Part 3

Olyan erdőket csak a Kaukazusban lehet látni: a bükk, a tölgy, a platán és a szelid gesztenye oly óriásokká magasulva, mint a legszálasabb fenyő, s az erdő alja tele nőve ölnyi magas puszpáng és tiszafabozóttal, míg a fák derekait mint óriás-kigyók ölelik át a százados vadszőlő tekervényes fonadékai, fönn a fák koronáiban összeölelkezve a repkény örökzöld lombos indáival: ez egy oly végtelen sötét labyrinthot képez, a mibe napsugár le nem látogat soha. A vihar nem képes ezt az összenőtt rengeteget megbontani, s a hol egy ösvény vezet a hallgató országba, az oly sötét, mint egy barlang: állatoknak való, a miknek a szeme a sötétben világlik.

S az út két ily eleven zöld fal között visz végig fel a hegytetőnek.

Csendes, zaj nélküli út ez: emberkéz alkotása, bár a legkezdetlegesebb. A fák kivágva oly szélességben, hogy négy-öt lovas elférjen egymás mellett: a csonka törzsek ott vannak most is az út közepén. A hol ritkás az erdő, ott csak a bozót van kiirtva, s hol az út a folyam medrébe száll le, ott a gázló egyre változik, a hogy a rohanó folyam változtatja zuhatagait s sziklatorlatait előbbre tolja. Hidakat nem építenek itt. A tátongó sziklaszakadékon úgy ugratnak át a lovak. Ezt az útat a «leányok útjának» nevezik: az ide szállított eladó leányok után.

A két lovas nem találkozott sem előttük menő, sem szemközt jövő emberi lénynyel; csak a ragyogó tollú fáczánok repkedtek keresztül a fejeik fölött, egyik fasátorról a másikra. Még négylábú vad sem csatangolt előttük bujkálva, a miből azt lehetett sejteni, hogy az erdők hallgató mélye tele van elrejtőzött emberekkel.

III. A DUCHOBORCZIK.

A mint a szucsuk-kalei kikötőn uralgó első hegy magaslatára felértek, ott egy koloszszális sziklacsompó emelkedett fel a sűrű lombfák közül. Innen a dombtetőről le lehetett látni nyugatra az elhagyott Szucsuk-Kalehra és a tengerre, kelet felé a még magasabb hegyektől körített völgybe.

A völgyben már alkonyi árnyék volt, a hegyoldalban fehér és fekete pontok mozogtak: juhok és fekete hosszúszőrű kecskék.

Az elhagyott város házait és a széthányt erőd romjait pedig tűzvörös visszfényben ragyogtatá az alkonyodó nap, kettősen odatűzve a sötétkék tenger tükréből.

Annak a magas sziklacsompónak a tetején pedig ült valami száz darab sas. Legszebb példányai a kaukazusi keselyűnek. Még csak föl sem rebbentek a lovasok köze ledtére. Úgy látszott, mintha haditanácsot tartottak volna, hogy merre forduljanak?

– Még ma el kell a völgybe jutnunk, mond Mčzchetisz; ott emberi telep van, bizonyítják a juhnyájak s nekünk nem szabad az éjjelt a szabadban töltenünk, mert a lovainkat levágják a farkasok.

Hanem a völgyet elérni már nehéz föladat volt. Az út szándékosan el volt rongálva; kivágott szálfák voltak keresztül-kasul döntögetve, a miken csak a cserkesz lovak tudnak keresztül szökellni.

Késő este volt, mire a legelső tüzet megpillantották, a hogy a fák közül kivillant.

Az pedig sajátszerű tűz volt. Egy gúla alakú gunyhó égett. S ezt a gunyhót egy csoport férfi állta körül, a kik nem hogy eloltani törekedtek volna a tüzet, sőt még boróka- és puszpánggalyakat hánytak rá, a mitől az még vígabban lobogott. Ezeket megint az asszonyok állták körül, mozdulatlan és szótlan bámulva.

A férfiak kurta ködmeneket viseltek, a nők viselete pedig tökéletesen hasonlított a magyar alföldi falvak népjelmezéhez.

– Ah, ezek jó barátok! kiáltá föl az oszszet; ezek duchoborczik. Valamennyi orosz nép közt csupán ők viselnek kurta ködment. Itt szivesen leszünk látva. Most, a mint látom, épen husvétjuk van. Csak arra kérlek, ne mond nekik, hogy orosz vagy s ne kérdezd tőlük, hogy mit csinálnak azzal a nagy tűzzel: az náluk valami ünnepélyes szertartás.

– A mai napra nem esik semmi ünnep: legkevésbbé husvét, jegyzé meg erre Riumin Oleg.

– Akkor hát más ok van erre a szertartásra. Bizonyosan megtudták, hogy orosz sereg szállt partra a közelükben, azért építik azt a nagy tüzet.

– Annak az örömére?

– Annak a gyászára. Akkor ők elkezdik a bőjtöt, s mi ezentul, a míg csak a roskolnik telepeket el nem hagyjuk, nem kapunk egyebet, mint kenyeret és tejet.

– Azon szomorkodnak, hogy védelmezőik újra elfoglalták Szucsuk-Kaleht? kérdé Riumin hitetlenül.

– Természetesen. Mert a míg a védelmezőik távol voltak, addig az abchazok szép jó barátságban éltek velük. Az orosz roskolnikok jámbor, békességes emberek; szőnek, fonnak a cserkeszek számára; szántanak, vetnek, kereskednek, sert főznek; senkinek nem vétenek, őket sem háborgatja senki. De a mint az orosz sereg leteszi a lábát az abchaz partra, első, a ki a földühített cserkeszek haragjának útjába esik, az orosz telepítvényes. Ha pedig a cserkeszekkel ki tudnak alkudni, akkor meg bizonyos, hogy a kozákok jönnek a nyakukra, meg az igazhitűek pópái és tsinovnikjai[3] s azoktól még jobban félnek, mint a cserkeszektől.

Az orosz eretnekek faluja csinos kis telep volt egy rejtett völgy mélyén; utczáját egy patak hasítá át, s a patakon malom is volt, annak a jeléül, hogy itt kenyérevő emberek laknak.

Mikor az égő gunyhó körül összegyült emberek a két jövevényt meglátták: cserkeszül üdvözlék őket s maguk kérték, hogy maradjanak ott éjszakára.

– Mink is duchoborczik vagyunk, meghódolt oszszetek, sugá Mčzchetisz a nép élén álló hosszu szakálu ember fülébe, mire az kezet szorított vele. Férfia, asszonya mind olyan komoly, szigoru, sovány volt: egy fiatal férfit nem lehetett közöttük látni; vén volt az már suhancz korában is mind, egymás között sem igen beszéltek.

A falu véne, a kit Mčzchetisz «prófétának» tisztelt meg, meghivta őket a vallási szertartásukhoz, a mi éjjel megy végbe. Egy nagy tágas, gömbölyű faházban gyűltek össze mind, s helyet foglaltak a lóczákon, külön a férfiak, külön az asszonyok. Középen ült a próféta, egy nehéz tölgyfaasztal mellett. (A máglyát az alatt hagyták égni.)

«Duchoborczi» szó szerint annyit jelent, hogy «szentlélekkel-küzdő.» Az igazhivő orthodoxok e szóból azt magyarázták, hogy a schismatikusok a szent lélek «ellen» küzdenek, holott ők azt értik alatta, hogy a szentlélekkel az ördög ellen.

A próféta olvasta a bibliát, s a gyülekezet hallgatta, kezeiket szépen összetéve: nem különben, mint egy kálvinista falusi gyülekezet a délesti prédikácziót, s Riumin eddig nem talált ebben az egész szertartásban semmi különöst. Egyetlenegy faggyugyertya világítá be az egész gyülekezetet, mely oly csendesen ült a helyén, mint egy halottak csoportja. (Már a leülés maga is nagy hæresis az orthodox egyházban. Mint tudva van, Miklós czár egy német tanárt, ki a szentpétervári Izsáktemplomban, az állásban elfáradva leült, ezért a bolondok házába záratott be, a hol az azután valóban megőrült.)

Egyszer csak azt veszi észre Riumin, hogy a mellette ülő hóri-horgas suhancz elkezdi a szemöldökeit, az állkapczáját rángatni, az ökleit fölemelgeti, a lábával rugdalódzik, utoljára nagyot rikkant, magasra ugrik, s elkezd a levegővel birkózni. A gyülekezet csendesen nézi a magában dulakodót. Nemsokára társa akad. Kettő-három ugrik föl a helyéről, s az is elkezd toporzékolni. Most az asszonyokra kerül a sor. Rikoltozva ugrálnak föl helyeikről. Az ugrándozás elkapja az egész gyülekezetet; mindenki tánczolni kezd, tagficzamító rugdalódzásokkal, utoljára maga a próféta is fölugrik az asztalra, rákezdi a leglehetetlenebb mozdulatok ficzamait, minden combinatión kivül eső hadakozásait karoknak és lábaknak, kezével a térde alatt, fejével a lába között, sarkával a levegőben, úgy birkózza le a láthatatlan rossz szellemet: a szent düh ragadós lesz; Riumin egyszer csak azt látja, hogy oszszet kisérője is belevegyült a szent ugrándozásba, s bakugrások remekeiben tul tesz valamennyi hitsorsosán. Ez nem tettetés. Ez valódi fanatizmus. Már maga Riumin is azt kezdi érezni, hogy a szája rángatódzik, s kezeit kénytelen eldugni az övébe, nehogy ő rá is elragadjon az őrjöngő vidatáncz. A dühöngés addig tart, a míg csak asszony, férfi erőfogyottan ki nem dül, s a földre nem hull. Utolsónak marad az oszszet proselyta, meg a vén próféta maga. Azok legtovább kitartják, s végesvégül, egy groteszk pas des deuxben, a közbeszorult láthatatlan ördögöt előlhátul agyba-főbe úgy összerugdalják, hogy annak lesz mit megemlegetni, ha hazakerül. Utoljára valamelyik leütötte a fejével az egyetlen gyertyát a polczrul, s ezzel vége lett az áhitatoskodásnak.

E kegyeletes szertartás után az egész gyülekezet fölkerekedett az urvacsorájához.

Férfi- és asszonynép kivonult a szabadba ismét. Az égő gunyhó üszkei még most is megvilágíták az egész vidéket. Ezen a máglyagulán túl egész sorozata volt látható valami sajátszerű halmoknak, a mik hasonlítanak a sütőkemenczékhez: elől mindegyiknek ajtaja van. A legutolsót kivéve, valamennyi mind nyitva volt.

A próféta most egy csákányt vett a kezébe s ezt a bezárt agyagdarabot felnyitá vele. Épen olyan agyagtévő tömte azt be, a minőt a mi sütőnéink használnak a kemenczéik elzárására. S csakugyan sütőkemencze volt az.

A próféta egy roppant nagy, hosszukás, halformára idomított kenyeret huzott elő az üregből.

Ezt a kenyeret épen ma esztendeje tették be abba a kemenczébe. Ilyen kenyérrel áldoznak a duchoborczik.

A kenyér a légmentesen elzárt sütőkemenczében nem penészedhetett ugyan meg, hanem annyira ki volt száradva, hogy a próféta csak fejszével tudta szétdarabolni; aztán mindenkinek adott belőle. De mivel azt emberi fog megőrölni képes nem lett volna, az asszonyok mindenkinek hoztak egy fatálat, tele kecsketejjel; az abba beáztatott kenyér aztán megehető volt.

– Mondtam, sugá az oszszet Riuminnak, hogy nem kapunk már ezentul egyebet, mint tejet és kenyeret: azt is tavalysültet.

– A jövő esztendei czipó valószinüleg itt sül, ebben a gunyhóforma máglyában? dörmögé vissza Riumin.

– Az ám, de ne beszéljünk róla.

Ezután valami zsoltárt kezdtek el énekelni a duchoborczik, s igen jó néven vették a két jövevénynek, hogy egyik a dudájával, a másik a cziterájával kiséré a szent éneket. Ezt folytatták addig, a míg a parázs a rakott máglyán csaknem egészen elhamvadt. Akkor mind elhallgattak s a kantákban maradt tejjel végkép elolták a tüzet.

Riuminnak úgy tetszett, mintha a csend közepett valami elfojtott, letemetett hang onnan a föld alól folytatná azt a vontatott, elszomorító dallamot. A próféta felhivta az idegeneket, hogy menjenek éji szállásukra.

Egyike a legcsinosabb fakunyhóknak volt számukra rendelve, a minek az egyik ablaka az őserdő felé nézett. Tulajdonképen nem nézett, mert vak volt: üveg helyett olajos papirral takarva. A vendégek számára vetve volt az ágy birkabőrökből. Mčzchetisz a mint levetette magát a fekhelyére, már a másik perczben horkolt.

De Riumint soká nem engedték elaludni a lelke előtt elvonuló káprázatos képek. A szörnyű fordulat, mely egész életét kitaszítá pályaköréből. Még reggel herczeg és ezredes; a tsinn tizenegyedik hágcsófokán, gazdag és hős, a kinek a neve előtt ez a czím állt: «vycokoprevoszkodithretro» (magyarul «nagyméltóságu-kegyelmes») és este már szökevény, álczázott komédiás, koldus és száműzött, kinek már nincs neve, csak czíme van: «voncsik» (szökött rab).

És aztán az a képlet, mely szerencsétlen családja hosszú útjának szomorú tableauiból egymásba folyik. A megalázott apa, a beteg anya, a gyönge testvér a vigasztalan hómező közepett!

Az élénk képzelet még az álomtündér ölében sem hagyja magát elringattatni. Odaragadja az alvó lelkét a futó szán nyomába, mely kedveseit viszi magával, felmutogatva előtte az erdőket, a bérczeket, a fenevadakat, a mik között végig korbácsolja őket a zivatar. És mindennek emberalakja van, a bércznek, felhőnek, a száraz fának; maga a a zivatar, mint egy bundás, szakálas, süveges rém csapkod a kancsukájával, a villámmal feléjük. S a fenevadak, a mik seregestül rohannak utánuk, mind emberarczot viselnek. Ezek talán a «szakállasfarkasok» a meséből?

És az valami rettenetes: ez az ordítás! Az ember szive lázdobogást kap tőle s tagjain a hideglelés borzongása fut végig.

Riumin felriadt álmából. És azt a rémületes ordítást még akkor is hallá.

Ez nem vadállati, ez dæmoni üvöltés! Mintha ezernyi meg ezernyi ördög versenyezne egymással, hogy melyik tudja a másikat tulordítani? Gunykaczaj, hienanevetés, csikaszvonítás, vérszomjröhögés, fenyegető bölénybőgés, éhes farkas kínordítása, bőszült mén kihivó nyerítése keveredik össze egy érzékzsibbasztó hangzürzavarrá, a mitől reszketés áll az ember inaiba.

– Mi ez? kiált fel Riumin, fekhelyéről felugorva. Nem hallod-e? szólítja társát.

– Hallom, felel ez nyugodtan. Ez a cserkeszek csataordítása. Nem nekünk szól. Aludjunk tovább.

A rettenetes ordítás lassan elhangzott, elveszett a távoli erdőkben s aztán mély csendesség lett.

De Riumin szemeire nem jött vissza többé a szender. Álmának képei az ébrenlét rémhangjaival összeidomultak, úgy tünedeztek végig előtte a mély éjjeli csendben: látható hangok és kiáltó képek.

Egyszer aztán ebben a siri némaságban megszólalt feje fölött egy újabb rejtélyes hang.

Olyan volt az, mintha közvetlen mellette szólalna meg valami test nélküli lélek; azon a mélakisérteties hangon, a mit a dajkamesék emléke hagyott fenn: valami lassu, vontatott, sirbolti dünnyögés:

– Ülüm, ülüm, ülüm, čhva.

– Ki az? kiálta fel Riumin: kindzsálját markába kapva.

Nem felel senki: megint csendesség lett. A kalauz horkolt a maga fekhelyén.

Kevés idő mulva megint hangzott:

– Ülüm, ülüm, ülüm, čhva!

Riumin most már fölczibálta hajánál fogva utitársát.

– Hallgasd, mi szól itt?

Nemsokára ismét hangzott a kisérteties ümmögés.

Erre az oszszett rögtön talpra ugrott s a süvegét, a mit addig vánkosul használt, felcsapta fejére.

– Ez már nekünk szól. Most már lássunk a lovaink után és meneküljünk. Ez a «čhva» békának a hangja. Innen fussunk.

– Fussunk egy béka elől? kérdé boszusan Riumin, ki még alig szunnyadt egy órára valót.

Az oszszet azonban sietett a sötétben megtalálni a dudáját s nem látszott tréfálni.

– Már hiszen a čhva béka se nem olyan nagy, hogy elnyeljen bennünket, se nem olyan mérges, hogy megsebezzen, ha megharap; hanem azért mégis jó előle elfutni az idegennek; mert a hol az megszólal, azt jelenti be, hogy a vidéken megérkezett a jövevények legkegyetlenebb pusztítója: a kaukazusi láz. A čhva béka és ez a rettenetes járvány együtt jelennek meg a földből. Ez a béka több moszkót eltemetett, mint «Kasi Mulláh» és a «murtizigátorok.»

A kisértetes ümmögés nem maradt egyedül; nem sokára az egész aul zengett a vartyogásától, brekegésétől a föld alá hivogató állatnak; Riumin szükségét látta, hogy kulacsából egy jó korty rakival elűzze a tagjaiba állt baljós borzongást. Odakünn hajnalodott már. Tovább lehetett menni bucsúvétel nélkül. A legelső föladat volt, az orosz települők vidékeiből kikeveredni.

Mikor ismét nyergükben ültek a kalandorok s jól eltávoztak a duchoborczik falujától, azt mondá az oszszet Riuminnak:

– Hát tudod, hogy mi volt az a tegnapi tűzrakás a duchoborcziknál?

– Gondolom. A jövő esztendőre való áldozatkenyeret sütötték ki.

– Ugy van. Arra való a kemencze. A hány kemenczét láttál, annyi esztendős a telep. Hanem a kemencze alatt van még valami más is. Egy sirbolt. A tavalyi prófétát, ki mindig a legöregebb ember az aulban, ebbe a sirboltba teszik le elevenen: arra ráépítik a sütőkemenczét s máglyát raknak fölé, hogy a próféta lelke átmenjen az áldozatkenyérbe. Mi a tavalyi próféta lelkét ettük meg. Az idei prófétát hallhattad a föld alul fölénekelni. A jövő évben megsütendő prófétával pedig együtt tánczoltunk. Ez így megy.

Riumin összeborzadt.

– Eltemetik a prófétákat élve!

– Azt teszik a duchoborczik. Nem tudom, a starovecsniknél[4] ki vállalkoznék ilyen föltétel alatt a püspökségre?

– De hisz ez emberáldozat!

– Ez még csak tréfa; ha a moraltsikok közé találunk tévedni, ott majd furcsább dolgokat látsz. Azok olyan kegyes emberek, hogy nem várják be a halálukat, hanem mikor kedvük szottyan hozzá, máglyát raknak, ráfeküsznek s élve égetik meg magukat. Úgy nevezik, hogy «tűzkeresztség». Ezek roppant gazdagok, messze földre eljárnak kereskedni, be a hegyek közé s le a kikötőkig. Az orosz tsinovnikok kegyetlenül üldözik őket, mert a moraltsikok sok katonát elcsábítanak a vallásukra: az áttérőnek tízezer rubelt is adnak. Míg a tízezer rubelben tart, addig vigan él az ember, s ha elfogyott, akkor megégeti magát.

Riuminnak a gondolataiban ez ragadt meg, hogy a moraltsikok messze behatolnak a hegyország belsejébe s azt mondta rá:

– Ezeket föl fogjuk keresni.

– De aztán vigyázz, hogy át ne térítsenek!

Ez alatt lassan fölértek a völgyet bezáró hegyoldal keleti magaslatára. Ez ismét a kikötőt elzáró domb fölött uralgott. A hegytető sziklás gerinczen végződik, s innen, a mint egyszerre elmaradt mögöttük a sűrű őserdő, megláthatták a kalandorok, hogy hajnalodik az ég.

Az volt a különös, hogy nemcsak kelet felől, hanem nyugot felől is hajnalodott. Keletről biborban, nyugatról tűzfényben.

– Tudod, hogy mi az ott? mondá Mčzchetisz Riuminnak. A cserkeszek megrohanták az éjjel Weljaminoff seregét. Annak szólt a rémordítás, a mi téged fölriasztott. Az a tűzfény bizonyítja, hogy sikerült nekik az alvók fejére rágyujtani Szemes várost, s a hogy a cserkesz épületek vannak alkotva, csupa fából, ott ma egy ép hajlék nem marad.

A sasok nem ültek már tanácsot a sziklacsompón, oly tömegben kóvályogtak a szucsukkalehi öböl tája fölött, mint vidékeinken a varjusereg. Ugy látszik, munkájuk akadt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ugy is volt. Az abchazok az éjjeli támadásban az oroszoktól elfoglalt várost a földig leégették, nem maradt a kiszálló sereg számára egy zúg sem, a hova a fejét lehajtsa. Azzal megint eltüntek az erdőben.

Weljaminoff tábornok aztán elküldé Szentpétervárra a diadaljelentést, hogy sikerült Szucsukkálét Szemes várossal együtt elfoglalnia, a cserkeszek tökéletes megsemmisítésével. Részükről volt egy halott. A mire Szentpétervárát fényesen kivilágíták.

IV. TAMERA KIRÁLYNŐ VÁRA.

Az út most a mély völgybe vezetett le. Igen jól kivehető út volt. Alig néhány nap előtt tízezrei a lovaknak és ökröknek vonultak azon végig, miket a Szemes várost elhagyott cserkeszek hajtottak el biztos hegyszakadékaik által védett havasi völgyeikbe. Mindenütt nyomukon lehetett haladni. Még egyéb útjelölők is vannak a Kaukazusban, a benszülöttek «gurbán» néven hívják. Hosszúkás, lapos dombok azok, a négy szegletükön négy kővel. A gurbán az útban elhaltak csontjait takarja. A cserkesznek azért van széles lapátalakú és éles kengyelvasa, hogy ott azon a helyen, a hol meghalt, mindjárt sirt lehessen vele ásni a számára. Derekán a halotti lepedője, talpa alatt a sirverem ásója. Az út ismét letért a Szemes folyó völgyéhez, mely mind jobban összeszorult; a folyamnak hol az egyik, hol a másik partjára térve át, a mikor a cserkesz paripák egész megszokottan vágtak neki a hullámnak s átúsztattak lovasaikkal. A hegyszakadék falai egyre magasabban emelkedtek fel mind a két oldalon; de még e kopár falak is be voltak futtatva repkénynyel és szőlővenyigével. Az útszoros hasonlított egy sziklafolyosóhoz, melyben viszhangot költött a zuhatag zenéje.

E tündérvilági zenekiséret mellett tanítá be az oszszet utitárs Riuminnak a lazisztáni bárdok dalait: a hős balladát Tamera királynéról, a kit a Kaukazus minden népe, mely a «Kartuli» fajhoz számítja magát, a maga őskirálynéjának vall s tőle származtatja le történetét ezredévek távol homályából. Valaha történet volt az, most már csak néprege. Tamera királynő és Semiramis egy időben éltek. Az ozmanok «Van» várát a hegylakók most is «Shemiramgard»-nak hiják. Shemiram volt a legszebb asszony a földön, Tamera a legjobb asszony, s Ariál a legderekabb férfi, Tamera férje. Shemiram köröskörül minden országot meghódított; s a hány királyt elfogott, azt mind férjévé is tette. Mikor megúnta a férjét, akkor megölette. Mikor megölette, akkor megsiratta. Pompás Babyloni kertjében nagyszerű siremléket építtetett a megölt férj hamvai fölé. Egész városa volt már sirpalotákból, mikben megölt férjei laktak. Hire ment Shemiramhoz a legnagyobb hősnek, Ariálnak. Neki ajánlá kezét és országát. Ariál visszaizente: van már nekem királynőm is, országom is, másik nem kell. Shemiram azt felelte: No hát elveszlek erővel. Nagy sereggel jött ellene: hegytetőről nem lehetett végét látni táborának. Ariált követte a csatába, a ki csak férfi volt egész országában. Shemiram maga jött a csatába, megparancsolva vezéreinek, hogy Ariált élve fogják el, meg ne öljék. De Ariál eldobta a pánczélt, paizst, sisakot, úgy harczolt. El is esett az ütközetben, úgy hozták Shemiram elé. Shemiram ölébe vette a halottat, melengeté csókjaival, megfüröszté könyeivel; összehivatta varázslóit, hogy adjanak neki új életet; de nem jött az életre többé. Shemiram a férjei sirvárosában Ariálnak emeltetett legpompásabb halottkastélyt. «Nem adtad a férjedet a babyloni asszonynak!» izent Shemiram Tamera királynénak, «azért megölte a babyloni asszony a kartuli férfiakat s jön az országodat elvenni.» De Tamera királyné lóra ülteté a kartuli asszonyokat, leányokat, sisakot, pánczélt adott rájuk, nyilat, kardot a kezükbe s a kaukazusi várak előtt csonthalmokat csinált az assyr harczosokból s aztán visszaizent Shemiramnak: a kartuli asszonyok megölték a babyloni férfiakat, téged pedig öljön meg az, a kit legjobban szeretsz. Ki ölte meg Shemiramot? A saját egyetlen fia. Tamera nevét pedig megtanulták rettegni a szomszéd népek, s reszketve szóltak a kartuli asszonyokról, a kik lóháton harczolnak s nyillal lőnek; s azért, hogy jobban tudjanak czélozni a meghúzott kézijjal, leányaik jobb keblét kiírtják.

Így szól Tamera királynő regéje, a mit a lazisztáni énekesek vándorútjokban dalolnak.

– Különös, mondá Riumin, a mint utána dalolta az oszszetnek a balladát, hogy a keleti népeknél is megvan az a mese az amazonokról, kiknek egyik keblét kiirták, hogy a nyíllal lőni tudjanak; a hogy ezt görög nevük bizonyítja.

– Ez nem mese, szólt az oszszet, vándorútunkban találni fogunk még ilyen leányokat, kiket most szenteknek tartanak, s jóslatokat mondatnak velük: leginkább a te hazádfiainál, a moraltsikoknál fordulnak elő.

Riumin nem hozta ezt kétségbe. Tapasztalatból tudta, hogy a hol az orosz keresztyének letelepülnek a pogányok között, a helyett, hogy azokat térítenék meg, ők veszik át azoknak a babonáit, bálványimádó szokásait, mysteriumait: emberáldozatok, gyermekek kivégzése, nők, férfiak megcsonkítása hitágazataik rettentő titkait képezik.

A sziklafolyosó visszhangozta Tamera királynő hős balladáját.

– No ezt remekül betanultad. Biztatá Mčzchetisz Riumint, csak egy hiányzik még belőled, hogy tökéletes lazisztani hegyedüs légy. Egy kisérő leány. Azok rendesen másodmagokkal szoktak járni, s míg az énekes dalol és a húrokat pengeti, az alatt a leány tánczolva fejezi ki a történet változatait s némelyik oly remekül tudja azt arczával, kezével, szökelléseivel előtüntetni, hogy azt még az is fel tudja fogni, a ki a szavakat nem érti. Egy szép leány kellene melléd! – Még erre sem mosolyogsz? – Így nagyon jó. – Mert a cserkesz minden nevetés közt a legnehezebb szívvel veszi azt, ha egy leányra nevetnek. Azt «megvenni» becsület; «elrabolni» vitézség; de «elcsábítani» czudarság.

Még emberrel nem találkoztak az útban.

Délfelé Riumin egy őzet lőtt s Mčzchetisznek alkalmat adott szakácsművészetét bemutathatni; a puszpángfa nyersen is pompás tüzet ad, minél finoman meg lehet sütni a pecsenyét. A mit meg nem sütöttek, tarisznyára rakták. A maradék kedves utiteher lesz, a míg a «tejfaló» orosz atyafiak telepén keresztül vergődnek a vándorok; a hol az új települők az istenáldotta Kaukazus földét azzal gyalázzák meg, hogy burgonyát termesztenek rajta. Az óhitüek «malakainok»-nak csufolják a sectariusokat, azért hogy azok pálinka helyett csupa tejet isznak.

A sziklafolyosó szakadatlanul bezárva tartá az utat; még semmi völgy nem nyilt belőle: az előrehaladt gulyák, ménesek mind a két partján a közbeszorult folyónak rücskössé taposták az iszapot.

Egyszer aztán, jó alkony felé, olyan helyre ért a két kalandor, a hol a sziklafolyosó egy tág öbölbe kezdett szétterülni, hanem e bérczkatlan fenekét egy messze kiálló sziklatömeg zárta el.