Part 5

– Ma beavatnak minket a szertartás rejtelmeibe. Uj szentet csinálnak maguknak az angyalok fiai. Kegyetlen egy áldozat. A leánynak folyvást a zsolozsmát kell énekelni alatta. S nekünk uj beavatottaknak az éneket a cziteránkkal és csimpolyánkkal kell kisérni. De hát mi nem tartozunk elérzékenyülni. Mit tartozik ez mi reánk? Mi útkeresők vagyunk. Ma a moraltsikok áldozatainál csak azt nézzük, hogy folyik el egy leány vére, s a legközelebbi alkalommal tán egy cserkesz vérboszu kalandjában kell résztvennünk, a hol a magunk vére folyik. Csakhogy elérjük a czélt. A hogy mondtam. A cserkesz arról ismer rá a moszkóra, ha az a tréfára elneveti magát; a moraltsik pedig arról ismer a starovecsnire, ha az összeborzad, mikor az ő kegyetlen szertartását végig nézi. Hát csak hideg vér, Riumin Oleg. Ne gondolj te arra, a kit előtted kinoznak, hanem arra gondolj, hogy herczeg voltál s voncsik vagy.

Riumin még egyébre is gondolhatott. Azt hitte, hogy kipróbált muszka hidegvérét soha sem fogja elárulni.

A szertartás este kezdődött meg: éj kell ahhoz és sötétség.

A helységnek a Tamera vára felé eső szélén volt egy nagy négyszögű épület, mindenben hasonlatos az óhitüek templomaihoz, csak hogy tornya nincsen.

A szaroszta két fiával együtt ünnepi öltözetben járult a házhoz, Riumint és társát közrevéve, kik egész cserkesz fegyverzetükben, lóháton és hangszereikkel együtt jelentek meg a templom előtt, ott megkötötték lovaikat a tornácz oszlopaihoz s süveglevéve beléptek.

A szertartás épen úgy kezdődött, miként a duchoborcziknál. Közepett volt egy roppant nagy fatuskó, azon egy asztaltábla, a fölött csüggött le a gerendáról egy négyágú gyertyatartó, alig derítve föl a nagy épület rideg homályát. Egy oldalon ültek a férfiak, más oldalon a vén asszonyok; egy fiatal női arcz nem volt jelen, sem egy gyermek.

A sztaroszta először valamit olvasott fel a bibliából. Az is sajátszerű egy biblia volt; egyenesen a moraltsikok számára készítve, úgy, hogy az mind az ő tanaik bizonyságául szolgáljon. E bibliában Ábrahám valósággal megáldozza Izsákot, s Noé, a vallásfelekezet feje az első moraltsik. A betüi sem az orosz cyrill jegyek, hanem a kaukázusi mčhdruli irás, hogy a pópák ne tudják azt olvasni. Aztán rákezdé azt a félelemidéző, kisértetes zsolozsmát. A gyülekezet énekelt csendesen. Alig látszott, hogy az ajkát mozgatja valaki. A czitera és csimpolyakiséret még szomorubbá tudta tenni az éneket.

Mikor az ének folyt, akkor a sztaroszta leemelte az asztaltáblát s kitünt, hogy a mit az eltakart, a fatuskó kádnak van kivájva s az félig meg van töltve vízzel.

E jeladásra megnyilt a sötét háttérben egy kis mellékajtó, s ezen belépett a sztaroszta felesége.

Az egyik kezében volt egy kés, a másikkal egy fehér, hosszú gyapjuingbe öltözött leányt vezetett.

A leány haja hosszan leeresztve takarta termetét, két összefogott kezében egy aranyozott szent képet szorított s szemeit folyvást arra függesztve tartá.

Az asszony odavezette a leányt a víztartó áldozatmedenczéig. Riumin megdöbbenve ismerte meg mult éjjeli álomképét.

Akkor a sztaroszta fölemelte a szent könyvet két kezével a feje fölé s csendes, izgalomtalan hangon szólt:

– Angyalok fiai! A mi őrszentünk haza készül térni az égbe, a hova híják s onnan vissza nem jön többé. Uj szentet küldünk helyébe, a ki közbejárónk legyen az ég és a bűnösök között. A sors Izménére esett s Izméne az én leányom. Jefta megáldozta az ő leányát: én sem leszek Jeftánál rosszabb. Teljesüljön Jehova akarata. Amen!

És azzal a szent könyvet a leány fejére tette, ki ajkait a szent képhez szorítva tartá.

– Énekeljetek! mondá a sztaroszta a gyülekezetnek. S erre az áldozatra szánt leány szava is beleszólt a gyászzsolozsmába, ugyanaz a hang volt az, melyet Riumin a mult éjjel álmodni vélt. Egyedüli csengő hang a gyülekezetben. Egy szeráf éneke az elkárhozottak zúgása közepett.

Riumin cziterája már nem kisérte az éneket. Mčzchetisz fujta egyedül hozzá a csimpolyát s a dudafujástól kidülledt szemeivel aggódva vizsgálta Riumint, hogy mereszti az előtte állókra vad tekintetét s kezével oly hangszert keres, a minek pengése a halálordítás kisérő zenéje szokott lenni: a saska markolatát fogdosta.

Most férfiak, asszonyok felkeltek helyeikről s elkezdték lassú tánczléptekben körüllejteni a rettenetes oltárt, hozzá mély, zúgó hangon e rithmust dönögve:

«po pjaszszachom po goruchom na Szionszkaju goru!»

(no tánczoljunk! no danoljunk! a Sion hegyén!) s a közben mindegyik megmosta az arczát annak a medenczének a vizével.

A leány lehunyta szemeit s engedte magát a medencze szélére leültetni, folyvást énekelve és kezei között a szent alakot szorongatva.

Saját édes anyja tartá kezében az éles kést.

Riumin nem nézhette tovább! Minden csepp vére fellázadt ez istenmegcsufoló merénylet ellen. Elfeledé e pillanatban a Kaukazus minden aranyhegyeit s Szibéria minden hósivatagait. Elfeledé azt, hogy herczeg volt s voncsikká lett. Csak az jutott eszébe, hogy férfi, s ez ott előtte egy leány, ártatlan és védtelen, a kit egy csoport őrjöngő szemeláttára szét akar marczangolni! Felugrott székéről, kirántotta kardját, eltaszítá az asszonyt a leánytól, ki éles kését annak keble felé emelve tartá s ordító hangon kiáltá a gyülekezetbe:

– Istentelenek! Nem fogjátok e gyermeket előttem megölni!

Oroszul kiáltott nekik. Elfeledte cserkesz voltát.

Általános elszörnyedés hangja tölté be egyszerre az egész templomot.

– Óhitü! Áruló! Kém! rivalták felé száz torokból. Az asszonyok voltak legdühösebbek.

Riumin odavetette magát a leány elé, s kardját megforgatta feje fölött.

– Jertek!

Azok ugyan mind fegyvertelenek voltak de százan kettő ellen, s a vakbuzgónak nincs félelme az éles kard iránt. Riuminnak e tusában el kell veszni.

Az oszszet utitárs látta, hogy itt az ő eszének kell kisegíteni.

Hirtelen szétrántotta besmetjét melléről s kitárta az alatta lévő orosz ezredesi egyenruhát, mellén a ragyogó Alexander Newsky érdemrend csillagával s rikácsoló parancshangon kiáltá a zaj közé:

– Csendesen! Lázadók! Eretnekek! Moraltsikok! A czár nevében parancsolom!

– Jaj! A czár!

Ez olyan szó, a minek varázsereje még a Kaukazus bérczei között is utoléri az oroszt; a mi megtalálja őt még az ellenlábasok világában is, a mi kiveszi a lázadó kezéből a fegyvert, megfagyasztja panaszkodó szájában a szót, bárd alá hajtja a daczoló fejét. «Jaj! A czár!»

S hogy szavainak nagyobb nyomatéka legyen, előhuzta a kebeléből Mčzchetisz azt a moszkvai szinlapot, a mire óriási kék és veres betükkel volt nyomtatva az udvari hangverseny programmja s kiterjeszté azt a gyülekezet előtt.

Mit tudták azok, hogy mit tartalmaz e cyrill-betüs nyomatott lap, csak azt látták, hogy a közepén ott van az óriási nagy kétfejű sas; a mindennél erősebb jelvény, s reszketve hullottak előtte térdre: «Jaj! jaj! A czár!»

Csak a sztaroszta maga nem borult előtte a földre.

Elszántan oda lépett Riumin elé s azt kérdezé:

– Mit akarok hát? Miért jöttetek? Büntetni akartok-e?

– Nem. Szólt Riumin. Tévelygéstek undorító; irtózatos, ti megcsufoljátok az Istent, a mikor imádni hiszitek. De én nem vagyok pap, mi közöm vallástokhoz. Hanem lovag vagyok. Előttem egy leányt kínozni nem szabad.

– A hogy neki tetszeni fog. Szólt a sztaroszta nyugodtan. Nem hurczolta ide senki. Nem kábították el bódító itallal, hogy ne tudja hová jön. El volt készítve ez áldozatra. Saját anyjával jött ide. Feleljen ő. Akarod-e ez áldozatot? Ha akarod, tárd ki kebledet.

A leány lihegve, megtört szemekkel tekinte anyjára; de annak tekintetében nem talált semmi irgalmat: aléldozva széttárta két karját, s libegve, suttogva énekelte a zsoltár végsorát: «Oh Jehova nézz reánk.»

Hanem a mint az anyja vállára tette a kezét, fölsikoltott, az életvágy ifjuságának ösztöne, a szép világ iránti szeretet, az iszonyat erőt vett rajta s mindkét kezével összeszorítva keble fölött öltönyét, leveté magát a földre s megtagadta az áldozatot.

– Átkozott! Átkozott! Átkozott! hangzott feléje minden oldalról. Apja, anyja, testvérei mondták legelőször és legutoljára e szót.

– Emberek! orosz alattvalók! dörgé Riumin kardját hüvelyébe taszitva, s karjait összefonva mellén. Én a czár nevében meghagyom és parancsolom nektek, hogy ez ártatlan szűzön itt semmi kegyetlenséget se most, se az én eltávoztommal el ne kövessetek!

– Hahaha! kaczagott fel a sztaroszta; te megparancsolod, és úgy lesz. Légy nyugodt felőle. Az angyalok fiainak szentje csak ártatlan, tiszta hajadon lehet. Ez a leány itt fogja tölteni az éjszakát veled, s egy leány, a ki egy férfival be volt zárva egy éjen át, bizony hidd el, hogy nem lehet az ur szentje többé; oszoljatok szét. Ez nem templom többé, hanem rabszolga szerály. Csináljatok sötétséget!

Riumin a szándékot észrevevé, fölkiálta:

– A ki a gyertyákat eloltja, meghal! s pisztolyát emelé a sokaság ellen.

– Annál rosszabb hát! ordítá a sztaroszta, s azzal odarohanva leányához, letépte róla az egyetlen öltönyt s úgy hajítá oda a leányt Riumin lábaihoz, mire minden ember futott, az arczát eltakarva, a megátkozott helyről; az oszszetet is magukkal ragadták; az ajtóból visszakiáltott a sztaroszta: Holnap reggel majd ismét eljövünk.

Azzal rázárták az ajtót Riuminra és a leányra.

A szegény gyermek összezsugorodva feküdt a földön, s szégyentől égő arczát fölemelt karjai mögé takarta, önmagával akarta eltakarni szegény meggyalázott testét.

Riumin pedig leoldá derekáról azt az aranynyal áttört kashmir övet, a mi a cserkesznek halotti lepedőül szolgál, ha a csatában elesik s azt szétbontva, ráteríté a reszkető alakra, szeliden szólva hozzá.

– Íme, fedd be magad vele.

A leány a hála, az imádat megdicsőült tekintetével tekinte fel rá, s aztán abból az egy darab szövetből művészi kanyargatással teljes öltözetet pólált magára. A palást felkötésében a kaukázusi leányok mesterek. Olyan volt, mint egy görög istennő-szobor.

S most már, hogy szeméremérzete ki volt engesztelve, egészen nyugodtnak látszott. Szeliden megfogta Riumin kezét és megcsókolta azt háromszor, gyöngéden. Azután a padok közé vonult, a hol az asszonyok szoktak ülni, ott egy lóczára hanyatt feküdt, kezeit összetette keblén és addig imádkozott, míg elaludt. Riumin odament hozzá, s betakarta a leányt hosszú hajával, hogy meg ne fázzék. A leány felébredt egy pillanatra. «Ne félj», sugá neki Riumin, s feje alá tette vánkosul nagy prémes süvegét. A leány azt mondta: «Áldassék Isten!» és tovább aludt.

Riumin pedig ébren maradt a hallgató éjszakában. Ebugatás sem zavarta meg a csendet.

(A raskolnikok nem tartanak kutyákat; azokat a rossz lelkektől megszállt állatoknak hiszik, ellenben macskákkal tele vannak a házaik.)

Elgondolkozott a mai kalandján. Ez nem mozdítja őt czéljához közelebb. Életéért nem remegett, attól régen elszokott már, de ebből a kelepczéből, a mibe belejutott, nem képzelte, hogyan szabadulhat ki?

Ez a leány már a lelkén van. Megzavarta miatta az eretnekek legnagyobb ünnepét. Ez épen olyan, mintha az igazhivők templomában, mikor a pap azt mondja: «ez a Krisztus teste, jertek, vegyétek, egyétek; ez az ő vére, jertek, igyátok!» odarontana egy értetlen idegen kivont karddal s azt ordítaná: «gonosztevők! emberi testet esztek és vért isztok, ezt én nem engedem». Pedig az igazhivőnek hinni kell, hogy az valóban test és vér. Ezek az eretnekek pedig szószerint veszik a dolgot s akkép áldoznak s azt hiszik, hogy ők magyarázzák helyesen az irást.

És ez nem mese, nem véletlen, nem rémtörténet, ez rendes ünnepük a sectáriusoknak, a hogy azt szemtanuk leirták, a többek között Vereschagin Vazul, hires orosz festő és Kaukázus-utazó, és Haxthausen és sokan mások, kik az orosz nép rejtelmeit buvárlották.

Hogy őt magát nem fogják bántani, a felől bizonyos volt Riumin; de mi fog történni ezzel a leánynyal?

Ha holnap reggel visszajönnek a fanatikusok, vagy azt fogják hinni, hogy az idegen férfival együtt bezárt leány meg van gyalázva s akkor kiüzik őt községükből csúfosan, elpusztulhat az erdőn, vagy pedig el fogják hinni az ő szavára, hogy a leány oly tisztán jött elő, a hogy az első martyrnők a kisértetek közül, akkor meg épen szentté fogják tenni. Magával vigye tán? Hová?

Az oszszetnek sem hallja semmi neszét, ha az valahogy elzüllik tőle, akkor ő tájékozni sem tudja magát a vadidegen világban.

Töprengései közben szép csendesen megvirradt. Alig hogy az első hajnali derengés áthatott a templom ablakain, a falu felől közeledett a csoportok dobaja s a csendes bucsujáró ének.

Az ajtó felnyilt s belépett rajta egymásután negyven férfi, azok között a sztaroszta két fia. Senkinél sem volt fegyver, csak a sztaroszta kezében volt egy nagy nehéz bárd.

Riumin balsejtelemtől elfogva, odaállt azon pad elé, a melyen Izméne feküdt. Azt hitte, ő ellene van a készület. A leány még aludt.

A sztaroszta a víztartó medenczéig jött s akkor annak a szélébe belevágta a bárdot. E csattanásra felébredt a leány.

– Mit akartok? kérdé Riumin kemény hangon.

– Te veled semmit. Felelt hidegen a sztaroszta. Sem azzal a leánynyal. Mi a magunk dolgát végezzük itt. A ti dolgotok csak a nézés.

– Mit kell néznünk? kérdé Riumin sötét aggodalommal.

– Azt, hogy mit tesznek a moraltsikok akkor, mikor arra vannak kényszerítve, hogy Jehovához meneküljenek. Látod ott a negyven férfit? Látod ezt e bárdot és ezt a medenczét? Ezek azért jöttek ide, hogy itt előtted megtöltsék vérükkel ezt a nagy áldozat-kelyhet. Aztán majd eredj és mondd el a hatalmas czárnak, hogy mit láttál! Mondd el a minden oroszok hatalmas uralkodójának, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen boldog népek, a miknek a férfiai így tudnak meghalni; hogy vannak jobbágyai, a kik el tudnak menni olyan országba, a hova az ő kémei és hóhérai utánuk nem találnak, hogy őket visszahurczolják! Első! Kezd el!

Riumin visszaborzadt e rettentő szavaktól, de a józan ész még tiltakozott annak elhivése ellen, a mit érzékei felfogtak. Lehetetlen az!

Az pedig, a kihez a felhivás szólt, volt a sztarosztának egyik fia.

Szép, szőke tizenötéves gyermek.

Leveté kabátját, leoldozta nyakkendőjét, s letérdelve a medencze elé, annak a párkányára fektette a nyakát.

– Második! kiáltá a sztaroszta.

Ekkor az ikertestvér lépett oda s kezébe vette a medencze szélébe vágott szekerczét.

A leány e látványra felszökött helyéből s kétségbeesett sikoltással rohant előre, megragadta testvére kezében a bárdot.

– Ne bántsd! öcsém! öcsémet ne öld meg! öljetek meg engem! ontsátok ki az én véremet! Tépjetek darabokra. Áldozat leszek! Kész vagyok mindenre!

Az apa felkapta leányát karjainál fogva s odalökte őt Riumin karjaiba.

– El innen, tisztátalan asszonyi állat! ott a helyed! Ez itt a mi helyünk! Második! végezz!

A bárd lecsattant s egy fejetlen test ott hevert a padlón.

Izméne ájultan rogyott össze Riumin lábainál, mielőtt ezt látta, ezt hallotta volna.

– Harmadik! utána! hangzott a kegyetlen parancsszó.

A másik ikertestvér letérdelt ugyanarra a helyre, a honnan testvére lebukott, s ugyanarra a helyre hajtá le a fejét, a honnét azé legördült.

– Emberek! őrjöngők! Megálljatok! ordítá Riumin, reszketve az iszonyattól; ne hajtsátok végre rettentő áldozástokat. Esküszöm nektek hitemre, katonai becsületszavamra, esküszöm saját szenvedő családom jó és balsorsára, hogy el nem árullak titeket! Soha senkinek egy szót sem mondok el abból, a mit itt láttam. Hagyjátok abba!

– Késő már, földi úr! kiálta a sztaroszta. Nincs semmi alku. Te hittál bennünket Jehova elé, mi megyünk. Te megloptad a mi titkainkat, hogy fölfedezd a czárnak, az archimandritának: ismerd meg azokat végig s aztán fedezd fel nekik! Ime, látni fogod, hogy hajtja le a fejét egyik férfi a másik után az áldozatkehely felé s meg tud halni egy sóhajtás, egy könyhullatás nélkül, s mikor az utolsó megmarad, a ki az utolsóelőttit föloldozta az élet terhei alól, az leszek én, az föl fogja gyujtani magára és halott-társaira a megfertőztetett Istenházat és tetszeni fog az égő áldozat az Úrnak! Ezt nevezik tűzkeresztségnek a chlisztik, skoptsik és moraltsikok! Harmadik! végezz!

Riumin e rémjelenetben az őrültek erőszakos dühét érezte minden idegein végigvonaglani. Meg kell tébolyodnia, ha ezt végig nézte! Negyven férfi vakbuzgó öngyilkosságát! Hirtelen fölragadta a vállára az alélt leányt s azzal erőszakosan utat tört magának a tömegen keresztül a templomajtóig s kirohant a szabadba.

A szeme előtt lefolyt rémjelenetektől egészen el volt kábulva.

A templomüregből kihangzott a búsan ődöngő ének:

«Hogyha véred elfolyik, Ne kiálts… Megszámlálja cseppjeit a Messiás…»

A feje fölött pedig a pacsirta énekelt a levegőben s a mezőkön a juhok kolompja csengett. Agyában oly zürzavar volt, mint mikor valaki nehéz álmokat lát s álmában sejtelme támad, hogy mindez nem való; akar, de nem tud fölébredni; a karján tartott alélt leányka, a mint fejével hátracsüggött, földet seprő hajával minden perczben gátolta lépteit, nem tudott tőle haladni; épen úgy, a hogy álmában akar az ember futni és nem tud.

Egyszerre hangos lónyerítés riasztá föl. A templom tornáczoszlopához volt kötve egy paripa. Saját cserkeszlovára ismert benne. Vagy inkább a paripa ismert ő benne a gazdájára. Ez eszméletéhez téríté. E rémületes telepről menekülni kell! Ez a legelső feladat. Merre? Hová? Egyedül? Sőt nem is egyedül, hanem egy félhalott leánynyal az ölében. Hová lett az oszszet útitárs?

Mindezen kérdésekre csak az az egy volt a felelet, hogy merre nem lehet fordulni? A falu felé nem, ott az özvegyasszonyok dühkiáltása zeng már.

Utoljára is arra az ötletre bízta magát, hogy az egymáshoz szokott cserkesz-lovak egyike utána talál a másiknak s ráhagyta magát a lova ösztönére. A leányt oda fektette maga elé a nyeregbe.

A paripa a Tamera vára felé tartott.

Félórai futás után, a mint visszatekintett Riumin az elhagyott falu felé, látta magasra szállni a füstoszlopot, a mint a fanatikusok által fölgyujtott templom égett. Azok szavoknak álltak: «elmondhatod a hatalmas czárnak, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen boldog népek, melyeknek férfiai így tudnak meghalni».

VI. A KAUKÁZUSI LÁZ.

A legelső patakhoz érve, Riumin leszállt a lováról s az elalélt leány fejét hűs vízzel locsolva, ismét életre kelté őt.

– Mind meghaltak? Ez volt az első szava a leánynak.

– Kik? kérdé Riumin, bámulást tettetve.

– Öcséim. Rokonaim. Apám. Valamennyi férfi!

– Álmodtad azt, szólt Riumin. Tégedet elűztek velem együtt. Félsz-e velem jönni?

A leány azt felelte rá «nem».

– No hát ülj föl a hátam mögé a nyeregbe s kapaszkodjál belém.

– Hová megyünk?

– Nem tudom. A hová a lovam visz.

Az pedig a Tamera várához vitte vissza őket.

Jó este volt, mire az első rommaradványokat elérték.

A paripa nyeríteni kezdett és sörényét rázogatta. Szavára a távolabb romok közül más ló nyerítése felelt. Azok már ismerősök voltak.

– Az oszszet itt vár rám, mondá Riumin s örült neki, hogy ismét rátalál útitársára a lova ösztöne után. Csak azon csodálkozott, hogy az nem jön eléje, mikor közeledő lova nyerítését hallja.

A tört csapáson visszatalált a több nap előtt elhagyott tanyához. Ott azután meglelte útitársát is.

De minő állapotban.

Az oszszet ott feküdt a fűben, az akolnak készített romboltozat bejárata előtt s nem birt megmozdulni.

Se megmozdulni, se nyugton maradni.

Mert a mellett, hogy lábán állni vagy karjait felemelni nem birta, minden tagja folyvást reszketett és vonaglott, mint egy nyavalyatörősé, arcza zöld volt és szemgolyói sárgák; szája nyitva.

– Mit csinálsz itt? kérdé ijedve Riumin.

– Nem látod? Haldoklom.

– Mi bajod?

– Nem hallod? A békák!

Három-négy sárgahasú, kékzöld hátú béka ült ott a romok nyirkos kövein s fölváltva énekeltek; ha az egyik elhagyta, a másik rákezdte: «ülüm, ülüm chva!»

– Megkaptad a hideglelést? szólt Riumin, odatérdelve mellé.

– Ne sokat ápolgass, mert te is megkapod. Ez ragályos.

– Mit kivánsz? Mit tegyek veled?

– Megcsinálod számomra a «gurbánt», s belefektetsz szépen.

– Nem! Nem! Én azt akarom, hogy meggyógyulj! Légy bizalommal. Meggyógyulsz.

– Jobban tudja azt a chva béka! Hagyj föl velem. Minden varázslója a kerek földnek el nem tudja csendesíteni ezt a reszketést. Vágyom le a hideg földbe. Mindenem ég belül. Ezrével láttam én az embereket így meghalni. Moszkókat és oszszeteket. Tíz közül egy gyógyult meg. Az is nyomorék maradt. Csak arra kérlek, hogy ruhámmal együtt temess el, s kardomat tedd a jobb kezem felől.

Aztán elkezdett félrebeszélni, s szavainak nem volt semmi értelme, fél óra mulva dühbe ment át a hagymáz; ordított, dalolt. Egyszer csak, mintha visszatért volna életereje, fölugrott, elkezdett szaladni, egy kőben elbotlott, s végig zuhant a földön, akkor aztán még hanyatt fordult, a két karját szétterjesztette, és elcsendesült.

Riumin odasietett hozzá.

A haldokló egészen magánál volt már, ráismert útitársára, s nevén szólítá őt.

– Riumin! Vigyázz. A szentet az előbb elhurczolta a bajuszos goszpodár. Még visszajön. Aztán Weljaminoffnak megmondd, ha visszakerülsz, hogy mikor egyszer a Szemes folyó kiszárad, akkor őrizze magát az árvíztől.

Nem lehetett tőle megkérdezni, hogy mit akart ezzel mondani, mert meghalt.

Riumin az egész éjet azzal tölté, hogy sírt ásott utitársa számára. Mikor beléfektette, kivánsága szerint rajta hagyta minden öltönyét, még a saját orosz egyenruháját is, de mégis, mikor a hantot rá kezdte hányni, megesett a szíve azon a szép fényes érdemrenden, a mit ő egy hosszú hadjáratban vivott ki magának, azt nem tudta eltemetni a föld alá, visszavette s eldugta a keblébe, s aztán szép gurbánt emelt a halott fölé, négy hatalmas kővel a négy szegletén. Izméne segített neki a munkában.

Virradat felé elnyomta Riumint az álom. A mult éjjeli virrasztás és a kedélylázító izgalmak úgy ellankaszták, hogy akarata ellen aludt el.

Mikor fölébredt, valami kínos bágyadtságot érzett minden tagjában. Föl akart kelni, de a feje oly nehéz volt és a karjai, mintha mind ólomból volnának. Torka ki volt száradva és szemei égtek. Hátán borzongó hideg futott végig, mely megrázta minden tagját. A chva békák ott ümmögtek köröskörül a falon.

Izméne pedig ott ült a lábainál, s egy puszpanggalylyal hajtotta arczáról a muszkitókat.

– Úgy fázom! rebegé Riumin. Úgy reszketek, mintha valami rémtől félnék! Oh bizony az olyan rém volt, a mitől illik félni. Ugyanaz a rém, a ki Tagánrogban I. Sándor czárnak fülébe sugdosta ugyanazzal a hideg lehellettel: «jer velem! szíved fölött orgyilok függ! nekem van egy jó kis hűvös menedékem… rejtsd el magad oda… ott rád nem talál majd!» És a czár el is ment a suttogásra… Ez a pontusi láz lehellete!

A leány rögtön felszökött, egy nyaláb apró fát vagdalt össze baltával; azután előkeresve Riumin útitarsolyából a tűzszereket, tüzet rakott mellette négy felől, úgy, hogy az mintegy várnégyszögbe volt bezárva. A füst egyúttal a moszkitókat is elűzte.

Riumin tudta már, hogy mi baja? ő is megkapta a kaukázusi lázt. Ugyanaz a halálos vész lepte meg őt is, mely az égaljhoz szokott, edzett oszszetet egy nap alatt kivégzé. Hogy fog az ő vele bánni, az idegennel?

Ime tehát még el sem kezdte az útját, már eljutott a végére. Még nem is látta a legfélelmesebb ellenséget, e földnek az urát, s már elhal, e földnek a lehelletétől. Tűzbe sem kerül; elég volt neki a levegő, a mely annyi ezer honfitársának elég, kik évenkint meghalnak a nélkül, hogy ellenség szemébe néztek volna.

Senki sem segíthet itt rajta. Nincs közelében más, csak ez a leány. Egy gyermek. Egy öngyilkosul kivégzett családnak, egy gyászba borult aulnak kitagadott nyomorultja. Mit segíthetne ez rajta?

Izméne odatette a homlokára a kezét. És szemeibe bámult.

Azután fölkelt, fölvette Riuminnak a puskáját, a mi melléje volt támasztva egy sziklához, meg a baltáját s eltünt vele a sűrű bozótban.

– Ez is itt hagyott, mondá magában Riumin; tudja, hogy ragályos beteg vagyok s ösztöne azt mondja, hogy meneküljön tőlem.

És aztán várt visszatértének neszére.

A lázban szenvedőnek a pillanatok éveknek tünnek fel, a miknek végét nem lehet várni.

Végre hangzott a csörtetés a bozótban. Egyre közelebb jött, megállt. Csúszva látszott utat törni. Utoljára kidugta a fejét. Az a párducz volt.

Hogy sunyta hátra a füleit! Hogy lihegett a piros nyelvével.