Part 2

– Hát ha azt mondaná – nem a tábornokod, hanem az orosz czár meghatalmazottja, hogy nincs itt semmi térkép, és nem tudja senki, hogy hol van a titokteljes Udi nép országa? Sejteni sem lehet, mely út vezet hozzá? A te feladatod az, hogy találd ezt ki. Nem is kapsz semmiféle hadcsapatot, a mit magaddal vigy az út kierőszakolására; hanem elindulsz egyesegyedűl, legfeljebb egy szolgát viszesz magaddal, valami hű bennszülöttet, a ki neked mint kalauz és tolmács szolgál az úton. Nem kapsz semmi utasítást. Mégy, a merre világot találsz. Keresed a kalandot. Nem viszesz magaddal más fegyvert, mint a vadászpuskát, medve, párducz és csőcselék elleni védelemre. Hatalmasabb ellenségeknél keresztül segíted magad a barbárok erénye, a vendégszeretet felhasználásával. Kiadod magadat angol touristának. Az angolokat minden vad respektálja. Vagy más szerepet gondolsz ki. A lazisztáni troubadourok az egész Kaukázust bejárják, s minden aulban szívesen látott vendégek. Te jól tudsz cziterázni, énekelni is. Betanulsz egy pár hőskölteményt, felveszed a cserkesz besmetet, fejedbe nyomod a «papást» s keresztül-kasul járhatod ily alakban az Elborus és Kazbek minden rejtett völgyét. A férfiakkal együtt iszod a «kacheti» bort, míg a «kuptsinában» tart, s az asszonyoknak udvarolsz. Mámor között, szerelmi suttogás között legjobban kitudhatod a titkokat, a mik tovább vezetnek. Ha találsz két néptörzset, mely egymásra féltékeny, az egyiket feltüzeled a másik ellen; fölhasználod úttörőnek, s ha végre rátalálsz küldetésed czéljára, előveszed minden fölényedet, a mit daliás alakod, lángeszed, ismereteid, bátorságod biztosít s befészkeled vele magadat a legfőbbek bizalmába. Meghódítod asszonyaikat a csábítás varázshatalmával s kitudod országuk titkait, gazdaságuk kútforrását, védő és támadó erejük nagyságát, erődítményeik elhelyezését, népszámukat, harczmódjukat, összeköttetéseiket és viszálkodásaikat. Tudomást szerzesz vallási és társadalmi fogalmaikról és mikor mindezt megszerezted, akkor vigyázva és minél gyorsabban visszatérsz. – Nos, mit szólnál ahhoz, ha ezt a megbízást intézném hozzád?

Riumin most már egészen komoly arczot mutatott.

– Hát azt mondanám rá, hogy a tábornok úr ma ugyan tréfáló kedvében van. Sajnálom, hogy jó kedve nem ragadt rám. Én katonának szegődtem. Megyek karddal, puskával, a hová küldenek s elvérzeni kész vagyok az orosz birodalomért és a czárért; de komédiásnak nem szegődtem, hogy rajzalbummal mint angol traveller, vagy cziterával, mint lazisztani troubadour barangoljam be a hegyeket; s cserkesz leányok szíveit meghódítani vállalkozzam. – Elég volt a tréfából ennyi mára! A többit másnak engedem.

Weljaminoff tábornok e szóra maga is komoly vonásokra ránczolta eddig családiasan mosolygó arczát.

– Igaza van önnek, herczeg Kalamoff Theodorovics Riumin ezredes. Ez a mai nap különösen nem alkalmas a tréfálkozásra, beszéljünk valami komoly dologról. Ismer ön valami Hertzen nevű fiatal tisztet a hadseregnél?

Riumin összerezzent.

– Jó barátom; felelt ezután nyugodtan.

– Ön szokott vele levelezni is?

– Ugy hiszem, hogy levelezéseinket szigorúan ellenőrizhették.

– Azt nem mulasztották el. Önök egy társulatnak tagjai voltak, a minek a neve «orosz phœnix».

– Az nem titok. A czár engedélye mellett alakult s irodalommal és népismerettel foglalkozott. Az én részvétem tájak és népfajok ismertetésére vonatkozott.

– Tudom. Hanem ennek a társaságnak a tagjai politikai változások előidézésének gyanujába keverték magukat s mindnyájan elfogattak és elitéltettek; maga Hertzen is. A nála talált levelek között önnek az iratai is előfordultak s azoknak a nyomán az ön atyja házánál is kutatás történt, önnek a hazaküldött levelei után.

– Azok kizárólag családi érzelmekről szóltak! sietett hevesen beleszólni Riumin, nem bírva elrejteni felindulását.

– Lehettek bennünk czélzatok, a mik a társulat titkos irányzatára vonatkoztak. Ennek következtében a törvényszék kimondta önre a degradatiót; elitélte önt vállrózsáinak elvesztésére, érdemjeleitől megfosztatásra s hatévi közkatonai szolgálatra a gelendzsiki várőrségben.

Riumin ajkaiba harapott, szemei úgy égtek, majd kipattantak.

– Én még Anapában megkaptam önnek az itéletét; de késtem a végrehajtásával. Azt gondoltam, itt a mód Szucsuk Kahle ostrománál egy különben vitéz katonának alkalmat adni, hogy becsületesen meghalhasson a csatában. Olyan helyre küldtem önt, a hol legbizonyosabb volt a hősi meghalás. Az önvédelmet is megtiltottam. Mit tehetek róla, hogy az ellenség ravasz fogása meghiúsította jó szándékomat.

– Köszönöm, szólt Riumin keserű mosolylyal. Tegyen ön velem, a hogy parancsolva van.

S azzal büszkén emelte föl a fejét, mint a ki érzi azt, hogy leszámolt a világ minden nagy uraival: «nincs semmije és nem tartozik semmivel».

– Hiszen ha ezzel be volna fejezve a szomorú történet! mondá Weljaminoff; de azt is meg kell még önnek tudnia, hogy ősz atyját herczeg Kalamoff Stefanovics Tódort, ugyanez ügy miatt elitélték Szibériába deportáltatásra.

– Atyámat! kiálta fel Riumin indulatosan. Az én szegény atyámat. A hang elszorúlt a torkában.

Weljaminoff tábornok folytatá azzal a merev egykedvűséggel, mint ha egy viaszalak beszélné el mindezeket.

– Egyelőre csak Jekaterin várba küldték őt fogságra.

– Meghal, ha anyámtól elszakítják! rebegé Riumin reszkető ajakkal.

– Hát hiszen nem szakítják el tőle. A herczegnő is követi férjét a fogságba.

– Hogyan? Az én anyám! Az én szegény, szenvedő anyám; a kinek az életét csak a gondos ápolás tartja fönn, elhurczolva Szibériába! Megfosztva minden kényelemtől, a mi beteg testét fenntartotta, megfosztva minden ápolástól!

A köny elfojtotta szavait; a nagy erős férfi el kezdett zokogni, mint a gyermek s arczát eltakarta tenyerével, a mi kard és lándzsaforgatásban kérgesült meg.

– Hiszen nem lesz megfosztva az ápolástól, vígasztalá őt Weljaminoff tábornok. Ott lesz mellette leánya is.

– Micsoda? Még hugom is! kiáltá fel Riumin s könyeitől nedves kezét most már ökölre szorítá. Tatjánám! Az én kedves kicsinyem! – Ugy tudom, hogy menyasszony volt!

– Akkor meg ne mondja ön nekem a vőlegénye nevét, mert még azt is bajba keveri.

Riumint átfutotta a düh, fejébe tódult a vér; egy mozdulata azt árulta el, a mint jobbjával vállrózsájához kapott, hogy saját maga akarja azt onnan letépni, hogy előljárójának a lábához s a szentséges hatalomnak a szeme közé vágja azt, s aztán sarkával tapossa össze vérével szerzett érdemrendeit; hanem a másik perczben már lehűté lángbaborult lelkét az a gondolat, hogy indulatoskodásával megint családja sorsát nehezítené; aláereszté kezét s csendes hangon szólt:

– Mennyi időre van atyám elitélve?

– Fogsága csak három évig tart s a szelídebb fokozatú.

Külön házban lakik. Igaz, hogy annak csak egy szobája van, s abban rajta és családján kívül még annak a négy katonának is ott kell tanyázni, a kik őrizetére vannak rendelve s a kik közül egynek mindig ébren kell lenni és vigyázni minden mozdulatára. Hanem azt megszokja időjártával az ember.

– És ha a három év letelt?

– Akkor elszállítják Irkuczkba, vagy Nercsinszkbe, s az ólombányákban fog dolgozni. Itt már csak minden héten egyszer láthatja a családját, úgy hogy azok látogatják meg a bányában. Biz ez nehéz sors. De utóbb ezt is csak megszokja az ember. Itt megint három évig fog maradni.

– És azután?

– Azután felszabadul, s csupán belebbeztetni fog a tobolszki kerületbe, a hol a nyestvadászok telepét fogja szaporítani. Ez már olyan sors, a hol teljes szabadsága van mindenkinek; – de azt, mondhatom, hogy soha se szokja meg az ember…

Riumin most már elhallgatott.

– No úgy-e, hogy ezek már elég komoly dolgok Kalamoff herczeg? szólt Weljaminoff tábornok. Már most hát édes Riumin, mit gondolsz, ne térjünk vissza az elhagyott tréfás tárgyra megint? Ha azt mondanám még egyszer: eredj el, járd be, a mi hegy és völgy van a Kubán és a Terek között; igyekezzél feltalálni azt a vidéket, a melyben a Kaukazus aranytelepei vannak; ha megtaláltad, jőjj vissza. Akkor megkapod újra vállrózsáidat, a vezényletet azon hadoszlopnál, mely e vidék elfoglalására lesz kiküldve, a kormányzói rangot e fölfedezett tartományban, s azon a napon vissza lesz híva a családod, ha három év alatt hajtod ezt végre, a jekaterinvári fogházból, ha hat alatt, a bajkáli ólombányából, ha kilencz alatt, a tobolszki vadászgunyhóból s ismét visszakapja apád palotáját és uradalmait, anyád zsöllyeszékét és hugod a vőlegényét; – nem nevetnél ki vele?

– Elfogadom azt; suttogá Riumin.

– Ez már okos szó volt. – Most már rajtad áll a választás.

Mint angol utazó akarsz-e barangolni, a mihez sok pénz kell, de a mennyi kell, rendelkezésedre áll; vagy pedig mint kóborló nemzeti bárd, a mihez nem kell egyéb, mint egy czitera.

– A cziterát választom.

– Az mindegy ám; mert a mi pénz erre már egyszer utalványozva van, akár te viszed el, akár más; többet a maga kútforrásához vissza soha nem folyik.

– Akkor küldje ön el a nekem szánt összeget szegény atyámnak, hogy nyomorát enyhíthesse vele.

– Hidd el nekem Riumin, hogy a mennyi kézen ez a pénz keresztül menne, a te apádhoz egy rézkopek se jutna el belőle. Majd segít az öreg magán. Megtanúl kosarat fonni, vagy pipát faragni. Az anyád is tud kártyázni s megteheti, a mit Trubetzkoi herczegnő tett, hogy leül az őrül berendelt katonákkal kártyázni, s minden nap elnyer tőlük annyi kopeket, a mennyivel a családját élelmezheti. Az asszonyok a megélhetés dolgában nagy mesterek. Te ha csakugyan azt a vándorlási módot választod, a mihez nem kell úti költség, legjobban teszed, ha a fölösleges pénzedet eltraktálod a bajtársaiddal. Még most a kantintartónak vannak borai s még most a tiszttársaid megéljeneznek, ha megitatod őket; holnap, mikor megtudják, hogy degradálva vagy, úgy is elfelejtik nevedet.

– Megtudják?

– Természetesen. Nekem is ki kell hirdetnem az itéletedet és egyúttal azt, hogy megszöktél, s a ki élve visszahoz, ezer rubel jutalmat kap. Ezzel kettős czélt érek el: egyet azt, hogy te ugyancsak sietni fogsz magadat minél előbb túl tenni mindazon a vidéken, a hová az orosz fennhatóság kiterjed, másikat pedig, a sokkal fontosabbat, hogy mihelyt e hirdetményem az ellenség kémei által, a kikkel körül vagyunk untalan véve, szépen elterjed, téged abban az esetben, ha valahol mint idegent fölismernek, nemcsak hogy meg nem ölnek, sőt még oltalmazni fognak s elősegítenek a továbbmenekülésben, azt gondolva, hogy a mi üldözöttünk vagy. Látod, hogy milyen jól gondoskodtam rólad.

– Köszönöm.

– No hát ne soká időzz. Keress magadnak egy kalauzt, ne abcházt, mert az ostoba, ne is csecsenczet, mert az áruló, hanem oszszetet, a ki hű és okos. Hajadat, szakállodat fesd be feketére, mert a szőke gyanus szín a hegyek között. Aztán vigyázz az életedre és az egészségedre. Tudod, hogy neked nem szabad meghalnod! Használd föl minden tehetségedet, hogy minél előbb czélhoz juthass. Tehát a viszontlátásig.

S azzal kezét nyujtá neki.

Még ma tehette. Még ma nem volt kihirdetve Riumin itélete, mely őt infamiával sújtja.

II. MČZCHETISZ, AZ OSZSZET KALAUZ.

Mire Rumin visszatért a csapatja által megszállt házhoz, már ott várta az előre küldött oszszet kalauz.

Alacsony, szikár alak volt, világos szinű kaukázusi jellegű arczczal, nemzeti viseletben, a mit kiegészített az oldalára kötött saska, az övébe dugott kindzsál és pisztolyok, a mellére csatolt ércztölténytartó, az övéről lecsüggő kulacs és lőportülök, a nyakából lelógó érczsíp, a hátára vetett duda, a vállára akasztott hosszú puska s a csizmaszárába dugott pipa. Míg ha háttal fordult, ott is lehetett az övébe dugva látni a vándor utensiliák folytatását, a kurtanyelű baltát és a sallangos dohányzacskót. Ez is elmondhatta a bölcscsel, hogy «omnia mea mecum porto.»

A mint Riumin egyedül maradt vele a hán toronyszobájában, melynek ablaka a hegyek felé nyilt, az oszszet a fajánál szokásos üdvözlet után, a mi abból áll, hogy a köszöntő a tenyerét végighúzza az arczán, egy levelet adott át Riuminnak Weljaminofftól, a miben csak ennyi volt írva: «Bízd magadat erre az emberre, ő a mi hívünk.»

– Te fogsz a vezetőm lenni? kérdé tőle cserkeszül.

– Én.

– Tudod hová megyünk?

– Egy országba, a mit nem tudunk hol van.

– Hiszed, hogy rátalálunk?

– Hogy odatalálunk, azt hiszem; hanem hogy visszajövünk-e, azt nem tudom.

– Miről gondolod?

– Mert már három bátyám elindult erre az útra s egy sem tért vissza.

– Megölték őket?

– Hiszen csak egyedül mentek. Magányos kalandozót a cserkesz meg nem öl.

Ezalatt Riumin hozzáfogott a toilettjéhez. Utibőröndjéből kiszedte a cserkesz viselethez szükséges alkatrészeket, a miket a vadászkirándulásoknál használni szokott, a georgiai harcztalan táborozás alatt. Minden orosz tisztnek a Kaukazusban van cserkesz ruhája, a mit vadászaton hord: a nélkül könnyen ő maga lenne a «vad». E közben az oszszet neki gyürkőzött s a magával hozott dióhéjolajjal bedörzsölte Riumin haját, szakállát, míg az szép gesztenyeszinűvé lett.

– Tehát azt hiszed, hogy akadálytalanul hatolhatunk be a hegyek közé? kérdé rögtönzött komornyikjától Riumin. Nem hiszed, hogy felismerik bennem a kiejtésemről az idegent.

– Sőt bizonyos, hogy felismerik az «idegent», mert itt minden völgy népe más nyelven beszél; hanem egyet megért mindenki, a nemzeti dalt. Ez mindenütt ismeretes. «Tamara királynő hősregéje», «a gruzi királynő vérboszúja» olyan dalok, a mikkel a lazisztáni énekesek az egész Kabardát és Csecsniát bejárják. S ha azokat tőlem megtanulod s szép csengő hangod van, repülhetsz vele, mint a madár egyik fáról a másikra; mert a cserkesz szereti a dalt, de maga nem énekel.

Riumin megkisérté próbáját adni a hangjának. Az oszszet el volt tőle ragadva.

– Ha így tudsz dalolni, bele fojtanak a borba.

– Hát a cserkeszek bort is isznak?

– De még mennyire! Hisz ez az őshazája a szőlőnek.

– De a próféta megtiltotta a boritalt.

– A megholt próféta. De az élő próféták felszabadították s a cserkesz azokra hallgat és megiszsza, a mit Allah és a Daal adott.

– Hát az kicsoda?

– A Daal a «suani» nép istene, a kik között az «Udi» az uralkodó faj. Ezeket akarjuk épen meglátogatni.

– S hiszed, hogy eljutunk hozzájuk?

– Csak az «elátkozottak» völgyein áthatolhassunk épkézláb.

– Kik azok az elátkozottak?

– Azt neked jobban kell tudnod. Ti külditek őket ide. A te fajodbeli népek, a kik otthon nem tudnak a többiekkel megférni. A hány ault alakítanak, annyiféle vallásuk van: valamennyi mind keresztyén, egyik mondja: «raszkolnik», a másik «moraltsik»; a harmadik «bespopovczi»; a negyedik «skoptsi»; megint tovább a «čhlistik», a kik a bolhát meg nem ölik, mert embervér van benne, hanem a kis gyermekeket elássák élve; vagy még aztán a «duchoborcsik». Ezek mind gyülölik egymást, s meg nem nyitják az ajtót az idegen előtt, s ha nem úgy van a kabátod szabva mint az övék, ha nem úgy veted a keresztet, mint ők, ha nem úgy dörzsölöd a nyelveddel az «rz» betűt: akkor nem kapsz tőlük egy falat kenyeret, egy ital vizet, s kalauzolás helyett belevezetnek a mocsárba. S ha még a «bezszlovecsniék» közé tévedsz, ott járod meg hiresen. Azoknak a vallása azt kivánja, hogy némák legyenek. Se pénzért, se ütleggel egy szót ki nem vehetsz belőlük. A hová a magatok keresztyén faját beültettétek, ott meg kell veszni az utazónak, ha nem vitt magával fegyvert, ételt, italt, meg bundát.

– Hát te nem vagy keresztyén?

– Oh igen, mi oszszetek mind keresztyének vagyunk.

– Mikor kereszteltek meg?

– Legelőször most hét éve, s azóta minden évben egyszer.

– Tehát hétszer?

– Biz igen. A hatalmas Woronzoff herczeg kihirdetteté, hogy minden oszszet, a ki megkeresztelkedik, kap egy rubelt, meg egy inget. S az ing bizony csak elszakad egy esztendő alatt, ha viselik; aztán egy rubel is jól esik.

– Tökéletesen igazad van. Hát aztán keresztyén istentiszteletre elszoktál-e járni?

– Ha hozzájutok, eljárok a duchobortzikhoz.

– De hát miért a duchobortzikhoz?

– Mert azokat legjobban megértem, aztán a ceremóniájukba is legjobban beleegyezem. Tánczolva és ugrálva dicsérik az Istent.

– De tudod-e, hogy azok nem igazhivők, hanem eretnekek?

– Hiszen próbáltam az igazhivők között is; de rosszul ütött ki. Egyszer a megkereszteltetésem után a pap ottmarasztott, hogy várjam végig, mi lesz? A két keresztkomám megfogta az övemet, hogy el ne mehessek. Én szépen feltettem a papást a fejemre. Arra odajött a pap s úgy pofonütött, hogy a szemem is szikrát hányt. «Azt hiszed, hogy teveólban vagy, hogy a papást fölteszed a fejedre?» Akkor aztán elkezdett a pap magamagának valamit beszélni olyan nyelven, a mit senki sem értett. Gondoltam: az én rám nem tartozik. Mondom az egyik komámnak: «hát csak nem adod a kanczatevédet az én hóka lovamért?» Rám förmedt, hogy ne lármázzak. «Még a csikaját is odaadom ráadásul», mondok. Erre befogták a számat s a fejemre kopogtattak. A pap meg csak egyre énekelt meg ivott; de engem nem kinált. Nagyon untam a dolgot: akkorákat ásítottam, mint egy agár. Szerettem volna leülni a földre: de az sem volt szabad. Kaptam magam, hogy el ne aludjam, előhúztam a pipámat, megtöltöttem a zacskómból s aztán neki fogtam, hogy majd kicsiholok. Hát akkor látom, hogy nincsen tűzkövem. «Melyitek lopta el a kovámat?» mondok az egyik komámnak. Az jól oldalba döfött a könyökével. Akkor a másikhoz fordulok szépen kérve: «add ide kölcsön a kovádat.» Az meg azt mondta, hogy neki sincsen. Erre a pap odajön felém: a kezében lóbál egy nagy füstölőt, tele parázszsal: «utczu de jó, hogy épen jösz, mondok neki: adsza egy kis tüzet a pipámba.» Arra fölkaptak a levegőbe, kezemnél-lábamnál fogva, s úgy kidobtak az ajtón, hogy az orrom is betörött. Hát hogy menjek én oda, a honnan kidobtak, holott senkit se bántottam?

Riumin el se mosolyodott.

Ezalatt összekapcsolá az ötven apró ezüstgombot, a mi a besmetet összetartja s engedé az oszszettől a dereka körül csavargattatni az övet, mely gyönyörű aranynyal áttört kashmir-szövet volt; szétbontva egész palást, övnek pedig ötször átéri az ember derekát s abba jön a cserkesz kindzsálja és pisztolyai: az lesz a halotti lepedője, ha a csatából meghozzák: az a fehér aranyos öv.

– Mi a neved? kérdezé Riumin az oszszettől.

– Mčzchetisz.

– Furcsa!

– Biz az oszszet nyelvhez erős tüdő kell.

– S hát én aztán valahányszor híni akarlak, mindig trüszszentsek? Mčzchetisz!

– A mire én viszont mindig nagyot karistolok a torkomon, s egyet köpök, a mi annyit tesz, hogy «zdrawtvoujtje!» (légy üdvöz.)

Az orosz nyelv sem enged az oszszetnek, ha birokra kerül a dolog.

Riumin ennek se nevetett.

Az oszszet most fejébe nyomta neki a magas papást, lefelé húzta a bajusza végeit s aztán eléje tartotta a kézi tükröt, hogy nézze meg benne magát.

– No hát nem vagy a legszebb cserkesz?

És Riumin még arra sem mosolyodott el, a mi pedig rendes, hogy az ember elvigyorodjék, mikor a tükörben meglátja magát szokatlan álczában.

– Még az anyád sem ösmerne rád, mondá az oszszet.

– Hallod-e Mčzchetisz, szólt Riumin szigorú tekintettel. Mindig ilyen tréfás ficzkó vagy te?

– Én uram? Én sohasem vagyok tréfás ficzkó. Most csak kipróbáltalak, hogy tudsz-e igazán cserkeszül?

– No, és elég mélyen vettem a hangot?

– Nem az teszi meg egyedül, hogy milyen mélyből tudja valaki a szavakat feleregetni, mintha nem is melléből, de a hasából beszélne föl, hanem az, hogy milyen komoly tud maradni? A cserkesz férfi nem nevet soha. Azt tartja, hogy a kaczaj asszonyok és gyermekek hangja. A mint azt a kort eléri, hogy fegyvert kap a kezébe, nevetés ki nem jön a száján soha. Az orosz pedig mindig röhög. Kettő-három: ha összejön, alig vált három szót, már vihog. Sőt messziről vigyorog egymásra, ha összetalálkozik. Erről ismer rá álruha alatt is a cserkesz. Bohó kalandokat mesélnek a lakoma alatt, ivás közben. A ki elmosolyodik, az idegen, az moszkó! A cserkesz arcza mindig olyan marad, még a dáridó közepett is, mintha mindig apja, anyja, huga volna ellenség fogságában, s folyvást azon törné a fejét, azokat hogyan szabadítsa ki?

Riumin, belőled jó cserkesz lesz!

Riumin még a cziteráját kereste elő, a hű bajtárst, a ki a kaukazusi favárak unalmas napjait szokta neki megrövidíteni. Azt egyenruhájáról levett vállszalagjára kötötte s úgy akasztá a vállára. A vállszalagon az Alexander Newszki érdemrende csüggött. A czitera pedig egy szinlapba volt takarva, mely a moszkvai hires udvari hangversenyt hirdeté, a hol Riumin is bemutatta művészetét a herczegekből és fejedelmekből álló közönség előtt; (ugyanakkor Shakespeare Hamletjéből is előadtak egy felvonást, mint tudva van, a czár parancsára orosz egyenruhákat használva a dán darabban) Riumin eldobta a földre a szinlapot is, meg az érdemrendet is.

– Ohó! szólt az oszszet utitárs, ennek még én mind hasznát vehetem. S felszedte a szinlapot, meg az érdemrendet s eldugta besmetje zsebébe.

– Hanem már most így átöltözötten nehéz lesz innen kimenni, mondá Riumin. Az őrtálló kozák megjegyezte, hogy ide a toronyba egy orosz tiszt, meg egy cserkesz jöttek fel: két cserkeszt az innen visszamenni nem enged.

– Azon könnyen segítünk, szólt az oszszet. Én felveszem a te egyenruhádat; te pedig a hátadra veszed az én batyuba kötött öltözetemet, dudámat s hozod utánam. Azt már nem jegyezte meg a kozák, hogy a magasabb volt-e az orosz, vagy az alacsonyabb?

Úgy történt. Mčzchetisz felvette Riumin levetett öltönyeit s Riumin ment utána alázatosan. A tábori jelszót ismerték. Az oszszet két egymáshoz szokott cserkesz lovat, jó hegyjárókat, hozott kettőjük számára: más ló a kaukazusi sétából kidől. Lovaikon ülve a Szemes part mentében eljutottak feltartóztatlanul az utolsó előőrsig, a hol négy kozák volt felállítva. Három a nyeregben ült felvont karabélylyal, a negyedik lováról leszállva, kalapácscsal igyekezett valami irott papirost felszegezni egy, az út közepén álló terebély bükkfa törzsére.

– Mi az? kérdezé tőle az oszszet.

– Egy ukáz! felelt a kozák, tisztelegve az ezredesi egyenruha előtt.

Az oszszet odalovagolt Riuminnal s olvasá magában mind a kettő a hirdetményt.

«Szucsuk Kaleh. Mai napon Kalomoff Riumin Theodorovics Oleg, egykor herczeg és ezredes, most pedig degradált közkatona, kit a szentpétervári senatus hütlenségért elitélt, zászlójától megszökött. A ki élve visszahozza, ezer rubel jutalmat kap. Weljaminoff tábornok.» Következett a szökevény személyleirása.

– Ez ugyan sarkal bennünket! dörmögé az oszszet Riuminhoz. Azután a kozákhoz fordult, parancsoló szóval:

– Tudsz te olvasni?

– Hogy ne tudnék!

– Hát akkor minek szegezted fel megfordítva a hirdetményt? (A hirdetmény pedig jól volt felszegezve.)

– Hát meg van fordítva? No várj, majd megigazítom. Mert hát csak pénzt tudok olvasni, aztán meg a katonákat megolvasni, meg ha valakit hideg lel, arra ráolvasni; de papirosrul olvasni – nem vagyok én pópa!

Azzal kihuzogatta a fogával a fából a szegeket s aztán megfordította a hirdetményt fejével lefelé.

– Aztán ne olyan alacsonyra szegezd, hogy könnyen letéphessék, hanem jó magasra, te «durák».

S azzal jót húzott a kozák hátára a nogajiszkával, a mi nem más, mint egy légycsapó alakú bőrkorbács, a mi ezen a tájon a beszélgetéshez mulhatatlanul megkivántatik. Ez a hangsúly.

A kozák aztán felállt a lova hátára s olyan magasra szegezte fel a megfordított hirdetményt, hogy ott földi ember hozzá nem férhetett.

– Most már ballaghatunk csendesen, szólt az oszszet s halkan léptetett előre a lovával az úton, míg annyira haladtak, hogy a fák eltakarták őket a kozákok elől. Akkor azt mondta Riuminnak: – Már most add ide a besmetemet és a papásomat, hadd öltöm fel az orosz egyenruha fölé, mert ez könnyen kilikad ebben az erdőben.