Part 14

– Nincs? – kérdezte a vadász. Azzal elővette a királykisasszony selyemkendőjét s letette az asztalra.

– Ihol, itt a sárkány hét nyelve, mert úgy tudja meg, felséges királyom, hogy én öltem meg a sárkányt.

Most eléállott a királykisasszony is, elmondott mindent, úgy amint történt. Na, lett melegje az udvarmesternek! A király szörnyű haragra lobbant, egyszeribe halálra itélte az udvarmestert, fogták, vitték, szeges hordóba zárták s úgy dobták egy feneketlen tóba.

Még az nap megtartották a lakodalmat, hét nap s hét éjjel szólt a muzsika, járták a táncot, volt nagy öröm, vígasság, hétországra szóló.

Telt, múlt az idő, vígan élt a fiatal pár. A fiatal király gyakran eljárt vadászni, s mindenüvé hűségesen követték a vadak. Volt azonban egy rengeteg erdő, melynek az volt a híre, hogy aki belemegy, bajosan kerűl ki onnét élve. Nagy kedve kerekedett a fiatal királynak, hogy meglássa ezt az erdőt s hiába beszélte le a felesége, az apósa, az udvarnépe, egyszer fölkerekedett a vadakkal, vele ment egy sereg vadász is, meg sem állott, míg abba a veszedelmes hírű erdőbe nem ért. Ahogy az erdőbe ért, felugrik előtte egy csodaszép, hófehér szarvas. Nosza, utána a király, űzőbe vette. A kísérőinek megparancsolta, hogy csak maradjanak egy helyben, ő egymaga akarja űzni azt a csodaszép szarvast. Csak az ő hűséges állatai követték, s űzte, hajtotta a szarvast árkon, bokron át, mind beljebb, beljebb a sötét erdőbe. Egyszer aztán úgy eltűnt a szarvas, mintha föld nyelte volna el s a király már le is tett róla, visszafordúlt, de úgy eltévelyedett a rengeteg sűrűségben, hogy nem volt képes megtalálni az embereit. Szörnyen elfáradott s mit volt mit nem tenni, leült egy nagy tölgyfa alá, ott tüzet rakott, elévette a tarisznyáját, falatozni kezdett. A tűz körűl ültek a hű állatok is s éppen leakart feküdni a fiatal király, mikor a fáról valami suttogást hall. Fölnéz s kérdi; ki van ott? Hát egy vén asszony ül a fán, reszket, mint a kocsonya s mindazt didergi: jaj, de fázom, jaj, de fázom!

– Ha fázol, hát jere le s fűttözzél, szólt fel a fiatal a király.

– Jaj, nem merek, mert összetépnek az állataid.

– Ne félj, csak jere le bátran.

– Nem, nem, mondta a vén asszony, – hanem ledobok egy vesszőt, ezzel érintsd meg az állatokat, akkor megszelídülnek s nem bántanak.

– Hát dobd le!

Ledobja a vén asszony a vesszőt, aztán leszáll maga is. A fiatal király megérintette a vesszővel a vadakat s im, halljatok csudát, abban a pillanatban mind kővé meredtek. Még magához sem térhetett ámulatából a fiatal király, adta gonosz boszorkánya őt is megérintette egy másik vesszővel s ő is kővé dermedett. Akkor nagyot kacagott a vén boszorkány, hogy csakúgy zengett belé az erdő s a fiatal királyt is, a vadakat is eltemette egy rettentő nagy gödörbe, hová már sok-sok embert temetett el.

Na, várhatták otthon a fiatal királyt. Nap nap után múlt el, tűvé tették az egész erdőt; nem találták sehol. Szegény kicsi királyné sírt éjjel, nappal, mint a záporeső, a vén király meg fele királyságát ígérte annak, ki az ő drága kedves vejét megtalálja, élve haza hozza.

Ez alatt mi történt? Az történt, hogy a másik legény, a fiatal király bátyja, visszatért ahhoz a fához, amelybe a kést szúrták volt. Kihúzza a kést s hát az csupa rozsda! Hej, nagy bánatba borúlt a legény szíve! Nem volt maradása, neki vágott a világnak, ha valahol élve vagy halva megtalálná az ő édes öccsét. Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken át, erdőkön, mezőkön keresztűl, vele az ő hű állatjai. Egyszer egy városba ér s hát az a város gyász feketébe van borítva. Kérdi a város végén egy embertől, miért borult gyászba ez a város? Elmondja az ember tövéről hegyére, hogy mi történt. Hej, nagyot dobbant a legény szíve! Hiszen az a fiatal király az ő öccse! Be sem ment a városba, ment egyenest az erdőbe. Egész nap bolyongott az erdőben, este leült egy fa alá, éppen az alá a fa alá, hol az öccse szerencsétlenűl járt. Nagy tüzet rakott, leheveredett, de mikor éppen szundikálni kezdett, hallja, hogy valaki didereg a feje fölött: jaj de fázom, jaj de fázom!

– Hát jere le s fűttözzél, kiáltott fel a legény.

– Jaj, nem merek, mert széttépnek azok a fenevadak. Hanem ledobok egy vesszőt, azzal üsd meg a vadakat s akkor nem bántanak.

– De már azt nem teszem, hogy megüssem az én kedves állatjaimat. Jere csak le bátran.

– Nem, nem!

– Jere, mert különben lehozlak! kiáltott a legény.

– Hát hozz le, ha tudsz! nyelvelt a vén boszorkány.

Most már tudta a legény, hogy boszorkánnyal van dolga. Fogta a puskáját, célba vette, rálőtt, de a golyó lepattant a boszorkányról s akkorát kacagott, hogy zengett belé az erdő.

– No megállj, gondolta a legény, mindjárt leszedlek én a fáról.

Volt a kabátján három ezüst gomb, azt hirtelen leszakította, beletette a puskájába, úgy lőtt a boszorkányra. Hát, Uram, teremtőm, a boszorkány egyszeribe lefordúlt a fáról.

– Jaj, jaj, kegyelem, könyörgött a boszorkány. Hagyd meg az életemet s visszaadom a testvéredet.

– Hát egy, kettő! – kiáltott rá a legény.

A boszorkány egy szempillantás alatt kiásta a gödröt, egy vesszővel megérintette a köveket s ím azok mindjárt megelevenedtek. Feltámadt a fiatal király, fel a vadak s fel mindazok az emberek, kiket a vén boszorkány kővé dermesztett. Hej, volt öröm! A testvérek ölelték, csókolták egymást, de még a vadak is örvendeztek egymásnak, aztán uccu, neki a vén boszorkánynak, összetépték, szaggatták, tűzre dobták, hogy csak egy porcikája sem maradott. Ebben a pillanatban kivilágosodott az erdő s egy óra sem telt belé, kiértek belőle s mentek be a városba nagy örvendezéssel.

Na, volt öröm, mikor megérkeztek a palotába. A fiatal királyné első pillanatban azt sem tudta, hogy melyiknek a nyakába borúljon a két testvér közűl. Áldott szerencsére, az ura állatjainak a nyakán megvoltak a gyöngyök, erről ismerte meg az urát.

De még csak most lett hétországra szóló vígasság, dinom, dánom. A vén király az idősebb legénynek adta fele királyságát s most már mind a két testvérből király lett.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Az okos szabócska.

Volt egyszer egy nagyon kevély királykisasszony. Ez a királykisasszony hírül adta hetedhétország ellen, hogy ahhoz megy férjhez, aki az ő találós meséjét kitalálja. Jöttek is az udvarba mindenfelől királyfik, hercegek, grófok, bárók, nagysüvegű tótok, válogatott cigánylegények, de amit a királykisasszony feladott, egy sem tudta megfejteni. Na, ez még nem volt elég, de még ki is csúfolta a legényeket s lassanként nem akadt senki, aki szerencsét próbáljon. Mikor már azt hitték, hogy senki ember fia nem vállalkozik többet, három szabólegény összebeszélt: lesz, ahogy lesz, ha már annyian próbáltak, ők is próbálnak, mért ne! A legkisebbik legény olyan tedd el s elé se vedd legényecske volt, se szabni, se varrni nem tudott becsületesen, a dolog sem fért a nyakára, félkótya is volt szegény feje. Mondta is a másik kettő: jobb, ha itthon maradsz, s fótot fótra vetsz, te bodogtalan, – de beszélhettek, ment ő is, hátha, hátha… No, majd meglátjuk.

Hát fölmennek a palotába, jelentik magukat. A királykisasszony mindjárt feladja a kérdést: Kétféle hajam van, miféle szín az egyik, miféle a másik?

– Hát csak ennyi az egész? mondotta az első szabó legény. Fekete az egyik, fehér a másik!

– No bezzeg, kacagott a királykisasszony. Felelj te másik.

– Se nem fekete, se nem fehér. Barna az egyik, vörös a másik, felelt a második legény.

– Hogyisne, kacagott a királykisasszony. Állj elé, te harmadik.

Eléáll a szabócska s mondja nagy bátran:

– A királykisasszonynak ezüst meg aranyhaja van, az pedig kétféle szín.

Hej, lefittyent a királykisasszony ajaka, bezzeg nem kacagott, mert a szabócska eltalálta az igaz valóságot! Szinte elájult ijedtében, hogy most már ehhez a cingár, kasziba lábú szabócskához kell feleségűl mennie. Hanem mikor nagynehezen magához tért, azt mondja a szabócskának:

– Ezzel még nem leszek a feleséged, szabócska, egyéb is vár reád. Van az istállóban egy medve, azzal kell hálnod ma éjjel. Ha reggel életben talállak, akkor a feleséged leszek.

Bizonyos volt abban, hogy a medve ezer darabba szaggatja a szabócskát, de a szabócska nem ijedt meg, azt mondta: egy életem, egy halálom, érted ezt is megpróbálom!

Este bement a szabócska a medvéhez s a hogy belépett, a medve már a két hátulsó lábára állott, a két elsőt ölelésre tartotta, úgy ment a szabócska elé.

– Csak lassan, lassan, várj egy kicsit, mondotta a szabócska, aztán ügyet sem vetett a medvére, belenyúlt a zsebébe, onnét kivett egy marék diót, azt elkezdte ropogtatni s a belét enni. Olyan jóízűen csámcsogott, hogy a medvének folyt a nyál a szájából s nagy étvágya lett a dióra. A szabócska ismét belenyúlt a zsebébe, adott egy marékkal a medvének is, ez azonban nem dió volt, hanem kavics. Bekapja a medve a kavicsokat, rágja, ropogtatja, de bezzeg a kavics nem roppant ketté.

– Hát e’ mi dolog? morrogott a medve. Erősebb volna a te fogad, mint az enyém? Hallod-e, törd fel nekem a diót.

– Mit, gúnyolódott a szabócska, hát te nem tudod feltörni ezeket a nyomorúlt kicsi diókat?

Azzal elvette a medvétől a kavicsokat, hirtelen kicserélte dióval, sorba feltörte.

– De már ez csuda dolog, dörmögött a medve: Még egyszer megpróbálom.

A szabócska ismét adott neki egy marék kavicsot, a medve rágta, ahogy csak birta, de egyetlenegyet sem tudott ketté roppantani. Hát hiába, be kellett lássa, hogy a szabócskának erősebb foga van s hozzá sem mert nyúlni.

Közben a szabócska hegedűt húzott elé a köpenyege alól, elkezdett muzsikálni, a medve meg hopp, elugrott, táncolt, majd kiugrott a bőréből széles jó kedvében. Mikor jól kitáncolta magát, kérdi a szabócskát:

– Te szabócska, nehéz-e a hegedűlés?

– Gyermekség, mondotta a szabócska. Nézz ide. A balkezemmel megfogom a hegedű nyakát, a jobbal húzom-vonom a vonót felfelé meg lefelé – ennyi az egész! – Igazán? Na ezt én is szeretném megtanulni. Egész nap muzsikálnék és táncolnék akkor. Ez lenne csak a jó világ! Ugyan bizony megtanítanál-e?

– Hogyne! Tiszta jó szívvel, ajánlkozott a szabócska. Hanem a körmeid nagyon hosszúk, elébb le kell vágni azokat.

– Helyes! mondta a medve, vágd le.

Azzal a szabócska becipelt egy gyalupadot, a medve lábát feltétette, jó erősen oda csavarta.

– No most várj egy keveset, mindjárt hozom az ollót.

Volt is eszébe! Lefeküdt egy szegletbe a szalmára, s aludt reggelig, mint a bunda, pedig a medve ugy ordított, hogy majd szét duvadt az istálló.

Hallotta a királykisasszony a medve ordítását, szentűl hitte, hogy a szabócskát miszlikbe szaggatta. Jókedvűen kelt fel reggel, úgy ment ki az istállóba, de bezzeg lefittyent az ajaka, mikor látta, hogy a szabócskának kutya baja sincs. Most már hiába minden, nem másolhatta meg a szavát, a király sem vette tréfára a dolgot, befogatott aranyos hintóba, azon ment a szabócska meg a királykisasszony templomba, esküvőre. Ám alighogy a hintóba ültek, a másik két szabó legény, akik majd megpukkadtak az irigységtől, hogy azt a nyomorú kis szabócskát ilyen nagy szerencse érte, szaladott az istállóba s a medve lábát kiszabadították. Nosza, a medvének sem kellett egyéb, esze nélkül szaladt a hintó után, ordított veszettűl.

– No most véged van, szabócska! mondotta a királykisasszony.

De a szabócska nem ijedt meg, hirtelen a feje tetejére állott, a két lábát kidugta hátúl a hintó ablakain s torka szakadtából kiabált:

– Látod a gyalupadot? Megint ide kerűl a lábad, medve koma!

De hiszen a medvének sem kellett egyéb, megfordúlt s úgy elfutott, mintha szemét vették volna. A szabócska meg a királykisasszony azalatt a templomba értek, ott megesküdtek, holtomiglan, holtodiglan s úgy éltek, mint két gilice madár.

Aki nem hiszi, járjon utána.

A tyúkocska halála.

Volt egyszer egy kakaska, meg egy tyúkocska. Ez a kakaska, meg ez a tyúkocska kiment a hegyre, ott kipirgéltek, kapargáltak s egyszerre csak a tyúkocska egy mogyorót talált. Nézi, nézi, forgatja, soha még mogyorót nem látott, – bizony ha nem, megpróbálja, mi a csuda – s kip, kop, bekapja. Az ám, bekapta, de a torkán akadt a mogyoró, nem ment se lefelé, se kifelé, na, szegény tyúkocska, vége az életednek, megfulladsz, de mindjárt.

– Édes kakaskám, könyörgött a tyúkocska, szaladj s hozzál vizet, mert különben megfulladok.

Szaladt a kakaska a kúthoz s mondta:

– Kútacskám, adj vizet, tyúkocska bekapott egy nagy mogyorót s meg akar fulladni.

Felel a kút:

– Jó szívvel, csak eredj, szaladj be a menyasszonyhoz, kérd el tőle a vedret.

Szaladt a tyúkocska a menyasszonyhoz:

– Menyasszony, add ide a vedret, vedret adom kútnak, kút ad nekem vizet, vizet viszem tyúkocskának, a ki bekapott egy nagy mogyorót s megakar fulladni.

Mondta a menyasszony:

– Szaladj, hozd el a koszorucskámat, ahol van ni, egy fűzfa ágán s akkor adok neked vedret.

Szaladt a kakaska a fűzfához, levette ágáról a koszorucskát, vitte a menyasszonynak, menyasszony odaadta a vedret, vedret vitte kútnak, kút adott vizet, vizet vitte tyúkocskának, de már vihette, mire odaért, megfulladt a tyúkocska.

Hej, istenem, sírt a kakaska, hogy zengett belé hegy, völgy, erdő, mező s jöttek az állatok mindenfelől a temetésre. Volt a szomorú gyülekezetben hat egerecske is, ezek csináltak egy kis kocsit, a tyúkocskát ráfektették, aztán a kocsi elé fogóztak s vitték a tyúkocskát a temetőbe. Amint mentek elébb-elébb, szembe jön velök a róka s kérdi:

– Hová, hová, kakaska?

– Temetem a tyúkocskámat, felelt a kakaska.

– Mehetek-e veletek?

– Jöhetsz, jöhetsz, de csak a kocsi farkán.

Azzal a róka feltelepedett a kocsi farkára, utána a medve, a farkas, a szarvas, az oroszlán, s mindenféle erdei vadak. Így mentek tovább lassan, csendesen, szomorúan, aztán egy patakhoz értek.

– Hát itt most hogy megyünk át? sóhajtozott a kakaska.

A patak mellett feküdt egy szalmaszál, ez megszólalt s mondta:

– Ne búsúlj, kakaska, én átalfekszem a patakon s rajtam átjöhettek.

Átfeküdt a szalmaszál a patakon, de ahogy az egerecskék ráléptek, „letörött a híd“, az egerecskék vízbe estek s bele is fulladtak.

Akkor megszánta egy kő a kakaskát, ráfeküdt a patakra s kakaska ezen át húzta egymaga a szekerecskét, de mikor éppen kilépett a partra, megakadt a szekerecske, az a sok állat, ami a farkán ült, visszarántotta s mind akik ültek a szekér farkán, a vízbe beléfulladtak. Most már a kakaska egyedűl maradt a tyúkocskával, ásott neki egy gödröcskét, abba belétette, a sirt szépen felhalmozta, arra ráfeküdt s sírt, sírt keservesen. Addig sírt, hogy meghalt ő is.

Ha a kakaska is meg nem halt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Hófehérke és Rózsapiroska.

Volt egyszer egy szegény, özvegy asszony. Nem volt egyebe, csak egy házacskája, a házacska előtt egy kertecske s abban két rózsafácska: fehér rózsa nyílt az egyiken, piros a másikon. Két kis leánya volt az özvegy asszonynak s merthogy hasonlítottak a két rózsafához, Hófehérkének hívta az anyjuk az egyiket, Rózsapiroskának a másikat. Kedves, jó gyermek volt mind a kettő, szorgalmatos, engedelmes s a természetük csak annyit különbözött, hogy Rózsapiroska elevenebb, vidámabb kedvű volt, mint Hófehérke. Szerette egymást a két leányka nagyon, mindég együtt jártak erdőn, mezőn; nem féltek az erdei vadaktól, nem is bántotta őket soha egy sem, de sőt ha látták őket, szeliden közeledtek hozzájuk. Madarak ha megpillantották, vidáman énekeltek, őzek, szarvasok ugráltak, táncoltak körülöttök. Akárhányszor megesett, hogy egész nap az erdőben jártak-keltek, még éjjel is kint háltak s az édes anyjuk nem nyugtalankodott miattok: tudta, hogy nem esik semmi bántódásuk. Egyszer megtörtént, hogy az erdőben háltak s reggel, mikor felébredtek, egy szép kis gyermek állott mellettük, ragyogó fehér ruhácskában, nem szólt semmit, csak mosolygott s azzal eltünt. Mikor aztán körűlnéztek, látták, hogy egy szörnyű nagy szakadék mellett háltak s ha csak egyet lépnek a sötétben, szörnyű halálnak halálával haltak volna meg. Mondták otthon hogy mi történt velük. Az édes anyjuk mosolygott:

– Az a gyermek bizonyosan angyal volt, aki vigyázott rátok éjjel.

Esténként az özvegy asszony mesélt nekik, ők meg hallgatták, reggel jókor keltek, segítettek az anyjuknak minden dolgában. Így telt, múlt az idő szép lassan.

Hát egyszer aztán egy este mi történt? Az történt, hogy amint asztalnál ültek s beszélgettek, kopogtatott valaki az ajtón.

– Nyiss ajtót, Rózsapiroska, szólt az asszony, hátha vándor-ember keres szállást.

Rózsapiroska az ajtóhoz sietett, hátratolta a zárt, kinyitotta az ajtót, de mindjárt vissza is ugrott: nem ember, de medve állott az ajtóban. Rózsapiroska is, Hófehérke is az ágy mögé bújtak ijedtükben, de a medve megszólalt s mondta:

– Ne féljetek, nem bántok én senkit. A nagy hidegben majd megfagytam, azért jöttem, hogy felmelegedjem itt.

– Szegény medve, sajnálkozott az asszony, kerülj beljebb, feküdj a tűzhely elé, csak arra vigyázz, nehogy a bundád meggyúljon.

Aztán szólt a leánykáknak:

– Hófehérke, Rózsapiroska, jertek elé, ne féljetek, nem bánt a medve.

Mindaketten elésompolyogtak s leültek ők is a tűzhely mellé. Megszólalt a medve megint, kérte szépen a leánykákat:

– Jó leánykák, verjétek ki a bundámból a havat.

A leánykák elévették a kis seprüjöket s kiverték a medve bundájából a havat, a medve meg dörmögött megelégedetten s hálálkodva pislogatott a leánykákra. Úgy neki bátorodtak a leánykák, hogy le is ültek mellé a földre, hempergőztek rajta, simogatták a bundáját, csiklandozták a talpát: majd felvetették a házat, olyan jó kedvük kerekedett. Aztán mikor elálmosodtak, lefeküdtek, elaludtak, elszundított a medve is. Reggel jókor felkelt a medve, megköszönte a szállást, elbúcsuzott s vissza ment az erdőbe. Hanem ettől a naptól kezdve minden este eljött a medve, játszott a leánykákkal s úgy megszerették a medvét, hogy várva-várták minden este.

Elmúlt a tél, jött a tavasz s mondja a medve Hófehérkének:

– Na, most elmegyek s az egész nyáron nem jövök el.

– Hová mégy? kérdezte Hófehérke s a köny kicsordúlt szeméből, úgy elszomorodott erre.

– El kell mennem a rengetegbe, hogy megőrizzem a kincseimet a gonosz törpéktől. Télen, mikor fagyos a föld, nem tudnak feljönni, de nyáron kibújnak a föld alúl s ezer szemem legyen, hogy meg ne lopjanak. Áldjon meg az Isten, Hófehérke!

Nem is ment, de szaladt a medve. Bizony, bizony úgy tetszett Hófehérkének, mintha a medve szeméből is kicsordúlt volna a köny.

Telt, múlt az idő s Hófehérke és Rózsapiroska kimentek az erdőbe, hogy száraz gallyat gyűjtsenek. Amint mennek elébb, meglátnak egy nagy, földre döntött fát s látták, hogy azon ugrált föl s alá valaki, vagy valami: ember-e, állat-e, nem tudták; közelebb mennek a fához, hát egy vén, hosszú, fehér szakállú törpe az, kinek a szakálla a fa hasadéka közé szorúlt s semmiletteképpen nem tudott kiszabadúlni.

– No, mit áldogáltok itt? kiáltott a leánykákra. Jertek, segéljetek rajtam.

– Hát mi történt kigyelmeddel? kérdezték a leánykák.

– Nem látjátok, ostobák? kiabált a törpe. Amint elakartam hasítani ezt a fát, a szakállam beléakadt, a hasadék hirtelen összecsapódott s ide fogta szép fehér szakállamat.

Próbálták a leánykák mindenféleképpen, de sehogysem tudták kiszabadítani a törpe szakállát.

– Elfutok a faluba emberekért, mondotta Rózsapiroska.

– Te, ostoba! förmedt rá a törpe, hát ennél okosabbat nem tudsz kitalálni?

– Csak ne türelmetlenkedjék kelmed, csítította Hófehérke, mindjárt segítek én.

Történetesen zsebében volt a kis ollója, azzal nyissz, nyissz! lenyisszentette a törpe szakállát. Ahogy megszabadúlt a törpe, fölkapta a zsákját, mely ott hevert a fa mellett s amely tele volt arannyal s a helyett, hogy csak egy szóval is megköszönte volna a leánykák jóságát, felkapta a zsákot a vállára, rá se nézett a leánykákra, csak eltűnt a rengetegben.

– No, ez igazi fura ember, mondották a leánykák, de többet nem törődtek vele. Amint elegendő gallyat szedtek, hazamentek.

Telt, múlt az idő, egyszer Hófehérke és Rózsapiroska kimentek a patakra, hogy horgásszanak. Amint a patakhoz közelednek, látják, hogy a patak partján valaki, valami vergelődik, mintha bele akarna ugorni a patakba. Oda futnak s hát – a törpe volt az.

– Mit akar kelmed? kérdezte Rózsapiroska, csak nem akar a vízbe ugorni?

– De már olyan bolond csak nem vagyok, kiabált a törpe. Nem látjátok, hogy a hal akar belérántani?

Az ám, a törpe hosszú szakálla valahogy összegabalyodott a horoggal s annál fogva rángatni kezdette egy nagy hal. Húzta, rángatta a horgot, de a szakálla miatt nem tudta rándítani elég erővel s ha oda nem érnek a leánykák, bizonyosan belebukik a vízbe. De a leánykák hirtelen elvágták a szakállát, kiszabadították a horogból. Hát azt hiszitek, megköszönte ezt a törpe? Dehogy köszönte, dehogy köszönte! Elkezdett kiabálni, szítkozódni, hogy egyebet sem tudnak, csak mindég az ő szép szakállából vágnak le, úgy segítnek rajta!

Ahogy megszabadúlt, fölkapott egy zsákot a nádasból, az a zsák tele volt drága gyöngyökkel s egy szempillantás alatt eltűnt, mintha föld nyelte volna el.

Telt, múlt ismét az idő, az özvegy asszony beküldötte a városba a leánykákat, hogy vegyenek tűt, cérnát, szalagot s mi mást. Egy nagy kopár pusztaságon mentek át a leánykák, azon a pusztaságon nagy óriás sziklák voltak szerte-széjjel. Ott a sziklák felett egy szörnyű madár kerengett, aztán egyszerre csak leszállott a földre egy szikla mellé. Abban a pillanatban szörnyű sikoltást hallanak, futnak oda s hát az a nagy madár – keselyű sas volt az! – éppen felakarja venni a törpét a hátára s vinni, ki tudja, hová, merre. Nosza, a leánykák megragadták a törpét, s addig küzdöttek a sassal, hogy végre is eleresztette a törpét. Ahogy megszabadúlt a törpe s magához tért az ijedtségtől, rárivallt a leánykákra:

Hát aztán nem tudtatok vigyázni jobban? Mind összeszaggattátok a ruhámat, haszontalanok, ügyetlenek!

Azzal felkapott egy zsákot a szikla mellől (tele volt a zsák drágakővel) s eltűnt.

A leánykák csak mosolyogtak rajta, megszokták már a hálátlanságát, nem törődtek vele. Bementek a városba, ott elvégezték vásárjukat, aztán jöttek vissza szép csendesen. Hát amint jönnek visszafelé a pusztaságon, kit látnak megint? Ott űlt egy kicsi tiszta helyen a törpe, kiürítette a zsákból a drágaköveket. A nap éppen akkor szállott le, vissza sütött a drágakövekre, ragyogtak, tündököltek s a leánykák ámúlva, bámúlva állottak meg, úgy csodálták a ragyogó drágaköveket. Egyszerre csak felpillant a törpe, meglátja őket, rájuk kiált:

– Na, mit álltok, mit táltjátok itt a szájatokat?

Felugrott nagy mérgesen, hogy tovább állítson, de abban a pillanatban kilép az erdőből a medve, szalad feléjük szörnyű ordítással, szaladott volna a törpe is, de a félelemtől földbegyökerezett a lába. Mikor a medve odaérkezett, a törpe összefogta a kezét, úgy könyörgött.

– Hagyd meg életemet s neked adom ezt a sok drágakövet!

De a medve nem hallgatott reá, csak rátapintott a talpával s a gonosz törpe még jajt sem kiálthatott – vége volt.

Hófehérke s Rózsapiroska is, mikor messziről látták a medvét, elszaladtak, mert nem ismerték meg az ő kedves medvéjüket, de a medve utánok szaladt, megállította:

– Ne féljetek, Hófehérke s Rózsapiroska, várjatok, veletek megyek én is.

A leánykák megismerték a hangjáról, megálltak s im, amint a medve közelükbe ért, nem volt az már medve! Hirtelen levetette magáról a medvebőrt s színarany gúnyába öltözött, deli, szép királyfi állott előttük. Mondta a leánykáknak:

– A király fia vagyok én, de ez az istentelen törpe, a ki a kincseimet ellopta volt, megvarázsolt medveként kellett élnem az erdőben, míg kezem közé nem kerűlt s ki nem nyomtam belőle a gonosz lelkét.

Még aznap eljegyezte a királyfi Hófehérkét, a testvére meg Rózsapiroskát. Az anyjukat s a két rózsafát magukkal vitték a királyi palotába, volt ott aztán lakodalom, hét országra szóló. A rózsafácskákat elültették az ablakuk előtt s nyílott minden esztendőben fehér rózsa, piros rózsa, nyílik most is – aki nem hiszi, menjen oda s nézze meg!

A fehér és a fekete menyasszony.