Part 18

A férfi pedig megczirógatta lova nyakát, mely sem a tigris-ordítástól, sem a dördüléstől még csak meg sem szökkent.

Minden jurtából üdvkiáltással rohantak az idegen elé.

Talapór khán maga volt az első, ki a jövevény kengyelvasát tartani előjött, a míg az leszáll a lóról; s nyakába borulva, testvérének nevezte őt, ha ugyan nem Buddha küldötte egyenesen az égből.

Az idegen pedig igen jól beszélte a kalmuk nyelvet. Elmondta, hogy ő az orosz czár alattvalója, neve Tseremikoff. Egyenesen azért jött, hogy derék szomszédait, a nemes törgauta népet megismerje.

Azok tejben-vajban fürösztötték a hősi vendéget, ki őket legnagyobb ellenségüktől megszabadítá, az pedig nem késett őket felvilágosítani, hogy hőstettének eszköze nem varázsszer, hanem egy tökéletesített lőfegyver, mely biztosabban lő, mint a kézijj és halálosabb sebet okoz. Ilyen lőfegyverrel bánó vitéze van az orosz czárnak annyi, a mennyi férfi, asszony és gyermek együtt véve lakik a Sachalim Ula országában.

És ha kivánja a khán, az orosz czár igen szivesen fog küldeni elegendő számú olyan vitézeket szomszédai oltalmára, a kik az őket pusztító vadállatokat innen kiirtsák; sőt azt a kegyelmet is éreztetni fogja velük, hogy ha maguk a nemes törgauták is óhajtanak e tökéletes fegyver gyakorlatába beoktattatni, azoknak a számára a saját vitézei között tért nyit s ellátja őket saját nagylelküségéből fegyverrel és lőszerekkel.

Lehetett volna-e e megmérhetetlen nagyságú kegyelmet arczra boruló hódolat nélkül fogadni?

A Lámák és a népénekesek ugyan emlegettek valami törgauta ősök hajdani történetéről, a kiknek már egyszer torkukra forrott az orosz pártfogás; de azóta az idők változtak, a haza is más világ szélére lett áttolva: száznegyven esztendő utáni ivadék másképen gondolkozik már. Talapór khán nagy örömmel fogadta az ajánlatot, hogy eleinte a hatalmas szomszéd vitézei jőjjenek be az ő országába s minden nagyobb telepen szálljanak meg, és segítsenek a tigriseket kiirtani, később pedig az ő válogatott vitézei is menjenek ki a czár városaiba, a tűzfegyverrel bánást megtanulni. Meg volt ezért az a gyönyörüsége, hogy Irzambék herczeget a legjobb lövészszé idomulni látta, a ki most már nem futott el a bozótból többé; hanem rendesen haza hozta a tigris bőrét a vadászatról. Azok a diadaljelek ékesíték a sátorát köröskörül.

Egyszer, mikor a lakoma végén együtt nyakalták a tömlőből a jó karczos kumiszt, a mit maga a drága Arizme készített, Irzambek fejedelemfi azt a furfangos kérdést intézte kedves vendégükhöz:

– Ugyan mondd meg, te Tseremikoff, hogyan lehet az, hogy mink már eddig megöltünk legalább ötven «márét», (így nevezték el a kalmukok a tigrist: «parancsoló»), de azok mind nagy felnőtt öregek voltak. És soha egyetlen egy kölykét nem találtuk járunkban-keltünkben, a hogy lehet találni a medvének, a sokatevőnek ijátfiját. Hogyan támad itt nálunk a «máre», ha nincsen fia?

Tseremikoff e szóra megtaszítá Talapór khánnak a vállát.

– Hallod-e ezt, fejedelem? No mondhatom, igazi fejedelmi ész lakik a te fiadban! Mert ilyen messzelátó bölcseség, ilyen mély belátás ritkaság egy fiatal embernél. Ebből még nevezetes uralkodó lesz! Igenis, Irzambek herczeg, nagyon jól tapogatózol. Itt van a dolognak a bibéje. Hogyan lehet az, hogy az Amur balpartján tigrisek laknak? Mindig csak felnőtt tigrisek, kölykek soha. Holott a tigrisek hazája Bengál, a honnan a tigrisnek csak egész Chinán keresztül lehetne idáig hatolni, egy nagy népességű birodalmon át, vagy pedig úsznia kellene a tengeren olyan messzeségre, a mi egy czethalat is kipróbálna. Én fel foglak téged a felől világosítani, hogy mi módon kerülnek a tigrisek a ti országotokba, ha rászánod magadat, s nem restelled a fáradságot és a veszedelmet.

Irzambek herczeg rászánta magát mind a fáradsággal, mind a veszedelemmel szembenézni, hogy országának ily nagy baját kipuhatolja. Tseremikoff azonban nem engedte meg, hogy a saját népéből vigyen magával valakit kiséretül, neki egyedül magának volt szabad a titkot saját szemeivel meglátni.

A Sachalim Ulán ketten egy nyirfahéjcsónakba szállva, éjnek idején leereszkedtek a folyam mentén, nappal elrejtőzve a szigetek berkeiben, egész a folyam torkolatáig, a hol a tenger kezdődik. Ott azután sátort ütöttek és rejtve tartották magukat több napig, annyira, hogy még tüzet sem raktak, nehogy a füst elárulja őket.

Tseremikoff ez alatt egy hosszú csövön keresztül nézegetett gyakran a messzeségbe, a melyiknek mind a két végén üveg volt. Egyszer aztán azt mondá: «megvan! ez az!»

Irzambek is arrafelé nézett: éles szemei voltak, valami füstöt vett észre a tengeren.

– Valami pásztortűz ég a vízen, mondá.

– Nézz e csővön keresztül, szólt neki a vezetője.

Irzambék a távcsőbe nézett s ezt mondá:

– Egy nagy csónak, a mely pipázik.

Később, mikor ismét belenézett s meglátta, hogy a nagy csónaknak kerekei is vannak, ezt mondá:

– Egy vizi szekér, a melybe bizonyosan nagy tengeri lovak vannak fogva, azok huzzák.

A vizi szekér egyre közelebb pipázott, utoljára az Amur torkolatánál horgonyt vetett s akkor aztán azon a varázsló csövön keresztül olyan közelre hozta azt Tseremikoff, hogy a hajó födelén járó-kelő embereket is ki lehetett venni, hogy mit csinálnak?

A hajó hátuljában volt elhelyezve tíz ketrecz, rácsajtajaival a tenger felé fordítva mind. A hajósok felhuzták az egyik ketrecz csapóajtaját s arra a ketreczből egy roppant nagy hímtigris szökött bele egyenesen a tengerbe s aztán feltartott fővel úszott a part felé, míg egyszer elérte az Amur torkolatát ellepő fatorlatot, s arra kikapaszkodva, felemelte a fejét s torkát eltátva, nagyot ordított. A távcső oly közel hozta a dúvadat, hogy Irzambék a puskáját ragadta fel s csak azután bámult el, mikor a távcsőtől elkapva a fejét, nem látott maga előtt semmi tigrist és nem hallott semmi ordítást.

– Csak nézd tovább. Még több is jön, mondá neki Tseremikoff.

Irzambek a távcsövön át tíz darab tigrist látott a tengerbe ugrálni a hajón levő ketreczekből, a mik mind kiusztak a partra. Ezt elvégezve, a vizi szekér megint tovább füstölt a tengeren.

– Már most lássunk az evezéshez, hogy a tigrisek utól ne érjenek minket, sürgeté a bámuló herczeget Tseremikoff.

– De hát magyarázd meg nekem, mi volt ez, a mit én most láttam ezen a bűbájos csövön keresztül, ha nem káprázat?

– Ez bizony valóság volt. Így szállítják ti nektek a «márékat» messze földről, heves Indiából a Sachalim Ula torkolatáig hajó hátán, szép kinőtt példányokban.

– De hát kik szállítják azt, és mi okból?

– Azt bizony egy olyan nép cselekszi, mely a tigrist imádja Isten gyanánt, a hogy imádják az osztyákok a medvét. Ennek a vallása azt parancsolja, hogy a saját istenét minden országban meghonosítsa s más népek rovására táplálja, nehogy az otthoni híveket falja fel mind.

– Rettenetes vallás! Miért nem pusztítják el ezt a népet?

– Mert nagyon hatalmas. Vele csak egyetlen egy nemzet mérkőzhetik meg: ez a moszkó. A tigrisimádó népnek a neve: az «angol».

Irzambék herczeg most már szíve mélyéből meggyűlölte az angolt és annál jobban megszerette az oroszt.

A jámbor vadfejedelemnek nem volt elég ösztöne kitalálni, hogy a mit látott, az ugyan igaz, hanem a kik az ő országát ezzel a szép ajándékkal ellátják, azok maguk a moszkók, a kik a tigrisvadászat útján jutnak hozzá, hogy az Amurvidék lakóinak országában, mint pártfogók letelepüljenek s ott befészkeljék magukat. Ők szedetik össze az anami királyságban a tigriseket, a honnan a legszebb példányok kerülnek az európai állatseregletekbe s ők eregetik azokat el időről-időre a jámbor kalmukok új hazájába.

S a következő évben már láthatott Irzambek herczeg egy egész hatalmas orosz hadi flottát az Amuron végig füstölni s hallhatta a rézcsövek dörgését, a mikkel Muravieff az Amurról minden angol, franczia és chinai hajót kiparancsolt.

Ez ugyanabban az évben történt, a melyben Oroszország a keleti háborút megindította az ozman birodalom ellen. A moszkó ráért még akkor is, a midőn Európa három nagyhatalmával kellett megküzdenie a legnehezebb harczot, Ázsiának egy másik nagyhatalmától elvenni egy egész országot. A világ figyelme most épen másfelé volt elvonva.

Mert az Amur vidék nem volt a senki országa, hogy azt a Tuptsin Láma és a Buddha isten csak úgy rövid kézből elajándékozhassák akárkinek. Az a mandzsuk országa volt, s miután a mandzsuk mind bementek Chinába uraknak, s az ő fejedelmeik lettek chinai császárok, természetes, hogy elhagyott hazájuk China tartományává lett. A szolga lett az úr s az anya lett a leány. Az Amur vidék birtoka fölött erős harczai voltak már Oroszországnak Chinával, s ránézve mind kedvezőtlenül ütött ki, a mandzsu harczosok meg tudtak felelni a kozáknak. Más úton kellett hát őket megkerülni.

Irzambék herczeg e felfedezéstől fogva dühös ellenségük lett az angoloknak.

Arra a kérdésére, hogy hol találhatók ezek a tigrisimádók? azt a választ nyerte Tseremikofftól, hogy «mindenütt a földön». A hol csak a moszkónak ellensége valaki, az mind angol és – tigrisimádó.

A mellett annyira telebeszélte a fejét a fiatal fejedelemnek az orosz czár hatalmával, a szent orosz birodalom dicsőségével, Szentpétervár pompájával, hogy annak nem volt nyugta többé az apai sátorban. Arra unszolta Talapór khánt, hogy engedje őt felmenni Szentpétervárra, s hódolatát a törgauta nemzet nevében átadni a hatalmas védelmezőnek.

Talapór khán erős kezű, de gyönge szívű ember volt: egyetlen fiától nem tudott semmit megtagadni. Beleegyezett, hogy menjen hát el a czár fővárosába s jelentse ki népe hódolatát.

– Ha Irzambék úgy kivánja: legyen úgy.

Tseremikoff azonban felvilágosítá Talapór khánt a felől, hogy Irzambék herczeg nem beszélhet a czárral máskülönben, mint ha ő maga is már uralkodó fejedelem, a kinek a szava egyenlő a czáréval. Mert szemtől-szemben egy uralkodóval csak egy másik uralkodó beszélhet, más halandónak, hasrafekve előtte, lábcsókolás és hallgatás a dolga. Azért fölöttébb szükséges, hogy útrakelése előtt Talapór khán Irzambek herczeget emelje magához trónra s tegye őt uralkodó társává.

Talapór khán abba is beleegyezett.

– Ha Irzambek úgy kivánja: legyen úgy.

És azzal átadta a fiának a kiói-tollas süveget és a szentelt orkindzsit, a fejedelmi investitura jelvényeül.

Tseremikoff még olyasmit is emlegetett, hogy jó volna Irzambék herczegnek valami irott meghatalmazást is adni, a mivel megjelenését és kijelentését kellőleg legitimálja.

Erre Talapór khán nagyot bámult Tseremikoffra.

– Hát chinai butorfestő vagyok-e én, hogy te neked mókus farkkal ákombákomokat mázoljak halhártyára? Hát nem odaadtam-e fiamnak az orkindzsit? Nem láthatja-e, a kinek szeme van, mindazokat, a mik arra fel vannak vésve, és a mik arról lecsüggnek? Ez a ló, ökör, teve nem azt jelenti-e, hogy az övé minden, a mi ez országban él és mozog? az egymás mellett fekvő ember és kutya pedig azt, hogy ez a nép neki tartozik hűséggel? A nap és a hold nem azt mondják-e, hogy az ő dolga az uralkodás? a kard és nyíl pedig, hogy a hatalom az ő kezében van? A repülő madár nem a szabadságot jelenti-e, a miben a törgauta nép él? Ez a félgömb nem a fejedelmi sátor? Hát ez a háromszög nem a Buddha girájja? S vajjon tagadná-e valaki, hogy ez a lecsüggő rézalak a jó Isten képe? S ez a másik a négy szarvával a rossz istené, a kik mind a ketten az adott szó megtartása fölött őrködnek? s hogy ez a lovas alak a had istene: Dalle? ez a halat nyergelő alak a termékenység és a vízek istene? Hát hiszen a kinek szeme és ép esze van, az jobban megértheti ebből azt, hogy Irzambek a törgauták fejedelme, s a mit kimond, az fejedelmi szó, mint ha én egy kaszás póknak kitépem a hat lábát, azokat belemártom festékbe, s aztán eleresztem egy fehér lapon, s a mit azok összerugdaltak, arra azt mondom, hogy «írás!»

Tseremikoff megnyugodott a khán biztosításában, s följegyzé annak a szavait az irótárczájába.

Hanem most meg Talapór khánnak támadt egy nehézsége.

A törgauták fejedelmi tevebőr szőnyegére nem ülhet olyan férfi, a ki még nőtelen, vagy eljegyezve nincs. Irzambek herczegnek addig, a míg útra kelne, előbb feleséget kell keresni. S minthogy a nagy kalmuk nemzet fejedelme holmi aprócseprő fejedelmecskék herczegasszonyaival kháni jurtáját be nem szennyezheti, annálfogva a feleségválasztás ránézve nagyon meg van nehezítve. Hol kapjanak most hirtelenében számára eljegyezhető menyasszonyt, nehogy az a szégyen érje, hogy mikor a czár ki fogja kérdezni, hány lova, hány tevéje, hány tulka van s végül arra kerül a sor, hogy hát felesége hány van? nagy arczpirulással azt felelje, hogy «egy sincs».

E fönakadásból kisegíté a férfiakat a derék Arizme.

– Van az én atyámnak Almun khánnak még egy leánya; az Irzambéknek igen jó lesz!

– A bizony tökéletes szó. Monda rá Talapór khán. Ha Irzambek is úgy kivánja, legyen úgy.

Irzambek pedig miért ne kivánta volna? Az anyja is szép asszony volt, annak a testvére is bizonyosan szép leány lesz.

Keresztyének és mozaisták ugyan ezt rendkivüli dolognak fogják találni, hogy egy fiú az anyja testvérét vegye nőül, de hát könnyű nekik, mert ők az életet úgy rendezték be, hogy annak a boldogabb fele még a halál után következik, de a szegény sivataglakó pogánynak, a kinek a lelke halála után mókusba és marmotába költözik, nem igen lehet az innenső világon nagyon válogatni a jóban.

Talapór khán Irzambek herczeggel együtt útra kelt ipa ura a mongol khán látogatására, s egyúttal leánynézőbe.

Kiséretüket képezte ezer lovas, a kikkel együtt egy pár heti utazás után fel is találták a mongol khán fővárosát, melynek nem volt állandó tartózkodási helye.

Irzambek herczeg a kiszemelt menyasszonyban minden tökéletességet feltalált. Gyönyörű karcsú termet volt, oly eleven és rugékony, hogy földről fel tudott ugrani a nyeregbe, s apjának a legjobb paripáján versenyt futtatni a széllel; arczszine olyan volt, mint mikor a finom kormos alma napsütötte oldalán keresztül tör a tündöklő pirosság, szemei olyanok, mint a szén, a minek a közepe még izzó parázs s fölöttük a szemöldök pár, mint két vonagló kigyó; gyönyörű pisze orra, lihegő, táguló orrczimpákkal, gyöngysormutogató piros ajkai s olyan hosszú sűrű haja, hogy mikor azzal lovon nyargalt, a két karfonat, mint a korbács, verte a paripa két oldalát hátul.

Hát ez a menyasszony egészen megtetszett Irzambeknek.

Hogy a leánynak tetszik-e Irzambek? Az nem jött kérdésbe.

A leány bizony azt találta mondani, hogy külömb férfi az apja, mint a fia.

A leány neve volt Ain Kháne.

Hanem ezt a nagy szépséget nem is adták ingyen.

A khán tizenötezer lovat, nyolczezer ökröt és hatszáz tevét követelt érte khalym gyanánt, a maga részéről fölajánlva a menyasszonynak hozományul tizenkét öltöző ruhát, egy egész sátort selyem szőnyegekkel, hat persa szőnyeget, egy teljes chinai theázó készletet, egy ezüst övet, meg egy aranynyal hímzett tarbust; két sor kláris gyöngyöt, meg két topáz kösöntyüt és kedvencz paripáját, a minek a szél sem ér nyomába, s a mi a leány nélkül nem eladó.

Talapór khán alig tudott a menyasszonyi dijból valamit lealkudni s még egy veresréz bálványt a hozományhoz kicsikarni, a mongol khán nagyon rátartó volt a leányával. Azt mondta, hogy többen is kérik. Buddhára esküdött, hogy dzungár szultán Khúz még nagyobb díjat igért Ain Kháneért; s csak azért adja inkább Talapór khán fiának, mert az apja régi vásárlója.

Ezzel megkötötték az alkut, Irzambek herczeg megtartotta az eljegyzést a szép Ain Khánéval, a minek a szertartása az, hogy mind a ketten lóra ülnek, a menyasszony ölében van egy kis kecskegidó, a vőlegénynek azt kell tőle elragadni. Irzambeknek sikerült a kecskegidó elrablása s ezzel bekövetkezett a jegyváltás. A szép Ain Kháne egy pompás, aranynyal hímzett övet adott Irzambeknek; ez pedig a maga részéről egy gyönyörű chinai gyöngyös fátyolt a menyasszonyának, a mit a majmatsuni bazárban száz tevebőrön vett meg Zikohór khán, az öreg apja. S ezzel megegyeztek, hogy mihelyt Irzambek hazakerül Szentpétervárról, azonnal megülik a menyegzőt, fejedelmekhez illő pompával és fényűzéssel.

Az eljegyzés után rögtön útnak indult Irzambek herczeg, elválhatatlan Tseremikoffjával, s nagy kozák kisérettel a tündéri Szentpétervár felé, biztosítva az apját, hogy onnan minden bizonnyal olyan szép piros palástot fog haza hozni, és mellé akkora arany rendcsillagot, mint a minőkkel a dzungár szultán Khúz khán dicsekedik.

Mert Khúz szultán is egyike azoknak a felkent főknek, a kik a hatalmas éjszaki kolossz árnyékában kerestek oltalmat, szomszédaik ellen. Ezért kapta azután jutalmul a fentemlített gárderobot.

Khúz szultán nyalka legény volt, kivált ha a piros palástot föltette s az aranycsillagkeresztet a nyakába akasztotta. Így mutatta be magát a mongol khán előtt, mikor a szép Ain Kháne kezéért először esdekelt. Ekkor, mint tudjuk, kosarat kapott.

Azonban Irzambek herczeg alig pihenhetett még meg Szentpétervárott, a midőn Khúz szultán násznagyai újra megjelentek Almun khán előtt, a megujított menyasszonyi díjfelajánlást megtoldva még ötezer ezüst rubellel.

Honnan vette Khúz szultán ezt a sok rubelt? ezt vége felé majd kitaláljuk; Almun khán fülében azonban ez igen kellemes csengésü hang volt; mert a sátorozó fejedelmeknél a kivert pénz ritka madár.

Almun khán tehát «megrágta a szijat», a mi napkeleti virágnyelven annyit tesz, hogy megtörte az adott szavát s visszaküldte Talapór khánnak az eljegyzési gyöngyös fátyolt, megizenve neki, hogy a leányát mégis csak inkább Khúz szultánnak adja feleségül; mert ez egy láda rubelt is hoz, s azonkivül másfél annyi ökröt, lovat s egyéb marhát, mint a mennyiben Irzambek herczeggel megalkudtak.

Erre a goromba hitszegésre Talapór khán csak annyit felelt, hogy «jól van».

Csendes természetű ember volt: sót lehetett a hátán vágni, hanem aztán, mikor egyszer a türelmének az olaja kifogyott, akkor egyszerre úgy szétrugott maga körül, hogy mindent levert, a mi útjában állt.

Nem szólt semmit, csak kikereste a legjobb tiz paripáját s kiválogatta a vitézei között a legjobb ezer lovast s aztán a feleségének azt mondta, hogy elmegy dzsiggetájt vadászni.

Oda pedig nem ment, hanem neki indult egyenesen Almun khán fővárosának a sivatagokon és rengetegeken keresztül.

Úgy rendezte el az útját pedig, hogy százat-százat a lovas vitézei közül imitt-amott hátrahagyott, erdőkben, sziklaszorosoknál, sebes folyamok átjárói előtt, sűrű nádasokban.

Az utolsó százat az Urtán tó egy félszigetére rejté el, s azután egy maga, minden csatlós, szolga nélkül, elindult Almun khán tanyáját felkeresni.

Az épen akkor ülte javában leánya menyegzőjét Khúz szultánnal, s nagy volt az ünnepi pompa az egész sátorvárosban.

Khúz szultánnal azonban időközben valami kellemetlenség történt. Ő tudniillik, mint igazi jó államgazda és takarékos fejedelem, úgy gondolkozott, hogy a menyasszonyi hozományul fölajánlott nagy mennyiségü lábas jószágoktól kár volna a saját országát megfosztani, mikor az másutt is megszerezhető. Egy éjjel összeszedett nehány ezer vakmerő ficzkót s azokkal beütött a szomszéd Batyúr szultán birodalmába.

Az ilyen éjjeli rablóhadjáratot «barantá»-nak hijják. A sivataglakóknak ez egy nemes mulatságuk, s egyúttal tisztességes keresetmódjuk. A szomszédtól elhajtanak hevenyében tiz-huszezer lábas marhát, s a ki ellentáll, azt lekaszabolják; asszonyt, gyermeket, ha megkaphatnak, azt is elviszik.

Tehát Khúz szultán is egy ilyen nagyszerű barantát rendezett, s azt saját maga vezette, mely alkalommal hadvezéri tehetségeinek teljes érvényt is szerzett, a mennyiben sikerült elhajtania Batyúr szultánnak tizenkétezer lovát és hatezer ökrét, de annyiban mégis ő maradt a vesztes, hogy otthagyott a csatatéren valamit, a mit nem adott volna a világ minden lováért. A csata hevében tudniillik valami bolond kirgiz levágta Khúz szultánnak az orrát.

Most azután mehetett orr nélkül a lakodalomra.

Ez nagy boszuság volt.

Khúz szultán azt gondolta ki, hogy a kapott csillagkeresztet a süvegére akasztja ezentúl zsinórra kötve, úgy, hogy annak az arany fityegője épen ezt a hiányzó arczrészt takarta el, a mi egészen helyreütötte a dolgot; úgy, hogy rangjához illő pompával jelenhetett meg a mongol khán udvaránál, a hol az átadott ajándékok sokasága miatt senki sem ért rá az orra felől tudakozódni.

A menyegzői hét utolsó napján érkezett meg Talapór khán s még lehetett része a vendégségben.

A khánnak azt mondta idejövetele okául, hogy ő is visszaadja Ain Khánénak a jegyül adott vőlegényi övet, s ipának az adott szót, hogy adósai ne maradjanak egymásnak.

Nagyon szivesen látták, s aztán kinálták, hogy ő is igyék. Meg is tette, versenyt ivott a khánnal és a szultánnal a savanyú kumiszból, s az édes tűzitalból, a mit a szultán hozott csobolyóval. Csakhogy ő azt a ravaszságot tette, hogy a míg felséges ivótársai lelkiismeretesen a torkukba eresztették le az italt, ő a kobak nyilását a ködmöne gallérjához illeszté, s oda csorgatta le a drága borszeszt, úgy, hogy midőn azoknak a fejük egészen megtelt a jó rostopsinnal, ő neki csak a két csizmaszára lett vele csordultig. Mikor aztán amazok a világról semmit sem tudtak többet, akkor az egyedül maradt Ain Khánét megszólítá Talapór khán.

– Ain Kháne! Szebb férfi-e Khúz szultán, mint Irzambek herczeg?

A leány ellökte az öléből az odaheveredett részeg vőlegény fejét, s így szólt:

– Mikor orra volt is csúf volt; most pedig épen utálatos.

– Ha te akarod, én elszöktetlek tőle s elviszlek az én országomba, Irzambek feleségeül.

– Én örömest elszöknék veled, csak szerét ejthetném; de lásd, nagyon őriznek, soha magamra nem hagynak, Khúz szultán mindig vigyáz rám. Jobb lett volna, ha az egyik szemét ütötték volna ki a csatában. Nézd most is, pedig holt részeg, úgy alszik, hogy az egyik hajtekercsemet a markába szorítja.

– Megmondom neked, mit tégy, ha rá akarod magadat szánni. Ma alkonyatkor lesz a nagy szertartás, a mikor a vőlegény a menyasszonyát karjai közé ragadja, elfogva őt a kecskegidóval. Te válaszd ki apádnak a legjobb paripáját, a mi nálad nélkül senkinek sem eladó. Azután mikor a nászfuttatást megkezded, tekints szét a rónán s a hol meglátsz egy legelésző lovat, mely egy letüzött kopjához lesz kipányvázva s a kopja hegyére ez az én süvegem feltüzve, irányozd arra felé a lovad futását. A többi azután majd az én gondom.

A leány kezet adott rá, hogy úgy tesz, s aztán tovább legyezte a jakfarkkal az alvó apát és vőlegényt; Talapór khán pedig felült a lovára, s egyedül, a hogy jött, visszatért a pusztába.

Alkonyat felé, mikor gazdák és vendégek kialudták a mámort, s a nagy dobverésre és kürtölésre fölébredtek, következett a menyasszony átadásának szertartása, az egész mongol és dzungár nászkiséret láttára. Lovon ült minden ember. Ain Kháne kiválasztá legjobb paripáját, s aztán szétnézett, hogy merre van a megigért jel?

Mintegy négyezer lépésnyi távolban legelészett egy paripa a felsüvegezett kopjához pányvázva.

Ain Kháne arra felé irányozta futtatását. Csak a szokásos egérút volt adva a menyasszonynak a vőlegénye előtt, a ki szintén bizott a maga paripájában.

De Ain Kháne nem engedte magát elfogatni, kezébe kapta a hajfonadékát s ostor helyett azzal vágta a lovát, hogy gyorsabban rohanjon, s még a kecskegidót is eldobta magától, hogy azzal is kevesebb teher legyen a paripán. Mikor aztán a kipányvázott paripa közelébe értek, egyszerre kiugrott a pusztai rekettyebokrok közül Talapór khán, felszökött a lovára, szembe került Khúz szultánnak s a fejszéje fokával olyat mért neki egyet a nyakszirtjére, hogy az csak lefordult a lováról.

– Most aztán előre!

A bámuló ezernyi meg tizezernyi lovas nép elszörnyedve ordított föl e vakmerőségen.

Elrabolni a felséges khán legszebbik leányát, az apja szemeláttára, a vőlegénye orra elől (a mi nincs is), az egész násznép tömege közül! A drága leányt, a kinek az ára huszezer ló, teve, ökör, meg ötezer ezüst rubel, elkapni csak úgy ingyen, minden khalym-adás nélkül; meggyalázni, megcsúfolni Dzsingiszkán ivadékát! ez nem történhetik meg a nap alatt.