Part 19

Az ezernyi lovasnép mind utána rohant a szökevénynek és a szöktetőnek. Ütötték a tám-támot, fujták a kürtöt; az egész sivatagot fellármázták, mindenünnen lovasok ugráltak elő; egy csoport útját is állta a menekülőknek; de Talapór khán, mint a hadisten maga, úgy vágott közéjük, egyet fejbe, mást nyakszirten csapott fejszéjével, a többi eloldalgott a keze ügyéből. Ez alatt elértek az Urtán tóhoz, onnan Talapór khán kürtszavára a félszigetről előrohant a száz kalmuk harczos, s míg azok összeverekedtek a khánt és a menyasszonyt legközelebb érő üldözőkkel s feltartóztatták azokat, azalatt a menekülő pár nagy egérutat nyert előttük s végre eltakarta őket a sötét éjszaka.

De az éjjeli árnyak csak megnehezíték, de meg nem állíták a szörnyű hajszát. Tovább folyt az, erdőkön, mezőkön keresztül, meredek hegyoldalaknak fel, mély hegyárkokba alá. S míg hátuk mögött az üldözők vad ordítása üvölté be a pusztát, köröskörül a vésztüzek kigyuladtak a hegyormokon, fegyverbe szólítva az egész mongol népet.

És Ain Kháne ennyi veszély, rémség között látta Talapór khánt meg nem rettenve, arczczal fordulni a halállal szemközt; látta őt útját álló ellencsapatok közé merészen bevágni, szétszórva azokat, mint farkas a juhnyájat, látta őt futását gátoló folyamok zuhatagaiba vakmerőn beleszöktetni, társnőjét magával rántva, s a feje fölött átcsapó hullámot korbácscsal megütni s azt a vizet, mely csaknem megfojtá, visszaköpni az üldözőire, kik nem mernek utána rohanni, hanem messze lekerülnek, a sekélyes gázlót keresik, újabb egérutat nyeretve a menekülőkkel. S e vágtatás ezer veszélyen keresztül így tart reggeltől alkonyatig s estétől virradatig. Az üldözők rohamát fel-feltartja egy-egy újabb segédcsapat, de az csak annyi annak, mint a tengernek a homoktorlat. Mint a zúgó tenger jön utánuk harsogva a mongolok, dzungárok haragos tábora s ők csak ketten vannak már, mire a nagy homokpusztára elérnek, melyen túl a Sachalim Ula csillámlik. Itt egy új ellenség támad eléjük szemközt. Tábor az is, tenger az is. A homokzivatar az, a puszták réme. Az ég elsötétül, a szélfergeteg homoktölcsérei, mint egetemelő oszlopok orsóznak végig a sivatagon; a fövény hullámra kel, mint a háborgó tenger. A két futó e két bőszült óriás közé jutott.

Melyiknek adja meg magát?

Egyiknek sem.

– Mersz-e velem jönni tovább? kérdi Talapór khán a menyasszonyt.

Az a szemébe néz a férfinak s azt hiszi, hogy az egy isten.

– Megyek veled!

S Talapór khán neki vág a homokviharnak, keresztül vágtatva a leánynyal, két közeledő homoktölcsér között: a «szél menyasszonyai» között harmadik menyasszony. A forró homok éget, mintha tűzzápor volna. Le kell előtte feküdni a földre. Talapór khán keblére fekteti Ain Kháne arczát s köntösével takarja el, hogy a forró szél meg ne fojtsa; a fövény elsirolja őket, hogy csak a férfi kevély feje látszik ki a föld alól.

A vihar elvonul, Talapór khán kivonszolja a homok közül vele eltemetett társnőjét, szájába tölti kobakjából az utolsó maradék italt, életre támasztja; aztán a paripák után lát. Azok közül csak egy maradt élve: Talapór kháné, a menyasszony paripája a homokba fuladt. Most Talapór khán maga elé emeli a nyeregbe a leányt s így viszi az aléltat tovább az ölében. Csendesen haladhatnak már előre: az üldözők táborát is szétkergette a vihar. Tisztára seperte az a láthatárt. Az utolsó mén még kitart. Kettős terhével is elüget a Sachalim Ula partjáig. Ott nagyot iszik a fekete vizből s aztán biztatás nélkül beleveti magát, s átkaptat prüszkölve a tulsó partra, ott megrázkódik, térdre rogy, nagyot nyerít, gazdája szeme közé nézve megtört szemeivel, még egyszer csülökre kap, aztán levágja magát s kileheli nemes páráját.

Hazáig elhozta az urát.

Itt aztán már Talapór khánnak az ölébe kellett venni az elalélt leányt s így vinni tovább.

És az a férfi, a ki annyi napon és éjszakán át, egyik paripáról a másikra szökve, vágtatott úttalan országokon keresztül, harczolt, vérben fürdött, ellenséget gázolt, agyonnyargalt lovának a husából evett s akkor ivott, mikor a fejét elborító zuhatag megbuktatá s ez idő alatt álomra le nem hunyta a szemeit; a rettentő roham után, melyben elhullott mind az ezer kisérője, melyben elveszett az utolsó két paripája is, melynek a végén az érczből alkotott hős menyasszony maga is, mint egy bágyadt, halavány gyermek roskadt össze, megvallva asszonylétét, ez a férfi még akkor bírt elég testi-lelki erővel, felvenni a karjára az elrabolt menyasszonyt s úgy vinni azt a legközelebbi emberlakig.

Az pedig a feleségének a sátora volt.

A jó Arizme, mikor megtudta, hogy férje minő útra vállalkozott, leköltözött minden jurtájával a Sachalim Ulának a partjára, a honnan Talapór khán visszatértét várhatta.

Talapór khán odafektette a karjain hozott leányt a jó Arizme ölébe, s azt mondá neki:

– Ime elhoztam Ain Khánét, Irzambek aráját. Itt van.

A mire a jó Arizme így szólt:

– Ain Kháne már itt van; de most meg Irzambek nincs hozzá. Ma érkezett tőle Szentpétervárról egy moszkó lovas izenettel, a kitől visszaküldte a menyasszonyának a jegyben kapott vőlegényi övet, Irzambek Szentpétervárott már megházasodott: elvett egy aranyhaju herczegasszonyt, a ki szép, gazdag és hatalmas s a ki mellett több feleséget tiltva van neki tartani.

Talapór khán e szóra körüldörzsölte az üstökét s azt mondá:

– Ha Irzambek úgy kivánta, hát legyen úgy.

* * *

De már most mi történjék Ain Khánéval?

A khánleány, a kit menyegzője napján a vőlegénye keze közül, az apja és az egész nemzet láttára elraboltak, hogy előbbi vőlegényének juttassák, most egyszerre azzal legyen meggyalázva, hogy ismét visszaküldjék az apjához azzal a szóval, hogy most már a vőlegénynek nem kell a leány.

– Hisz az olyan országos gyalázat volna: elragadni egy khánnak a leányát és nem adni annak egy másik khánt férjül, a mi méltó ok lenne rá, hogy az egész mongol nemzet felkerekedjék s haddal támadja meg a törgauta nemzetet s az ebből támadó keserves háborúnak vége ne szakadjon addig, mig a megsértő népből egyetlen férfi él.

– Mit tegyünk most? kérdé Talapór khán a jó Arizmétől, miután jó maga hasztalan törte a fejét azon, hogy valamit kitaláljon.

– Én megmondom, hogy mit tégy? mondá neki a jó Arizme; vedd nőül te magad Ain Khánét.

– Hogyan? Rajtad kivül még egy feleséget vegyek?

– Ez nálunk szokás. Apádnak, nagyapádnak mind két neje volt.

– De mikor én téged olyan nagyon szeretlek.

– Azért csak úgy fogsz szeretni. Hátha egy apának több gyermeke van, nem szereti-e valamennyit, a később szülöttért elvesz-e a korábbszülöttől valamit az eddigi szeretetéből? Nem egy asztalhoz ülteti-e valamennyit? Nem egyformán öleli-e meg valamennyit? Ha két gyermeket lehet egyformán szeretni, hát két feleséget miért ne lehetne?

No, képzelem, hogy erre az okoskodásra hogy kiáltana fel elszörnyedve minden keresztyén ember, a ki ezt hallaná, (a mozaista már ne szóljon, mert annak ott van Jákob a két feleségével, meg szent Dávid négygyel, hogy bölcs Salamonról ne is szóljunk); pedig hát lehet-e annál nemesebb vonás egy nő jellemében, mint mikor a keleti nő azt a kincset, a mi a nőnek legdrágább, legféltettebb, a férj szerelmét egy más nővel meg tudja osztani, harag, gyűlölség nélkül; nem kever mérget a másik nő italába, a kinek mosolyától szerelmesének arczát felvidulni látja, hanem tanítja a saját gyermekét jó testvérnek lenni annak a másik asszonynak a gyermekével?

A jó Arizme, mikor látta, hogy Talapór khán nem idegen ettől a gondolattól, maga fogott hozzá, hogy a szép Ain Kháné szivét megnyerje a számára. Felmagasztalta előtte Talapór khán nemes jó tulajdonait, a miket csak egy boldog feleség tudott egy férjben kiismerni. Annak az engedékenységét, derült kedélyét, hosszú türelmét, józanságát, harag nemtartását, míg egészen megszeretteté őt Ain Khánéval, s akkor aztán megkérte őt az ura számára második feleségül.

Ain Kháne azt válaszolta, hogy ha a nénje megengedi, ő kész férjhez menni Talapór khánhoz.

Akkor aztán ketten együtt hozzáfogtak a menyegzői öltöny hímzéséhez, hogy hamarább meglegyen s ez idő alatt, egy himző ráma mellett ülve mind a ketten, a jó Arizme folyton oktatta a menyasszonyt, hogy kell viselnie magát, ha Talapór khán szeretetét meg akarja nyerni? mik annak a szokásai? hogy szereti a kedvencz ételeit elkészíttetni? micsoda indulatai vannak, a mik elől az asszonynak ki kell térni, hogy a férjével meg ne utáltassa magát? S Ain Kháné figyelmes tanítvány volt.

És azután Arizme egy külön jurtát készíttetett Ain Kháne számára, a hol mint új asszony lakjék; abba átrakta legszebb selyem szőnyegeit, prémes takaróit, chinai ládáit; még a házi istenei közül is a leghatalmasabb rézbálványt az ő számára választotta ki. A menyegző napján ő fésülte meg, ő fonta be a haját s mikor megcsókolta őt és bevezette az új sátorba a menyegző éjén, a csortában minden kakast leborított fonott kas alá, hogy meg ne háborítsák a boldogok álmát.

S ettől fogva Talapór khánnak jobbról is ült egy asszony az oldala mellett, balról is, s mind a kettő versenyezett, hogy izes falatokat dugdosson a szájába, édes szavakat sugdosson a fülébe s édes mosolygással nézzen a szemébe s Talapór khán épen nem érezte magát szerencsétlennek.

*

Hanem hát mi közünk nekünk a pogány bálványimádók bolondságaihoz, hogy én azokat neked úgy hegyiről-tövire elmeséljem, kedves Kazi Mehemet?

Nem arról van itt most szó; hanem hogy mint jutott hozzá a moszkó az Amur vidék birtokához.

Mint tudod, Ázsiában az orosz szent birodalom s a chinai mennyei birodalom régóta határosak egymással.

Csakhogy az iránt nem voltak tisztában, hogy mi az a «határ».

Mert voltak ugyan határköveik, csakhogy azokat, ha a chinaiak lerakták valahová, az orosz mérnökök neki mentek, s egy-egy repülő hadoszlop fedezete alatt messze földre belebb vitték, ott tették le. Egy-egy ország volt a közbeeső külömbözet.

Eközben az történt, hogy a chinaiak valami hiábavalóság miatt összevesztek az angolokkal és francziákkal. Azok hadsereggel jöttek boszút állani e sérelemért. Könnyű munkájuk volt. A mandzsu hadsereg rég elveszté hajdani harczi erényeit s régi rendszerű rossz fegyvereivel meg sem állhatott az új találmányú hadi gépek előtt. A francziák és angolok a birodalom fővárosa előtt álltak s csak akarniok kellett volna, a fővárossal együtt az egész mennyei birodalom az ő hatalmukba eshetett volna.

A mandarinok, a császár kétségbe voltak esve.

Ekkor előállt a hajdani legveszélyesebb ellenség, s a most még veszélyesebb jóbarát, az orosz birodalom követe. Ugyanaz, ki ez évben, mint sztambuli követ magát a szultánt is meg akarta venni husz millió rubelért. Az most megvette a chinai császárt. Még pedig igen olcsó áron: egy kis ijedségért.

Mikor a császár, a mandarinok, a fővezérek, a varkocsaikat tépve szaladgáltak kétségbeesetten, akkor odament hozzájuk a moszkó s azt mondá:

– Én megszabadítlak titeket a veres haju szörnyetegektől, ha aláírjátok, hogy az Amur balpartja legyen a határ a két birodalom között.

Törődtek is ezek az Amurral akkor, mikor a «sárga folyó» volt nekik legforróbb. Aláirták minden kivánságát. Még azt is, hogy az orosz karavánoknak legyen egyedüli joguk Chinával a kereskedést fentartani.

– De hát hol vannak a hadseregeid, a mikkel a vereshaju gonosztevőket elűzöd? kérdezék a mandarinok a moszkótól.

– Elfujom én azokat a szájammal, mondá az orosz diplomata s azzal kivitette magát hordszéken a szövetségesek táborába. Ott elmondta a fővezéreknek, hogy a chinaiak négyszázezer harczost tartanak Peking körül elrejtve s csak azt várják, hogy a szövetségesek megszállják a várost, akkor minden oldalról meg fogják őket rohanni s lemészárolják az utolsó emberig. Az orosz követ felfedte európai barátainak csupa emberszeretetből az egész pokoli hadi tervet – a miről a szegény chinaiak maguk egy szót sem tudtak, s azzal úgy megrökönyíté a betörőket, hogy semmit sem tartottak tanácsosabbnak, mint békét kötni a chinai császárral, a minek a végén ők kaptak egy kis tengerpartot, de a közbenjáró moszkó megkapta az egész Amur vidéket, egy akkora országot, mint az egész európai Törökország; a minek elnyerése után már most az orosz költők a pompás magnolia-erdőkről énekelhetnek, a mik tavaszszal lilaszin virágözönnel borítják az Amur partját s azt mondják, hogy ez a paradicsom, ez a tejjel-mézzel folyó Kanaán – Szibéria. És tökéletes igazuk van.

Csak nép kellett még a boldog Kanaánnak. Azt is meghozta a jó sors.

A nyolczvanezer kalmuk család, a mi százötven év előtt elhagyta a Volga vidékét, hogy elfusson az orosz elől, addig ment előre, míg kilenczven délkörrel odább, az egész kerek föld egy negyed részével távolabb megint belement Oroszországba. Félig ő húzta magához Oroszországot, félig az húzta magához őt. Alája furta magát, mint a vakond.

Csak még meg kellett hódoltatni a letelepült törgauta népet s ezt végezte el egy pár bűbájos kék szem ott a Néwa mellett.

Annak a bűbájos kék szempárnak a tulajdonosnéja előkelő herczegasszony volt Szentpétervárott, a kinek a férje magas államhivatalt viselt.

A szép hölgy szenvedélyesen szeretett egy más fiatal bojárt, ki a császári testőrségnél szolgált.

A fiatal szerető és az öreg férj egy napon találkozót adtak egymásnak a Néwa szigetén s onnan a férj nem tért vissza.

E párbaj miatt a testőrtisztet elküldték a Csendes-oczeán partjára, egy akkor keletkező város: Nikolajewszk kormányzójáúl kinevezve. A szép hölgynek pedig, kinek a férjét megölte, be kellett menni egy kolostorba.

Ekkor került a lámpafény elé Irzambek herczeg, a kit az orosz birodalmi városban rendkívüli kitüntetésekkel fogadtak.

Az mind nem hatott a nomád ifjura.

Egyszer aztán előhívták a kolostorból a szép varázsló kék szemek tündérét, s tudtára adták, hogy van egy út, mely őt Nikolajewszkbe elvezeti: ez a nászút a kalmuk fejedelemfi oldalán. Mint a kalmukok fejedelemnője, eljuthat Nikolajewszkbe s elfoglalhatja rezidentiáját, mely szomszédos lesz a kormányzó palotájával!

Mit meg nem tett ez a szerelmes asszony azért, hogy régi kedvesét ujra föltalálhassa! Még a kalmukok eljegyzési lakomáját is elkölté Irzambekkel, a mi pedig egy pár keresztes pók. Hisz ő maga gonoszabb pók volt annál, a ki úgy körül tudta hálózni a gyanútlan kalmuk herczeget, mint egy dongót, s mikor aztán megkötötte, akkor elvitte őt magával hálója tulsó szegletébe, a mi a jégtenger partjához volt kötve.

S a míg a nászút tartott, közelíteni sem engedte magához a fejedelmi házastárst, azt mondta neki: «hitünk tiltja, hogy addig megöleljük egymást, a míg atyád ránk nem adja az áldását!»

Irzambek khán sietett haza az atyja áldását megnyerni.

* * *

Talapór khán pedig azalatt ült békében a tevebőrön, egyik felől a jó Arizmét, másik felől a szép Ain Khánét engedve vállára dülni. Délelőtt vadászott, délután pipázott.

Tigrisek nem nyugtalanították a birodalmát többé. Minden aulnak volt védelmező kozák őrsége.

Egyszer aztán visszaérkezett Szentpétervárról a jó Tseremikoff.

Talapór khán nagyon örült, hogy ujra megláthatta a derék, jó barátot.

A nemes férfiú előmutatott a khánnak egy irást, a mire nagy veres pecsét volt ütve kétfejű sassal s azt magyarázta ki neki ebből az irkafirkából, hogy a hatalmas czár Tseremikoffot tette meg az Amur vidék főfelügyelőjévé, ki a kháni méltóságban megerősített Irzambek fejedelem mellett az országot rendben fogja tartani: rendőrséget, rendes postajárást szervez, az arany és ezüstbányákat mívelteti, a védelem költségei fejében valami kis adófizetést is óhajt s a törgauta nép javából rendes ezredeket szervez, a miknek szabad lesz a czár hadseregében szolgálni.

Talapór khán azt felelte rá, hogy «ha Irzambek úgy kivánta, hát legyen úgy». És tovább pipázott.

S attól fogva a kozák szolgáltatta az igazságot a kalmuknak, s tanította őt engedelmességre és egy helyben maradásra.

Rövid időn megint előkerült Tseremikoff s hozott magával egy hosszú kabátos és magas süveges urat, a kit úgy mutatott be, mint Dundukoff archimandritát, ki a fenséges, Volga melletti uralkodó kalmuk fejedelemág sarja; a czár kegyelméből a solovetski zárdában papi pályára neveltetett s most az Amur melletti kalmuk nemzet főpapjává lett kinevezve, ki a keresztyén hitet be fogja plántálni ez országba.

S azzal előmutatott egy másik írást, a melyikből megint azt mutogatta ki, hogy Irzambek khán az egész népével együtt áttért az egyedül üdvözítő orthodox hitre.

Talapór khán kiverte a pipáját s azt mondta, hogy ha Irzambek úgy kivánta, hát legyen úgy! s azzal maga is neki vetkőzött és meghagyta magát kereszteltetni s aztán megint megtöltötte a pipáját s tovább pipázott.

Tseremikoffot aztán nem látta többet; hanem Dundukoff ott maradt nála és igyekezett őt a felvett hit alapelveibe bevezetgetni.

Megmagyarázta neki, hogy a hittérítés nem megy a nélkül, hogy a régi rézbálványok más szebb jelvényekkel ki ne cseréltessenek s a Lámákra sincs szükség: azokat ki kell űzni a Góbi pusztára.

Talapór khán azt mondta rá, hogy ha Irzambek úgy kivánta, hát legyen úgy, s azontúl a kozák tanította a kalmuknak a katechizmust.

A törzsek vezéreinek mind nem tetszettek ezek az új dolgok; fel is gyülekeztek Talapór khánhoz s elmentek a jurtájához s ott pipáztak vele együtt, körülülve a tevebőrt és szürcsölgetve a marhavérrel kövesztett téglathea finom italát, hanem szót emelni mind nem mertek Dundukoff archimandritától, a kinek ékesen szólása hatalmasabb gyorsaságú volt, mint a dzsiggetáj nyargalása a pusztán. Csak úgy a szakálluk közé dohogtak, hogy nem jó dolgok ezek!

Egy napon aztán, mikor Talapór khán ismét együtt ült országnagyjaival a fejedelmi jurtában, hosszú pipaszáraikból szopogatva az édes füstöt s pipáikat mind a középen egymáshoz rakva; – egyfelől ott ült mellette a jó Arizme, másfelől a szép Ain Kháné, s ha Arizme megtölté a pipáját, akkor Ain Kháne hozott rá parazsat a tűzhelyről, gyöngéd markában rázogatva azt, hogy meg ne égesse a tenyerét, ezért jutalmul Talapór khán a saját theás csészéjét egyszer a jó Arizmének, másszor meg a szép Ain Khánénak nyujtá oda szürcsölésre, – hát ekkor rátért a kényes pontra Dundukoff archimandrita.

– Talapór khán! Az új hit, melyet fölvettél, tiltja neked a két feleség-tartást.

– De ha az nekem jól esik, s a két asszony meg van vele elégedve.

– Ez nem elég az üdvösségre. A vallás csak egy feleséget enged elvenni.

– De hátha egy keresztyén ember két asszonyt talál megszeretni, akkor mit cselekszik?

– Az egyiket titokban szereti, s azzal bűnt követ el, a miért, ha pap föl nem oldja, (az pedig pénzbe kerül) a pokolra jut.

– Az apámnak is két felesége volt, meg a nagyapámnak is.

– Azok mind a pokolra jutottak.

– De már akkor én is megyek oda, a hol az apám, meg a nagyapám van; mert ott jó társaságban leszek.

– De azonban a bűnös életnek még ezen a világon is meg van a maga büntetése. Ha te két feleséget tartasz, akkor nem vagy udvarképes. Soha meg nem jelenhetsz sem a czár, sem az ő helytartói előtt, s feleségedet be nem mutathatod. Azonkívül a törvény előtt is meglakolsz, mert két feleségtől származó gyermekeidet nem fogják elismerni törvényes örököseidnek, s vagyonod holtod után a czárra száll.

– Tehát hogy segítsek ezen?

– Az egyik feleségedet el kell bocsátanod.

– De hát melyiket?

– Azt magad határozd el. Talán az öregebbet.

– Hogyan? Az én drága jó Arizmémet, a ki húsz év óta takargatja be az én lelkemet az ő meleg hűségével: az én Irzambek fiamnak az anyját, ki gyermekemet világra hozta, tejével táplálta, szavaival szelidítgeté; a jó tanácsadót, a ki helyettem gondolkozik, mikor az én eszem pihen; a ki ifjusága virágával az én szivemet megkoszorúzta; a kinek a hangját ha hallom, akkor tudom csak, hogy otthon vagyok; a kihez hasonló áldott lélek nincs több a világon. Dejsz az én Arizmémet el nem bocsátom.

S gyöngéden magához szorítá a jó asszonyt a jobb karjával.

– Hát akkor bocsásd el a másikat, az ifjabbat, mondá rá Dundukoff Eleuther archimandrita.

– Micsoda? Az én drága Ain Khánémtől váljak-e meg, a kit fegyverrel, harczczal ragadtam el az atyja sátorából; kiben minden tökéletességet föltalálok, a mi a tündér és az asszony között van, a ki mellett nekem a sivatag is paradicsom, s a ki nélkül a paradicsom is sivatag. Ah az én Ain Khánémat én magamtól el nem taszítom.

S ezzel forrón ölelé kebléhez a szép asszonyt balkarjával.

– Már pedig, ha a szent orosz birodalomban igazhivő fejedelmül meg akarsz maradni, vagy az egyiken, vagy a másikon túl kell adnod. Válaszsz!

Talapór khánnak szájából kiesett a pipa. Megállt az esze.

– Mit tegyek?

Ekkor mind a két asszony, a kiket magához szorítva tartott, oda sugott a fülébe valamit. Talán mind a kettő ugyanazt a szót mondta.

Talapór khán szemei egyszerre kivillantak erre a szóra, fölugrott ültéből, kiállt a tevebőr közepére. Először az egyik öklét, azután a másik öklét lökte föl a levegőbe, lábaival dobbantott, kirántotta öve mellől a baltáját, azt elkezdte forgatni, tánczra kelt és dalolt hozzá: valami mélán vontatott, s éles fölkiáltásoktól megszakgatott dalt. És arra a többi törzsvezérek is fölugráltak: ugyanazt a tánczot kezdték járni, s ugyanazt a dalt dalolták, – ragályos volt az, mint a szent őrjöngők táncza, Dundukoff Eleuther maga is sápadt és reszketett, mikor azt a tánczot látta, s azt a dalt hallá. Valami eszébe jutott gyermekkorából, mikor még a pusztán lakott. Utoljára ő is fölugrott, félrecsapta a püspöksüvegét, övébe dugta a palástja végét s együtt járta testvéreivel a fegyvertánczot.

Kivonultak a jurtából a szabadba, e tánczot, e dalt folytatva; az aul minden jurtájából előjöttek a férfiak, s aztán végig terjedt az egész országon az az őrjöngés, hogy a férfiak elkezdtek tánczolni, dalolni s baltáikat forgatni a fejük fölött.

A kozákok bámulták, hogy mit jelent ez?

* * *

Irzambek khán szerencsésen megérkezett kék szemű tűndérével Nikolajewszkbe. A kormányzó megcsókolta először őtet, azután a feleségét.

A szép tündérnő megmagyarázta ezt neki. Oroszországban ez a szokás: az idegenek megcsókolják egymás ajkát üdvözlésképen.

– Ejnye, de szeretnék én akkor a feleségemre nézve idegen ember lenni! mondá Irzambek khán. Neki még nem volt szabad a hitvese ajkait szájával érinteni, a míg az apja áldását el nem hozza.

De sietett is minél előbb felkeresni a Sachalim Ula vidékét, s a törgauta népet.

A Sachalim Ula vidékét megtalálta; de a törgauta népet sehol.

Ott voltak a lerakott obonjaik, lókoponyákból emelt emlékguláik; de ők maguk sehol.

Mikép nagy apja Zikohór khán egykor, úgy vándorolt Irzambek erdőről-erdőre, s nem talált egy élő embert, nem egy őrzött nyájat, a buja legelőket ellepték a dzsiggetáj ménesek s azok rábámultak a közeledőre: hát ez miféle vad?

Míg aztán az utilapu és a csalán elvezette őt is ahhoz az ősi girájhoz, a miben a Tuptsin Láma lakott.

A Tuptsin Láma száznegyven évet számlált már, s helyéből nem tudott megmozdulni többé. Keze, lába és feje folyvást apróra reszketett s a hangja csupa suttogás volt.

A kő mellett, a melyen ült, minden reggel nőtt ki a lágy nyirkos földből egy husos gomba, a minek «Kemma» a neve. Ezzel táplálta őt csodamódon a föld. Csak le kellett hajolnia a lábához: ott volt az étke.

Mikor Irzambek khán belépett a girájba, a Tuptsin Láma ráismert s elkezdett mosolyogni. Kiszáradt arczán a száz redő nevetésre torzult el.

– Hol van apám? Hol a törgauta nép? Kérdezé tőle nyers, parancsoló hangon Irzambek.

A Tuptsin Láma reszketve, suttogva felelt.

– Visszamentek a pusztába, a kinek neve Sámó.

– És nyájaim, gúlyáim, méneseim?

– Azokat is magukkal vitték a pusztába, a kinek neve Sámó.

– De hiszen hódolatot fogadtak az oroszok czárjának.

– Azzal együtt mentek a pusztába, a kinek neve Sámó.

– De hogy mertek az én akaratom ellen cselekedni? Nem vagyok-e én a törgauta nemzet khánja?

E szóra felemelkedett helyéről a Tuptsin Láma s reszkető kezét kinyujtva Irzambek felé, mint a mécs, mely a kialvásához közelg, suttogó szavát hallható hanggá emelve, kiálta: