Part 15

Ettől a szótól aztán még jobban elvesztette az étvágyát és az álmát Irzambek herczeg.

Mint afféle természet embere, azt tevé, hogy a legközelebbi látogatásnál elmondá a herczegnőnek azt, a mit Tseremikofftól hallott.

A herczegnő azt mondta rá, hogy Tseremikoff igazat mondott.

Czivilizált európai imádó ily nyilatkozatra rögtön imádottja lábaihoz borult volna, a barbár lótevijót azonban ez csak elbizottabbá tette.

Úgy bánt a herczegnővel, mintha ő volna az orosz birodalom legderekabb férfia.

– S mit kivánsz tőlem azért, hogy az én feleségem légy?

– Nagyon sokat. A lelkedet.

– S hogyan tudom én neked adni a lelkemet, a míg élek?

– Úgy, hogy az én vallásomra térsz.

– S mi szükséged van neked az én lelkemre?

– Az, hogy a nélkül az én papjaim nem esketnek össze bennünket. Én pedig azt akarom, hogy egyedüli s egyetlen felesége legyek az én férjemnek s több asszonya ne legyen rajtam kívül.

– Ha látnád, mily rútak, törpék, feketék, borzasak, széles kezüek azok a némberek, a kik a mi pusztáinkon laknak, nem félnél, hogy melletted szeretni lehessen őket.

– Bizonyosan vannak olyan jó tulajdonaik, a mik őket szeretetreméltókká teszik. De ez nem az egyedüli ok. Én azt akarom, hogy a kit én szeretek, az még a túlvilágon is az enyém legyen, hogy az is abba a mennyországba jusson, a hová én.

– S mi kell arra, hogy a te mennyországodba jussak?

– Az, hogy megkereszteljenek.

– A lovamat is meg fogják-e keresztelni?

– Minek?

– Azért, hogy az is a mennyországba jusson; mert én gyalog ott sem akarok járni.

– Ott szárnyaink lesznek és repülni tudunk.

– Te sokat tudsz, a mit én nem tudok; de sokat nem tudsz, a mit ha megmondok neked, mindjárt nem fogsz velem repülni a mennyországba.

– Beszélj.

– Az én feleségemre nem vár ilyen fényes palota, mint a tied, hanem egy kunyhó, a minek a neve «jurta», annak a czölöpeit ő maga segíti leverni a földbe, a hol letelepedünk, mert mi nem lakunk egy helyben; ő maga rakja föl rá a teveszőr-takarókat s belül kibélleli nyest és kék róka prémeivel: a telet abban tölti velem.

– Be fogom érni azzal a gunyhóval.

– Az én feleségemnek magának kell elkészítenie a birkasajtot, a mozsárban zúzott gabnából a tejes kölespogácsát, a lótejből posajtott kumiszt, magának kell kicserzeni az irambőrt és a vizabőrt, a mit a férje leszúrt és haza hozott s azt kihímezni saját maga festette szironynyal.

– Megtanulom azt és elvégzem.

– Az én feleségemre nem vár semmi mulatság. Egy háromhúrú lant függ a jurtámban; egyéb hangszerem nincsen.

– Megtanulok rajta játszani.

– Az én feleségemnek nem lesznek czifra köntösei. A mit maga fon, sző, mezőn, mocsárban termett, juhokról lenyirt gubanczokból, azt viseli.

– Abban is tetszeni fogok az én uramnak.

Ezen a találkozáson annyira vitte Irzambek herczeg, hogy megtanult kezet csókolni.

Másnap megint eljött a herczegnőhöz s azt mondá neki:

– Én kész vagyok te veled keresztyén módra megesküdni, azontul keresztyénképen élni, ha te beleegyezel, hogy az eljegyzés az én nemzetem szokása szerint történjék meg.

– S miből áll az a szokás?

– Megosztod velem a falatomat.

A herczegnő nem látott benne semmi lehetetlent s szavát adta rá. Irzambek megjegyzé, hogy a szertartásnak kertben kell véghez menni, mikor szép, derült napos idő van.

Egy ilyen szép meleg nyári délután ismét eljött a herczegnőhöz Irzambek, nemzeti öltözete teljes pompájában.

A herczegnő is egészen hozzá volt készülve ez elfogadáshoz.

Palotája parkjában egy nagy nyirfáktól szegélyezett téren volt felállítva a nemzeti sátor, elég tágas, hogy a herczegnőt és udvari kiséretét befogadhassa.

A herczegnő öltözete hű utánzata volt a Volga melletti kalmuk fejedelemnőének, Thamanénak, a kinek a férje már orosz vazall s nagy fényt űz udvarában. Négy köntös volt rajta, a három felső más színű selyemből s elől mindenik nyitva, hogy a másik kitünjék alóla. A legfelső, uszályos öltöny karmazsinszin nehéz selyem, az alatt egy rövidebb kantus égszinkék, igaz gyöngyökkel hímezve, az alatt ismét egy halaványsárga mellényke, turquois boglárokkal s az utolsó a patyolat ing, mely nyakáig felért, brilliánt gombokkal összetartva. Lábain himzett papucsok, fején gyönyörű süveg, paradicsom-madártollal; hosszú két hajfonadéka szines szalagok közé tekerve, igazi kalmuk módra, a hol az asszony hajából semminek sem szabad meglátszani. Társalkodónői szintolyan szabású öltözeteket viseltek s két felől mellette drága perzsa szőnyegeken ültek, maguk alá szedett lábakkal, míg a herczegnő pompás trónmennyezet alatt foglalt helyet. Sátorában jelenvoltak a szertartáshoz hivatalos násznagyok is.

Irzambek herczeg ezuttal nem hozta magával Tseremikoffot. Semmi szüksége sem volt tolmácsra: ő és a herczegnő már megértették egymást.

Irzambek herczeg homlokával érinté a herczegnő előtt leterített szőnyeget, a mi a legmélyebb tiszteletet jelenti s azután elévont kebléből egy drága, finom fátyolt, a mit a chinaiak csak igen nagy urak számára készítenek himbojon (ricinus) élő selyembogarak fonalából s ünnepélyesen felkérte a herczegnőt, hogy fogadja el azt kezéből, a nőül kérés jelképe gyanánt.

A herczegnő komoly elhatározással felelt a felkérésre s elfogadta a jegyzálogot; ő viszont egy kalmuk övet nyujtott át a herczegnek, melyre mindenféle állatok voltak himezve.

– És most oldd le a nyakadról a te amulettedet s vedd föl az enyimet, mondá neki a szép ara.

A kalmuk herczeg, nemzetbeliei szokása szerint, egy veres rézlapból kimetszett torzalakot viselt a nyakába akasztva, a minek valami rossz szellemet kell ábrázolni. A herczegnő a helyett egy zománczozott arany kettős keresztet kinált neki cserébe.

– Még hátra van a «jó áldás», mondá a herczeg. Engedd meg, hogy elhozzam azt.

Azzal ismét földig lehajolva, visszavonult a sátorból s a park utjain eltávozott.

Hagyták menni. Kiváncsiak voltak rá, vajjon minő áldással fog visszatérni?

Azalatt a herczegnő előkészítteté az iróasztalkát, melyen a házassági szerződés feküdt. Abban le volt kötve Irzambek herczegnek minden világi birtoka a menyasszony részére nászajándokul, minden rajta lévő élő állattal és emberi lélekkel együtt, mind ezen a földön, mind a másvilágon. Ha azt aláirja a herczeg, akkor az egész népe meg van hódítva és meg van térítve, a szent orosz birodalom s a szent orthodox egyház számára. Azt pedig alá fogja irni bizonynyal, ha a kezébe szorított tollat olyan csodatevő kéz fogja vezetni, a milyen a szerelmes menyasszonyé. Maga az archimandrita is jelen volt a sátorban.

Irzambek herczeg pedig nem ment messze, csak a park utjain kalandozott egyideig, szerteszét kémlelve a bokrok között. Végre megtalálta a mit keresett.

Egy hatalmas nagy kerek pókháló volt kifeszítve két virginiai boróka között: annak a központjában ült egy olasz mogyoró nagyságú keresztes pók, a nőstény; a kisebbik, a hím, egy közönséges mogyorónyi állat, félénken tapogatódzott a háló szélén, nősténye haragjától rettegve.

Irzambek herczeg egyszerre a jobb és bal kezével elfogta mind a kettőt.

Azzal visszatért a sátorba.

– Szerencsés voltam; nem kellett sokáig keresnem az áldást, mondá a herczegnőnek. Ime megtaláltam.

Azzal kinyitva a jobb és bal markát, megmutatta neki a két pókot. Azok féltükben összehuzták magukat gomolylyá a tenyereiben.

A herczegnő meg volt lepetve.

– A pók a szerencse és az áldás a házasságon. Magyarázá neki Irzambek herczeg. Ettől jön meg a hűség, a termékenység és az állandó szeretet. Ez adja a nőnek a munkásság és otthonülés erényét. A nősténypók minden hozzá közeledő idegen himet azonnal megöl. Ilyennek kell lenni a nőnek.

A herczegnőnek tetszett ez a jelképes magyarázat; ámbár nem igen nagyon szerette is az állatok legrutabbját így szinről-szinre.

– S mi fog történni e pókokkal? Kérdezé vőlegényétől.

– A nőstény pók a tied, a hím az enyim.

A herczegnő gondolta magában, majd elfogják azokat tenni üvegbe, a hogy szokták a parasztok, a kik lutriszámokat akarnak kihuzatni a jámbor pókokkal.

– S mit fogunk velük tenni? kérdezé.

– Megeszszük őket.

… Jó, hogy a herczegnő erre a napra a legfinomabb chinai arczfestékkel volt kiszinezve, külömben meg kellett volna látszania arczán rettentő elsáppadásának. Így is elárulta rémületét térdeinek összecsuklása, szemeinek elmeredése s két kezének visszatiltó felemelése.

Az archimandrita, ki a kalmuk nyelven folytatott párbeszédből semmit sem értett, azt gondolta, hogy csupán arról van szó, hogy a herczegnő vegye kezébe a neki kinált fertelmes állatot, a mit ugyan pusztán a tenyerébe fogni is elég borzasztó eszme egy asszonyra nézve. Megijedt a herczegnő vonakodásán. Lelkére beszélt. Ne rettenjen vissza! Meg kell tenni ezt az áldozatot. Egy ország, egy nép megnyerése annak a jutalma. Ne engedje idegeinek érzékenységén elmulni azt a nagy diadalt országa, egyháza számára. Gondoljon a martyrnőkre, a kik hitükért a tüzes vasat is megfogtak. Emlékezzék rá, hogy orosz nő! Egy orosz nőnek nem szabad gyávábbnak lenni a világ bármely asszonyánál. A mitől a kalmuk fejedelemnők vissza nem rettennek, attól az orosz herczegasszonyok se riadjanak vissza. Csak bátran! Szent Mihály és Szent Miklós segítségével.

Axantine herczegasszony szemei előtt pókhálóval lett belepve az egész világ; minden érzéke, szeme, szája, nyelve, minden idege, szivének minden vércseppje, minden gondolatja tiltakozott az undorító áldozattól. – Aztán eszébe jutott, hogy ő orosz nő. – Azzal megrázkódott, ökleit kifeszített karjaival maga elé csapta, lábával dobbantott, fogait összeszorítá. – Azzal sebesen odanyomult Irzambek herczeg kinyujtott tenyeréhez, melyben a nagyobbik pók feküdt s a másik perczben a szörnyeteg eltünt rózsás ajkai között.

Irzambek hasonlót tett a pók hímjével.

Az asszonyok, kik csak most értették meg, hogy miről volt szó, mind jobbra-balra ájultak rémületökben, s az archimandrita kifutott a sátorból s fejét egy fa derekának támasztva, váratlan megkönnyebbülést szerzett magának.

Axantine herczegnő pedig mosolyogva nyujtá kezét Irzambek herczegnek s azt mondá csengő hangon:

– Nem is volt rossz. Az ize tökéletesen hasonlít a zöld dióéhoz.

– Ily tettekre képes egy orosz nő az ő hazájáért és vallásáért. Mondá Urgulanilla Ivánnak s várta annak bámulatkifejezését, az önfeláldozó hőstett fölött.

Iván pedig nagyszerű orrot fintorított rá s azt mondta fitymáló hangon:

– Azon nem csodálkozom, hogy a herczegnő a pókot megette, hanem, hogy a kalmuk herczeghez férjhez tudott menni, azon inkább csodálkoznám; ha mint philosophnak egyátalában meg volna engedve a csodálkozás. Ebben az élvezetben pedig többször is lehetett aztán része a szép herczegnőnek, mert a kalmukok entomophagok: rovarevők. Más nép Isten csapásának tartja a sáskát; ők pedig az ég legnagyobb áldását fogadják benne. Mikor jön a sáskatábor, énekelve vonulnak ki eléje, szedik kosárra, aszalják kemenczében, s elrakják télre verembe. A leendő fejedelemasszonynak jó volt ehhez hozzászokni mindjárt az eljegyzés napján.

– De gondold meg, hogy minő irtózatot kellett leküzdenie egy európai nevelésű asszonynak. Mennyire uralkodni kellett az iszonyaton az ő hazaszeretetének!

– Talán nem is a hazáját szerette olyan nagyon, mint a kalmuk herczeget. Egy férfi a ki semmit sem tud: az egy félisten, és félállat, asszonyok ideálja.

– Képes volnál te megenni egy pókot annak a kedveért, a kit szeretsz?

– Feleded, hogy én Mohamed Száni vagyok, s az Alkorán tiltja megölni a pókot az igazhivőknek.

– Feledtem, hogy helsingforsi magister vagy, a ki minden tudományból doktor.

– Csak a szerelemből nem még. Taníts tovább. Hallgatom. Azt már tudom, a szép herczegnő hogyan költötte el a keresztes pókot. Kiváncsi vagyok rá, hogyan költötte el a kalmuk herczeget?

– Irzambeket az eljegyzés után ünnepélyesen megkeresztelték, az egész udvar jelenlétében.

– A mi nagyon jól eshetett Irzambék herczegnek, de még inkább a czeremoniában résztvett udvarhölgyeknek, azt tudva, hogy orthodox egyházunkban a keresztelés azon módon megy végbe, a hogy azt az első keresztyének gyakorolták: egész vizbemártással.

– Ne légy gonosz, mert becsukom a szádat!

– Magamról tudom. Már öt esztendős voltam, mikor átestem e sacramentumon. Rugtam, haraptam, mikor a pópa a nyakamnál fogva lebuktatott a jeges vizbe; de kiálltam vitézül. Az utánam következő kölyök nem vette olyan tréfára a dolgot: az belefuladt a medenczébe. A pópa megcsóválta a fejét s azt mondta: ez bizony megtetszett az Istennek s magához vette az ártatlant. Adjatok másikat!

– Csitt! Hallgasd tovább Irzambek herczeg történetét, s ne gondold, hogy ez valami közönséges szerelmi história lesz; ellenben légy készen, hogy egy igen erkölcsös, istenfélő szent történet fog belőle kikerekedni, a miből példát vehetnél magadnak. – A herczegnek türelemmel kellett végig várni a hosszadalmas előkészületeket, a mik az eljegyzés és a menyegző napjait egymástól távol tartják.

Előbb számtalan okiratot kellett aláirnia, szép menyasszonya segélyével, ki mellett többé tolmácsra nem volt szüksége s nem volt hiánya kegyes oktatásokban, a mik az igaz hit ágazataival megismertették. A menyasszonyi öltözet himzése is igénybe vett néhány hónapot.

Ez alatt bekövetkezett az advent, s advent alatt igazhivőt össze nem esketnek; be kellett várni a farsangot, a mikor aztán a menyegző egész fejedelmi pompával ment végbe az Izsák templomban, a császári család jelenlétében s végződött nagyszerű lakodalommal.

– Mely ismét azon végződött, vágott közbe Iván, hogy a toasztok sokasága miatt a vőlegényt kézen-lábon fogva fektették le a szalmára: akarom mondani a menyegzői ágyba.

– Ismét csalatkozik az én kedves barátom. Menyegzőinknél azon erkölcsös szokás uralkodik, hogy mielőtt elkezdené a «bratina» a «végtelen pohár» körutját, a menyasszony és a vőlegény visszavonulnak a társaságból és eltünnek boldogságuk menedékébe.

– A hová nekünk már nem szabad utánuk mennünk.

– De igenis szabad utánuk mennünk, és ott fogjuk találni a menyasszonyt az imazsámolyon térdepelve, kezében egy olvasóval, melynek szemei gránát-gyöngyökből és fehér korallból voltak.

– Szerelmes paradicsom madaram, mit mivelsz itt? kérdezé a boldog vőlegény.

– Szent fogadást tettem, mondá a menyasszony, hogy azon naptól kezdve, a melyen sikerült tégedet az egyedül üdvözítő orthodox hitnek megnyernem, este lefekvés előtt és reggel fölébredés után harminczhárom miatyánkot, negyvennégy üdvözletet és ötvenegy hiszekegyet fogok elmondani.

Irzambek herczeg okos ember volt, a ki belátta annak a szükségét, hogy a jó Istent meg kell jutalmazni azért, hogy valakinek kivánságát hiven teljesítette; mert megérdemli. Hanem azt hitte, hogy könnyíteni lehet a dolgon.

– Hallod-e, gyönyörű csillagos egem; az én nagyapámnak, a ki még Chinában lakott, volt egy olyan imádkozó gépe, a mi olyan volt, mint egy motóla, azt lehetett hajtani; mikor egyet csettent, akkor lejárt egy imádság. A jó öreg szintén ilyen nagy imádkozási fogadalmat tett Buddhának azért, hogy én fiunak és ne leánynak szülessem a világra. Meghallgattatván kérése, egy derék Chowarek Láma ezt az imádkozó gépet szerezte neki, a min tizedrész idő alatt leőrölhette a fogadott imádságokat. Később, hogy sok boszuságokat szereztem neki, már aztán nem is maga forgatta az imádkozó gépet, hanem az inasára hagyta. Hát, kedvesem, ha te is örülsz azon, hogy nem leánynak, hanem férfinak születtem, akkor meghozatom neked ezt a gépet minél elébb.

A fejedelmi asszony természetesen visszautasítá e pogány ajánlatot s folytatta az imádkozást, míg Irzambek herczeget elnyomta az álom.

Reggel pedig, mikor fölnyitotta a szemeit a fejedelemfi, már arra ébredt, hogy szép menyasszonya megint az olvasó gyöngyszemeit pergeti alá.

– Gyönyörűvirágos zöld mezőm! szólítá meg az ájtatos hölgyet. Meddig fog ez így tartani?

A hölgy ég felé emelve szemeit, mondá:

– Fogadásom azt tartja, hogy addig meg ne oszszam veled az élet legnagyobb örömét, a míg a te atyád áldása nem szentesíti a mi frigyünket.

E szóra azonnal sietett a herczeg beleugrani a csizmába. Egy szót sem szólt többet; szaladt Tseremikoff után. Rögtön indulni akart az Amur tája felé, a hol az örege lakik.

Az Isten szerelméért: jó időben is kétszáz napi járó föld! Hát még télvíz idején? Messze van az az apai áldás nagyon!

Ehhez nagy uti előkészület kell. A fejedelemnő és a hozzá tartozó frajoknak málhái egész szánvonatot képeztek. Udvari személyzet is adatott melléjük: czeremoniamesterek, intendánsok, gyóntatók és szakácsok, mindezeknek biztosítására négy szotnya kozák adatott fedezetül; annyi embernek élelmiszerről is kellett gondoskodni, azzal megint sok szánkó lett tele, a sok lónak sok zabot is kellett szállítani s ezzel még több szánkó telt meg, s még több ló kellett; úgy, hogy mikor végesvégül ki tudott mozdulni a lakodalmas menet, ugyan örülhetett neki, ha reggeltől estig a szomszéd városig elvergődhetett.

Ott azután mindenütt nagy tisztességgel fogadták a fejedelmet, kit a czári ukáz Kalmukország törvényes és örökös uralkodójává nevezett ki. Előre küldött staféták vitték a katonai, egyházi és polgári hatóságokhoz a parancsot, hogy a fejedelemnek rangjához illő fogadtatás adassék.

Irzambek alig szállt le a szánkóból, már ott várta a küldöttség, felköszöntötték, vitték a templomba, megáldották; onnan a diszlakomához, jól tartották, soha egy órára egyedül nem hagyták; s mikor már azt hitte, hogy mind a tisztelkedés, mind a felesége imádkozása feneket ért s kezdett kényelembe helyezkedni, akkor elkezdtek az ablaka alatt lövöldözni s örömtüzeket gyujtogatni mind az ő üdvözlésére s a hű kozákok minden óranegyedben rázendítettek egy trombitatust, annak a megállapítására, hogy ők ébren vannak.

Ez így ment egész Jekaterinburgig.

Itt végződik a rendezett út, s kezdődnek a viszontagságok: átkelés az Uralon, az Altajon, hajóut a Csusszováján, lovaglás nyeregben és teveháton a Dzungar sivatagokon, a Siansahon és Balkanon keresztül, küzdelem a buránával és a homoktölcsérrel, fagygyal és hőséggel, tatárhordákkal és moszkitókkal, medvékkel és tigrisekkel; futtatás égő erdőkön keresztül, szabad ég alatt töltött éjszakák; rövid pihenés a civilisált Irkutzkban; átkelés a Bajkál tavon; átmászás a dauri hegyhátakon, míg végre késő őszszel eljutottak az Amur folyamig, mely Irzambek herczeg birodalmának határát képezé s ott hajóra szállva, leeveztek Nikolajewszkig. – Épen egy esztendő telt bele Irzambek herczeg keresztyén hitre térése óta.

No, és találd ki, hogy mire való volt az egy esztendői időhaladék?

Arra hogy ez idő alatt a czár parancsára Irzambek fejedelem népe az orthodox hitbe kellően bevezettessék, hogy Nikolajevszkben, az Amur vidék fejedelme számára a rangjához illő palotát felépíthessék, s Nikolajewszk parancsnoka, herczeg Arzenkoff Alexandrovics Mihály, e szókkal fogadhassa a megérkező fejedelmi párt: «Ime itt van rezidencziátok. Az ég adjon nektek és felséges családotoknak boldog uralkodást!» A fejedelmi palota tökéletes hasonmása volt annak, a melyben Axantine herczegnő lakott Szent-Pétervárott. Így tudja jutalmazni a czár az ő hiveit…

– No! és az atyai áldás? sürgetőzék Nikolajevics Iván.

– Te türelmetlen bohó! Azt képzelheted, hogy nem maradt el; s a mely napon az öreg kalmuk fejedelem áldásával együtt a kioitollas süveget is átadta fiának, a szerető hölgy is odadobta az olvasót annak a nyakába, azt mondva neki, a mit én teneked: Számomra ezentúl csak egy «hiszekegy» van; hiszek te benned, az én teremtőmben, üdvösségemben, feltámadásomban. Amen.

A többit nem mondta.

. . . . . . . .

Mohamed Szádi aztán elmélkedhetett rajta, hogy ha ilyen boldogságba jutott egy kalmuk fejedelemfi, a ki se írni se olvasni nem tud, hát ő rá még mi nem vár akkor, a kit a helsingforsi alma mater megbabérkoszoruzott, ha jól viseli magát?

IV. TALAPÓR KHÁN.

Most lássuk: a pirosító görög-tűz után milyen hatása lesz a zöldítő görög-tűznek ugyan arra a szinpadi csoportozatra?

Kazi Mehemet, Samyl nagyobbik fia, a Feketetengeren át hajózik ugyanazon hegyek felé, a hová öcscse igyekszik. A míg a vontató gőzös odáig elczepeli, elég ideje van a jó Kharimante meséit hallgatni.

Kharimante tizennyolcz év óta felesége Kazi Mehemetnek, s ilyenkor már az asszony kiérdemelte azt a melléknevet, hogy «jó», nyereséges cserébe azért ez elhagyott másikért, a «szép»; a mi közös a virággal, a paripával és a rabnővel.

A jó Kharimante vándor dervisektől hallá ezt a történetet.

A kalmuk nemzet ott lakott századok előtt a chinai falon belül, a Kék-tó körül, a Góbi sivatagon. Egyszer megunta az örökös hadakozást a mongol szomszédokkal, s hatvanezer család felkerekedett valamennyi nyájával, ménesével s ment-ment addig, a míg egy nagy folyóvizet nem talált maga előtt: még azon is átkelt; a folyón túl gyönyörű zöld pusztaság terül el; ott letelepedett. Az a folyó volt a Volga s az a zöld sivatag az orosz czár országa.

Laktak ott már akkor tatárok is: azok is lovakat, ökröket, juhokat legeltettek; elfértek a pusztán mind a ketten, s ha nem keresték a veszekedést, nem voltak vele kénytelenek.

A kalmukok magukat törgautáknak nevezik, a kalmuk csak az idegenektől rájuk adott gunynév.

Szelid, békeszerető nép, ki csak akkor harczol, ha megtámadják. Életének csak egy czélja van: a szabadság; hanem e nélkül aztán meghal.

Mikor Péter czár hadat viselt a persák ellen, Ubakha khán, a törgauták fejedelme, húszezer lovassal segítette. Vitézül harczoltak.

A czár igazán méltó jutalmat gondolt ki a számukra. A vitéz lovasokat besorozta rendes ezredeibe, s a kalmuk népre missionáriusokat küldött, a kik azt a bálványimádástól megszabadítsák s a görög egyház kebelébe áttérítsék.

Hanem a pusztalakók háládatlanok voltak azért az atyai gondoskodásért: nem hogy megköszönték volna, hogy a művelődés és az üdvözülés útja megnyittatott előttük; összeszólalkoztak s egy őszszel, minden gulyástól, ménesestől visszamentek Ázsia belsejébe. Úgy eltüntek, hogy nyomukba se lehetett többé találni. A Volga pusztaságai, a miket addig félmillió ember, s végtelen megszámlálhatatlan teve, ló, barom, juh népesített be: egyszerre üresek lettek. Nem maradt ott több huszonötezer törgautánál; a Zoochor törzs maga volt az.

Ennek a fejedelme megkeresztelkedett s Dundukow nevett föl. Czímül a kalmukok főhetmanjának nevét nyerte.

Ivadékei nagy tiszteletben részesültek Szent-Pétervárott.

A mostani fejedelem atyja Kosot khán, ezredesi rangot viselt az orosz hadseregben s egy saját kalmuk ezredet vezényelt a napoleoni hadjáratokban. Kalmuk lovasai egész Párisig hatoltak, s a Szajnában itatták meg lovaikat. Roppant gazdag ember volt. Két millió juhot, hatvanezer lovat s négyezer tevét hagyott a fiára. A Volga szigetén pompás palotát emeltetett, keleti fényüzéssel, de abban soha sem lakott. Régi vallásának rossz szellemei üldözték benne mindig. Visszatért a sátorba.

A mostani fejedelem, Tumán khán, csak az idegen látogatókat fogadja e palotában: ő maga most is sátor alatt lakik, a mi belüről drága selyem függönyökkel s perzsa szőnyegekkel van fölpompázva, s a míg sátoros ünnepeken szorgalmasan feljár Astrakanba a nagy misére, máskor annál ájtatosabban látogatja a Buddha templomát, s hallgatja a Láma imáját. A pópa görög beszédét ép úgy nem érti, mint a Láma tangút szónoklatát, de eleget tesz mind a kettőnek.

Mikor egyszer a koronaörökös látogatást tett nála a pusztában, azt kérdezte tőle, hogyan lehetett annyi népnek oly gyorsan eltünni erről a tájról?

Tumán khán megigérte a nagyherczegnek, hogy azt láthatóvá fogja előtte tenni holnap.

Másnap korán reggel a nagyherczeg arra ébredt föl, mintha földrengés és mennydörgés közelednék egyszerre a távolból.