Part 17

S erdő, mező tele mindenféle vaddal; tehenek hosszú sörénynyel és lófarkkal, juhok bivalnyi szarvakkal csorda számra legelnek együtt s csak a bikák, kosok küzdenek egymással, pásztor nem őrzi őket. A dzsiggetáj ménesek körül száguldoznak az őrt álló csődörök, dúvadaktól védve népüket, s a mocsarakban vadkanok kondái tenyésznek. A sziklákon sárga gyapjas kecskék legelnek, hosszú, hátra hajló szarvakkal, hasonlók a gazellához. A fákon a nádasokban serege a madaraknak; ölnyi magas gázlók, rózsaszinű tollazattal, középen megtört csőrrel. Maga a fejedelmi kiói madár is itt ül a fészkén.

S a pagonyok teli vannak olyan fákkal, a mik édes gyümölcsöket teremnek s csak a rigók, és a repülő mókusok osztoznak rajta. Nevét sem hallotta azoknak soha a puszták lakója. Embernek is jó azt megenni. Némely gyümölcsnek illatja is van: nem olyan édes ugyan, mint a tevetrágya füstjének, vagy a póshadt lótejnek, de elég kellemetes.

S az egész nagy országon végig folyik egy óriás folyam, nagyobb mind azoknál, a miken eddig keresztül jött: partjai erdőkkel benőve. S a folyó teli van csodálatos halakkal, a víz szine csillog a hátaiktól, mintha ezüstből volna, s a felszökő halaktól úgy bugyborékol, mintha tűz forralná.

És semmi vad nem fél a közeledő vándortól; bevárják közelre s csak rábámulnak: hát ez micsoda vad?

Itt nem lakik ember.

Pedig, hogy lakott itt valaha, s hogy az hatalmas ember volt, azt bizonyítják a hátrahagyott nyomok.

Óriási sziklák vannak kifaragva emberalakká; valaha bálványok lehettek; most félalakjukat eltakarja a rengeteg erdő. Egy sziklafensikon roppant kőoszlop van magasra emelve, alant négyszögű talappal, fenn tarajos süveges emberfővel s az a sziklacsúp teli van vésve állat- és emberalakokkal.

Egy hegyoldalban drágaköveket ástak ki az itt lakottak, az apraját, hitványát halomra szórva hagyták ott.

És sátoraik nincsenek már sehol.

A legmagasabb hegytetőről el lehet nézni köröskörül és füstöt nem lehet látni, élő ember hirdetőjét.

Zikohór saissán napokon, heteken át bujdokolt gazdag őserdőkön keresztül; más urát nem találta a vidéknek, mint egy ocsmány, nagyfejű állatot, a mi nagyobb a farkasnál, párducznál, rút idomtalan alak, és mindig eszik; tanyája körül van rakva csontokkal; hanem az ember elől elbuvik.

Végre hosszú, magános vándorlás után rábukkant egy fenyőfaerdőnek a mélyén egy «giráj»-ra.

A giráj egy gömbölyű épület, égetett sárból vagy téglából, a mit a Buddha-imádók építenek a bálvány számára, a hol egy törzs letelepedett s a hova búcsújárás idején mindannyiszor visszatér. A giráj az évenkint tartott vásárok jelzője.

A girájhoz pedig két kalauz vezette őt: az uti lapu és a csalán.

Ez a két növény hirdeti azt, hogy ember lakott itt ezen a tájon.

A girájt és az azt körülvevő «csortát» mind befutotta már a folyondár, a mi tele volt kék és piros bogyókkal. Maga a bejárás is el volt lepve keresztül-kasul fonódott indákkal.

Zikohór nem félt e magányos imahelyre belépni. S annak a mélyében talált egy tevebőrön ülve egy élő embert. Egy Lámát.

A nomád Buddha-imádók, ha egy országot úgy elhagynak, hogy oda vissza ne térjenek, azokat az egyedüli téglaépületeket, a miket Buddha tiszteletére emeltek, nem hagyják üresen, hogy azokban pusztai vad ne üssön fel tanyát; hanem egy Lámát hagynak benne hátra. Annak a czíme Tuptsin Láma. És azután bármilyen messze elmennek is, minden évben egyszer küldenek egy karavánt szent zarándokokból az elhagyott girájhoz, mely a Tuptsin Lámának egy évre való élelmi szert szállít. S a Tuptsin Láma keveset eszik és sohasem iszik. Azért sokáig él. Mint a kőbe szorult béka.

A csortába lépve s meglátva az élő embert, Zikohór rögtön sietett kimondani a «mendumur»-t.

«Mendumur» az üdvözlő szó, a miről a Buddhahivek, bármely nemzethez tartozzanak, egymásra ismernek.

A Tuptsin Láma szava csak suttogás volt már, a mint az üdvözlésre visszamondá a «mendumurt».

Zikohór, ismerve a hivek kötelességeit, első dolgának tartá, mindazt az élelmi szert, a mit magával hozott uti eleségül, besózott húst, halat, gyümölcsöt, lisztes gesztenyéket, a Láma elé lerakni; mire az őt megáldotta s vendégül ott tartá magánál.

Attól aztán megtudta ez ország nevét és történetét.

A tamul nyelv a Buddha-imádók minden nemzetével közös, azon a Lámák és a saissánok tudnak egymással beszélni.

Annak a nagy folyó víznek a neve «Sachalim Ula» – a «feketevíz». S annak mind a két partját egy hatalmas harczos nép lakta, a kit a mongolok «karaszurun»-oknak hivtak, ők magok «mandzsuk»-nak nevezik magukat. Országuk egész a «mennyei birodalomig» terjed, mely magas kőfallal van a többi világtól elválasztva.

Több száz év előtt a mennyei birodalom császári trónján két császárfiú összeveszett. Niu Tsi, az ifjabb, a melyik gyöngébb volt, segítségül hivta a szomszéd mandzsukat. Azok megindultak a hivására. Hatvanezer mandzsu vitéz tört keresztül a nagy falon s levert maga előtt minden ellenséget. Azután leverte a szövetségest is, s maga a mandzsu vezér Taitson Kongi ült fel a mennyei birodalom trónjára. Ő és a mandzsu nép ura most is a roppant nagy országnak, a minek annyi lakosa van, mint az egész földnek azon kívül.

A honnmaradtak, a mint megtudták harczosaik diadalát, siettek utánuk a meghódított országba. Boldog ország ez, a hol soha sincs tél; a hol az emberek selyemruhában járnak. Van egy olyan bolond féreg, mely falevelet eszik s fonalat ereszt tőle, s egy még bolondabb emberfaj, mely szeret szolgálni, dolgozni, fizetni a mandzsunak, a ki úrnak született s tetszik neki a rabszolgaság.

A kik csak előkerültek a mennyei birodalomból, mind oly csábító meséket mondtak arról, hogy a mandzsuk népe lassankint mind leköltözött az elfoglalt országba régi hazájából, s a Sachalin Ula partjain üresek maradtak erdők és mezők.

Pedig a feketevíz országa is boldog ország, a hol bőven terem a fű, fa és állat, csak érte kell menni, csak utána kell futni; de a mennyei birodalom még annál is boldogabb, mert ott még olyan ember is van, a ki a gyümölcsöt leszedi, a vadat elfogja a mandzsu számára, s csak a szájába rakja bele; sző, fon a számára, aranyat, ezüstöt hoz föl a hegy gyomrából a kiengesztelésére; palotát épít neki átlátszó égetett kőből, fényesen festett fából, s legyezi róla a legyet és meleget, ha jóllakott és aludni akar. Jó ott úrnak lenni.

Az utolsó lakói ez országnak a mandzsu nép «Orotson» törzse ezelőtt ötven évvel hagyta el a Mamu és Szikla folyamok közötti lakhelyét s azóta az egész vidék egyedüli lakója – a Tuptsin Láma a girájban, a kit minden évben egyszer meglátogat egy zarándok karaván az eltünt népből.

A Tuptsin Láma azután elmondotta magának Zikohórral a Góbi pusztán lakó törgauták sorsát.

Minő mostoha föld, minő kegyetlen ég között laknak? Milyen sanyaruságban élnek?

«Eredj vissza hozzájuk, mondá a Tupstin Láma. Mondd el nekik, minő ország a Sachalim Ula vidéke. Ez az ország most senkié, csak Buddháé és az enyém. Én nektek adom, s Buddha megerősíti azt. Jöjjetek ide.

És azután elutasítá a Tuptsin Láma Zikohór saissánt, merre találja föl ismét legközelebb uton a Góbi pusztát, s ime a bujdosó, ki tizenhárom év alatt jutott el a Sachalim Uláig, onnan vissza került a Góbi pusztára három hold megtelése alatt.

NEGYEDIK RÉSZ.

I.

A Lámák végig hallgatták a hazatért regéit, s akkor azt mondták neki:

– Hazudsz!

Akkor aztán Zikohór saissán előkereste iszákjából igazmondásának bizonyítékait. Az argali juh tülökszarvát, a pézsmaállat ambragubóját, a kiói madár farkatollát, a mindenszínű drágaköveket, az idegen fák hullatta diókat, s végül a mindennél erősebb tanúbizonyságot, az «orkind zsit». A mi, mint tudva van, egy széles bőröv, teleaggatva lecsüggő bálványképekkel, s kiczifrázva vadállatok és szörnyetegek alakjaival. Az orkindzsit csak a Lámák készítik, s igen nagy kincsekért osztják fejedelmeknek, vagy igen nagy kegyelemből azoknak, a kiket fejedelmekké akarnak tenni.

E beszélő tanújeleket meglátva, azt mondák a Lámák a saissánnak:

– Loptad!

Mert a Lámák (papok) mind czinkostársai voltak a mongol fő Lámának, a ki a törgauta népet nem akarta a maga markából kiszalasztani s más Láma hatalma alá kerülni, s különösen nem kivánta, hogy egy ilyen nagy vándor horda az ő «örök béke uradalmán» keresztül vonuljon seregével egyben.

Zikohór pedig ezt mondá a Lámának:

– Meg fogjátok látni; a Tuptsin Láma megmondá, hogy ha a törgauták el nem akarnak menni a Góbi pusztáról, maga a föld fogja őket lerázni a hátáról.

És bekövetkezett, a mit jósolt. Nem sokára oly földindulás támadt a sivatagon, hogy a kútakból kiömlött a víz s színig teltek homokkal, és a hegyek meghasadtak s elkezdtek vándorolni s a tavak eltüntek a helyeikről.

Ekkor átlátták a törgauták, hogy a saissán igazat mondott s többé semmi sem tarthatta őket vissza, összegyültek a giráj mellé, a főlámájukat, a ki az elköltözést ellenezte, befalazták a girájba, csak a fejének hagytak egy lyukat, a melyen keresztül etetni lehessen a szent embert. Az pedig még a lyukon keresztül is fenyegetőzött, hogy ha a «haragos isten» hegyeihez mernek közelíteni, az majd lerohan rájuk és pozdorjává töri őket.

S a jóslat be is teljesült, mert a mint a vándorútra kelő törgauta had az «arany hegy» lábánál összetalálkozott az útját elálló mongol sereggel, egyszerre oly vihar rohant alá a hegyekről, a minőt csak egy megharagított isten képes támasztani.

Ámde a haragvó isten nem a törgauták ellen fordult, hanem ellenségeikre támadt, a mongolokra, oly homokzáport vágva a szemeik közé, hogy azok feledték a harczot, hátat adtak rémültükben s elfutottak a törgauták elől. A Dalle Isten, dzsiggetáj paripáján száguldva, elfujta a csatatérről az egész mongol tábort. Így szokott a hadisten harczolni a sivatagon, ha felharagítják.

E diadal után a törgauták kikiáltották Zikohór saisszánt vezérüknek s az elvezette őket három holdmegtelés alatt a fekete folyam országáig, a mit a Tuptsin Láma az ő népének ajándékozott; a mi tele van őrzetlen nyájakkal, szedetlen gyümölcscsel, megtaposott drágakővel, s a hol nem lakik ember s a mit még nem fenyegetett ellenség sehonnan.

Húsz esztendő mult el, hogy a törgauták vándor előcsapatja megtalálta az első mandzsu «obon»-t a fekete viz mellett. Obonnak nevezik azokat a kőhalmokat, a mikkel a nomád népek meg szokták jelölni azokat a vidékeket, a miket a magukénak tartanak. Mikor egy ilyen vidéket elhagynak, az onnan eltávozó nép apraja, nagyja, hajít a dombra egy követ s a kőhalom így nő magasra.

Ez idő alatt folyvást Zikohór khán uralkodott felettük, bölcsen és eszesen intézve országa dolgát.

Az elhagyott girájok környéke újra megnépesült felczifrázott jurtákkal, a gazdag legelőket ellepték a gulyák, ménesek és nyájak; s a fekete folyamon chinai és japán hajók kezdtek járni, cserébe hordva a törgauták terményeiért fényes szöveteiket.

Hanem ez idő alatt kezdték a törgauták észrevenni, hogy onnan felülről, észak felől, nyomja őket valami.

Még nem tudták, hogy mi az?

Fölöttük lakott a moszkó!

Hetven esztendeig futottak előle a messzeségbe s a hetvenedikben megint odataláltak a szomszédságába. Olyan szörnyű ország az.

Csak a határmutató obonok választották el őket egymástól.

Azonban itt e világrészben a moszkó még nem volt olyan hatalmas, hogy erőszakkal és nyiltan támadhatta volna meg őket.

Mindazok az apró-cseprő népfajok, a miket Zikohór khán, még mint saissán, kóboroltában megismert, a fehér czár alattvalói. Ezek között legerősebb a tungúz.

A tungúz is állattenyésztő nép, mint a kalmuk; csakhogy az ő állatja egyetlen egy: az irám.

Az irám az ő tehene, a mit fej; a juh, a mit megnyír; ökre, a mit szánjába fog; lova, a mit megnyergel, és vadkorában szarvasa, a mire vadászik. Az irám az ő életfentartója.

S az irám az a csodálatos állat, mely ennyi szolgálatra engedi magát használtatni s még sem kér a gazdájától enni soha. Ló, birka, tehén azt akarja, hogy télen takarmánynyal tartsák, vagy letereljék olyan vidékre, a hol zöld legelő van; az irámnak pedig vannak jó lapátvégű szarvai, azokkal ő fellapátolja a havat, s megkeresi a maga táplálékát. Ez a tápszer a zuzmó (lichen). Az a virágtalan lopvanősző, a mire nézve nincs se tél, se nyár; a hó alatt is nő, s a nap alatt se virágzik, a mi olyan keserű, hogy azt semmi fűpusztító állat meg nem ízleli, még ennek a számára is alkotott a teremtő egy állatot, mely azt szeresse. Az irámnak nem kell más, csak a zuzmó, s a zuzmó nem kell másnak, csak az irámnak.

A tél az Amur vidékén is meg szokta hozni a havat, s mikor az belepi a mezőt, a törgauták lejebb huzódnak nyájaikkal a déli vidékre, a hol erdők vannak, az állat könnyen kitelel.

Akkor aztán, a hogy elhagyta a téli vidéket a ló, teve és ökör: leszállt bele az irám. Előbb a vadirám, a melyre vadásznak; azután a szelíd, a melyen vadásznak. A tungúz megtelepedett, az irám felkereste a zuzmót s mind a ketten jól otthon érezték magukat.

És aztán a tungúz megtette azt a ravaszságot, hogy felszedte a kalmuk határdombjait s az egész kőhalmazt messzire, napi járó földre lehordta, ott rakta le neki az obont.

Mikor aztán elolvadt a hó, a télre nyomban jött a nyár, a tungúz megint visszament irámjaival együtt a maga nyirfatermő országába s a törgauták újra fölvonultak: ezek bámulva vették észre, hogy az ő obonjaik vándorolnak. Az országuk évről-évre szűkebb lesz. A határt valaki folyvást tolja előbbre.

Az a valaki volt a moszkó.

Nem kellett neki diplomatia, nem kellett neki hadjárat, conventió, mégis mindig előbbre nyomult. Elég volt hozzá az irám.

Valóságos harcz volt ez az irám és a paripa között.

S a ménnek veszteni kellett. A hólepte vidéken nem verhette ki a betörő szomszédot a kalmuk a maga birtokából, mert a ló elsüpped a hóban, a széles talpú irám pedig elfut a szánnal fölötte, s a tungúznak hószánkák vannak a lábain, csak úgy korcsolyázik a hó tetején, vagy befog tizenkét kutyát a szánjába, s úgy kutyaszánkázik végig a ragyogó sikon; míg a kalmuk megreked a hóban a maga paripájával.

Ekkor a vén Tuptsin Láma, ki már akkor száz éves volt, azt a tanácsot adta Zikohór khánnak, hogy őszszel, mikor a fű megszárad, gyujtassa föl az egész avart, melyet télire el akarnak hagyni.

Zikohór khán úgy tett; az avart mindenütt fölgyujtották s végtől-végig leégették a mezőt, mielőtt odább költöztek volna.

És aztán megjött a tél az elhagyott tájra s megjöttek a tungúzok, és megjöttek az irámok.

De egy hét mulva tungúz és irám, a hogy csak szaladni birt, úgy futott el az elfoglalt tájról, s feledte az obont odább czepelni.

Mi lelte őket?

Az, hogy az avarfűvel együtt leégett a zuzmó is, s az irám hasztalan kereste egyetlen táplálékát; nem volt sehol. Futni kellett más vidékre.

Jövő nyáron pedig a leégett mező annál bujábban zöldült ki, a visszatérő paripák diadalmas nyerítése hangzott végig az ujjászülető pusztán. Mégis csak a mén verte ki az irámot a csatamezőről végképen; mert az egyszer leégetett zuzmó ötven esztendeig vissza nem kerül arra a vidékre.

És így a moszkó diplomatia ravaszsága megbukott azon a nyomorúságos kis lichen növényen, a mit nálunk a gyógytárban árulnak köhögős emberek számára s egy reszketős fejű vén Láma túljárt az eszén a szentpétervári állambölcseknek.

Ezen győzelem után bevégezte életét és uralkodását Zikohór khán s a kíóitollas süveg és a fölszentelt orkindzsi a fiára maradt, a kinek neve volt Talapór.

Talapór khán komoly, szelid természetű férfi volt, a ki minden czivódást, bajt szeretett elkerülni; inkább eltűrte, ha bántották, hanem azután, ha egyszer benne volt a bajban, akkor annál gyorsabb volt az elhatározása, s a szelid alamuszi ember akkor mutatta ki egyszerre, hogy mi lakik benne.

A felesége volt Arizme, Olmán mongol emir leánya, a kit Talapór khán tízezer lovon, hatezer birkán, kétezer tulkon és négyszáz tevén vásárolt meg az apjától. Derék asszony volt: megérte az árát!

Ettől született neki egy fia, Irzambek. Ez volt Talapór khán büszkesége. Azt maga tanította lovagolni, vágtató ló hátáról visszafordulva, kézíjjal czélba lőni. Ennek minden öltözetét maga a fejedelemnő Arizme varrta és himzette; a Buddhavallásra pedig a vén Tuptsin Láma oktatta.

Tehát igazi fejedelmi nevelésben részesült.

Talapór khán azt akarta, hogy a fia szokjék hozzá a fejedelmet ékesítő bátorsághoz, a mit a veszélyek edzenek meg. Elhordta őt magával a vadászatokra a Sachalim Ula vidék dúvadai ellen.

Két ilyen, harczraméltó fenevada volt az erdőknek, az egyik a fekete medve, a melyiknek ott fehér örv alakú folt van a nyakán. Ezt kelevézzel szokták megtámadni; de Talapór khán azt is megtette akárhányszor, hogy hosszú késével kezében, birokra ment a medvével s úgy szúrta azt szíven. Ezt azonban még nem engedte Irzambéknek megkisérteni. Ahhoz nagy hideg vér kell.

A másik dúvada az Amurvidéknek a «sokatevő». Csunya, idomtalan állat, széles, vastag fejével, sunyi gonosztevő pofájával első tekintetre megvetést költ maga ellen. Falánk, egy egész ökröt meg bir enni. Maró bűze van, mely közellétét elárulja. A mellett gyáva, pedig iszonyú erős, s állkapczája oly erővel bir, hogy fogaival a vaslándzsát ketté tudja harapni. De csak akkor védi magát, ha üldözőbe veszik s méregbe jön. S minthogy a nyil és lándzsa kemény bőrének nem sokat árt, parittyával szokták egyetlen érzékeny részét, a fejét megostromolni s vasbunkóval verik agyon.

Egyszer az történt, hogy az éjszaka Irzambéknek a kedvencz paripáját a pányváról ragadta el valami dúvad s elvitte az erdőbe. Senki se látta, éjjel volt, a pásztorok aludtak; nem tudták megmondani: medve volt-e vagy sokatevő?

Most már azt kérte Irzambek az atyjától, hogy hadd legyen neki is szabad ezen gonosztevőn boszút állni, személyesen s késsel leszúrni, ha medve, bunkóval leütni, ha sokatevő.

Talpóra khán egészen bizonyos volt a maga fiáról, hogy ez dicsőségesen fogja letenni a vitézi próbát a vadállat elleni harczban; az ifjú derék legény volt, s késsel és buzogánynyal jól tudott bánni; nem aggódott fölötte, hogy akár medve, akár sokatevő a felkeresendő dúvad, annak Irzambek fejedelemfi majd meg fog felelni.

Hanem Arizme, az édes anyja féltette az egyetlen fiát s alattomban megbizta a szolgáját Tekuszt, Irzambeknek gyermekkori játszótársát, hogy mindenütt a fia közelében tartsa magát, s ha veszélyben forogna, segítségére siessen.

A dúvad ellen nagy hajtósereg indult ki, körülfogták a bozótot, a hová a vérnyomok vezettek, s mikor a vadászebek felfedezték a rejtekét, azt mindenünnen körülállták, hogy a vad el ne illanhasson, s akkor azután, a hogy a törgauták szoktak medvére, sokatevőre menni, Irzambek fogta az egyik kezébe a hosszú kést, a másikba a buzogányt, s délczeg nekipirult orczával lépett be a sűrűbe, a hol a fenevad lakott.

Lehetett hallani a sűrű bokrok között, hogy ropogtatja a dúvad a fogai közt a csontokat. Még csak félbe sem hagyta a lakomáját a közeledő vadászsereg nagy zajára.

Rövid időn Irzambek herczeg futva rohant vissza a bozótból. Arcza nem volt piros, hanem olyan színű, mint a sajt, s a kezében nem volt se kés, se buzogány, azokat eldobta.

– Az én fiam megszaladt! ordítá dühösen Talapór khán, s azzal leszökött lováról s fogta a hosszú szijostort, azzal rohont a fiának. Kés nélkül! Buzogány nélkül! Diadal nélkül! Vissza kölyök! vagy korbácsot kapsz!

Most azután Irzambék még jobban megijedt a korbácstól, s visszafordult a bozótnak s fel akarta venni eldobott fegyverét, nyomában az apja a korbácscsal. De alig volt Irzambeknek a kezében a fegyvere, egyszerre csak lecsapta magát arczczal a földre, a fenevad ott áll előtte.

Ez nem volt se medve, se sokatevő; hanem mindegyiknél rettenetesebb. Egy idegen szörnyeteg, a minőt törgauta vadász még soha sem látott. Másfél öl hosszú vadállat, négy lábon állva is oly magas, hogy a felemelt fejével az ember szeme közé néz. S minő fej, minő szemek azok. Fölnyitott álkapczája közé egy emberfej elfér, s fogai akkorák, mint a vadkan agyara; vörös karikájú szemei zöldes-sárga haragtűzben égnek. S kigyóalakú farka oldalait korbácsolja; teste rőtbarna sávokkal van végig csíkozva; egész tekintete a kegyetlenség, a düh és zsarnokság maga. Ez a királytigris.

De ha királytigris volt is, Talapór khán mégis a szeme közé vágott hosszú szijostorával, fölgerjedt haragjában, annak az ellenségnek, a ki előtt az ő fia arczra bukott és fegyvereit elejté.

A korbácscal megütött tigris e perczben hátra vonult és hasra lapult; de úgy, mint az ugrásra készülő macska, négy lábát maga elé szedegetve, s az alatt azt válogatva, hogy melyikre rontson, az apára-e, vagy a fiura.

De mielőtt elhatározta volna magát, a hű Tekusz kétségbeesett ordítással rohant előre s kopjáját ráhajítá a fenevadra. A hegyes vas csak fájdalmat okozott az állatóriásnak, de boszúját mégis a megsebző ellen vonta; egy szökéssel rajta termett a szolgán s átharapta az ember nyakát, megrázta azt a szájában, s aztán fölemelve a fejét, úgy tartá azt a fogai közt, mint a macska a patkányt, s a távoli mennydörgéshez hasonlatos morgást hallatva, nézett széjjel néhány pillanatig a körülálló vadászseregen, s akkor két óriási szökéssel visszarohant prédájával együtt a bozótba, s ott rákezdte rettenetes ordítását, a minek a haragjától minden paripa megfordult és elfutott a bozótból és futott oly messze, a mennyire ez a hang üldözé, s az elhangzik mértföldnyire.

Ez volt az az ellenség, a kivel a kalmukok nem birtak.

A nyil, kelevéz ezt meg nem öli: nekik pedig más fegyverük nem volt. Az önlövő gép, a mivel a medve ki szokta végezni magát, ez ellen nem használt semmit; mert a tigris nem jár a tört csapáson. Ezt veremben sem lehet megfogni, mert nem fogadja el a csalétket. Ez kecskemekegés után nem indul. Ez válogatós. Embert eszik. Ha egyszer az emberhúsba belekóstolt, többet aztán mással nem is akar élni. Ha megkaphatja a lovast, a lovat ott hagyja s a lovagot viszi el. Kegyetlensége, szörnyű ereje mellett még alattomos is. A tanyák körül ólálkodik, meghuzza magát s egyszerre rohanja meg a gyanútlan közeledőt.

S e tigris nem volt egyedül. Az Amur-menti kalmuk telepekből mindenünnen jöttek a rémhírek, hogy soha nem látott óriási dúvadak pusztítják a népet és a nyájakat: senki sem tud ellenük tenni.

A törgauták már fényes nappal sem mertek kevesedmagukkal járni az erdőn-mezőn, csak nagy csapatokban s éjjel mindenütt nagy tüzeket raktak és doboltak, hogy a tigrist elriaszszák.

Az pedig oly vakmerő volt, hogy éjszaka bement a falvakba, s végig száguldozott az utczákon, míg el nem kaphatott valakit, s ordításával rettegésben tartott mindenkit.

Hasztalan volt előle odább költözni: a tigris követte a vándorlókat, s a hol letelepedtek, ott ütött tanyát ő is.

Talapór khán ez ellen az ördög küldte ellen nem tudott semmi segítséget. A Lámák új áldozatokat indítványoztak a bálványnak, de az vagy nem birt a tigrissel, vagy egyetértett vele.

Utoljára már fényes nappal be mert sétálni a tanyára a rémállat, s végig sunnyogott a khán csordája előtt is; fel sem véve a jurtákból felé röpített nyilakat.

Egy szép napon épen oda feküdt a khán sátora elé, csendesen veregetve a földet a farkával s koronkint egyet ordítva. Senki se mert kijönni, hogy őt elűzze onnan. Minden ember bezárta magára a jurtája ajtaját.

Ekkor a hosszú utcza végén, melyet az egyforma kalmuk jurták alkottak, egy magányos férfi közeledett lóháton.

Öltözete idegen volt, sürű szakállú, szőke hajzatú arcza mutatta, hogy nem e népből való.

A jurták nyilásain át kiáltoztak a jövevényre, hogy forduljon meg gyorsan, és fusson, a hogy csak tud; ott fekszik a tigris!

Az idegen pedig, a helyett, hogy megrettent volna, levett a válláról valamit, a mi hasonlít egy pásztorkürthöz, annak a bunkós végét az arczához szorítá, a lyukas végét pedig az előtte fekvő ugrásra készülő dúvadra irányozta. Egyszerre csak a csőből tűz lobbant ki, füsttel vegyest, azt nagy dörgés követte; erre az óriási vad nagyot ordított és nagyot fordult, azután megint felszökött s egész rettentő dühével rohant a lovas férfira. Az pedig még egyszer felé irányozta a lyukas csövet; még egy tűz lobbant ki, egy dördülés hangzott s arra az óriási szörnyeteg a négy lábát szétvetve terült el a földön, tehetetlenül fetrengve, mint egy eltaposott féreg.