Part 9

«Reineggs, orosz utazó, egyike a legelső Kaukázus-utazóknak, még a múlt században megbizatott az orosz kormánytól, hogy a hegyvidék fejedelmeinek ajándékot vigyen, valósággal pedig, hogy kutassa ki azon hirek hitelességét, a mik a kaukázusi aranyról beszélnek. Ezen utazó (orosz) írja a tudósításaiban, hogy a szuánok (másutt udiák) tartományában feltalálta azon tárnákat és aknákat, a mikből a régiek csodás arany- és ezüstmennyiségeiket bányászták. Azóta azonban e nyomok elvesztek; valószínű, hogy a hegyi népek maguk rombolták el féltükben a bányák minden nyomát. Hogy a Kaukázus e részében csakugyan van arany, azt bizonyítják az Elborus hegyei közül jövő folyók, a mik mind aranyszemeket hordanak. – Az is nevezetes, hogy rögtön Reineggs jelentései után megindították az oroszok a hadjáratot Kaukázusban, kétségtelenül azon reményben, hogy e gazdag aranytelepek birtokába jussanak. Nincs egy mívelt orosz sem, bármely politikai nézeten legyen is, a ki ne hinné, hogy ezek a bányák arra a hatalomra nézve, mely e vidéket állandóul birtokában tarthatja, a gazdagság kimeríthetlen forrását fogják képezni. Reineggs óta sok kisérletet tettek orosz kalandorok, hogy a szuonoknak e titokteljes országrészébe elhatolhassanak; az aranykeresés vitte őket oda, – de soha se tértek vissza.

MÁSODIK RÉSZ.

I. A DAAL ISTEN.

A mint a visszavonuló hadcsapat az Udi tartomány határát elérte, a mit magas sziklaobeliszkok jelöltek meg, Riumin tapasztalá, hogy itt czivilizált világ kezdődik. Rendes egyenes utak voltak vágva az erdőkön keresztül s a hegyszakadékok áthidalva, a Kaukázusban új tünemény.

E hidakat mindenütt óriási sziklalapok képezték, egyetlen darabból hasítva, minőket a saumuri tündérgrottán mint a loch-mariakeri kalmárasztalon szemlélünk s miknek látása kétséget kelt bennünk, hogy őseink tán óriások voltak, mikor ily roppant szirtlapokat minden segítőgép nélkül egy üreg fölé emelni birtak.

Az Udi hegyvidék egy élő muzeuma volt az emberi művelődés fokozatos haladásának.

Ott jöttek szemközt a bálványalakká kifaragott sziklacsompók, első istenei a földnek, kiknek a nevét is elfeledte mindenki, majd egy meredek sziklafal, közepén oszlopok, homlokzat, kifaragva egy darab kőből; a homlokzaton irás, melyet senki se tud elolvasni többé, királyok síremlékei talán, vagy emléklapok, őstörténetet megörökítők. Egy erdővel körülnőtt sziklatetőn egykori tűzoltárok csonka pyramid-alakú tűzhelyei, tűzveres maga a kő is, a runairás ölnyi jegyei oldalaikon ezer lépésnyiről megkülönböztethetők; mély sziklavölgyekbe letekintve, mint egymás fölé épített kártyavár szédelegnek a pelasgi modorú tumulusok kapui, benőve repkénynyel; a zuhatag rég elmosott minden hozzájuk vezető utat, most ott függnek a szédítő magasban: egyptomi tömör oszlopsorok magas kopár hegytetőkön, mint egy óriás csontváz gerincze, megaranyozva a lemenő naptól s ködlepte völgy homályából, mint álmodott tündérkép rémlik elő az egy darab sziklából faragott s indus pagoda szomszédságában a hajdankori amazonok építménye, egy elpusztíthatlan mauzoleum.

A hajdani istenek és emberek ősszármazásának classicus földe ez itt. S az újkori emberek és istenek temetkezési helye.

Néhol aztán a természet maga is építészi szeszélyre kelve, elkezdett titáni várakat, tornyokat, obeliskeket egymásra halmozni; egy négyszögű, gömbölyüen hajlott oldalú pyramid, szabályos kőrétegeivel, távolból egészen úgy tünik fel, mind az ind buvaneszvárai civaoltár, s a mély hegyszakadék két oldalát, melynek szorosán egy hegyi folyam alárohan, egy demiurgusi kéztől épített ördöghídja köti össze.

Ha e hidakat szétrombolná a védő lakosság, a támadónak újakat kellene építeni, a mi nehéz munka lenne, s ha a védőnek is vannak ágyúi, nemcsak a támadónak, akkor ez sok vérontásba kerülhet. Hanem azért még ez mind nem teszi hozzájárulhatlanná a kaukázusi Eldorádót. Riumin, mikor nem figyeltek rá, térképeket rajzolt a bejárt vidékekről.

Végre fölértek a legmagasabb hegyhátra, melynek növényzete már a havasi jelleget árulja el. Onnan aztán egyszerre végtől-végig beláthatá Riumin az egész rejtélyes országot, melybe eljutni törekedett.

Egy akkora terület, mint az Engadin-völgy Helvécziában, hullámzó halmokból, völgyekből összerakva s köröskörül fogva óriási hegyektől, a mik azt minden széljárás ellen védik. S hogy a svájczi jelleg tökéletes legyen, a völgy egyik oldalát több mértföldnyi hosszúságban elfoglalva tartja egy sötétkék tó, melynek partjai egymáshoz nőtt falvakkal vannak beépítve, s szakadatlan kertekkel beültetve. Más völgyeiben a Kaukázusnak merőben hiányoznak a hegyi tavak; többnyire a hegyvágány egyenesen vezet le a lapály felé, folyamvizét zuhatagokban eresztve alá. Itt valami útját állta a hegyfolyamnak, természet- vagy emberkézalkotta akadály.

Az egész kis tartomány olyan volt, mint egy kert, a számtalan patak, mely minden völgyből ezüst szalagkép kigyózott alá, a lapályon öntöző csatornákba volt szorítva, s azok, mint ragyogó tükörrámák foglalták be a bujazöld réteket; az északi magas domboldalakat sötétzöld gesztenyeerdők boríták, a délnek fekvő halmokat ezüstbe őszülő olajfaligetek koronázták, s a paradicsomi tájkép tele volt szórva lakházakkal, kastélyokkal, köskökkel, miknek fehér homlokzatai, piros tetői, bádogtorony födelei kivillogtak a bujazöld közül.

De a Riumin figyelmét nem az elragadó bűbájos tájkép kötötte le, hanem az a stratégiai kérdés, hogy mint lehet ez országba egy hódítónak bejutni? Ime, annak a bejáratát egy tó zárja el. Minden eddig eléje került akadály olyan, hogy nagy erőpazarlással egy orosz hadvezér azon keresztül törhet, de mikor egész idáig eljutott, itt meg kell neki állni és gondolkozni rajta, hogy mit csináljon most? Ide dereglyék, kompok kellenek. Átusztatni lóháton a széles tavat nem lehet.

A hegygerinczről a sziklába vágott szabályos kanyargó út vezetett le egész a tóig. Ott vártak a visszatérő hadcsapatokra a szuávok kompjai, mik erős tölgyfákból voltak készítve, egész kis hajóhad. A királynő csapatja átkelt a tulsó partra.

A tulsó részben több ház, a mi a parthoz közel épült, egész az ereszéig el volt borítva a víztől, s a gyümölcsfáknak a koronáin akadt fel a hinár. Alzahira alkuja a jezid szomszédokkal nagyon alapos volt. A folyam menetét valami hegyomlás visszatartotta az ő völgyeikben, s az által e tó felszíne nagyon felemelkedett, s hektárokat foglalt el a paradicsomi kertekből.

A tó közepe táján, szemközt a sziklaúttal egy magas sziklatömeg emelkedett ki a vízből, melynek fensíkján tömör bástyák voltak építve, lőréseikkel az egyetlen bejárat felé fordulva, azok is valószínűleg olyan kezdetleges ágyúkkal lehettek felszerelve.

Nagy város nem látszott az egész messze belátható területen sehol. Három-négy épület egy csoportban, azok körül kertek, szántóföldek, de minden halom, minden hegyoldal tele volt épületekkel, s azokban a világ minden építészeti rendszere volt képviselve.

Riumin az első széttekintésre azt számította fel magában, hogy ennek a tartománynak lehet öt-hatszázezer lakosa. És e szerint az ki tud állítani harminczezer harczost.

A tó tulpartjára érve, tovább haladt a királynő csapatja a tartomány belsejébe, mindenütt eperfákkal szegélyezett utakon, gyümölcseik terhe alatt hajladozó kertek között; az eddig látott ősrengeteg helyét olajfa- és mandulaültetvények foglalták el, s a szőlő nem futott vadon a bükkfákra, hanem lugasokra volt mívelve, köztük mesés terjedelmű törzsek, embervastagságú derékkal, miknek ágai, mint az óriáskigyók, kúsztak fel az alájuk épített kőívekre; egy tő elég volt egy házat udvarostul beborítani s tízezerei a biborfürtöknek csüggtek le róla. Mindenütt élet és munka nyüzsgött. A házak, mint körülkoszorúzott oltárok tüntek fel a felaggatott dohány-, tengeri- és paprikafüzérektől, az aszalók tetején piroslott a gyümölcs; kemenczéik előtt aranyat játszott a lefojtott selyemgubók halmaza; a patakok, öntöző csatornák menetét ellepte a fehérített vászon, s nyájakkal, gulyákkal, ménesekkel volt tele minden kerített völgy.

Ha már a házak különféle építkezési rendje meglepte Riumint, még inkább a lakosok viselete, mely, a hány házcsoport, annyiféle volt. Maga a főváros, «Dauri», hasonlított egy roppant terjedelmű nyári lakcsoporthoz, melyből semmi torony nem meredt föl, csupán az óriási cziprusfák; valamennyi utcza zöld sövénynyel szegélyezve, s gesztenyefákkal, diófasorokkal beültetve végig; a paloták széles kőkerítéssel körülzárva, de a kőfal teteje is csupa zöld a tövér kövirózsa bokraitól, mint az El-Baruhi palotáknál látni.

A királynő vára nem volt védelemre szánt erősség. Magas, földszinti kastély volt, négy oldalán tornyokkal, s egy körülfutó, doriai oszlopcsarnokkal. Mintha Strabo vagy Plinius idejéből maradt volna fenn; belső elrendezése, a freskó-festmények a falakon, a tágas atriumok, a tepidarium, mind a Pompejiben kiásott régi római patriczius lakokra emlékeztetett. Hanem a mi a haladó korról tanuskodott, az volt – a villámhárító. A homlokzaton volt látható egy szoborcsoportozat csonkja: egy trón négy lába, egy emberalak két lábfeje, és egy sasnak a két karma, azok közül az egyikben az ismeretes villámtekercs. Itt valaha Jupiter tonans szobra állott, most pedig a villámhárító hirdeti, hogy itt Jupiternek mennykövekkel hajigálni tiltatik.

Mikor a csarnokba felhaladtak a tágas lépcsőzeten, a királynő így szólt Riuminnak:

– Ime, ez az Udi ország, a mit még ellenség meg nem taposott soha. Lehetsz benne vendég, lehetsz fogoly és lehetsz honfi, tetszésed szerint.

Riumin pedig azt gondolta magában:

– Leszek én ebben házi gazda.

Hanem mást mondott:

– Leszek ez országban oktató, a ki megtanítom népedet az újabbkori fegyverek használatára.

A királynő e szóra kezét nyujtá neki, s azt mondá:

– Akkor első ember fogsz lenni ez országban, én utánam.

Riumin pedig utána gondolá:

– Leszek én első ember ebben az országban – te előtted.

A «cœnához» Riuminnak könnyű selyemöltönyöket hoztak, s a számára rendelt lakosztályban megtalálta a rómaiaknál nélkülözhetlen tepidariumot, a mi viszontagságteljes kalandútja után nagyon kedvére esett.

Az étkező teremben megismerte a tricliniumokat. Amphorák, vedrek, mind a római mintára készültek. Maga a cœnához megjelenő királynő ezuttal a latiumi úrhölgyek festői redőzetű öltözetét viselte, mely büszke termetének szoborszépségét elárulá, befont haja arczának szelid méltóságát emelte. Minden öltönye hófehér volt, és haja fekete, szemei sötétek. Csak naparanyozta arczszíne árulá el keleti eredetét. S a selyemfonású öv, a középen lecsüngő hosszú tőrrel, jellemezte a cserkesz nőt.

Riuminnak tetszett az, hogy Izménével is levetették a vad bacchansnői gúnyát, s a királynő kiséretében ő is abban a testhez simuló tunikában jelent meg, melyben a többi kisérő hölgyek; ő rajta halvány rózsaszín öltöny volt. Hasonlított az Olymp tüneményes alakjához, a Horák egyikéhez.

Több férfi Riuminon kívül nem volt a tricliniumhoz hivatalos. A kik felszolgáltak is, mind nők voltak. A férfi ez országban csak dolgozik, de nem szolgál. A vacsora egyszerű volt és izletes, a bor édes és tüzes. A királynő maga is ivott bort. Az ujjaikkal ettek mindent, kés, villa nélkül. Mikor aztán a kezeiket megmosták, akkor a királynő nargyléhket hozatott maga és Riumin számára, s a rómaiak átalakultak törökökké. Lollia Paulina, Cleopatra még nem ismerték a csibukszopóka gyönyörűségét, ha ismerték volna, talán kevésbé unták volna magukat, s kevesebb kegyetlenségen törték volna a fejüket. A ki a dohányzást föltalálta, felére szállította le az emberi szív vad hajlamait.

– Ime, látod, szólt a királynő, a nyugatot és keletet együtt. A mi Róma és Singapoor között esik, az mind egy országban összegyülve. Az Udi tartományban háromszázféle nép lakik, a kinek nyelve, öltözete, eredete egymástól merőben idegen, és a ki egymással mégis békében él.

– Hogy kerültek itt össze? kérdezé Riumin.

– Ezredévek gyüjtötték őket össze. Már a görögök idejében virágzó országok népei laktak itten; a meseszerű Amazonország itt folytatta diadalmas harczait; az udi népet a byzancziak «Zychy»-nek nevezték. Itt volt Colchys, a Jázon-mondakör végczélja. A nép minden világrészből özönlött ide. A merész kalmárok, kik a Jóremény-fok felfedezése előtt a kereskedelmet India és Európa között az országon át vezették, itt találtak emporiumot. A békés iparüző népek, kiket a persa, méd, örmény nagy hódítók országaikból kizavartak, a kiket Nagy Sándor, Aurelián lakhelyeikből elűzött, Palmyra őslakói, Palæstina vándorai, Egyptom számüzöttei itt találtak menedéket. Hozzákerültek a népvándorlások maradványai, valamennyi hazavesztett nép; az utolsó töredékek az avar csakánok seregeiből, Attila hunjainak véghada, a kiirtott parsok felekezetei, a száműzött görögök, franczia emigránsok, hugonották, hassiai németek, velenczei olasz kalandorok, szaraczénok, török eretnekek, wahabiták és assasinok, kiket kalandvágy, nyereségösztön, világgyülölet, irtóháború, vallásüldözés addig kergetett, míg visszakerültek azok közé a hegyek közé, a honnan az emberiség kiindult s itt találtak egy olyan közös hazát, a mely azt, a kit egyszer megfogott, nem ereszti tovább. Háromezer évnek egymást kiirtó czivilizácziója talált itt végmenedéket.

– S mi tart ennyiféle népet össze?

– Épen az, hogy oly sokfélék. A maga csoportjában mindegyik fentartja ősi nyelvét, viseletét, szokásait. A kormányzatban pedig van egy közös nyelv, melyet elfogadott valamennyi, azért, mert egyiké sem: ez a latin. Törvényhozás, kereskedés e nyelven folyik.

– Akkor mégis a római faj uralkodik a többi fölött.

– Csakhogy ilyen faj nincs. A római nyelvet behozták e kis világba Sextus Pompejus szétszórt hivei, de azok egy tömegben nem maradtak. Műveltségüknél fogva az itt talált törzsek vezetői, tanítói lettek s azokban elmultak úgy, hogy nyelvük és műveltségük fenmaradt utánuk. Ős rómait nem találsz itt már ez országban. Az én ősöm Tamera királynő volt, s azt tartja az egész Elborus vidéke hajdankori fejedelemnőjének s ő rajta kezdve mindig nő uralkodik Udiban, a korona leányról-leányra száll.

– Épen úgy, mint Madagascar szigetén.

– Ebben van kifejezve az az eszme, hogy ez az ország csak véd és nem támad.

– Én ismertem országokat, a miknek asszony-uralkodóik nagyon szerettek háborut viselni.

– Azok bizonyosan istenfélő országok voltak.

– Hát Udi népei nem félik az Istent? Azt kellene hinni, hogy a hol háromszázféle nemzet lakik együtt, ott nagyon sokféle vallásnak kell lenni, s ha egyébért nem, vallásgyülöletből tépik, marják a külömböző felekezetek egymást, s ha kiegyeznek is a hazán és nyelvkülömbségen, de csak összevesznek a tornyaik külömböző jelvényein!

– Udiban minden nemzet csak egy Istent ismer s azt együtt szereti, abban megnyugszik, annak a neve Daal.

– S ki az a Daal Isten? Az a láthatatlan Isten?

– A Daal a látható Isten, a kit mindenki rögtön megismer, a mint rátekint, és meglát mindenütt, a hova tekint, a ki minden élőnek egyformán atyja és anyja, a ki csak szeret, megtart, megáld, soha sem gyűlöl, nem büntet, nem átkoz: a Daal Isten a föld.

– Az Udi nép a földet imádja?

– Az ő istene a föld. Nem a nap, a ki magára nézni nem enged, s a ki éjjel elhágy, megszünik lenni. A föld mindig velünk van, ez a mindenütt jelenlevő, ez, a ki minden fiát táplálja, ruházza, árnyékkal betakarja, álmában ringatja, holtában visszafogadja. Ez, a ki nem kér magának templomot, a mit ő épít, szebb a münsztereknél és a basilikáknál; harang se kell bele, a madárdal összecsengeti az imádkozókat. Nem kell neki se Imám, se Protopopa, se Láma, se Pontifex, egy búzakalászban benne van az egész katechismus. Ki adta azt a búzakalászt? A Daal Isten! Hisz a kebléről szakítottad le. Kell ide még prédikáczió? Más Istennek vérrel áldoznak, pedig a vérből csak féreg támad. A Daal Istennek adott áldozat pedig kizöldül és kenyeret ad. Ezt prédikálja a búzakalász. A Daal hivők vallása az, hogy az embernek itt ezen a földön kell boldognak lenni. Itt nincsenek próféták, a kik azt hirdessék a népnek: türj, nyomorogj, izzadj, fáradj helyettem, mert én rest vagyok, ontsd ki a véredet érettem, mert én dicsszomjú vagyok; minél többet szenvedsz, annál nagyobb lesz a bologságod majd egy másik világban! Pedig hiszen abba a másik világba is utánna fog menni a hivőknek az a próféta, s ő ott is olyan rest lesz és olyan éhes, és olyan dicsszomjú, s megint egy harmadik más világgal fogja biztatni a nyomorultat. A Daal Isten azt akarja, hogy még itt ezen a földön üdvözüljön minden halandó, s ha mind egyetértenek benne, senki sem akadályozza meg őket e szándékukban. – Riumin gondolta magában:

– Megálljatok csak! Hozunk mi ide egy archimandritát egy pár száz pópával, majd megtanítanak azok titeket a pokol és purgatórium tiszteletére!

– És aztán nézd, szólt Alzahira, a földisten meg is tudja védeni azokat, a kik őt imádják. Benn az országban békét ád, s szikláival visszatart minden külellenséget. Kapuinkat tavakkal, folyamokkal őrzi, s karjainkba erőt, egészséget ad, ha kell fegyverrel is megoltalmazni azt, a ki egy személyben «Isten» és «haza».

– Királynő, szólt Riumin, a te vallásod nekem nagyon tetszik, hanem hogy tökéletes legyen, kérjünk kölcsön a Daal Istentől még egy kis rezet és czinket is, aztán meg ként és salétromot, hogy ágyúkkal láthassuk el ezt a paradicsomot; mert e nélkül nincs tökéletes boldogság az «isteni» földön!

A földimádás külömben római hagyomány. A föld maga volt az ős istene Latium lakóinak, s megmaradt még a classicus mythosz fényes korszakában is, akkor «bona Dea» néven nevezték, templomába csak nőket bocsátottak, s igazi nevét férfi előtt soha ki nem mondták. Talán innen honosult meg e cultus a Kaukázus havasai között.

II. A PARADICSOM.

Riumin beváltotta a szavát, a mit a királynőnek adott. A szentpétervári ágyuöntőde mintájára saját felügyelete alatt készíttetett hatalmas fegyverműhelyt, s beavatta az udii fegyverkovácsokat abba a titokba, hogy az ágyucsövet fúrni kell. A tartomány bejáratait őrző sziklaerődöket ellátták hatalmas tűzokádó csövekkel s ezzel az aranyország hozzájárulhatlanná volt téve.

Hozzájárulhatlanná az erőszaknak; de hát nincs-e egyéb hatalom is Oroszország kezében?

Nincsenek-e meg azok a fegyverek, a mik elfoglalták Mingreliát, Daghestant, Armeniát, Gruziát; szép szóval, hizelkedéssel, a királynők, herczegasszonyok szivén keresztül, elcsábítva a nőt, megvesztegetve a férfit, megejtve mind a kettőnél a hiuságot? ezek az idegen szürke szemek, ezek a rőt szakállak sokkal több pusztítást követtek el Kaukázusban, mint az ágyúk és szuronyok.

Riumin napról-napra magasabbra tanulta becsülni e kis tartomány gazdagságát. Pedig még csak a népeit és a földjét ismerte meg. A föld maga is gazdag; de a nép szorgalma még nagyobb kincs. A száz meg százféle népnek mindegyike hozott ide magával valamit, a mi az iparban tökély; a velenczések az üveggyártást, az aranyművességet, a hugonotta a virág- és gyümölcskertészetet; a német a vászonszövést, a Perzsiából kiüzött babismus híve a szőnyeg és shawl készítést, a szaraczén a kardvasgyártást, a chinai a selyemtenyésztést, s az egyptomi a holttestek bebalzsamozását; építészetben, szobrászatban, festészetben versenyeznek egymással. Túlömlő jólét van mindenütt. Az államnyelvet a főtanodákban, az anyanyelvet a népiskolákban tanítják, s a könyvtárak kincsekkel vannak megrakva.

Minden ember dolgozik, tanul; s a háromszáz népfaj nemzeti büszkeségét abban versenyezteti, hogy melyik tud nagyobb jólétet felmutatni? melyik mulja fölül a másikat szellemi haladásban? Békességük nem közöny, hanem nemes verseny.

Magának a hegyvidék légkörének is van erre befolyása. Miként Svájczban három olyan nemzet tud békében együtt élni, mely künn a nagyvilágban egymással a legelkeseredettebb harczot viseli, úgy összeszövetkeznek a Kaukázusban is az idegen ajkuak egy hazaszerető néppé. Ki tette a helvétát szabaddá, gazdaggá, műveltté, boldoggá? A Föld-Isten tette azzá: a hegyek.

A példát megadta rá Manszur Elia, a nagy próféta, ki a mohamedán vallásnak egymást rongáló két felekezetét, a schiitát és szunnitát itt a hegyek között ki tudta békíteni s miridita név alatt egyesíte törököt, persát, arabot, tatárt és cserkeszt. Az Udiak tovább mentek, ők egyesíték a keresztyént a mohamedánnal és a zsidóval, a polytheistával, a buddhistával és a tűzimádóval s azt mondták: közös Istenünk a föld, a haza.

Hanem egyet nem tudott jártában-keltében felfedezni Riumin, saját nemzetebelit. Lehetetlen pedig, hogy háromszáz népfaj között orosz is ne legyen.

És a másik, a mit nem tudott felfedezni sehogy: a keresett aranytelep.

A rábizott ágyugyártás miatt feladata volt felkutatni a tartomány hegyeit, a hol érczet ásnak; talált rezet, vasat, ólmot, czinket, ként eleget, de sehol se találta nyomát ezüst-, vagy aranybányának.

Pedig az ország népe ragyog a két nemes ércztől. Az előkelők ezüst-tálakról esznek; a köznép minden öltönygombja, csatja ezüstből van, az asszonyok aranylánczokat, karpereczeket viselnek, s a vezérek lovainak zablája és kengyelhágója szinarany. A királynő trónja tömör aranyból készült, s az asztal-táblája, melynél a törvényt szentesítik, egy roppant aranylap maga.

És mégsem tudott rábukkanni. Kérdezősködnie a kettő felől nem volt szabad. Az gyanut keltett volna ellene.

Riumin jól játszotta szerepét. Tehetségeit egész mértékben fogadott hazájának szentelé; a fegyverkezéstől elkezdve az ipar- és gazdálkodás teréig mindenben túlhaladva volt az elzárkózott ország a külvilág által. Az új találmányokat csak a szökevények és kalandorok ismerteték meg, kik nagy időközökben ide vetődtek. Riumin e haladást közölte a tartomány kiváló embereivel s a jó siker hálára kötelezte a népet.

Hogy Alzahira szivében minő foglalást tett a hódító, azt a «királynő» nem vallotta meg, de az «asszony» epedő arcza, s titkos sóhajtásai annál inkább elárulták.

Az idő lejártához közelgett, mely mint kezeseket kötelezte Riumint és Izménét az Udi tartományban maradásra. A jezidek a rájuk kivetett munkát egész odáig bevégezték, elhordva a hegyomlás torlaszait, a hol csak egy óriási bazalt-tömeg állta el a folyam rohamát, a mit egy földrengés döntött oda le a mult esztendőben. Ezzel már nem tudtak boldogulni. A folyam szakadatlan zuhatagban omlott a sziklatorlaszon keresztül, mely a mögötte levő tó felszinét épen annyira felemelte, a mennyi saját magassága volt. A jezid munkások nem fértek hozzá a zuhatag miatt a sziklához, s az alatt százai a túlpartra épített házaknak úsztak a szokatlan vízárban.

Riumin felajánlotta a királynénak, hogy ezen is fog segíteni. Buvárharangot készített, a mi még akkor Európában is új találmány volt, s annak a segélyével a tóban, a víz alatt furatott tűzaknákat az ellenálló sziklatömegbe. A mikor ez elkészült, akkor a jezidek kényszermunkája be lesz fejezve.

És akkor aztán mehet Riumin és Izméne Chod várába a kettős lakodalmat megtartani.

Izméne kedvencz hölgye lett Alzahirának. Leány leány előtt nem tud titkolózni. Izméne rég tudta azt már, hogy a királyné busongva gondol arra a napra, a mikor Riumin el fogja hagyni az ő országát. És Izméne mindent megsugdosott Riuminnak.

A sugdosó szót, az egymást kereső pillantásokat pedig észrevette az a nő, a ki szeret; már féltékeny is volt.

Egyszer azt kérdezé Riumintól:

– Mikor készülsz el a tűzaknával?

– Már készen vagyok.

– Mi van még hátra?

– A megtöltés és felrobbantás.

– S mikor történik ez meg?

Riumin mélyen a szemébe nézett a kérdező nőnek s azt felelé:

– Ha akarod, holnap; – ha akarod, egy év mulva; – ha akarod, soha sem.

– Tehát – egy év mulva! mondá a királynő, kezét nyujtva a délczeg férfinak, a ki szemébe merte ezt mondani.

(Riuminnak nem lehetett addig az eltávozásra gondolni, a míg föl nem fedezte az ország aranytelepeit.)

Alzahira megtudta azt, hogy viszont szerettetik, Riumin addig marad itt, a meddig ő kivánja.

Hanem a féltékenység a paradicsomban is otthon van. A hol a szerelem napja süt, ott az árnyékot is vet.

E találkozás utáni napon Izméne alkalmat talált a királyné oldala mellől eltávozhatni s Riumint fölkeresni.

Oleg az arczáról látta, hogy a leánynak valami nagy baja van.

– Mi lelt? kérdé, megczirógatva a leány arczát.