Part 7

S a kaukázusi lónak gondolkozó esze van; az együtt tud érezni a hegylakó emberrel. Épen úgy szereti a szabadságot, a maga esze után való járást. A kaukázusi ló soha sincs istállóban; telet, nyarat a fa alatt tölti. Annak a két szeme nem arra való, hogy betakarják ellenzővel, hanem hogy lásson vele. Ő maga kinézi messziről, merre van az út, a mi a völgyből kivezet; ha hegyszakadék áll eléje, annak messziről neki fut, úgy ugrik át rajta: ha gyanus sziklaútra talál, előbb az első lábával megtapogatja a talajt, hogy megbirja-e a kiálló kő az ő terhét, ha lehetetlennek látszó meredek elé jut, a maga eszében zegzug útban mászik föl rá. Nem botlik és nem ijedez. A veszélyt messziről észreveszi, s lovagját figyelmezteti reá. Csak beszélni kell vele okosan, mint egy emberrel és megérti. Éjszaka is tájékozni tudja magát az erdők tömkelegében. S ha valahol meg kell hálni, nem vár abrakot; a mint a zablát kivették a szájából, keres ő magának, a mivel jól lakjék s nem kell neki se pányva, se békó, nem szökik el; a füttyentésre visszajön; s őrizet se kell neki a dúvadak ellen, farkast, sakált, még a fiatal párduczot is úgy megrugdalja, hogy békét hagy neki. S ha meg aztán igazi nagy veszély elől kell menekülni, nem kell neki ostor, s ha szemközt kell menni a veszélybe, nem kell neki sarkantyu: a lovagja odavetheti a kantárt a nyakába s mind a két kezével harczolhat; a paripája olyankor harczoló bajtárs. S ha megsebesül, átölelheti a paripája nyakát, az bizton hazaviszi.

Mire a köd fölszakadt, Riumin és Izméne már a szuchai mély úttól voltak elfedve, a hol már szemközt jövő utazókkal találkoztak, a kik a «galgár» nép tartományából jöttek, s hosszú selyem kecskeszőrt szállítottak drága szőnyegkészítéshez; Izméne rájuk ismert a turbános hegyes süvegeikről s tudott velük beszélni. A Kaukázus-lakók nemzetiségét a föveg mutatja messziről: a csecsencz magas, kalpagalakú papást visel bocharaszőrméből, a chavsur csuklyaszerű baslikot, az oszszet hegyes süveget, a georgiai gömbölyű sipkát, a szuani karimás kalapot, az udi sisakforma sima bőrkucsmát, s a dagesztani egy lapos tányéralakú bőrt, szijjal lekötve, míg az imeretiak már turbánt hordanak. Azoktól megtudták, hogy a hegyszoroson tul lakó galgárok mostani ghiraiját Tsenglinek hiják, a ki Chod várában lakik. Fiatal huszonöt éves férfi. Az öreg ghirait Nachalit tavaly ölték meg a Jezidek egy éjszakai rablókaland alkalmával, a hol a jezidek voltak a megtámadók, a mi még mindig a rováson van nekik. Tsengli ghirai épen most nagyszerű vadászatra készül bölényekre. Ez óriás bikafaj már akkor csak a Kaukázus őserdeiben létezett.

Riumin megtudta a galgároktól, hogy a ghirai városához egy közelebb út is vezet, mint a melyet a teherhordó állatokkal járnak a Jachwa folyó mentében, azon még alkonyat előtt eljuthatnak Chodba, legfeljebb medvékkel és farkasokkal lesz egy kis vitájuk.

Megfogadták az utasítást s a mint az ösvény letért a Jachwa gázlójához, annak a mentében indultak fölfelé.

S Riumin nagyon meg lett jutalmazva e félretérésért. A Jachwa egy széles mederben elterülő hegyi folyam, melynek sekélyei kényelmes gázlóul szolgálnak, a zuhatagok megtört vízpárája üdítően csapkod a szemközt jövő arczába. Egyszer Riumin a folyamzugáson keresztül sajátszerű kopogás hangjait kezdi kivenni. Egy kanyarulatból kijutva, maga előtt látja a zuhaj okozóját. Az egy hajdani ércz-zuzó. De nagyon hajdani lehet, mert az épületből már semmi sincs meg körüle, csak a hajtó kerék, a vályu és a kallók maradtak meg, miket a mésztartalmú folyam fehér kéreggel vont be; századok mulhattak el azóta, hogy a kallót magára hagyták, s az örök folyam azóta folyvást hajtja a kereket és a nyilakat. Sűrű bokor, berek magasan benőtte az egészet, de az örökmozgó gép helyet csinált magának közötte.

Itt tehát valamikor aranyat mostak!

A bányának semmi nyoma már, a kihordott földet azóta betakarta a bozót, s a tárnák fölött halomra dűlt a korhadt fa; de az itt hagyott ércz-zúzó élő tanuja a bányamívelésnek.

Tehát az első nyomra már ráakadt!

Ez új erőt adott szivének. Egy halavány sugár világított már előtte az ismeretlen sötétségben.

Tovább haladtak.

A folyam mentén egy sűrű platánerdőtől lepett fennsikra jutottak fel, s ott egy másik tanujelre találtak, egy hajdani vízvezető csatorna medrére, mely a folyamtól a hegyvágányba vezetett. Valaha ezen keresztül vezették a folyamból a vizet a bányákhoz.

Aztán egyszerre, mint egy ködfátyolkép alakja, előttük állt a keresett Chod vára.

Három oldalról körülvéve magas szálfákkal, a negyedik oldala a homlokzatával egy tágas zöld pázsitos térre nyilt, melyen egy egész ménes legelt, hegyes süvegű lovas pásztorok által őrizve.

A várkastély meglepő izléssel volt építve. A szabálytalanság maga képezte a modort: kisebb-nagyobb romjai párkányos bástyafalak által voltak összekötve, s a belső tornyok befuttatva egész az ablakokig repkényszőnyeggel.

A két lovas szerencsésen megszabadult attól a veszélytől, hogy a ghirai száz vadászebétől összetépessenek, eljutott a várkastély felvonó hidjáig s ott az őrök lesegíték őket lovaikról, a peczérek elverték róluk a kutyákat s a szolgák felvezették őket egyenesen a fejedelemhez, kihez épen jókor érkeztek ma. Nagy vendégség volt a holnapi vadászatra összegyült nemes urak tiszteletére s ilyenkor a lazisztáni énekesek a legszivesebben látott vendégek. Mert a hegylakók saját zeneművészete, kürt és dobszóval, csak medvét tánczoltatni való.

Riumin és Izméne megérkeztekor a vendégsereg és a házigazda már jó előre voltak, s az ujonérkezőket legelébb is azzal fogadták, hogy ételt, italt adtak eléjük, érjék a többieket utól. Mindenből volt bőségig elég. Tyúk «gárni»-val, a mi nem más, mint köleskása, a cserkeszek kedvencz csemegéje s erősen paprikázott vadkecsketokány. És hozzá fölséges vörös bor, társa a hires cacheti bornak: ott áll rengeteg agyagvedrekben, miket a cserkesz «kwevri»-nek, a tatár «kupcsin»-nak nevez: tíz akónagyságú edények, mikből hosszúnyelű kantákkal merik ki a bort.

– Ne egyél és ne igyál sokat! sugá Izméne Riuminnak. Beteg voltál.

Riuminnak azonban az egész napi út alatt nagyon megjött az étvágya s a paprikás jól esett a testnek: nem is azért volt rigai diák valaha, hogy ivás dolgában valakinek átengedje az elsőbbséget; s ha ráköszönték az áldomást: «Allah verdi!» ő vissza tudta adni a köszöntést: «Jachsi jól!» úgy hogy elvégre is Izménének kellett több eszének lenni, s mikor látta, hogy Riumin versenyt «gulájázik» a cserkesz urakkal, bebizonyítva igaz cserkesz voltát azzal, hogy a szűknyakú «gulából» (kulacs) fenékig ki tudja szopni a bort a nélkül, hogy a szájáról levenné, a leány maga állt fel, hogy elkezdjen énekelni.

Erre aztán a vendég urak abba hagyták a «mrævia!» kardalt, a mi minden felköszöntésre következett s figyelni kezdtek a leány dalára, a mit azután Riumin is kénytelen volt cziterájával kisérni s az alatt nem ihatott.

Izméne elénekelt egy népballadát, a samuri várról, a mit atyjával tett utazásai alatt tanult el vándor énekesektől. Gyönyörű csengő hangjáért is meg lehetett azt hallgatni; de a mese is oly megragadó, mit a cserkesz népköltészet megörökített. A samuri királynénak egyetlenegy fia volt, s azt, mikor az országa védelmére várat építtetett, a jósok tanácsára a vár fundamentomába élve befalaztatá, hogy bevehetetlen legyen a vár. Gyönyörű részletei vannak: mikor az anya búcsúzik a fiától, mikor a máguszok ráteszik a sírüregre az utolsó követ, s mikor jön az ostromló ellenség, s az eltemetett, befalazott fejedelemfi a zár alapfalából felkiált népéhez s hősi ellenállásra buzdítja azt. Az énekközben Izméne egy-egy jellemtánczot lejtett el, castagnetjeit csattogtatva. Énekét és tánczát Riumin kisérte cziterájával.

Úr és vendégsereg el volt ragadtatva, Izméne tökéletes gruzi énekesnőnek mutatta be magát. Útközben, játékból tanulta ő be e dalokat s most talizmánul szolgáltak neki és Riuminnak; sorba vette őket: «Amirani», «Dilariani», «Miri», «Omain» balladáit, miket a népajk tart fönn századokon át; a bölcs Shosta Rusthavel «Tariel» költeményét, mely háromezer éven át megmaradt élőnek.

Tsengli fejedelem fiatal, szelid arczú férfi volt, okos nyugodt tekintettel. Mellette ült a huga: egy szép, de mozdulatlan arczú leányka, nagy fekete szemekkel és sugár szemöldökkel: karcsú termetén a himzett cserkeszka, melynek hosszú ujjai a keze fején alul csüggtek, s szárnyai alól csak a fehér selyem bugyogó látszott ki, a piros czipős lábacskákkal. A hajadonok fehér bugyogót viselnek, a férjes nők pirosat, az özvegyek kéket. (Ez a megkülönböztetés arra való, mert a kaukázusi nép «chariate» törvénye szerint csak az özvegy nő lehet tanu bűneseteknél, férjes nő és leány nem.) Az asszonyok együtt étkeztek a férfiakkal; a cserkesz asszonyok egyenranguak: szépségüket nem oltalmazza fátyol, hanem a kétélű kindzsál, a mi övükre akasztva, lecsügg elől.

Mikor Izméne elvégezte a Táriel, a «tigrisbőrös férfi» balladáját, a vendégsereg tombolva ordítá rá a «mræviát!» s a ghirai odainté maga elé az énekes párt. Ilyenkor szokás ajándékot osztani.

– Hallod-e énekes? mondá neki a ghirai: én megveszem tőled rabnődet, hogy adod? Ha kell arany, ezüst, adok annyit, hogy úr lehetsz vele a hazádban, s ha itt akarsz maradni, adok annyi földet s lovat, ökröt hozzá, hogy nem kell többet vándorolnod aulról-aulra.

(No még csak ez kellene nekem, gondolá magában Riumin.)

Azonban büszkén kifeszíté a mellét s kevély szóval így felelt vissza:

– Tudd meg, ghirai, hogy én nem azért vándorlok énekelve aulról aulra, mintha otthon nem volna mit ennem, hanem azért, hogy hirdessem minden országszerte őseinknek dicsőségét s ne hagyjam kialudni a nagyok emlékezetét. Azt is tudd meg, hogy egy «beke» nem szokta eladni pénzért a társnéját; – se ökörért, se lóért; s én csak olyan jó beke vagyok, mint vendégeid közül akármelyik! Nevem Chunzab Murid! Ez a leány pedig hugom.

Ez a merész szó nagyon tetszett a főuraknak, még a szép fejedelemleány szemei is kerekre nyiltak egy pillanatig; Izméne pedig odaborult Riumin lábaihoz s hálateljesen csókolta meg annak a kezét.

A ghirai a mellette ülő öreg harczoshoz sugott titokban nehány szót s aztán hogy lecsendesedett a tetszészaj, megint odafordult Riuminhez.

– No majd holnap meglátom, hogy olyan igazi beke vagy-e, mint a milyennek mondod magadat? S minthogy olyan megvetőleg szóltál az én ökreimről, majd mutatok én neked holnap egyet olyat, hogy megtanulod az ökröt tisztelni. Holnap együtt jöttök velem a «Zúr» vadászatra. Most menjenek az asszonyok pihenni.

E szóra az asztalnál ülő asszonyok mind fölkerekedtek és eltávoztak. A ghirai huga odament Izménéhez s kezét megfogva, elvitte őt is magával. A cserkeszeknél nincs az úrnő és a rabnő között az az elválasztó fal, a mi nálunk például haute-volée és polgárleány között. Azok alhatnak egy szobában.

VIII. A ZÚR.

A ghirai szava pedig nem volt üres beszéd.

A «Zúr», az ősbölény, az az ökör, a melyik tiszteletet tud magának parancsolni.

Most már csak Oroszországnak van még bölénye; Litvániában és a Kaukázusban. Amott már jól őrzött alattvaló, körülfogva tizenkét mértföldnyi területen kőfallal; emitt még rebellis.

Gyönyörű fenevad! A föld oroszlánnal álmodott, mikor ezt szülte. Épen olyan vörösbarna a szőre, mint az állatok királyáé és sörényes a nyaka, szügye, mint azé. Termete nyakban hét láb magas és hosszában tíz láb, homloka oly széles, mint egy férfi váll, s a homlokot két lant alakura görbült fényes fekete szarv fegyverzi föl, s ijesztővé teszi egy pár vad, kihivó, dühtől villogó szem.

Vastag nyakának iszonyu erejét még növeli egy magasra emelkedő púp a gerinczén, s hogy alakja még félelmesebb legyen, az álláról hosszú fényes, fekete szakáll lóg alá.

S a félelmes állatnak kedve is van a harczoláshoz; ő szokott támadni, hogy ha rejtekében háborgatják s homlokának pézsma szagától úgy irtóznak a lovak, hogy a hol megérzik, horkolnak, szétfutnak előle, s ugyan derék paripának kell annak lenni, a melyik a bölénynek helyt áll; míg őt magát semmivel meg nem lehet riasztani, mint a pipamocsok bűzével. Azt megérzi ötszáz lépésnyiről: azért, mikor meg akarják hajtani, pipanedvvel kenik be a hajtók süvegeik tetejét.

Ennek a vadászatára indult el másnap reggel az ifjú ghirai. Hajtók és vadászok többen voltak ezernél, mind lóháton, a puskák borzbőrből készült tokba rejtve s minden lovas hosszú lándzsával fölfegyverezve, melynek nyele a Kaukázusban honos rotang fajú nádból készül. Asszonyok is voltak a vadásztársasággal, de csak a ghirai kiséretében.

Valamennyi vadászparipának rutát kötöttek az orra fölé, hogy annak a szagától ne érezze messziről a bölény pézsmabűzét: csak Riumin és Izméne lovainál mulasztották el az óvó intézkedést, számítva arra a vastag tréfára, hogy a hetvenkedő énekest hogy ragadja majd el a lova ijedten, ha bölény közelít. Azért vittek magukkal asszonyokat, hogy legyen majd, a ki kaczagjon a tréfa fölött.

Különösen szánakozva tekintett a ghirai Riumin kurta vadászfegyverére. Az övé hatalmas, ölnyi hosszú damaszkcső volt.

A bölényhajtás egész hadjárat volt; elébb ki kellett puhatolni a vadállat tanyáját s azután azt körülfogni s kiugratni a rejtekéből.

A siker rendesen az időjárástól függ. Ha csendes, száraz idő van, akkor a bölénybikának tülekedő kedve van, a bőgölyök is csípik: ezért haragos; könnyen meg lehet lepni s akkor dühbe jön és szembeáll akármilyen sokasággal. Hanem ha szél fú, akkor messziről megérzi a szélmentében közeledőket s teheneit, tinóit maga előtt hajtva, kitör, mielőtt szorosra húzhatták volna körüle a kört.

Ez alkalommal legrosszabb kedvében volt. A lég fülledt volt és nehéz; a nap forrón sütött, milliárd légy zsibongott a légben; a bölény érezte a közelgő zivatart előre s úgy elbujt az áthatolhatlan bozót közé, hogy semmi hajszával ki nem lehetett belőle ugratni.

Feltalálták a csapáját, a nyomait; de olyan sűrü berekbe vette magát, hogy még a vérebek sem bírtak hozzá behatolni.

A ghirai a vérebfalkán kívül egy vadászpárduczot (gepárd) is hozott magával; az egyik peczére tartotta maga elé fektetve a nyeregben, a kitanított állat fejére a támadás pillanatáig sűrű zacskó volt húzva.

A mit a bölény állatösztöne előre megérzett, az bekövetkezett. Délfelé olyan zivatar támadt a völgy fölött, hogy a szakadó záportól nem lehetett tíz lépésnyire látni; egészen besötétűlt s a mennykő-csattogástól zengett köröskörül minden bércz.

A vadászok nyakukba keríték a «burkát» (a cserkesz guba csak féloldalát takarja az embernek, a mit a vihar ellen fordít) s a bölényre senki sem gondolt most.

Ekkor egy villám lecsapott az erdőbe s végig hasítva egy óriási fenyőszálat, azt egy pillanat alatt a tövétől a tetejéig lángba borítá. Most aztán volt már kivilágítás a nappali sötétséghez. A szakadó zápor vízsugarai úgy tündököltek, mintha tűzeső hullana az izzó égboltozatból. S hogy a pokolbeli képnek uralkodó réme is legyen, a villámcsattanás s az égő lángoszlop kivadítá a bölényt rejtekéből. Nagyot ordítva tört elő a bozótból, iszonyú fejével rést törve maga előtt s kirohant a kerek térre, a hol a ghirai és vadászkísérete állt.

A szörnyeteg ennyi embert meglátva, egyszerre a pokoli tűz és vízvilágítás közepett elbámulva megállt, lábait előre feszíté s farkával csapkodta két oldalát.

A vérebek rárohantak minden oldalról.

A bölény egy pillanat alatt szétverte valamennyit. Kettőt-hármat agyongázolt, négyet-ötöt felvillázott, csak úgy repkedtek a levegőben, a többi vonítva szaladt szét; a nagy tizenhat mázsás állat oly gyors szökellő, mint egy kecskebak.

Most azután a vadászok elővették a puskáikat a bőrtokból.

A ghirait illette az első lövés. Hosszú puskáját végig fekteté a baltenyerén s odaczélzott. Hanem a puska nem sült el. A kova nem ad szikrát az ilyen szakadó záporban.

– Lőjetek ti! parancsolá kísérőinek.

Egytől-egyig minden puska csütörtököt adott. A felhőszakadástól nyirkos lett minden lőpor a lőserpenyőben.

– Még megcsúfol bennünket ez az ökör! Ereszszétek rá a párduczot!

A peczér levette a párducz fejéről a sipkát s leereszté azt a földre. A nemes állat megpillantva a bölényt, elkezdett hason csúszva közelíteni feléje. De ez is észrevette őt, s néhány lépésre visszavonult. A vadászpárducz egy villámgyors szökéssel a bölény fején termett s oly ügyesen ragadta azt meg, hogy a míg felső teste a bölény két széjjel álló szarva közé jutott, a nélkül, hogy azok egyikébe felnyársalhatta volna magát, első és hátulsó lábai az óriás nyakába és szügyébe vágták karmaikat s ugyanakkor fogaival a megtámadott csigolyáját harapta keresztül.

Hanem ekkor a bölény vad dühvel rohant egy terebély platánfa derekának s a fején csimpajkozó párduczot úgy zúzta annak az oldalához, hogy az összetört hátgerinczczel fordult le róla, élettelenül.

Ekkor aztán bőszült bömböléssel emelte fel a fejét a vadállat, az ökrök királya, s lábaival kapálva a földet, kérdezé a maga nyelvén: «Van-e hát az emberek között, a ki az ökröt megveti?» Öt-hat dárda süvöltött feléje, (a lőfegyver használhatlan volt mind) azok mint tüskék álltak meg az óriás testében; nem is ügyelt rájuk. Két szarvát a földre szegezve, neki rohant a ghirainak.

– Most lőjj rá. Így szólt e pillanatban Izménéhez Riumin.

És a leány a fegyvert, melyet Mčzchetisz hagyott rá örökben, arczához emelve, ő a vadállat ballapoczkájára czélzott. Ez a fegyver elsült; gyutacsos puska volt, nem ártott neki a zápor, s a halálra sebzett vad egyszerre megváltoztatta rohamát s arra felé fordult, a honnan a lövést kapta.

A leány mellett volt Riumin, lován ülve. A derék paripa horkolás nélkül várta be a felé rohanó szörnyet: tudta jól, hogy lovagja el fog azzal bánni. Mikor nyolcz lépésnyire volt a bölény, akkor lőtte azt Riumin épen a homloka közepén, s az aczélhegyű golyó keresztül fúrta az iszonyú koponyát. Csak most ugrott aztán félre a paripa, helyet adva a mellette elrohanó szörnyetegnek, mely még két halálos sebbel is tovább robogott, míg egy fatörzsbe belecsapva a fejét, összeroskadt, csak úgy döngött utána a föld.

Egy átalános üdvkiáltás hangzott Riumin felé, hasonlatos ama csataordításhoz, a mi álmából fölriasztá. Ő pedig leugrott lováról s kindzsálját kirántva, oda futott az elejtett szörnyeteghez s levágta annak hosszú fekete, fényes szakállát.

Mi volt igazságosabb, mint hogy Riumin a diadaljelvényt megoszsza azzal, ki a vadászhőstettben társa volt, Izménével? De ő nem az igazságot követte, hanem a diplomatiát. A diadaljelvénynyel oda lépett a ghirai hugához s annak ajánlá azt föl. A szép cserkesz leány szemei szikráztak; megköszönte az ajándékot, és rögtön feltüzte azt kerek sipkája mellé, a honnan az hosszan lelógott vállára, mint egy lobogó bojt.

Riumin úgy tett, a hogy Weljaminoff tábornok utasítása parancsolá.

– Te meg tudod nyerni az asszonyszíveket. Láss hozzá!

Kettőt már megnyert.

IX. A LEÁNYKÉRÉS.

– Azt már látom, hogy igazi beke vagy, mondá a ghirai Riuminnak, midőn a vadászatból visszatértek; hanem már most magyarázd meg nekem, micsoda fegyver az a tied, a mi még a zápor közepett is elsül?

Riumin odaadta a fegyverét a főnöknek s megmagyarázta neki a csappantyús fegyver szerkezetét.

– Ez derék találmány, szólt a ghirai. Ha az én harczosaimnak ilyen fegyverük volna, az ellenségeimet megtámadhatnám zivatar idején s legyőzhetném. Honnan hoztad te e fegyvert?

– Hazámban Lazisztánban készítik.

– Nem lehetne ilyenné átalakítani az én vitézeim fegyvereit is?

– Lehetne, hanem a fődolog az a robbanó anyag, a mi a gyutacsban van.

– S te tudod, hogy az miből van?

– Tudom, aranyból meg kéklő savanyból.

– Én adok neked aranyat, a mennyit akarsz.

– De ahhoz nem olyan arany kell, a mi már használatban van: ahhoz csak olyan aranyat lehet használni, a mi tisztán, vegyítetlenül jön elő. Vannak aranybányáid?

– Nekem nincsenek. Mesélik az öregek, hogy volt valaha az én országomban is, de már nem tudják hol; hanem tudok egy országot a Nuamchwam hegyen túl, ott sok van. Riumin közönyös arczczal mondá:

– No hát hozass onnan tiszta aranyport.

– Csakhogy oda most el van zárva az utam. Látod ott a Latpari jéghegyeinek ormát? Az zárja el tőlünk a Nuamchwam hegy vidékét, azon még ember keresztül nem hatolt: a másik út pedig az Aada-Choch hegyen át vezetne, s az most el van zárva.

– Ki által?

– A jezidek által, a kik megszállva tartják.

– Ki kell nyitni, ha el van zárva!

– Az lehetetlen!

– No hát érd be a kovás puskáddal!

Riumin nem beszélt erről többet a ghirainak.

Az esteli lakománál azonban már az asztalfőre ültette a ghirai Riumint és rabnőjét. A férfit maga mellé, a leányt huga oldalára.

Mikor aztán már mindenkit felmelegített a jó bor, akkor így szólt a fejedelem Riuminhoz:

– Hallod-e, lazisztáni énekes, most már látom, hogy igazi jó beke vagy magad is, a társnőd is. Most már hát nem pénzért kérem tőled az énekesnődet, hanem cserébe és nem rabnőül, hanem feleségül. Én neked adom a hugomat hitvestársul; te add nekem a tiedet, s aztán légy vezéreim között a legelső, s osztozzál a birtokaimban.

Riumint megdöbbenté ez a szó. Természetes volt az, nem erőtetett. A személyes bátorság teljes varázszsal szokott hatni az egyszerű, félvad és egész nemes népfajokra; mind a leányra, mind a férfira nézve megérdemelt volt e felmagasztalás. A galgárok előkelőinek helyeslő morgása tudatá, hogy e fejedelmi ötlet a nép helyeslésével találkozik. S a ghirai hugának lesütött szeme s elpirult arcza tanuskodik róla, hogy e szó az ő szívében sem maradt viszhangtalan. Hanem Izméne elsápadt s félve tekinte Riuminra.

Riumin arcza elborult. Egy pillanatra azt látta csak, a mi körüle van. Egy vitéz derék nép, annak egy fiatal, jó indulatú fejedelme; egy szegény árvaleány, a kinek a fejedelem hazát, családi boldogságot, örömteljes életet kinál, s a kit, hogy magának tartson, ahhoz semmi joga: a véletlen, a vakeset adta kezébe; nem rabnője, nem testvére, nem is szeretője. Mi okon, mi jogon mondaná azt róla: «nem adom!»

És mégis azt kell mondania. Hiszen ha ezt a leányt itt hagyja, maga nem tud tovább hatolni. És most már mennie kell. Most már tudja, hová? Már meg van mutatva a távol jégorom, mely végczélját képezi: ez az aranyvidék, s ha az fel van fedezve, akkor apa, anya és testvér visszajönnek Szibériából.

Mit parancsolt az útraküldő rettenetes zsarnok?

«Ha találsz két népfajt, mely egymással vetélkedik, veszítsd őket össze! Veszítsd a testvért a testvérre, hogy az egyik holttestén keresztül léphess a következő lépcsőre.»

Szemei találkoztak Izméne tekintetével. E kétségbeesett esdeklő tekintet valamit súgott neki. Érzé, hogy ördög is tudna már lenni, hogy czéljához közelebb jusson.

Felállt helyéről, s süvegét mélyen lenyomva homlokára, így szólt a ghiraihoz:

– Ajánlatod fölöttébb megtisztelő mind rám, mind e hajadonra nézve, a ki bizony mondom, érdemes arra, hogy tisztelve legyen. Gyilkosok közül szabadítám meg egykor: az volt az ára, a min magamévá tettem; hugomul tartottam, egyéb szeretet közöttünk nem volt. Én is egész szívet adhatok hugodnak, a kinél szebb lányt a két tenger között nem láttam! De jusson eszedbe ifjú ghirai Csengli, hogy igaz kalgár ifjú addig lakadalmat nem ül, sem hugát addig férjhez nem adja, a míg megölt apjának halála megboszulva nincsen. Te még nem törülted fel apád vérét a gyilkos szakállával. Majd ha azt megtetted, akkor lakodalmazzunk.

E kegyetlen szemrehányásra felugrott helyéből az ifjú ghirai s kirántva oldaláról a saskát, odadobá azt az asztalra, kiáltva:

– No hát legyen meg! Te mondád! Vezetni fogsz bennünket.

X. A VÉRBOSZÚ.

Riumin lázító felhívása lángra gyujtotta az egész kalgár törzset; a felhívásra minden aulból felsereglettek a lovas vitézek saját választotta vezéreikkel, harczhoz szokott, a halállal játszó férfiak.