Part 6

Egészen odajött a bozótból s farkával csapkodta az oldalait.

A lázbeteg rémlátása szörnyalakító erővel bir. Riumin a párduczot királytigrisnek nézte, ősvilági szörnynek.

A fenevad nem mert hozzá közelíteni, csak kerülgette óvakodva, s fejét lehajtva a földre, boszúsan ordított.

A lázbeteg fülében oroszlánordítás hangjáig fokozódott az.

Ott voltak az övében a pisztolyai s ő hagymázos viziójában erőszakosan azt akarta, hogy kezei vegyék elő azokat, fogják rá a vadállatra, s hogy a pisztoly nem akart elsülni, magában kiáltá a fegyver helyett «bumm!» aztán «nesze! dögölj meg!» De a kéz nem akart mozdulni, a pisztoly elsülni, a dúvad megdögleni.

Akközben magában kiszámítá, hogy a mint a körüle rakott tüzek kialszanak, a miktől a párducz fél, az rögtön meg fogja őt rohanni és megeszi. Addig nem mer közelíteni.

Egyszer aztán, a mit olyan nagyon kivánt maga előidézni, de nem tudott, egy dörgő ropogás szólalt meg közelében s azzal a szeme közé néző dúvad felugrott magasra a levegőbe, s aztán hanyatt esett, a négy lábát rázva, a fejét a földhöz verve s utoljára görcsösen elnyulva. A másik perczben előrohan a bozótból az eltávozott leány, nem, – egy másik leány, egy dühös, szilaj mænád, kiben nem lehet az előbbeni szelid, szenvedő, összetört alakra ráismerni; haja iszalaggal magasra felkötve, s a mint a termetét fedő lepel övébe fel van tűzve s térdeit és lábszárait fedetlen hagyja, úgy rohan oda a megölt fenevadhoz, megrugdossa azt a sarkaival s a puska agyával fogait tördeli, utoljára a baltával levágja a párducznak a farkát, s azt felvéve, a dereka körül köti, mint egy övet.

Riumin bámulva nézte ezt a visiót.

Ez a «másik» leány nem sokat szemérmeskedett előtte a miatt, hogy egyetlen lenge öltönye lábszárait nem takarja, hisz ez a feltűzött öltöny tele volt szedve falevelekkel és gyógyfüvekkel. A leány odatérdelt Riumin mellé.

Mit nézte az, hogy ez férfi, lehuzta róla felső öltönyét, szétnyitotta mellén az inget, s két kő között összezúzott füveket rakott ennek mellére, gyomrára, mik csípni, marni, égetni kezdték; nagy széles faleveleket rakott homlokára átkötve iszalag-gúzszsal, s gyógyfüveket rágott össze fogai között, mint a hogy az ősmajom készíti a primitiv gyógyszert s azokat tömte a beteg szájába. S Riumin érzé, hogy az égető tapasz keblén, a hűsítő boríték homlokán s a keserű gyógyszer szájában, jót tesz neki.

Most egyet fordított rajta az a «másik» leány, lehuzta a hátáról az ingét, s akkor elkezdte a válláról a derekáig végig zsurolni azzal a levágott párduczfarkkal, s ökleivel dömöczkölni, dagasztani, míg a kinzó borzongás helyett jótékony melegség ömlött át rajta, s aztán ismét betakargatta szépen, s melegített köveket rakott a lábaihoz, hogy izzadásba jöjjön.

Egy perczig nem volt az alak tétlen. Elfutott egy pillanatra, s nehány percz mulva egész nyaláb mohával és száraz haraszttal tért vissza, abból csinált ágyat a betegnek, hogy ne feküdjék a hideg földön; aztán neki állt a fáknak baltájával, kivagdalta a puszpángbokrokat, s a beteg fölött sátort rögtönzött belőlük, hogy az éji harmat meg ne ártson neki, s mikor észrevette, hogy azt nyugtalanítják a chva béka ümmögései, két darab fából castagnettet csinált és azokat verve, elkergette az alkalmatlan halálhirnököket. Azok azt hitték, gólya kelepel s elbujtak oduikba.

Riumin most már nem fázott; hősége volt.

– Szomjazom, rebegé. Vagy talán nem is rebegé. Ajkainak száraz epekedése elárulá azt a leány előtt.

Arra az hirtelen visszafutott az erdőbe. Fegyvert nem vitt magával. A berek zsarnoka halva volt.

A beteg sokáig várta annak a «második» leánynak a visszatértét; aztán egyszer csak visszajött az «első» leány.

Annak már szőlőindával volt felkötve a haja bomlatag fürtökbe, (az erdők toilettje pazar!) s az öltönyt képező lepelnek egészen más ránczvetése volt mint imént; nem oly merész; egészen szemérmes; arcza is a régi szelid kép. Két kezében egy kosarat czepelt, a mi venyigéből volt fonva hevenyén, még zölden s ez a kosár tetézve tele azokkal a fekete fürtökkel, a miket a vadszőlő terem künn a kaukázusi őserdőkben, a hol a szőlőt se nem metszik, se nem kapálják, csak leszedik az erdőben, a mit az Isten adott. Azzal letelepedett Riumin mellé, térdei közé fogta annak az ivókürtjét, s aztán a két markába szorított szőlőfürtökből pirosló nedvet facsart bele.

– Kóstold meg, igyál! szólt azután, a tülköt odatartva a lázbeteg ajkaihoz.

Az nagyot ivott belőle. Nem győzött eleget inni. Az a nedv valami kedvesen egyesíté az édeset, savanyút és keserűt, a mi mind olyan jól esik.

– Adj még többet! lihegé.

S ennek úgy örült az a leány! Még mosolygott is az arcza. Hogy úgy megnyerte a tetszését az itala!

Ismét odanyujtá neki a tele tülköt. Most már nem itta azt ki Riumin egészen. Lehunyt szemei alól lopva a leányra nézett s látta, hogy az a maradékot maga szürcsöli fel félrefordulva.

– Milyen különös, hogy ez az első leány megtudta azt, a mit annak a másodiknak mondtam, gondolá magában Riumin s aztán valami édes zsibbadást érzett egész valójában, mint mikor az embernek a lelke elébb elalszik, mint a teste. S e félébrenlét alatt folyvást látta maga előtt a leányt, a mint az egész éjjel rakta az őrtüzet mellette s takargatá a beteget a levetett prémes felöltőjével. Egyik keze kimaradt annak a takaró alól s hideg lett. Azt a leány két keze közé vette s a szájával lehelgetett rá, hogy átmelegüljön. Mikor felébredt, akkor megkinálta a szőlőnedvvel.

Hajnal felé teljes mély álomba merült Riumin s abból csak későre ébredt föl, mikor már a nap sátora lombjain keresztül sütött. A leány akkor is ott térdelt előtte.

– Éhes vagyok, mondá Riumin. (Két nap óta nem evett már semmit.)

A leány örömtől ragyogó arczczal tapsolt kezeibe.

– Ha éhes vagy, akkor már nem vagy beteg! Mindjárt jövök. De ne hagyd elaludni a tüzet.

Riumin úgy találta, hogy már ki tudja nyujtani a kezeit s a pisztolyát is meg tudja már ragadni s képes lombokat rakni a mellette égő tűzre, de felkelni még nem volt kedve.

Üdülők szokása szerint, azon törte a fejét, vajjon mit fog neki enni hozni az eltávozott leány? Ugyan mi minden van itt az erdőben megehető. (Az erdők menüje pazarló.)

Egyszer aztán megint zördült a haraszt s előtánczolt ismét az a «másik» leány. A haja megint másképen volt felcsavarva s összekötve egy páponya-indával (physalis alkekengi), melynek nagy sárga-vörös tulipános gyümölcssikjai homloka körül csengtek-bongtak, mint egy sor csengetyű, ruhája szegélye ismét fel volt emelve, azt kezében tartá, s a másik kezével egy lombos babérfa-ágat forgatott a feje körül; és verekedett, valami hat-hét fáczánnal, a mik dühösen repkedtek a feje körül.

A leány szilajon csapkodott a madarakhoz, a mik ellenségül támadtak rá minden oldalról (a tyúkméreg nevezetes) s alig birta őket elverni magáról.

– Lőjj hát közéjük! kiáltá Riuminhez.

Oleg felemelte a pisztolyát s a madárcsapat közé lőtt, egy leesett, a többi rikoltozva rebbent szét.

A leány felkapta fél kezével a lőtt vadat diadalmasan, másik kezével ruhája szegélyét emelve; így futott oda Riuminhoz; aztán kitölté előtte, a mivel leple meg volt töltve, egy sereg fáczántojást.

– Lásd, ez fog neked majd jól esni.

Riumin kezdett rátérni, hogy ez a két leány csak egy.

Izméne három fáczántojást egymásután a forró hamuban lágyra főzve, megitatott Riuminnal; a ki ennél nagyobb delicatesset sem a «téli palota» estélyein, sem a maison dorée lakomáin nem izlelt soha.

– Lásd, már meggyógyulsz, ha jól esik az evés.

Riumin valami lankasztó gyönyört érzett ez után.

– Izméne! sugá a leánynak: légy te nekem testvérem.

A leány mosolygott, a fejével bólintva inte s megcsókolta Riumin ajkát.

És Riuminnak már jól esett a csók.

Talán igazán felgyógyul még?

Most ismét mély álomba merült, s a mit azalatt összeálmodott, azt mind olyan elevenen látta, mintha ébren élné át.

Mire fölébredt, már a nap alkonyatra szállt, bogárzümmögésre, prücsökczirpelésre hallgató csend volt körüle: ünnepe a természetnek; semmi békavartyogás, semmi sakálüvöltés a berekben, a nap utósugarai átszürődtek a zöld lombokon. S zöld aranyszinnel fátyolozták be azt a tündéralakot ott előtte, ki kezeit egymásba téve, leste fölébredte perczét. Erdők sugáros homályából, bokrok illatából látszott ez alak teremtve lenni.

Riumin még most is álomlátványainak befolyása alatt állt.

– Izméne, szólt a leányhoz: légy az én szentem!

Izméne oda térdelt melléje.

– Tartsd ide a füledet az én szájamhoz, hadd gyónjam meg, a mi lelkemet terheli.

A leány úgy tett.

És aztán Riumin meggyónta neki mind azt a bünét, a mi őt ez útra hozta. Oly igazán elmondott neki mindent, mintha papnak gyónná meg. A leány megtudta, hogy ki ő és miért jutott ide?

És már most itt vagyok, és nem mehetek tovább, suttogá tovább a kór. Lefeküdtem és nem kelek föl többet. Ha meghalok, arra kérlek, ne vesztegesd idődet, erődet azzal, hogy eltemess; van a Kaukazusban sas elég, azok dicső madarak, majd elvégzik. A helyett tedd meg azt, hogy törekedjél Szucsuk-Kalehba eljutni. Itt a paripám; az irányt megmutatja a Szemes folyam, meg a «leányok útja». Ott keresd föl a fővezért, Weljaminoff tábornokot. Vidd el hozzá ezt a rendcsillagot, a mit kezedbe adok. Mondd meg neki, hol találtál, hol hagytál el; mondd meg neki, hogy kötelességem teljesítésében haltam meg. A mennyit a rám bizott föladatból megtudtam, kezdetnek elég: jöjjön a nyomomon más tovább. Azután vidd el magaddal zsebórámat, annak a belső lapjára van festve egy nő, egy férfi, meg egy kis gyermek arczképe. Te már tudod, hogy kik azok? Mondjad meg a tábornoknak, hogy ezek számára engedelmességemmel és halálommal kiérdemeltem a kegyelmet. Azután indulj neki a világnak. Menj, a míg reájuk nem találsz azokra, a kik az óralapon le vannak festve. Ha Moszkvában lesznek otthon, keresd föl őket palotájukban, ha Szibériában lesznek otthon, keresd föl a gunyhójukban, s mondd meg nekik, hogy az én hugom voltál, az ő leányuk, testvérük lettél. S beszéld el nekik, a mit felőlem megtudtál. Úgy-e, így fogsz tenni szentem?

– Nem fogok így tenni, mondá rá Izméne. Eszedbe se tartsd, hogy meghalj. Én nem engedlek. Két nap mulva semmi bajod: tovább megyünk. Hiszen Isten vigyáz te rád. Hogy az oszszet kalauzod meghalt, az Isten gondviselésének tanusága. Ha ennek a kiséretében mentél volna tovább, a legelső adighé aulban fölismerték volna. S tudod, hogy mit csinálnak az adighék, ha egy kémet elfognak, a kiről megtudják, hogy orosz tiszt? Lehúzzák a sarkáról a bőrt s az eleven husra egy darab, sertéivel befelé fordított disznóbőrt kötnek s azt mondják, «már most szaladj, ha tudsz!» Az oszszet kisérő első szava elárulta volna, hogy nem vagy lazisztáni énekes. De ha én leszek a kisérőd, az egészen más lesz.

– Te akarsz az én kisérőm lenni?

– És kalauzod is. Apám, mikor messze utakra járt, távol országokba, a hol az ötvösök városai vannak, a városok, a mik térképeiteken meg sincsenek jelölve, sokszor magával vitt engem; én voltam a kegyencze.

– Kegyencz leánya voltál? s mégis oly iszonyuan föl akart áldozni!

– Hát hiszen épen azért akart föláldozni: a zsoltár azt parancsolja. A mit legjobban szeretsz: azt megöld! Láttad volna azt a leányt, a kit előttem avattak föl szentnek, az volt a gyönyörű szép leány! Azt szerette még minden ember!

Riumin nem mondta meg neki, hogy látta azt, és milyennek látta?

– Az én jó atyám magával hordozott mindenüvé; nem tudott elhagyni, úgy szeretett. Ezeken a hegyeken túl egész világ van. A hány völgy, annyi népfaj. Neveiket elszámlálni egész tudomány: dzsigetek, ubichok, sapnuchok, catuchaiczok a legközelebb lakók; túl rajtuk a ksiták, galgárok és jezidek, egész az Udi országig, a hol a gazdag és hatalmas szuánok laknak. Ezek valamennyien még nem hiszik azt, hogy az orosz birodalom hatalmasabb, mint akármelyik szomszéd falu s annak a czárja erősebb ellenség, mint akármelyik ghirai khán és mullaló. Ők egymás között folytatnak harczot. Ha valaha egyesülnének, rettenetesek volnának. S azokon túl az Elborus déli oldalán laknak még a tsúsok, psávok, chewsárok, a kiknél nem jártunk. S tulnan kelet felé lakik a csecsencz nép, a kabardi, a kikkel már harczoltatok, a lázi, a kit már legyőztetek, az avar, a kit már elcsábítottatok.

Az érdekeltség, a mit Izméne szavai támasztottak, elfeledteté Riuminnal, hogy beteg. A válság utáni kórállapotot egy érdekfeszítő kedélyizgalom gyorsabban megszünteti, mint Galenus minden arcanumai.

– Mondjad csak, mondjad tovább! Te jártál e népek között?

– Igen. Én eltanultam dalaikat, tánczaikat. Ismerem az egyes népek hőstörténeteit, a miktől azok fellelkesülnek. A vándor lazisztáni énekesek úgy szokták, hogy rabnőjük énekel és tánczol, ők csak zenével kisérik; a mely énekes a «beke» (nemes) névre akar érdemes lenni, az így tesz: azt megünneplik; a melyik maga gajdol, arra gyanakosznak, hogy dagesztáni kém, s odább küldik. Én leszek a te rabnőd, a ki tánczolva, dalolva kisér majd.

– Te? Húgom is, szentem is, rabnőm is! suttogá bámulva Riumin.

– Ha a czár így parancsolja, rebegé Izméne, meghajtva a fejét. («Czar kazál!» E szó az alpha és az omega az orosz ábéczében.)

És Riumin elmélázott rajta, hogy mégis dicső egy intézmény ez! Oroszország a maga számüzöttjeit, üldözöttjeit kiteszi egy sziklapartra, a hol meghódíthatlan ellenségei laknak. Az üldözöttek menekülnek saját fajuk hatalmasai elől, jobban rettegve a czártól, mint a cserkeszektől, huzódnak minél beljebb a kietlen hegyszakadékok közé. A vad, törhetlen idegen bennszülött látja, hogy valaki letelepedik közé, a ki még nálánál is határozottabban gyülöli a moszkót s a közös harag alapján barátságot köt vele. Ezeknek a nyomán aztán nyomul előre a hódító had. Elől az üldözött fanatikusok, a skoptsik, chlistik, moraltsikok, a kik fegyvertelenül, fedetlen mellel rohannak bele a farkasverembe; mikor azt betöltik, akkor jönnek utánuk az igazhivők a kettős kereszttel és a congrevröppentyükkel.

Ez alatt a leány öltözetét vizsgálta Riumin.

– De hisz, hogy vihetnélek magammal, mint tánczosnőt. Nincs egy öltözeted, a miben emberek előtt megjelenhess.

– Csalatkozol. Épen így jó. A lazisztáni énekes, az igazi «beke», nem ad a rabnőjének más öltözetet, mint a «csadrit». Ez az, a mi engem körülvesz. Ha gazdag a trubadúr, akkor drága csadrit vesz neki, a milyen a tied. S ha vitéz a trubadúr, akkor lő egy párduczot, s annak a bőrét ajándékozza rabnőjének palástul, s az viseli azt, azon kicserzetlenül, a hogy lehántották, annál nagyobb dicsőség a gazdájának, ha nem szűcs kezéről került a párduczbőr. Legfeljebb elől, a vállon, a hol a párducz karmai összeérnek, ékesíti azt egy drága boglár. Nézd, az enyim már készen van!

Azzal elfutott a fal mögé Izméne. A párduczról azalatt, míg Oleg szunnyadt, az a «másik» leány lehuzta a szép tarka köntöst s kifeszíté száradni a napra.

Az a «másik» leány jött elő a fal mögül azután, derekán átkötve a pompás bacchansnői palást s hogy semmi se hiányozzék hozzá, a vállán összeérő két előlába a párduczhüvelynek szépen össze volt tűzve a fényes Alexandre Newsky gyémántokba foglalt érdemcsillagával.

Riumin fölemelkedett a kezére fektéből s kaczagott gyönyörüségében. S ezzel a kaczajjal el lett kergetve a betegsége pokolra.

Most már nem gondolkozott meghalásról, hanem főzte a terveit azokból a regékből tovább, a miket Izméne, melléje lekuporodva, s térdeit kezei közé fogva, elmesélt neki, miket apja utazásai alatt ellesett, a kinek ő kegyencz gyermeke volt: a paradicsomi tájakról, a sapszuch asszonyokról, kik a csatákban kelevézzel, saskával harczolnak, s hogy elvegyék az ellenséges férfi bátorságát, viadal közben kitakarják kebleiket: beszélt neki Manszur Éliás nagy próféta hadvezérről, ki többször eltemetteté magát ravaszul, hogy az ellenséget támadásra csábítsa, s mikor az jött nagy bizakodva, előtört a sírjából, s jót vert rajta; a családi harczokat folytató derebiekről, kik egyik aullal a másik ellen folytatják ivadékról-ivadékra a vérboszu harczát; a jezidek lakomáiról, hol a vendég egy palacsintát kap asztalkendő gyanánt, s végül megeszi az asztalkendőjét; a hegyektől eltemetett városról, melynek utczáit ma is be lehet járni fáklya mellett, s a hajdani királyresidentiáról, Aniról, melynek minden palotája most is úgy áll, mint ezer év előtt, fehér, rózsaszin és fekete kövekből tarkán fölépítve: de kétszáz év óta nem lakik benne ember. A régi királyok óriási arany koronáiról, mik semmi emberi fejre nem valók, s ott csüggnek a kartuli bálványtemplomban fölakasztva; a muriditák «naib»-jairól és «imám»-jairól, kik papok, próféták és hadvezérek egy személyben és a «murtizigátorok»-ról, a cserkeszek «ezer» emberéről, mely mindig megmarad ezernek; nevük «a halhatatlanok», kitüntető jelül fehér süveget viselnek; s aztán a természeti tünemények nagyszerű voltáról, a viharokról a vízrohamokról, a Deodorák jéghegytáj-idomító csuszamlásairól, mely folyamokat zár el s tavakat növel, városokat merít el mély tengerszem fenekére, s a csodaszerű kaukázusi délibábról, és aztán a «chariate» törvényről, mely az egész Kaukázus minden nemzetét egyformán kötelezi, s végül a mesés Alzahira királynéról, a kit minden nemzet fél, tisztel és imád, s viszálykodásaiban birául, veszedelmében segélyül hiv, de a kinek országáig Izméne és atyja soha sem tudtak elhatolni.

Már a csillagok jöttek és eltüntek a sötét lombok sátora fölött, és Riumin még mindig ámulva hallgatta, a mit a leány beszélt. Izméne utóljára oda simult mellé, s fejét odatette az övéhez a mohvánkosra, a karját válla körül fonta: «meg ne fázzál, édes bátyám!»

Saját melegét adta volna neki kölcsön.

Riumin gyöngéden el akarta őt tolni magától:

– Félsz tőlem? kérdezé a leány szomorun.

– Félek miattad. Betegségem ragályos, meg találod tőlem kapni.

– Hát nem vagyok én a te szented? Mitől félhetsz? Aludjál szépen.

S lecsókolta a szempilláit.

S Riumin megtanult szót fogadni a rabnőjének.

VII. A KAUKÁZUSI DÉLIBÁB.

A pontusi láz, mint minden endemikus kór, olyan, hogy ha mindjárt elejét veszik a bajnak, oly gyorsan elmulik, a hogy támadt. Harmadnapra már Riumin nem érzett utána egyebet, mint szertelen nagy éhséget: a visszatérő életerő szállás-csinálóját.

Szerencsére, a hol fáczán van az erdőn, s asszonykéz a közelben, ott nem lehet a lakoma felől zavarba jönni. Izménének csak arra kellett ügyelni, hogy ápoltja egyszerre sokat ne egyék a jóból reggelire.

Fölséges reggel volt. Az erdő átfülve a cziprus és babérfa ámbraillatától, a falevelek hegyén gyémántmilliók gyanánt ragyogott a harmat, a beszivott lég tele volt gyógyerővel.

– Most sietnünk kell innen! mondá Riumin. Falvatokból aligha el nem látogatnak majd ide, a régi szentet keresni s az nem jó volna, ha téged itt találnának.

– Előbb azonban ki kell kémlelnünk a környéket, szólt Izméne. Mert a közeli völgyek most mind teli vannak a tengerparti vidékről ide menekült abcházokkal, s azokkal nem lenne jó most találkoznunk. Ha pedig az én falum népe lát meg kettőnket együtt haladni, az meg épen elárul a cserkeszeknek, s kelepczébe juttat. Azért szét kell néznünk, merre szabad az út. Csak azután a Szucha hegyen túl lehessünk, ott már majd elvezetlek én minden veszély nélkül.

A kémszemlészet végett fel kellett kapaszkodniok a Tamera vár kiváló tornyára, a hol már volt egyszer Riumin. Nem érzett semmi testi gyöngeséget többé, még ő segített Izménének is a felkuszásban.

S bizony nem bánta meg, hogy ide felhatolt. A látvány kárpótolta érte.

A multkor látott gyönyörű völgyek, halmok helyén egy sima tenger terült el nagy messziségben. Ködtenger. Felülről nézve épen olyan a felhő, mint a hullámos oceán, csakhogy nem zöld, hanem vakító fehér, mintha a hó tornyosulna dagadó habokká. S a tündöklő tenger körül, mint szigetek válnak ki a magasabb hegyormok, s úszni látszanak benne el-elmerülve, meg kiemelkedve.

– Lásd! Megint Isten keze oltalmaz bennünket, mondá Izméne, a végtelen új képre mutatva. Befedte köddel az egész tájat s ez eltakar bennünket az emberek szemei elől, a míg a hegyháton végig haladunk, hogy meg ne láthasson senki. Nem kell félnünk senkitől. Az őrszemek nem láthatnak, a nyájakat nem hajtják fel a hegyekre ilyenkor. Csak azt kell megvárnunk, míg a köd egészen felszáll idáig.

Azalatt ráért Izméne leülni egy csonka oszlopára a romnak s eddig csak mindenféle folyondárindákkal felkötözött haját rendesen két tekercsbe fonta. Csak szalag hiányzott hozzá.

Azt is adott az Isten. Riumin észrevéve a szükséget, leszállt az éji tanyához, leoldozta a cziterájáról a selyemszalagot (egy kantársallang is helyettesíti azt) s azt kétfelé vágva, oda vitte Izménének: «Fond ezt a hajad közé.»

S a leány elkészíté toilletjét.

S azt mondhatni, hogy az fejedelmi öltözet volt. Csadrinak egy nemes lovag aranyvirágos szövetű kashmir öve, palástnak a legpompásabb párducz hüvelye, mit a viselő maga szerzett fegyveres kézzel, annak a boglárcsatja egy tündöklő rendcsillag, közepén egy szent lovag zománczképével, négy ágán gyémántszegélylyel, a másik négyen kétfejű sasokkal, s a leány hosszú hajfürteiben az a császárpiros szalag, a miért ezer meg ezer áhitó uraság térden mászik föl a trón zsámolya lépcsőin s míg meg nem kapta, róla álmodik, ha megkapta, attól üdvözül. Jól illett a szép leány aranyhajába.

Egyszerre, a mint a köd folyvást magasabbra emelkedett a völgyből, a távol Szucha hegy fölötti szürke ürességből két óriási emberárny merült elő. Egy férfi, a ki fegyverére támaszkodik s egy leány, a ki a haját fonja. Két titáni árnykép, kékes-szürke szinnel az opálsápadt égre rajzolva.

– Nézd, a kaukázusi délibábot! kiálta fel a leány oda mutatva.

S arra a fantom leány alakja is felemelte kezét és felmutatott. De az már mintha a végtelenbe mutatna.

Riumin elbámult a megragadó tüneményen. Tudta jól, hogy mi az?

A rigai egyetem növendéke volt. Tanult a fény és lég meteorjairól eleget; de azért még sem állhatta meg, hogy azt ne mondja:

– Vajjon szerencsénk, vagy szerencsétlenségünk hirnöke-e e tünemény?

A leány pedig üdvözült volt attól a gondolattól, hogy az ő alakját Riuminéval egyesítve tünteti föl a távol ég.

Nehány percz mulva nagy ködgomoly tolakodott elé s letörülte az óriás árnyakat az égről.

Lehetett útnak indulni.

A «leányok útja» keresztül vonul az egész hegyországon, ha nem is lehet alatta érteni európai fogalmak szerinti utat.

Ezt a hegygerinczekre fölkapaszkodó, sziklaoldalakon végig szédelgő, rohanó hegyi folyókon átvezető utat csak egy különös ajándéka a természetnek teszi lehetővé: ez a kaukázusi ló. A hegylakónak elválhatatlan barátja, kiegészítő része. A cserkeszeknek azért vannak olyan kicsiny lábaik, mert azok soha sem járnak gyalog. A pásztor lóháton őrzi a juhait s az asszonyok lóháton járnak a szomszédba látogatni. Lóháton gyülnek össze a vásárra, lovon alkusznak, adnak, vesznek, lóháton dalolnak, mulatnak, isznak, lovon vadásznak és lóháton imádkoznak.