Part 4

A bércztömeg valóságos előfok volt; nagy sötét trachitszikla, tetején laposra vágott fennsikkal, melyről várrom alakú sziklacsoportok meredeztek föl, míg oldalaiból félgömbölyű barlangnyílások sötétlettek elő. Egy keskeny ösvény, melyen egyszerre csak egy ló léptethetett végig, vezetett föl a sziklatömeg magaslatára, néhol a meredekebb kapaszkodónál lépcsők voltak vágva az ösvénybe.

– Ez Tamera királyné vára, mondá az oszszet Riuminnak.

– Ez már a negyedik várrom, a miről azt hallom, hogy Tamera királyné vára, viszonzá Riumin.

– Még hallani fogod azt nem négyszer, de negyvennégyszer. A Kaukázus valamennyi folyamának mentét őrzi egy ilyen vár. S Tamera királyné várától sokan visszatértek már, a kik erővel akartak keresztül törni.

– Igaz. Semiramis, Mithridates, Pompeius kénytelenek voltak visszafordulni.

– Mind tudom én azt, csak hogy más neveik vannak közöttünk.

– Hanem akárkié legyen ez a vár, nekünk erre, úgy látom, hogy föl kell másznunk.

A szikla-előfok annyira előre volt dőlve, hogy csaknem elzárta a hegyvágányt. Az összeszorított Szemes folyónak itt már épen semmi martja sem volt. A víz a vár sziklájának az oldalát alámosva csiszolt a maga számára egy félfedett alagutat, mely a medertől számítva, embermagasságnyi lehetett s itt oly sebes rohama volt a hullámnak, hogy azzal szemközt embernek, állatnak előrehatolni lehetetlenség volt. A lépcsőzetes zuhatagok a legjobb paripát is leütötték volna lábáról.

Az előrehaladt nyájak nyomai itt ennél a szorosnál véget értek. Hogy haladtak itt tovább? A vízrohammal szemközt uszniok képtelenség volt: az pedig, hogy oly rövid idő alatt, a mely az orosz hajóhadnak a tengeren megjelenésétől a kikötéséig letelt, a cserkeszek tízezernyi marhái mind egyesével ezen a meredek sziklaúton hajtattak volna keresztül, szintén lehetetlenség.

Majd megtudjuk, ha odafönn leszünk.

Mčzchetisz előre indult a sziklába vágott uton, fegyverét lövésre tartva készen.

– Ezekben a barlangokban párduczok is szoktak tanyázni.

– Az nagy megtiszteltetés Európára nézve. Eddig azt hittem, hogy a párduczok hazája Ázsia.

– Nem igen ismerik ám azok a térképet. Igen sok cserkesznél láthattál párduczbőr nyeregtakarót.

A mint a kalandorok fölfelé haladtak a Tamera várához vezető ösvényen, meggyőződtek róla, hogy a hegyek közé menekülő cserkesz nép a maga csordáival nem ezen az úton haladt végig. Csordajárásnak ott semmi hátrahagyott nyoma. Ellenben az út mellékén, a mint az szélesedni kezd, írtatlan szövevénye látszik a kaukázusi bozótnak. A piros bogyójú repkény, a szagos virágú iszalaggal oly sűrű berekké fonódik össze, hogy a saskával kell rést vágni a lovak előtt. Hetek óta nem járt ezen az úton senki. A fensíkra fölkanyarodó ösvényt elnyeli az öles puszpángbokor s a gyümölcstermő galagonya; a sűrűből csak a siketfajd kurrogása, s a vadmacskák nyervákolása hangzik elő. Évek óta nem járt ezen az úton senki. Talán Tamera királyné óta sem. Annak pedig háromezer esztendeje! De hát merre járnak akkor?

A két lovag a bozót közül egy toronyalakú romot látott fölmeredni; ahhoz igyekezett utat törni.

A torony cyclopi építészet szerint volt összerakva; észak felőli oldalán egy félkerek ablakkal, mely valami üregbe vezethetett le, körülötte félig összerágott csontok hevertek. Valami dúvad tanyája lehetett itt.

A kőfalat befutó karvastagságú repkényen fölmásztak a férfiak a torony tetejébe, hogy onnan a magasról tájékozást szerezzenek maguknak.

Meglepő kép tárult föl előttük. A nap akkor áldozott le a meghaladt hegyek mögött, s a zodiacus fényoszlopa félredült parabolájával világítá be az eget.

Szemben az eddigieknél még magasabb hegygerinczek állták el a láthatárt, valamennyi arany köddel elfátyolozva, s túl a legmagasabb hegyeken, mint valami álomkép, mint egy égre rajzolt felhő csillámlott a fenséges Elborusz.

Közben pedig hullámzó völgyek feküdtek, végighasogatva a sziklákról leomló patakoktól, s ezek a patakok egy völgymedenczében mind egyetlen tóvá egyesültek, melynek csendes smaragd tüköréből az erdő borította hegyoldalak viszképe tetszett vissza. A hol tűz égett a hegyoldalban, tűz ragyogott a tóban is.

Ez a völgy maga aztán ezreivel, meg ezreivel volt megrakva a szarvasmarháknak és lovaknak; a dombtetők fehérlettek a juhoktól, s az uszóbivalyok nyomán a sötét tó felszinén ezüst vonalak huzódtak végig. Itt voltak az elmenekült cserkesz nép asszonyai, gyermekei és minden gazdagsága.

De hogy tudták azt idehozni? Hogy birtak a Tamera vára alatti zuhatag szorosán fölhatolni?

Riumin tábori távcsöve meghozta a fölvilágosítást.

Egy zsilippel a tulsó hegyszakadékból alárohanó Szemes folyam el volt zárható, s egy gát lerombolása által az egész folyam ama tó sziklamedenczéjébe vezethető. Azalatt a Tamera vár alatti szoros, és a Szemes egész medre szárazon maradt, a menekülőknek csordáikkal együtt át lehetett rajta kelniök. Akkor ismét megnyitották a zsilipet, elzárták a megnyitott gátat, s a Szemes rohant tovább az előbbi medrébe, s ezzel a rejtett völgy kapuja be volt csukva. A folyam volt az örökké éber őr: egymaga hadsereg és ágyutelep; stratagema és hadvezér, csalhatatlan és megvesztegethetetlen.

Ha ez a kapuja az «arany országot» elzáró bérczfalnak, akkor ugyan kulcs kell hozzá, a mely felnyissa!

Miért ne? Vas kapuhoz – arany kulcs.

Az a kérdés, hogy kik laknak a kapu közelében, a kik egy jeladásra a Szemes zsilipjét leeresztik s a gátjait felnyitják?

Az utazók ismét leszálltak a toronyból s haditanácsot tartottak a további teendőkre nézve.

A Szemes völgyébe leszállni oktalan merénylet volna tőlük. Ott most a környékből elmenekült abcház nép asszonyai vannak csupán, a férfiak a szucsuk-kalehi erdőkben vannak elrejtőzve, onnan folytatják az éjszakai megrohanásokat; a házaikból kivert, tűzhelyeiktől elüzött asszonyok pedig nem asszonyok most, hanem furiák: azoknak az útjokból ki kell térni. A Tamera várának sziklatömege előfoka látszott lenni egy kelet felé benyuló erdős hegyhátnak, s az ős bükkfarengetegben látszott egy végig kigyózó irtás a hegytetőn, a mi azt árulta el, hogy ott emberkézvágta út van.

Az est közel volt: tanácsos volt e helyen megmaradni. A magas torony oldalában volt egy mindenféle folyondárral benőtt kapuív, e szivós bozóton keresztül baltáikkal bejáratot vágtak a férfiak s ott helyet csináltak éjszakára maguknak és lovaiknak.

Azután az estebéd elkészítéséhez láttak: Mčzchetisz előhuzta a tarisznyából az őzczombokat s fanyársakat faragott hozzá; Riumin pedig tüzet rakott egy kandallónak ajánlkozó romüregben.

A mint a tűz pattogni kezdett, a torony fél körű ablakán belül valami nyüzsgés, nyöszörgés hallatszott. A lovak vették azt legelébb is észre s horkolásuk, nyugtalan toporzékolásuk fejezte ki megijedésüket.

Erre a két férfi is figyelmes lett a toronyüregből közeledő neszre s felvont fegyverével kezében várta, hogy mi jön onnan elő.

Egy kisértet!

Annak nevezhető, nem egyébnek. Ilyen alakot nem teremtett Isten: ezzé csak ember torzíthatta el embertársát.

Egy leány, a kinek arcza még fiatal, de már teli ránczokkal, beesett szemeiben az őrültség lángja s az arcz inkább halálfő, mint emberi kép. Haja összekúszáltan csügg előre s sovány keze, a mint az üregből előmászik, mint valami eltakaró függönyt hárítja azt a hajsátort félre, hogy kilásson alóla. Tagjai soványak s az elkallott rongy, a mi rájuk van vetve, látni engedi az iszonyú sebhelyet, a mit e rémalakon istentelen kezek ejtettek. Jobb kezével azt a helyet takargatja mellén, mintha folyvást visszatérő fájdalom emlékeztetné veszteségére.

Az első rátekintés megmondja, hogy ki ez? Ez az eretnekek szentté csinált alakja. Nem Tamera királynő amazonja, hanem a moraltsikoké.

A szent megszólalt. Valami fájdalmas panasz volt az: hasonlatos a nyügös betegekéhez, a kiknek teher az élet s mégis félelmes halálkínba kerűl a szó, de a szótól még az is szenved, a ki azt hallja.

Oroszul beszélt.

– Oltsátok el a tüzet! s hogy rögtön meg nem fogadták szavát, haragba jött: «parancsolom, hogy oltsátok el». Parancsának hatást szerezni sajátszerű eszköze volt. Elkezdett minden tagja reszketni, fogai összevaczogtak a tehetetlen indulattól, míg a férfiak nem állhatták ki tovább a reszketését nézni s megtették a kivánságát, elfojtották a tüzet rádobált kövekkel.

Akkor aztán odavánszorgott a nyomorult alak hozzájuk és összekuporodva, leült előttük. Olyan kicsiny kis gubaczczá tudta összezsugorítani magát, hogy nem hasonlított emberi alakhoz, inkább varangyhoz. A hol a rongy nem takarta a testét, ott tenyereivel igyekezett azt elfedni. Fázott.

– Miért oltattad el a tüzet, mikor fázol? kérdé tőle az oszszet.

A nyomorult nyafogva felelt:

– Mert az én uram haragszik a tűzre.

– S ki a te urad?

– Az, a ki a nagy barlangban lakik.

– Hogy hiják?

– A bajuszos goszpodár.

– Mi az? Adighe, vagy moszkó?

– Egy párducz.

– Egy vadállat! S az neked urad?

– Az övé vagyok, ha megharagszik, megesz.

– S mit tész vele, hogy meg ne egyen?

– Odaadom neki, a mit nekem hoznak a faluból enni.

– Tehát itt falu van közel?

– Igen. Az «angyalok fiaié».

– Hát te miért nem lakol a faluban?

– Mert én vagyok a szent.

– Tehát hozzád eljönnek az angyalok fiai s neked áldozatot hoznak.

– Minden napra egy kecskeczombot.

– S te azt odaadod a párducznak, azért hogy ne egyen meg? hát aztán magad mivel élsz?

– A húsnak a nedvét kiszivom.

– De hát az angyalok fiai miért nem ölik meg a párduczot?

– Mert az a nagy temető.

– Már hogyan temető?

– Mikor az angyalok fiai azt akarják, hogy a szent elmenjen a mennyországba, s más szent jöjjön a helyébe, akkor nem hoznak neki több kecskeczombot, s aztán a párducz eltemeti magát a szentet.

– Talán neked se hoznak már enni?

– Már két nap óta semmit. Az én uram haragszik nagyon.

Riumin megszánta a nyomorult teremtést, s odaadta neki az egyik őzczombot.

Az mohó kapzsisággal ragadta azt meg mind a két kezével, s egyszerre beleharapott a fogaival. És aztán egész erejéből szivta, szopta belőle a nyers hús nedvét, hogy csak úgy ragyogtak bele a szemei, mint a hiuzé. Hamar jóllakott – egy harapást se nyelve a húsból – a puszta nedvvel. Az őzczombot aztán elrejté az ölébe: «Jó lesz az uramnak».

Úgy örült neki, hogy még egy napig megválthatja az életét. Ezt a nyomorult életet.

Riumin megszánta a szerencsétlen teremtést s odanyujtá neki a pálinkás csutoráját; hadd melegítse fel vértelen alakját e tűzitallal.

A rémalak nagyot huzott a kulacsból, a mekkorát csak lélekzete kibirt; s akkor aztán egész boldogság terült az arczán. Mosolygott. Egy halálfej, egy mumia, a ki mosolyog. S a mosolygás közben meglátszott vonásain, hogy azok valaha szépek voltak. Szemei a legragyogóbb kék szivárványok. A lángital föllobbantá kialudni kész életerejét. Háladatosan tekinte Riuminra s száraz csont kezét odatevé az övére.

– Hány éves voltál, mikor szentet csináltak belőled? kérdé tőle Riumin.

– Tizenhat.

– S hány esztendő óta vagy már szent?

– Már négy óta.

(Csak négy év óta! Tehát e borzasztó eléktelenítés után négy év annyi, mint negyven év! S még négy évig lehet e kinzás után élni.)

– S miért csináltak szentté az angyalok fiai?

– Azért, hogy közbenjárójuk legyek. Én elviszem az izeneteket az Istenhez, s meghozom onnan a választ; jóslatokat mondok és bűnbocsánatot. Csak hogy már nem tudom olyan jól elmondani az Isten előtt, a mit az emberek rám biztak, és az embereknek, a mit az Isten izent. Ezért nincsenek velem megelégedve. Talán haza is küldenek. (Hová: «haza?»)

Riumin kedélyét a szánalom és borzadály tartá elfoglalva ez élő áldozatával szemközt a vallásos tévelygésnek; hanem a ravasz oszszetnek az esze messzebbre járt.

– Mi is az angyalok fiai közé akarunk felvétetni, mondá ájtatos arczczal a szentnek; útasíts bennünket, mit tegyünk, hogy befogadjanak.

E szóra a leány felsikoltott és elkezdett minden tagja reszketni.

– Ne kivánd ezt tőlem!

S azzal, mintha védelmet keresne, háttal Riuminhoz közeledett s kezeit az oszszet felé tartá begörbített ujjaival.

Mčzchetisz inte a szemöldeivel Riuminnak. Ez elérté azt s azt mondá a reszkető szentnek:

– Én is kivánom.

Erre a leány leroskadt a földre és zokogott; de könytelenül. Még a köny forrása is kiszáradt nála régen. Azután térdreemelkedék s inte a két férfinak, hogy jöjjenek hozzá közelebb.

A három alak egymással szemközt térdelt, fejeiket összedugva.

Köröskörül a feketezöld puszpángbokrok sűrű rejteke, fejük fölött repkedő denevérek.

A szent elkezdett tompa, búgó hangon énekelni.

Riumin emlékezett erre a dallamra. Többször hallá azt, csendes éjszakákon, a szabadban táborozva, s most már kezdett kapcsolatot találni az énekhang és a következményei között. Azon az éjszakán rendesen elszöktették a moraltsikok egynehány katonáját.

Azoknak a zsolozsmája ez.

Szomorú, kisértetszerű, gyászszal teljes dallam az, egészen méltó a szövegéhez. A szent két ujját ajka elé tartva dúdolá azt Riuminnak:

«A mit legjobban szeretsz, Azt megöld. A mi legdrágább neked, Összetörd. Testedet feszítsd keresztre Mennyországba úgy mehetsz be Oh Jehova nézz reánk.

Hogy ha véred elfolyik, Ne kiálts! Megszámlálja cseppjeit a Messiás. Jobb ha itt égsz, mint pokolban, Sátán körme tépne jobban. Oh Jehova nézz reánk.

Kiért fiát áldozá Ábrahám, Jefta lányát elnyelé Máglyaláng. Sidrach, Misach, Abadnéget Kövessétek! Tűz nem éget. Oh Jehova nézz reánk.»

Az embernek a hátába áll a borsózás e fanatikus őrjöngés danájától, a mire egy kripta-lakó tanítja az élőket.

A mint az énekhang elnémult, a bozótban megszólalt a párducz röhejszerű hurrogatása s a sűrű lombsötétből két tűzfényű szem ragyogott. A lovak tombolva nyerítettek a boltüregben, míg a fenevad bátran jött elő a bozótból a tisztásra: nem félt az emberektől, tudta jól, hogy ő a bálvány: őt nem bántja senki; ő a nagy «temető», a ki a szenteket bekebelezi.

A szerencsétlen teremtés arczát eltakarta az iszonyattól egyik sovány karjával, odahajítva a fenevad elé a Riumintól kapott őzczombot, a mit az morogva kapott fel s aztán a farkával verve a két oldalát, tanakodni látszott rajta, hogy a pecsenyét egye-e meg, vagy inkább annak az adóját.

Vén párducz volt már, a kinek a vadászat nehezére eshetett, nyugdíjon élődött inkább, s azt a prédát válogatta, a melyik nem védi magát s nem tud előle elfutni.

Ott maradt a lakomáját elkölteni, folyvást rémítve mormogásával a szegény leányt, ki jelenlététől reszketett, mintha láz gyötörné s a mellett alázatosan térdelt az ő zsarnoka előtt.

Az oszszet leszidta a zsarnokot becsületesen.

– Hát te bajuszos goszpodár! Nem szégyenled, idejönni s megzabálni egy szent leánynak az utolsó falatját? Ha becsületes fenevad volnál, te hordanál a pusztában lakó szentnek ennivalót, a hogy megosztotta az oroszlán Mohamed prófétával az antilopét a pusztában, a hogy hordott a holló Illés prófétának zsemlyét a szájában, s te még a szenthez jársz koldulni! előtted van az egész erdő; foghatsz benne vad kecskét, a mennyi kell. Soha se láttam tányérnyaló párduczot. Most sem akarok látni!

S azzal odahajított hozzá egy nagy követ. Erre a párducz nagyot ordított a csörtetve tünt el a bozót között. A paripák ijedve nyeritettek rejtekeikben.

A szent leány a párducz eltünése után is reszketett. A harmattól fáztak érzékeny idegei. Vértelen tagjai egymásra kuczorodva kértek egymástól kölcsön meleget. Riumin még egyszer megkinálta őt a kulacscsal.

– Nem, nem! szólt a nyomorult, elutasítva a tüzitalt s mutatá, hogy az első kortytól is nehéz lett már a feje. Lábai nem birták. Térdein, könyökein csúszmászott vissza a torony üregébe, a hol a szénaágyába elbujhatott, s még azután sokáig hangzott ki a sírbolti üregből:

– Jefta lyányát elnyelé – Máglyaláng. – Oh Jehova nézz reánk!

– Minthogy tüzet nem szabad raknunk, mert arról megtudnák, hogy a Tamera vára előtt idegenek tanyáznak, mondá az oszszet, annálfogva azt tesszük, egyikünk ébren marad s fegyveresen őrt áll, mig a másik alszik. Aludjál előbb te.

Riumin nem mondatta ezt másodszor magának, lefeküdt a földre és elaludt. Az oszszet hagyta őt alunni reggelig. Látta, hogy milyen édesdeden aluszik. A hajnalsugár verte csak fel.

A mint felébredt s körültekintett, félálom mámorában így szólt:

– Hol van a hugom?

Arról a hugáról álmodott, a kivel legutolszor a Czarszkoe Zélo kertjében sétált karöltve.

– Ott van! szólt Mčzchetisz, az odúra mutatva. Már dalol.

A zsolozsma felhangzott a mélyből:

– Jefta lyányát elnyelé – Máglyaláng. – Oh Jehova nézz reánk.

– Siessünk innen!

A bozóton át kivehető volt a csapás, amit az áhítatos testvérek törtek, kik a faluból ennivalót hordtak az angyalok fiai szentjének.

V. AZ ANGYALOK FIAI.

Az «angyalok fiainak» tanyája a rengeteg mélyében feküdt egy szabályos négyszögű irtás közepett.

Az irtványföld nagy táblákban volt mívelve. Egyik koczka felszántott ugart, másik learatott tarlót, harmadik burgonya, negyedik máléföldet mutatott fel; a legujabb törés, fehér virágával tatárkavetést árult el. Ez a föld nincs felosztva, együtt míveli a lakosság s a termékét egyenlőn osztja fel. A moraltsik telepben a communismus uralkodik.

A házak is olyan egyformák mind. Csinosan, jó izléssel készült épületek, magas tetőkkel, a miknek szarufái keresztekben végződnek. Az utczák egyenesek, a falun keresztül folyó patak rendes mederbe van szorítva s onnan rétöntöző csatornák vezetnek szerteszét, s karfákkal ellátott hidak kötik a két utczasort össze. Minden ház mögött gyümölcsös-kert van, s a mosolygó gazdag termés gondos ápolásról tanuskodik. A faluhoz vezető út már a civilisatio nyomát árulja el – a kerékvágást. A moraltsikoknak szekereik vannak, igaz, hogy e tájhoz alkalmazottan hosszuak, alacsony tömzsi kerekűek s azok elé tiz-tizenkét ökör van fogva.

A két utazónak nem volt semmi szüksége a szenttől eltanult zsoltárt énekelni, hogy az angyalok fiainak városába befogadtassanak. Cserkesz ruhájuk volt, dudát, cziterát hordtak magukkal. Az idegent szivesen fogadják itt, az eretnekek csak a saját fajtájuktól félnek.

Munkaideje volt: buzatakaritás; de azért a legelső férfi, a kit megszólítottak, otthagyta a megrakott szekerét az útfélen, hogy elvezesse őket a sztaroszta házához.

Meglepő volt, hogy ebben az országban, a hol minden ember álltól sarkig felfegyverkezve jár, eszik és alszik, az itteni férfiak egészen fegyvertelenek, még csak egy csizmaszárba dugott kést sem hordanak magukkal. Az is feltünő sajátsága volt a népnek, hogy a míg a fiatal férfiak bajuszt és szakállt viseltek, az éltesebbek közül egynek sem volt semmi szőr az arczán. Végül az is, hogy ifju asszonyt és gyermeket nem lehetett az utczán látni. A mi künn járt, az vén asszony volt.

A sztaroszta háza, hova Riumint és útitársát vezették, egész európai kényelemmel volt berendezve; a butorok csinosak s különösen tiszta minden.

A sztaroszta maga jó husban levő magas, erős férfi volt; arcza sima, szőrtelen. Volt két szép suhancz fia. Ez ugyan rendkívüliség az angyalok fiainál; mert náluk egy apának csak egy fimagzattal szabad nemzetségét tovább terjeszteni s azontul «szent» lesz a neve. Hanem ezek ikrek voltak, egyszerre születtek: ez okozta a kivételt a szabály alól.

A sztaroszta maga kereskedő volt. Cserkesz ötvösök által készített ékszerekkel és kirakott fegyverekkel járt egész Szuchum-Káléig a hol még damaskusi és bagdadi kalmárok nagyban vásárolták e czikkeket, s onnan viszont persa és kashmir szöveteket hordott vissza, a miknek a cserkeszeknél volt nagy keletük. Aklaiban nyolczvan teherhordó öszvér állt, a miket utazásai alkalmával pénzért fogadott abchaz fegyveresek szoktak kisérni a szomszéd falvakból. A sztaroszta gazdag ember volt.

Az egész község tehetősségről tanuskodott. A nép dologszerető, keveset eszik és tejet vagy sört iszik, a mit maga készít, nem pálinkát. Mindenben szakított a nemzetével, mintha a nyelvén kivül mindent le akarna magáról vetkőzni, a mi orosz. Valamennyi komoly, nem fecsegő, nem hazug. Nem hetvenkedik, de nem is hizelkedik. Iparkodik, tanul, jót tesz, senkivel harczot nem visel, tür minden bántalmat, mindenért megbocsát; maga nem lop, nem csal, s ha őt meglopják, megcsalják, nem perlekedik érte. Külön vagyona senkinek nincs, hogy az enyim tied fölött veszekedjék; a mit a sztaroszta, mint kereskedő gyűjt, a roppant gazdagság, az arravaló, hogy uj proselytákat szerezzenek vele.

És ez a felekezet a legkegyetlenebbül üldözött népe az orosz birodalomnak.

És ez a felekezet megérdemlette ezt a kegyetlen üldözést.

Száz erényét és jó tulajdonát lenyomja tévhitének egyetlen alapelve. Ők az emberinem kiirtására esküdtek össze.

Mesés gazdagságuk, a mit össze tudnak gyüjteni, megfoghatóvá teszi, hogy rettentő vallásuk számára annyi proselytát tudnak szerezni. Makacsabb, erősebb ellenségei a czár kettős keresztes koronájának, mint minden hitetlene az izlamnak és Buddhának és a Shamannak. Ezek a gyökerében támadják meg az égbenövő orosz fenyőfát.

Riumin azt a tervet gondolta ki magában, hogy a fanatikusok hitközségéhez ragaszkodást tettetve, valahogy alkalmat szerezzen magának valamelyik kereskedőt egy olyan útjában követhetni, a mely a Kaukázus belsejébe viszen, a hol számítása szerint a keresett arany-, ezüsttelepnek létezni kell. Tény az, hogy ott egy egész ötvösművészet fejlődött ki e hegyvilág közepett, melynek remekeit Bagdadtól Londonig és Delhitől Szent-Pétervárig az érczérték négyszeres, ötszörös árával fizetik. Az oszszet által megsugatta a sztarosztának, hogy ők mindketten oszszet-keresztyének, hajlandók az ő felekezetébe áttérni.

A sztaroszta azt mondta nekik: «maradjatok addig a házamnál, míg a szent főlavatás ünnepe elkövetkezik».

A sztarosztának felesége is volt. Szikár, rideg tekintetű alak, az egykori szépség kigyóvonalai mind szegletekké váltak már az arczán. Kevés beszédű teremtés volt. Fiatal leány nem került a szobába. Evés előtt és után, felkeléskor, lefekvéskor igen hosszan imádkozott minden ember, úgy hogy Mčzchetisz mindig elaludt alatta.

Riuiminnak többször a nyelvén volt már megkérdezni házi gazdájától, hogy mi történik a Tamera várában lakó szenttel? de mindig másnapra halasztotta a kérdést.

Egy éjjel, mikor az álom ismét kerülte szemeit, Riumin azt a zsolozsmát hallá megzendülni a mit a tameravári martyrnőtől eltanult. A mellette levő szoba falán hangzott az keresztül.

Ugyanazok a strófák, az égrekiáltó refrainnel: «Oh Jehova nézz reánk!» Most egy mélabúsan csengő leányhang énekelte azt.

Fölkelt az ágyából s addig kutatott, míg a gerendák között, mikből a közfal össze volt róva, valahol fölfedezett egy hasadékot, a melyen át a mellékszobába beláthatott.

A szobában gyertya égett egy asztalon s mellette volt egy Máriakép; hasonlatos azokhoz, a minőket Oroszországban készítenek, arany alapra rikító szinekkel festve s virágokkal körülkoszoruzva.

E kép előtt térdelt egy fiatal leány, kinek karcsu termetét csak egy lenge vékony gyapjuing fedte; de azonfelül, mint egy gazdag aranypalást terült el vállain a hullámzó hosszú hajsátor, mely térdeltében a földet seperte.

A leány finom vonásaiban, nagy tündöklő szemeiben, picziny ajkaiban a legnagyobb áhítat volt kifejezve. Úgy tünt az föl, mint egy álomlátás, mint egy varázsszerű tünemény.

Egyedül volt a szobájában. Mi oka lehetett mély éjszakának idején fölkelni s a szent kép előtt ezt a gyászzsolozsmát énekelni?

Riumin meg akart felőle győződni, hogy nem álmodik-e? Elővette cziteráját s a szobájába áthangzó éneket kisérni kezdé annak húrjain.

Erre rögtön félbeszakadt az ének, a mellékszobában sötét lett, a varázstünemény elmult előle.

– Csakugyan álmodtam ezt is, mondá magában és tovább aludt.

Másnap reggel azt mondá neki Mčzchetisz: