkára, egyet az asztal közepére s mondta a vadász fiának:

– Lődd az öt tojást egy lövéssel kétfelé.

A legény fogta a puskáját, durrant a puska s az öt tojás kétfelé esett.

– Most te következel, szólt a legkisebbnek. Varrd össze mind az öt tojást, s a fiókákat is, de úgy, hogy semmi bajuk ne essék.

A legény összevarrta a tojásokat s a legidősebb megint felvitte a fára, visszatette a fészekbe, úgy, hogy az anyamadár nem vette észre. Másnap kikeltek a fiókák, s ott ahol a szabó összevarrta őket, vörös csík volt a nyakukon.

– Na, mondta a szegény ember, most már hiszem, hogy megéltek a jéghátán is.

Egy-két nap alig hogy elmúlt, híre járt az egész országban, hogy a sárkány elrabolta a király leányát s a király annak adja feleségűl a leányt, aki a sárkánytól megszabadítja. Nosza, mindjárt felkerekedtek a legények. A csillagvizsgáló elévette a messzelátóját s csak belékukkantott s nagyot kiáltott:

– Én már látom! Messze innét, a tengerben van, egy sziklán, mellette ül a sárkány.

Mentek azonnal a királyhoz, kértek tőle egy hajót, arra felültek, hét nap s hét éjjel folyton eveztek, úgy értek a sziklához. Ott ült a királykisasszony, a sárkány meg feküdt az ölében. Mondták a vadásznak a többiek, hogy lőjje meg a sárkányt.

– Nem lehet, mondotta a vadász, mert akkor a királykisasszonyt is meglőném.

– Akkor én próbálok, mondotta a tolvaj. Szép csendesen oda orozkodott, a királykisasszonyt kihúzta a sárkány alól, de úgy, hogy a sárkány meg sem mozdúlt, aludt tovább, mint a bunda. Egy szempillantás mulva már hajón volt a királykisasszony, egyszeribe indúltak. De még egy mértföldnyire sem távolodhattak, felébred a sárkány, látja, hogy nem látja a királykisasszonyt, elordítja magát, felszáll a levegő-égbe, repűlt, mint a sebes szélvész, hogy zúgott, búgott a levegő is, a tenger is belé. Na hiszen, egy cseppet sem ijedtek meg tőle a legények: a vadász célba vette, lelőtte, a sárkány szörnyet halt, de éppen a hajóra esett s a hajó össze-vissza szakadt, de úgy, hogy alig maradt épen egy szál deszka. De már ez baj volt, mégpedig nagy baj. Nosza, elé a tűt a szabó, elkezdette fércelni a deszkákat, a gerendákat össze-vissza, s egyszerre csak készen volt a hajó, nem volt annak semmi hibája.

Hazaérkeztek szerencsésen s bezzeg volt-e öröm a királyi palotában! Azt mondta a király:

– Szavamat adtam, hogy azé lesz a leányom, aki megszabadítja. Már most csak az a kérdés, melyiket illeti meg a négy közül? Hej, lett erre civódás a testvérek közt! Azt mondta a csillagvizsgáló:

– Ha én a messzelátómmal meg nem látom, hiába való lett volna minden mesterkedésetek. Engem illet meg a királykisasszony!

Mondta a tolvaj:

– Mit ért volna, hogy megláttad, ha én el nem lopom? Engem illet meg a királykisasszony.

Mondta a vadász:

– Ha én le nem lövöm a sárkányt, mind széjjelszaggatott volna a sárkány. Engem illet meg a királykisasszony.

Mondta a szabó:

– S hátha én nem varrom össze a hajót? Mind a tengerbe fulladtatok volna! Engem illet meg a királykisasszony.

Mondá ekkor a király:

– Egyformán megérdemlitek mind a négyen a leányomat, de négyen nem vehetitek feleségül. Adok nektek egy-egy fél országot, elég lesz-e?

– Elég lesz, mondták a legények.

Kapott mind a négy egy-egy fél országot s többet bezzeg nem volt szükségük a mesterségre: úgy éltek apjokkal együtt, mint hal a vízben.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A serény meg a lusta leány.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás tengeren innét, volt egy özvegy asszony s annak két leánya, az egyik szép s szorgalmas, a másik csúnya is, lusta is. Az asszony azonban csak a csúnya leányt szerette, mert az édes leánya volt, a másik meg mostoha: azt folyton dolgoztatta, éjjel-nappal nem volt szegénynek nyugodalma. Jókor reggel kiült a mostoha leány az útra, egy kút mellé s ott egész nap kellett fonni a kendert, a míg csak a vér kiserkedt az ujjából. Történt egyszer, hogy az orsó egészen elvéresedett s a leány belehajolt a kútba, hogy lemossa a vért róla, de amint mosta, az orsó kifordúlt a kezéből, beleesett a kútba.

Sírt a szegény leány, elkeseregte az anyjának, hogy mi történt, az meg azt mondta nagy haraggal:

– Bizony, ha beleejtetted, hozd vissza, különben ne is lássalak!

Szaladt a leány a kúthoz s beleugrott, hátha megtalálná, de ahogy beleugrott, elvesztette az eszméletét s mikor felébredt – halljatok csudát! – egy gyönyörűséges, szép réten volt!

Elindúlt a leány s amint, ment mendegélt, ért egy kemencéhez, amely tele volt kenyérrel:

– Végy ki, végy ki, szólította meg egy kenyér a leányt, mert már rég kisültünk s mind szénné égünk, ha még itt maradunk.

A leány vette a lapátot, sorba kiszedte a kenyereket. Aztán tovább ment s egy almafához ért, melynek az ágai meg voltak fonva almával, majd letörtek alatta.

– Rázz meg engem, szólt a fa, már rég megértek az almák.

A leány megrázta a fát, hullott az alma, mint a záporeső s mikor már egy sem volt a fán, szépen egy csomóba rakta s azzal tovább ment.

Ment, mendegélt s egyszer csak egy kicsi házba ért, annak az ablakán kinézett egy öreg asszony, a kinek szörnyű nagy fogai voltak. A leány megijedt, elakart szaladni, de a vén asszony oly szeliden szólt hozzá, hogy megállott.

– Mért félsz tőlem, te leányka? Ne félj, gyere be, maradj nálam s bizony nem bánod meg, ha jól viseled magadat.

A leány neki bátorodott, bement a házikóba. Azt mondta ott a vén asszony:

– No, te kis leány, különösen azt kötöm a lelkedre, hogy jól felrázd az ágyat, hadd repüljenek a pihék, akkor aztán lesz hó a világon. Mert úgy tudd meg, hogy én hócsináló asszony vagyok.

Ott maradt a leány, végezte is a dolgát rendesen, a vén asszony jó volt hozzá, úgy élt, mint a hal a vízben.

Telt, múlt az idő, egyszer csak a leány elkezdett búsúlni, sóhajtozni. Kérdi a vén asszony:

– Hát neked mi bajod van? Talán bizony rossz dolgod van nálam?

– Dehogy van rossz dolgom, lelkem öreg anyám. Sohasem volt ilyen jó dolgom. Hiszen otthon mindig ütöttek vertek, éheztettek, de hiába, mégis csak haza vágyódik a szivem!

– Jól van, mondta a vén asszony, ha haza vágyódol, én nem is tartóztatlak. Becsületesen szógáltál, megérdemled, hogy haza igazítsalak.

Azzal szépen kézenfogta a leánykát, elvezette egy nagy kapú elé, azt kinyította s amint a kapú alatt állottak, egyszerre csak aranyeső hullott rá, teli s tele lett a ruhája színarannyal.

– Ez a te béred, mondotta az öreg asszony s odaadta neki az orsót is, mely a kútba esett volt. Azzal bezárult a kapú mögötte s a leány ott volt megint fent a hazájában, nem messzire a házuktól. Amint belépett a kapún, meglátta a kakas s torkaszakadtából elkezdett kukorékolni:

/P Kukoriku, jertek ki, Egy szép lány van ideki. Színarany a ruhája, Nem ismerek reája. P/

Nosza, szaladt ki az asszony, meg a leánya s bezzeg megörvendeztek, mikor meglátták a teméntelen sok aranyat!

– De már oda te is elmégy, mondotta az asszony az édes leányának, mikor a másik tövéről-hegyére elbeszélte, hol járt, merre járt, mit csinált.

Még aznap kiűlt a csúnya leány a kút mellé, de bezzeg neki nem serkedt ki a vér az ujjából a fonás miatt. Fogta magát, tövissel összeszúrkálta az ujját, csakhogy vérezzék, akkor az orsót bekente vérrel, beledobta a kútba, utána ugrott s csakugyan ő is arra a szép rétre kerűlt. Ment, mendegélt a réten, ő is megtalálta a kemencét, a kenyerek őt is kérték, hogy szedje ki, mert mindjárt szénné égnek, de ő azt mondta:

– Hát csak égjetek szénné, tőlem éghettek, de a ruhámat nem piszkolom be miattatok.

Azzal tovább ment s az almafához ért. Megint tele volt a fa almával, földig hajlottak az ágak, kérte a fa, hogy rázza meg, de a leány azt mondta:

– No, bezzeg, talán hogy betörjétek a fejemet, – s ott hagyta az almafát.

Aztán megérkezett a kis házikóhoz, de bezzeg ő nem félt a hosszú fogú vén asszonytól, mert hallott már róla. Bement hozzá nagy bátran s mindjárt beszegődött hozzá.

Első nap szorgalmas volt, tett, vett, serénykedett, mert a sok aranyra gondolt, de a második nap már nem fért a dolog a nyakára s harmadik nap reggel fel sem akart kelni. Az ágyat nem rázta föl, dunyhából, párnákból a tollat nem rázta ki.

– No, mondta a vén asszony, eleget szolgáltál, most már haza mehetsz Isten hírével.

Azzal kézenfogta, elvezette az elé a nagy kapú elé, a kapút kinyította – no, most majd hull az aranyeső, gondolta magában a leány. Az ám, lesuppant a hátára egy nagy ütött-kopott rókabőr s úgy oda ragadt, hogy le nem tudta vetni magáról.

– Itt a béred, mondta a vén asszony s becsapta utána a kapút.

Megy haza a leány nagy búsan s hát a kakas, a hogy meglátja, torkaszakadtából elkezd kukorékolni:

/P Kukoriku, jertek ki, Hej, ki vagyon ide ki! Rókabőr a ruhája, Nem ismerek reája! P/

Szalad ki az asszony, szalad ki a mostoha leány is, tépik, rángatják le róla a rókabőrt, de bizony ott maradt az a lusta leány testén, hordozta halálig.

Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi járjon utána.

A halász és a felesége.

Volt egyszer egy halász s annak felesége. Egy kicsi putriban laktak, a tenger partján, s bizony nagy szegénységben éltek, mert mikor került horogra hal, mikor nem.