Part 16

Kitekintett a sátorból, s egy közeledő porfelleget pillantott meg, melyből rövid időn négyszáz teve idomtalan alakja kezdett kibontakozni. A tevék nyomában jöttek a lovak, marhák és juhok végtelen csapatjai, a miket négyezer lovas hajtott előre. Az asszonyok ép úgy lovon ültek, mint a férfiak, még a négy éves gyermekek is. A kalmukok nem járnak soha gyalog, azért vannak olyan kicsiny lábaik. A tevékre voltak fölhalmozva a sátorok, a házi butorok, ládák, málhák és a kis csecsemő gyermekek, kiket bölcső helyett bőriszákokban tartanak, s azon keresztül egy darab fa van feszítve, mely a gyermek lába közé jön, úgy, hogy a kalmuk már csecsemő korában lovagolni tanul.

A vágtató tömeg megállapodott a fejedelmi sátor előtti síkságon, s elkezdte jurtáit leverni. Egy óra alatt ott állt a kész város, négyszáz sátorral, szép szabályos utczákba szedve. Minden sátorban égett a tűz, tevetrágyából rakva, – a Volga pusztáin nem ismerik a fát – a bográcsban főtt a lóhús; az asszonyok készítették friss kanczatejből a mámorító italt, a férfiak felállították a házi oltárokat rézbálványaik számára, fegyver, kézíj, kelevéz, halász-szigony a maga helyére volt akasztva, négyezer ember számára készen volt az otthon. Az asszonyok szoptatták gyermekeiket.

Akkor egy kürtrivallásra egyszerre megelevenűlt a kép, a jurtákat szétbontották, a sátor-karókat felszedték, a szőnyegek, ládák a teve hátára rakattak, a csecsemők fejei a teve oldaláról lecsüggő iszákokból kandikáltak ki ismét; férfi, asszony, gyermek, felugrált lovára ismét, a meg nem főtt húst a nyereg alá szorították, ott majd megparáhul a lovaglás alatt; a földrengés, égdörgés újra megindult, a porfelleg újra eltakarta a néptömeget s kisérte azt egész a Volga partig. Ott elmaradt a porfelleg, s a víz közepén úszott az egész ember- és állatraj csendesen. Elérte a tulsó partot, s alkonyatra már a porfelleg is eltünt a láthatárról, mely útjokat jelölte.

– Így tudnak a törgauták jönni és elmenni!

A törgautának a szabadság elvesztése kínosabb az élet elvesztésénél.

Egy európai utazónő beszél el egy történetet, a miből ezt legjobban megtudhatod.

Egy törgauta fiatal törzsfőnök szerelemféltésből agyonütött egy kozák tisztet Asztrakánban.

Az oroszok elfogták a gyilkost, kemény védelem után, s a gyilkosságért és az ellenállásért elitélték örök kényszerfogságra a szibériai ólombányákban.

Mikor az elitéltet föltették arra a telegára, a melyiknek őt örök fogságba kellett szállítani, két bátyjának megengedték, hogy odamenjen hozzá, tőle bucsut venni.

– Mit tehetünk érted, öcsém? kérdé az egyik bátya.

– Azt ti nagyon jól tudjátok. Felelt az öcs.

Erre a bátya kihuzta az öve mellől pisztolyát, elitélt öcscsét a szívén keresztül lőtte vele.

– Köszönöm! mondá a haldokló.

… Ezek azok a törgauták, a kik ott maradtak a Volga mellett orosz alattvalóknak.

… Milyenek lehetnek még azok, a kik elmentek előlük!

A menekülő törgauták a késő őszt választották útjuk kezdetéül, mert az előttük álló sivatagon az a legenyhébb időszak. Három óránál hosszabb pihenőt egy helyen nem tartottak. A Volgától az Ural folyóig észrevétlenül jutottak el; a kozákok, kirgizek, tatárok csak azt hitték, hogy legelőt változtatni jöttek, nyájastul, csordástul a Volga mellől s mikor aztán az Uralon túl voltak, akkor elnyelte hirüket a sivatag, ez a nagy hallgató rém, a ki nem tartja meg az ember emlékét. A homoktengeren befujja nyomát a szél, eliszsza vérét a porond. Még csak tűzhelyeik nyoma sem jelölte meg az utat, a merre jártak. Az Uraltól az Aral-tóig nincsen fa. És ők minden reggel megindultak egyenesen arra felé, a hol a nap a sivatag szélén fölkel, s naplementig követték a saját árnyékukat, a merre az vezette őket. Nem volt más kalauzuk, mint a népénekesek mesemondásai, a kik másfélszáz esztendő előtti hősregéket daloltak a pihenő csoportoknak, a hajdani saisánokról és akhákról, kik a Kokonoor-tó mellett a fehér csont és fekete csont fölött uralkodtak. Régi hazájukban a nemességet hivták fehér csontnak, a köznépet fekete csontnak.

Télen és tavaszszal együtt utazott velük a zivatar, mely mocsárrá áztatta előttük a pusztát; aztán jött a nyár, akkor meg versenyt futott velük a homokpuszták réme, a «tebbád», a forró szél, mit a kalmuk nyelv a levegő hagymázának nevez, az meg aztán felitta előttük a tavakat, a folyamokat, betemette a forrásokat, és hamukatlanná változtatta alattuk a földet.

Mégis előre haladtak.

Útbaeső ellenséges néptörzseken törtek keresztül. Ötszázezer ember egy tömegben, fegyverrel, lóháton, nem könyörög engedelemért, keresztül tör, mint a hógörgeteg. Ha egy népfajt levertek, azt nem ölték le, hanem maguk közé sorozták s vitték magukkal, egyre szaporodva, mint a hógörgeteg.

Van egy tündére a homokpusztáknak, a ki az eltikkadt utazó előtt hűs tavakat, erdőket mutogat, úgy csalogatja maga után. Az sokszor eltéveszté őket a nagy sivatagban, hanem a csillagok aztán megint útbaigazíták.

Úgy futottak el országok, birodalmak fölött, mint egy felhő árnyéka.

Vágtattak olyan pusztákon keresztül, a hol a víz keserű volt, a föld pedig sós és semmi növény nem zöldült a földön, azután meg olyan vidékeken, a hol a napfülesztette mocsár átváltozott egy féregözönné, s fellegeit a bögölynek, szipolynak, sáskának zudítá ellenük, míg hálótanyájukat felverte a bőr alá furódó fonalféreg, a pokolfuria és a százlábú, gonoszabb minden vérontó ellenségnél.

Végre három évszakon át tartó küzdelem, szenvedés, viszontagság után, a nyár végével megérkeztek a chinai falhoz, ahhoz a világrészhez, a mi kőfallal kerítette el magát a többi emberlakta világtól. Ezen belül volt az ő elhagyott hazájuk.

Az ismét kebelébe fogadta őket.

Első és egyetlen példa, hogy Európából egy egész nemzet visszavándoroljon atyái őshazájába.

Itt a honmaradt rokonok ölelő karokkal fogadták őket. Testvér a testvérnyelvet újra megérté nagyhamar, s a Volga mellől érkező paripáknak a Kokonoor síkjain legelő mének nyerítése felelt üdvözletül.

A régi haza, a nagy Góbi puszta, elég tágas volt a hazaérkezteknek is s nagy volt az örömük a fölött, hogy itt nem találhat rájuk a moszkó.

Hanem azután kezdtek megismerkedni azokkal a nyomorúságokkal, a mik apáikat innen száznegyven év előtt kiköltözni kényszeríték. Rossz szomszédjaik voltak. Az afghán, turkmán, dsungár, mongol se szánt, se vet, se barmot nem tenyészt, hanem abból él, hogy a szomszéd országok népeire tör rá, s azoknak a marháit hajtja el. Ez így még sokkal kényelmesebb.

S ha még csak a marháit hajtaná el, de magával ragadja a meglepett férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, s azokat elhurczolja távol országokba, a hol kőből vannak építve a városok, s hol az emberek megtörik a földet, úgy vetnek bele gabonát, és azzal élnek.

Rettenetes gondolat! odaragasztani a földhöz a házat, hogy benne lakjék örökké az ember, mint a halott a sírjában, ne vihesse el a helyéről, ha tanyáját megunta, s hogy annál erősebb legyen a rabsága, még a földet is fölszántja a kőváros körül s beveti gabonával, hogy a fűnek a gyökere által legyen odakötve a földhöz, hogy ott kelljen őriznie a kalász megérését s egyik esztendőben már előre azon aggódni, hogy mit eszik a másik évben s a jövendő kenyérnek a magját még az idén a földbe takarni, és azután egész esztendőn át térdepelni a rézbálvány előtt, hogy adjon ma esőt, holnap napfényt, holnapután szelet s csókolni a papnak a palástját, hogy imádkozzék a kegyetlen isteneknek, a kik semmivé teszik az ember fáradságos munkáját, s ha föld és Isten megadta a mit kértek, még azután tüzet, vizet és asszonykezet segítségül hivni, hogy csináljanak a fűmagból kenyeret.

Milyen szánalommal tekintenek le a nomádok az ilyen szerencsétlen népekre.

S az ő honfitársaikat, a kiket a rablók elragadtak, épen ilyen földmívelő országoknak adták el rabszolgákul.

Mert a földturás rabszolga dolga. Egyátalában a munka nem férfihoz illő foglalatosság. Azt meg lehet engedni alacsonyabb lényeknek, asszonyoknak és rabszolgáknak, de egy férfi méltóságát sérti az, hogy ő valami munkában találtassék.

Azért az volt a törgautákra nézve a legelviselhetlenebb keserűség, hogy az ő honfitársaikat elviszik szántóvető rabszolgáknak. Néhányan, a kik vissza tudtak szökni a fogságból, rémséges meséket tudtak elmondani az otthoni rokonoknak azokról a pokolgépekről, a miknek «eke» és «malom» a neve, s ember és állat van beléjük fogva.

Ezt a kínzást nem viselhették el soká. Odább vándoroltak; de most már nem nyugatnak, mint őseik, az európai gazdag rónák felé, hanem tovább keletnek, a nagy mongol pusztába, ott aztán találtak olyan jó csendes helyre, a hol nem háborgatta őket többé senki, se moszkó hetman, se chinai mandarin, se tatár khán, egyedül voltak a pusztán.

Hanem az uratlan pusztának is meg volt a maga átka, a mi nagyhamar felvilágosítá őket a felől, hogy miért lett ez a sivatag úgy elhagyva a nemzetektől, a mik a földön mindenütt el vannak szórva?

Minden harmadik évben előjön a végtelen mocsarakból, miket lomha folyású folyamok támasztanak, a táborjáró sáska; mikor az felemelkedik az égre, a nap elsötétül bele, nem látszik tőle az ég s mikor leszáll a földre, nem látszik tőle a föld, s mikor felszáll a földről, nem marad utána egy zöld fűszál.

A sáska a legelőt tarolta le előttük s a méneseknek, gulyáknak éhezni kellett, s minthogy az éhező állat nem ád se tejet, se húst, éhezni kellett az embernek is.

Ekkor, az inség keserű napján, azt mondá a népnek a Láma: «Ime, e sáskáknak a szárnyaira tamul betükkel ez van irva: «öljed és egyed!» az ég küldöttei ezek, s a mit az ég küld, annak jónak kell lenni».

S kitalálták a módját. A szükség leleményessé tesz. A sáskarajt összefogdosták nagy kosarakba, aztán mély gödröket ástak, azokat jól kifütötték s akkor a kemenczeoduba öntve a sáskarajt, azt megaszalták, aztán besózva elrakták kőhombárokba. Ez volt a törgauták betakarított elesége a jövő télszakra. Innen kezdtek el a kalmukok rovarevők lenni. Utóbb hozzászoktak s még divatot csináltak belőle. A kalmuk rabnők, kik a sah és a szultán háremébe kerültek, ott a kadinák és odalikák között meghonosították a «blapsz» bogárevést, a mitől az asszonyok meghiznak.

Egyszer aztán támadt közöttük egy fiatal saissán, a ki azt mondta, «ejh, az én nagyapám még bölényre, szarvasra vadászott kelevézzel s mi már csak bogarakra vadászunk seprüvel».

S azzal elindult a távol kék hegyek felé, magának bölényt, szarvast keresni.

Szép fiatal legény volt Zikohór saissán, mikor elindult a kék hegyek felé bölényt vadászni s ugyan kemény férfi lett belőle, mikor ismét visszakerült elhagyott rokonaihoz.

Azok tán be se fogadták volna, ha az anyja rá nem ismer; mert a kalmuk nyelvet is alig értette már s keverten beszélte idegen, soha nem hallott szavakkal.

Tizenhárom esztendeig tartott a vadász kirándulása.

Még annak a lónak is, a melyen kalandjára elindult, csak a bőre került vissza. De ez is egyik tanubizonyság volt mellette, mert ez a ló világossárga volt, fekete sörénynyel, a mi a kalmukok ménesében nagy ritkaság, a sárga lónak rendesen fehér sörénye van. Ennek a bőréből viselt a saissán kalmuk módra készített ködment, úgy, hogy a ló fejbőre, mint a sisak, takarta a koponyát s a sörénye a hátán omlott végig.

Hosszú történet volt az, a mit Zikohór saissán az egybegyült véneknek, vezéreknek és Lámáknak elbeszélt arról, hogy mi van a kék hegyeken túl?

A Lámák mindig azt hirdették a kalmuk népnek, mikor az a sivatagot megunva, a kék hegyek felé kivánkozott, hogy oda nem lehet menni, mert ott a rossz szellemek országa van, a kik mindenkit megölnek, a ki birodalmuk területére lép. A legmagasabb hegynek a neve: a «Haragos Isten hegye», az örökké felhőkkel és kövekkel van borítva, s nem engedi magát emberektől megtaposni.

A kék hegyeken túli tájnak a neve tamul nyelven az «örök hallgatás országa»; mongol nyelven «mennyei öröm birodalma». Halandónak abba belépni nem szabad. A ki a tilalmat megtörte és annak ellenére is odament, onnan soha vissza nem tért.

Ime Zikohór saissán megjött onnan s elmondá, hogy a kék hegyeknek a neve: «arany hegy». Azért hiják így, mert aranyat ásnak bennük s ez az arany a mongol Nagy-Láma tulajdona, ki ott héttornyú palotában lakik s lakhelye körül van véve bálványtemplomokkal.

Ezért őrzik az ország határát oly szigorúan.

A hogy a mennyei birodalmat elválasztja a nagy kőfal a Góbi pusztától, úgy választja el tőle a «hallgatás országát» egy végtelen fapalánk, mely hegyeken, völgyeken végig fut, s csak a megközelíthetlen hegyszakadékokban maradoz el, a mik maguk is gátat képeznek. Egy ilyen kőhalmaz neve: «Adamkirilgán» – «embervesztő hely». A ki beletéved, elvész.

Zikohór saissán, mikor puzdráját megtömve nyilakkal, megindult a vadászatra, egy olyan zöld mezőre ért, a hol ingott a zöld pázsit a ló lába alatt s a patkó nyomán víz serkedezett föl.

E zöld bozótos ingoványban talán el is kellett volna vesznie, ha nem találkozott volna egy olyan állattal, minőt még eddig soha nem látott, de az énekesektől hallott felőle regélni.

Ez az a megszelidíthetlen ló, ki az embert közelre be nem várja, s rajta nem ült még senki más, mint maga a hadak istene, a «Dalle». Az szokott vágtatva megjelenni rajta, mikor az őt imádó nép a csatában veszedelmét járja s akkor megfordítja az ütközetet. A hadisten paripájának a neve: «dzsiggetáj».

Alakjára fölséges; nem olyan csúf, mint a «targán», a bundaviselő, vastagfejű vad ló. Ez karcsúbb a paripánál, a feje, mint a szarvasé, a szőre világossárga, de a sörénye fekete, s a farka lombosvégű, mint az oroszláné. A dzsiggetáj farkát a khánok fejedelmi korbácsul viselik.

S pecsenyének is felséges. De nehéz megejteni, mert szilaj, éber és szaglása, hallása, látása minden más állatét fölülmulja.

Csak olyankor lehet a nemes vadat megközelíteni, mikor a dzsiggetáj-mének a fiatalokat kiverik a maguk karámjából s azok neki indulnak új ménest keresni, s kiállnak a hegytetőre, felemelt fővel, széttágult orrlyukkal, napbanéző szemekkel, lesve a közeledő kanczát.

Az ujoncz, kivert dzsiggetáj-mén a saissán sárga paripáját saját fajtájának nézte, s csak akkor vette észre csalódását, mikor az már közel ért hozzá. De Zikohór még sem kaphatta őt lövésre, mert a mint őt meglátta a ló hasa alól fölbukkanni, egyszerre fölszökött a vadmén s elvágtatott előle. A saissán üldözte. A dzsiggetáj belevezette őt az elátkozott Adamkirilgán nyaktörő sziklaomladékába. Ő nem tágított tőle. A hová a dzsiggetáj elmehet, oda az ő paripája is eljut. Így vezette őt keresztül a vad méncsikó a járhatlannak hitt hegyszakadékon át az «örök hallgatás országába», az arany hegyek közé, a hová tiltva van idegennek belépni.

Futás közben látott a saissán sötét erdők mélyébe rejtve hét fehér házat, a mik kört képeztek, s a házak előtt ült hét öreg ember, övig érő fehér szakállal, a kik az ő láttára sem mozdultak meg helyeikből. A hét ház mellett patakzott egy forrás.

Nem szólítá meg őket, a dzsiggetáj üldözésére volt csak gondja; a forrás vizéből inni sem állt meg, bár mennyire el volt is tikkadva.

A dzsiggetájt még sem érhette el, az elmenekült előle, s Zikohór éjszakára egy gunyhóba jutott, a melyben egy tatár lakott, a kit a chinai császár küldött az aranyhegyek közé, ginzenget keresni.

A ginzeng az a drága gyökér, a mi minden betegséget meggyógyít, s a rossz szellemeket távol tartja. Ez a chinai császár tulajdonát képezi, egyedül neki szabad azt kerestetni az aranyhegyek között. Fontja e gyökérnek tízezer ezüst pénz. Ezért is hivják «növények királyának».

Ettől a szegény ginzeng-kutatótól tudta meg, hogy hol jár? Ez a kentei völgy s az a hét fehér ház a rengetegben a Dzsingisz-Khán emléke. Ott van a nagy Temudzsin eltemetve, szekerével együtt, a miről nem lehetett a koporsóját leemelni, oly nehéz volt. Ugyan jól járt Zikohór, hogy meg nem szólítá a sírt őrző véneket, s meg nem állt a patakból inni, mert ott rögtön megölik azt, a ki a szent helyen emberi szóval félbeszakítja a csendet. A sír melletti forrás neve «Kerlon».

E gunyhó gazdája aztán útba igazítá őt tovább, oly vidékekre, a hol vadászkedvét kielégítheti.

S ettől fogva folyton egy szellem ült a háta mögött, a ki mindig előre tolta, hogy folyvást újabb vidékeket keressen föl és minden új naptól új titkokat kérdezzen, a mikre csodálatos a felelet.

Eljutott ahhoz a nagy vízhez, a mi azt akarja, hogy őt «tengisz»-nek (tengernek) nevezzék; s ha tónak csufolják, felháborodik érte s derült időben, szélcsendben is tengervihart támaszt a hajósnak és elmeríti. Partjai körül vannak rakva a vízimádók oltáraival, kik a forró vízforrásoknál áldoznak, és halakból készítenek kenyeret, azt teszik el télire. Ebben a tengerben vízi tehenek laknak, a miknek csak első lábaik vannak s halfarkuk s a fiaikat szoptatják.

Egy másik országnak a folyamaiban annyi hal van, hogy a haltömeg megrekeszti a vizet, s a partra kihányt döghalaktól az egész ország folytonosan záptojás szagú, a mit az ottlakók «Szamosz»-nak neveznek.

Látott olyan vidékeket, a hol a mezők elefántagyarakkal s óriási állatok csontjaival vannak beszórva. Innen hozták azt a két elefántagyarat is, a miből Dsingisz-Khán trónja készült. Másutt nagy torlaszhegyek voltak emelve rengeteg nagy fákból, a miket óriásoknak kellett egymásra hordani. A körül lakó nép folyvást azzal tüzel s meg se látszik rajta a megfogyatkozás.

Járt oly pusztaságokban, a hol nem volt más hajlék, mint óriási nagy sirok, égetett téglából, hasonlók egy kalmuk-sátorhoz, de húszszorta nagyobbak; egész utcza-, egész faluszámra. Csupa sír, és sehol egy élő ember. És bukkant egész városokra, a mik el voltak sülyedve, csendes vizekbe, csak a falaik teteje állt ki a hullámból. Halottak városa és halott város.

S végig járt ötvenféle nemzetet, a ki egy sem rokon a másikkal, egy sem beszéli a másik nyelvét, s mindenik más istenséget imád, más szokásokat tart, másképen él, öltözik, eszik, nősül és temetkezik.

Látta a nagy nemzetek maradványait; mik egykor belebeszéltek a világtörténetbe, s aztán mikép a vad, mikor halálát érzi, elbujik a vadonba, leolvadtak családokra, egyik napról a másikra élnek – és még most is emlékeznek reá, hogy valaha kerített városaik, s hőseik, hadvezéreik, tudósaik voltak.

Telet, nyarat töltött a «burjetek» között, kik a viza és lazacz bőréből készítenek maguknak nyári öltözetet s nyáron át mind a vizen laknak; a jó istent «Osztorgon Burkán»-nak nevezik s az ördögöt «okodől»-nek, a fejedelmüket «tulungász»-nak s mind a háromtól egyformán félnek.

Lakott a «kellem»-eknél, kik nagy lapátszarvú irámokon lovagolnak, nyáron a napot imádják, télen a tüzet, guggonülve alusznak, s halottaikat felakasztják a fákra; még holtan sem feküsznek le.

Követte a «sifánokat» csatangolásaikban, kik egy nemzet a «kosos»-okkal, egyforma szálas, erős alakok, kilenczvennyolcz irásjegyük van s azokon egynéhányan írni, olvasni is tudnak, de azért mégis egymással soha összeférni nem képesek, mert az egyiknek sárga sátora van, a másiknak meg fekete.

Megismerkedett a «vogul»-okkal, a kik magukról azt állítják, hogy valaha nagy nemzet voltak, távol nyugatról kerültek ide; szeretik a zenét, tánczot; a hány család annyi fejedelem, minden nyáron összegyülnek nagy gyülést tartani; de soha sem egyeznek meg semmiben: megint szétmennek.

Találkozott az «osztyákokkal» a kiknek veres hajuk van, és hegyes orruk: ezek a medvét tartják nemzeti istenüknek s ahhoz imádkoznak.

Rábukkant a «hajdut» népre, a hol az asszonyok haját és a kanczák sörényét levágják, csak a himet illeti meg a borzasság. Az asszonyokat annyira lenézik, hogy egy férfi le nem ül a sátorban arra a helyre, melyről egy asszony felkelt, míg azt meg nem füstöli. Ezek nem ismerik a csókot, hanem a szeretet jeléül csak az orraikat ütik össze s egymást megszagolják. Az egész nemzet kétszáz lélek és mind nemes ember.

Betévedt a «szamojédek» közé, a kik csak olyan magasak vén korukban is, mint egy gyermek, s tíz esztendős korukban már megházasodnak, télen csónakot kötnek a lábukra, azzal futnak a hó fölött.

Megismerte a «birár»-okat, kik az arczukra hegyes halszálkával kacskaringókat szurkálnak, s a «Dalle» bálványt tartják a sátorukban, valahányszor ebédhez ülnek, elébb a bálvány száját bekenik friss vérrel.

Bevándorolta a «bukhárok» országát, a kiknek egy része már földet mível, a másik állatot tenyészt, s egymást «Vachán Szolon» és «Talokán Szolon»-nak csufolják; húsevőknek és fűevőknek.

Ezek a négylábú állatoktól tanulták meg a magevést. Hazájukban tömérdek a «bobák» és «szuszlik» (marmota és hörcsök), a mik a vermeiket megtöltik télire tönkölylyel, a mi vadon terem; az emberek ezeket verték fel elébb s úgy jöttek rá a fűvetésre. Itt a méhek is a földbe gyüjtik a mézüket.

Belebotlott a «jupik» törpe népébe, a kiknek széles piros szájuk van, bezárt lapos szemük, s a hajuk hét ágra befonva. Szomszédjaik a «kecsek» már más nyelven beszélnek, s hajukat a fejük tetején egy csomóba kötve viselik.

Az «övenkik» nem tartják magukat semmiféle nemzetnek, azt mondják, hogy ők csak «emberek», s soha sem czivódnak senkivel.

A «jakutok» annál kevélyebbek. Ők tizenötféle törzsre osztják fel magukat s mindegyik előkelőbbnek tartja magát a másiknál, s valamennyi szultánt választ.

A tizenöt szultán fölött uralkodik egy császár. Ők az Istenüket is az «ég császár»-jának nevezik, s büszkék rá, hogy szövetségesei lehetnek a fehér czárnak. Mikor megtudták, hogy a francziák elégették a czár fővárosát, elhatározták országgyülésükön, hogy rögtön hadat izennek Francziaországnak. Lehetnek együtt, asszony, férfi, gyermek, tizenötezeren.

Az «iltsik»-ek prémes állatokra vadásznak, hires nyestfogók. Vallásuk azt tartja, hogy az ember lelke holta után a marmotákba költözik. Azért, mikor marmotát lőnek s hazaviszik pecsenyének, azt mondják az asszonynak: «külön válaszd az emberhúst az állathústól». Mert a marmotának az első lába lapoczkáján fehér hús van. Azt tartják, hogy ez még emberkorából való s azt nem eszik meg.

A «manyargók» iramvadászok: valamennyi között ők a legharczosabb nemzet, elkergetik az iramot három nép országán keresztül is, s nem ismernek hazát. A holdat tartják az istennek, a ki soká fenn van az egükön, hosszú az éj, s mikor holdfogyatkozás van, dobolnak és kerepelnek, hogy elriaszszák a nagy fekete kutyát, a ki a talpát rátette az isten képére s rendesen el is riasztják.

Ezeken túl laknak a «gilyákok», a kinél egy asszonynak van két férje, nem egy férjnek két asszonya. Ezek is a medvét imádják istenképen, mint az osztyákok; de annyiban javítva van a vallásuk, hogy télen, mikor a medve elmegy alunni, azt mondják, no most nincs szükség istenre, rajta mennek, megkötözik, hazaviszik, lerántják a bőrét, a husát szétosztják és megeszik. Ezt tartják a legnagyobb tiszteletnek. Tavaszszal más medvét választanak meg istennek.

Mikor ezeket is elhagyta, akkor már nagy földet kellett bejárni, míg valahol ismét emberekre talált; de már azok hasonlítottak a vadállatokhoz. Egészen szőrös az arczuk, csak a szemük villog ki a bozontból s még a nőknek is szakálluk van. Magukat «dauroknak» nevezik, s ők maguk dicsekesznek vele, hogy az ő eredetük kettős. Egyszer egy birártunguz vadászt elfogott egy nőstény medve, s haza czipelve a barlangjába, megsajnálta, élve hagyta, és azután kényszeríté, hogy nőül vegye. A birártunguz és a medvenő fejedelmi vérvegyülékékből származott a nemes «daur» nemzet, s azért magát legelőkelőbbnek tartja a világon, a hust nyersen eszi.

Ezt a népet bezárja egy meredek hegyláncz, a minek Machada a neve. A lakosok azt állítják, hogy ott van a világnak a vége, s azontúl már csak a rossz szellemek laknak.

De Zikohór saissánt az sem riasztá vissza: meg akarta tudni, hogy mi van még a világvégén is túl? s átmászott a nagy havas hegyeken.

S akkor onnan a hegymagasról látott maga előtt egy végtelen nagy országot, rengeteg erdőkkel és buja mezőkkel, a miken ezer virág nyilik, minőket ő soha nem látott életében.