Part 14

Mikor a szegénységhez szoktatott, egy ágyhely tulajdonosa egy egész palotát kapott rendelkezésére s kezében tartá a czári ukázt, mely őt várai s uradalmai birtokába visszahelyezi; mikor felnyitva látta maga előtt a chatouillet, tele arany imperiálokkal, még ettől sem vesztette el a fejét.

Mikor a «téli palotában» az a hatalmas ember, a ki a földtekének oly nagy darabját birja, a minőt senki más, nyájas mosolygással fogadta azt, a kit eddig senki sem látott meg s kegyelmes mosolyára még a lábainál fekvő bernáthegyi is elkezdte a farkát csóválni az előtt, a kit még a jó pajtás is megugatott eddig; mikor mellére feltűzték a Wladimir-rend gyémántos csillagkeresztjét, a hol az iskolai érdemjelen s kotillionrenden kívül soha se lógott más decoratio; mikor az, a kinek eddig minden szemközt jövő katonatiszt előtt az utczán ki kellett vennie a pipáját a szájából, most az udvari tánczestélyen magának Sergius főherczegnek a szivaránál gyujthatta meg a magáét, még attól sem vesztette el a fejét.

Mikor a szemlélő philosoph a tomboló paripán ülve, egy egész ezred gyönyörű lovas vitéz élén végig lovagolt a Mars-mezőn felállított hadi karély közepett, s a hány ezred előtt elment, annyi «hurrah»-t ordítottak eléje, s míg zászlóalját fölszentelték, míg a zászló védelmére őt és vitézeit föleskették, Szent-Pétervár ezer harangja zúgott, s az egész fényes hadsor ott előtte, féltérdét a földre hajtva, mind az ő arczára nézett merően, s aztán egy parancsszóra száz ágyu és húszezer fegyver dördült el egyszerre: még ettől sem vesztette el a fejét.

Hanem mikor a hegeli kutató, ki eddig azt hitte, hogy az a pír, melyet megszólító szava egy gyöngéd leány arczára idéz, a megbántott szemérem viharfénye; az asceta, ki nem merte a kezébe tett kezet megszorítani táncz közben; a Gœthe-rajongó, ki ha szerelmes verset írt, nem tett föléje egész nevet, csak a kezdő betűket; mikor az a holdbeli ember egyszerre összetalálkozott azzal a földszülte nővel, a ki egyenesen a meleg ősagyagból készült, kiben a «Nephitinek» vére lüktet, az igazi Kainita ivadékkal, kinek ősanyái angyalokat csábítottak alá az égből; egy nő, a ki a hódítás minden fegyverzetével lép eléje, imádást követelve, mint egy istennő, s akkor a lábaihoz veti magát, mint egy rabnő s azt mondja: «tiéd vagyok: szeretlek!» – akkor – aligha el nem vesztett valamit, a mit nehéz visszaszerezni.

S ha még hozzá egész hivatalosan tudatták vele, hogy ez a daghesztáni herczegnő, ki oldala mellé van rendelve, hogy a saját bennszülötteiből alkotott lovascsapatot vezesse a lázadók ellen, az ő parancsnoksága alatt.

Ebben ismét semmi csodálkozásra méltó nincsen. Miklós czárnak valamennyi leánya és a czárnő maga is, saját személyükben vezették a hadgyakorlatokon azokat a lovasezredeket, a miknek tulajdonosai voltak. Oroszországban az asszonynak annyi joga van, a mennyi a férfinak (a mivel ugyan nem sok van mondva) és annyi kötelessége, mint a férfinak (s ezzel már több van mondva).

És ezzel Samyl kisebb fiára is rá volt csukva a börtön, a miben bátyját Dzsemál Eddint fogva tarták. Csakhogy ez a börtönét magával fogja hordani. Utána megy, vele megy az, s egy perczig sem engedi szabadon. Csak a szive van bezárva, mint a hogy a «vasálarczosnak» csak a fejét zárták be hajdanában.

S ez a nő tökéletesen képes azt végrehajtani, a mi rá van bizva.

Éjjel-nappal őrködni foglya fölött. Kilesni gondolatjait. Még azt is megtudni, hogy mit álmodik.

Képes őt úgy körülvenni bűvhálójával, hogy az ő aranyfátyolán keresztül meg ne lássa nemzete könyeit, hogy az ő lehelletének mámorító illatától meg ne érezhesse a szabadságra hivogató fenyőerdők illatát, a mit tele tüdővel szítt egykor, s miről vissza kellene emlékezni a hajdani dicsőség napjaira.

Ez a nő képes lesz vele együtt belerohanni a vérontás orgiáiba, kardok csattogásai közé, szilajon kiáltozva «öljed! vágjad!» Képes lesz rá, hogy kikeresse számára a legvitézebb ellenfélt: «nézz oda: az ott a bátyád! a lázadó! öld meg!» és fegyverét segíti neki irányozni a testvér melle közepének. Aztán magához ölelni s a fülébe csókolni, hogy megcsendüljön az, s ne hallja meg tőle a halálra sebesült testvér szemrehányó jajkiáltását. És aztán képes lesz megfürdeni az általa kiontott cserkeszvérben s azt mondani: «nézz reám, milyen szép fehér lettem ettől a fürdőtől».

S ha a fejedelemfi valóban bele talál szeretni: annál rosszabb reá nézve.

A harcznak egyszer vége lesz, a «béke uralkodni fog» Circassiában. Akkor ők is majd visszatérnek. Küldetésük be lesz fejezve.

Akkor azt fogja neki mondani a «daghesztani herczegasszony»:

– Már most, édesem, nem szükség a Kabarda és az Abchasia fejedelmének lenned tovább. Majd elvégzik a többi dolgot nálad nélkül mások. Vesd le szépen a vállrózsás czifra ruhát és a bolond Mahomed Szádi nevet. Oltsd föl a bölcs fekete palástodat, meg a jámbor Kochanoff Nikolajevics Iván nevet újra. A helsingforsi kathedra még mindig üres a számodra, s a kis pirosképű leány, a ki babérkoszorudat fonta, még mindig jó hozzád. Eredj haza, a honnan jöttél. Kapsz kétezer rubel fizetést, abból a kis feleségeddel együtt, a ki jó gazdasszony, majd megélhetsz. Én is levetem a daghesztani herczegasszony jelmezét. Van a világon egy náladnál külömb férfi: a neve Kandrominikoff. Mert te csak sebeket hoztál el ebből a hadjáratból; de az, ha olyan kutyául tartotta az egész hadsereget, mint minket, hát legalább hozott haza egy milliót. Ennek a feleért megvett engemet az én asszonyomtól, Beloborovszky herczegnőtől, a kinek én engedelmes szolgálója vagyok. A nevem Urgulanilla.

* * *

Samyl másik fia pedig elvitte magával a nagy veszedelmes útra egyetlen hitvesét, az örök hűségű Kherimantát, a ki megesküdött rá, hogy a hol Kazi Mehemed meghal, ott meghal ő is.

Most épen útban vannak.

Ez történetünk bevezetése.

Hogy mi lesz a vége? azt Allah tudja, a ki előre megirta a következő napok történetét. Fájdalom, hogy ő felsége regényére is ép oly türelmesen kell várnunk, mint valamely franczia tárczaregény szerzőjére.

A keretet ki fogják tölteni Kherimante és Urgulanilla apró elbeszélései, a mik azon czélból mondatnak el, hogy a két hősnek a szivét azon ügy mellett megerősítsék, a miért fölkötötték a kardot.

III. IRZAMBEK HERCZEG.

Szent Pétervártól Tifliszig egyhuzamban, az olyan «távlovaglás», a mihez orosz elhatározás kell. Ha harmincz napot veszünk egy hónapnak s harminczhárom verstet minden napra, akkor még csak a fele útján vagyunk.

Hanem hát van egy tréfás közmondás, a mi félig igaz, félig nem. Ha «ketten együtt teszik meg az utat, akkor csak fele esik egyre-egyre.» Attól függ, ki az a másik?

A jó kedv és szerelem valóban megrövidítik az utat. Hisz Ivánra és Urgulanillára nézve ez csak egy nászút volt, a milyen divatban van mai napság. Csakhogy regényesebb alakban, mint a minők a vasuton tett menyegzői templomtorony futtatások. Ez kéjutazás, nyeregben ülve, orosz menyasszony kell hozzá, a ki erre vállalkozzék.

Urgulanilla útközben mesemondással rövidíté az időt kedvesének.

Az első meséje szólt Irzambek herczegről.

Irzambek herczeg Miklós czár idejében nevezetes alak volt egy ideig Szent-Pétervárott. Egyetlen fia és trónörököse az Amur melletti kalmukok fejedelmének, a kik a Chinával kötött egyezség után orosz fenhatóság alá jutottak. A nagyfejedelem, a kinek a nevét tudnunk nem szükséges, maga küldte fel a fiát Szent-Pétervárra, hogy hódolatát jelentse ki a czárnak.

Irzambek herczeg csinos fiatal ember volt – kalmuknak, szilvamagforma szemeivel, V betű alakra összefutó szemöldökeivel, kissé széles, de nem kifejezéstelen szájával, melyet alól vékony, hegyes szakál, fölül félhold alakú bajusz ékesített. Tudatlansága a legtökéletesebb volt, de természetes esze helyreütötte azt s naivsága épen szeretetre méltóvá tette.

Tolmácsa és kedvencze, ki őt elválhatlan társul az Amurtól egész a Néváig kísérte, Tseremikoff Anatol szibériai bennszülött volt, ki legközelebb azon kegyben részesült, hogy Oroszországba visszatérhetett, miután a családi nevét ott hagyta, a mit az apja (a gonosz decembristák egyike), veszített el méltó bünhődésül.

Irzambek herczeget nagy kitüntetéssel fogadták a birodalmi fővárosban s ezt helyzeténél fogva meg is érdemlé. Örökös fejedelme egy kerek millió főre menő népnek, mely az orosz birodalom leggyönyörűbb vidékét lakja, s szükség esetén százezer lovast tud a csatába vezetni. Aztán egy millió tévelygő lélek, a ki még pogány: Buddhaimádó, ezeknek a megtérítése megérdemli a fáradságot.

Tseremikoff nem is csinált belőle titkot Irzambek herczeg előtt, hogy bizony nem ártana neki mind egész nemzetestül együtt a keresztyén hitre áttérni, a mire Irzambek herczeg azt felelte jó szívvel, hogy «majd meglássuk!»

Mikor hazulról eljött, az anyja a saját kezeivel hímzett legpompásabb öltözetét adta föl rá, vizabőrből volt az készítve s mindenféle szinű szironynyal tarkára kivarrva, s drága prémekkel szegélyezve, sarujai irambőrből voltak, csónak alakú orral. Ebben a jelmezben mutatta be magát a czárnak, ki őt udvara egész pompájával fogadta.

A hódolat átnyujtása után a czár igen kegyelmesen szólt hozzá s annak a jeléül, hogy őt vazalljának elfogadja, küldött neki pompás orosz egyenruhát, földiszítve arany vállrózsákkal, érdemrendekkel.

Azt hitték, hogy a czári udvar pompája el fogja kábítani a fiatal nomádot. Az pedig föl sem vette az egészet. Azt mondta, hogy a chinai még czifrább s ő azt is látta.

Mikor Tseremikoff azt kérdezte tőle, hogy van megelégedve a czár kegyével? ezt felelte rá, hogy «nagyon szorít». Nem volt szokva azokhoz a kemény hosszuszárú csizmákhoz.

Meghivták őt az udvari ebédre, a hol az a nagy kitüntetés érte, hogy az asztalfőnél a czár mellé ülhetett, míg Tseremikoff a széke mögött állt és tolmácsul szolgált.

Irzambek herczeg persze, hogy azokból az ételekből egy falatot sem evett, a mihez kanál vagy villa szükséges, hanem mikor egyszer hoztak valami sült húsfélét, a mi megtetszett neki, azt az egész tállal ott tartotta magánál, s megette, a mi benne volt az utolsó betevő falatig, még a tálat is kitörülte simára. Mikor aztán még több ételt hoztak, s látta, hogy a vendégurak valamennyien hozzálátnak, azt kérdezé Tseremikofftól: «te, húsz gyomruk van ezeknek az uraknak?» Mikor vége volt a sülteknek, Irzambek szemlátomást elszomorodott. Tseremikoff által kérdezteté a czár, hogy mi baja? Tán nincs megelégedve a lakomával? – Nincs! – Mi hiányzott? – A kalmukoknál, mikor a fejedelmi asztalnál a pörkölt tokányt megették, a közös bográcsból kiki tíz ujjával halászva ki a falatokat, végre a házigazda kiválasztja a legkedvesebb vendégét s annak nyujtja oda a kezét, hogy szopja le róla a zsírt, ez a fejedelmi kegy legmagasabb kifejezése. S a czár ebben a kegyben őt nem részesíté. Ezért volt a nagy levertség. A mint a nagy szomoruság okát megtudták, előhozták annak az orvosszerét, a franczia pezsgőt, s tele töltötték a poharát. Ez aztán megvigasztalá. A tizedik pohárnál egészen jó kedve lett, s a tizenötödiknél azt mondta Tseremikoffnak: «ez a ti vallástok nekem nagyon tetszik».

– Valósággal azt hitte, hogy ez az állapot az az üdvösség, a miről már hallott egyetmást példálózni s a miben van is valami. El is ment a huszadik pohárnál abba a túlvilágba, a hol az ember a mulandó világot elfelejti.

Hanem mikor másnap Tseremikoff eléje került, azt mondá neki: «te! ez a te vallásod nem maradt meg bennem, s ma úgy fáj tőle a fejem, mintha minden hajam szálán egy-egy dzsin ülne, s azt a fogával huzogatná».

Tseremikoff megvigasztalta őt, hogy elmulik az, mihelyt egy kis stsi levest eszik rá, a mi káposztaléből készül s a mámor utóbajait legyőzi. Irzambek herczeg mégis azt mondta rá, hogy ez a vallás mégsem való mindennapra. Legjobb lenne úgy megalkudni, hogy három nap lenne az ember pogány, s csak a negyedik nap keresztyén.

Azután meg nagy tábori szemlét tartottak a tiszteletére. Kivonult negyvenezer ember, gyalog és lóháton, egész tüzérparkkal. Felvonulásokat, hadmozdulatokat tettek, lövöldöztek. Azt hitték, ez nagy bámulatot fog gerjeszteni a herczegben. Az pedig meg sem pislantotta azokat a szilvamag szemeit, hanem mikor vége volt mindennek, azt kérdezte Tseremikofftól, hogy hol van hát az a «nagy szarvas», a mit ezekkel a nagy puskákkal meglőttek? Nem ment a fejébe, hogy negyvenezer ember puskával, ágyuval fél napig lövöldözzön a nélkül, hogy egy őzet hozzon haza a vadászatból.

Most aztán egész komolysággal kezdtek hozzálátni a pogány fejedelem megtérítéséhez. Elvitték őt a Szent-Izsák templomba az eucharistia ünnepélye alatt. Vajjon az egyházi pompa minő hatást fog gyakorolni a vad ember lelkére?

Megijedt tőle.

Mikor vége volt a szertartásnak, azt mondá tolmácsának:

– Te! Én ilyen költséges Istent nem tarthatok. Hisz a kinek ilyen nagy templom, ennyi czifra pap kell, aztán meg arany, ezüst, az én nálam meg nem marad. Buddha mégis csak olcsóbb isten, az beéri egy vályogfülkével s az én Lámáimnak az a fizetésük, hogy szabadon koldulhatnak.

Ekkor aztán elküldték hozzá az archimandritát, a ki őt a keresztyén vallás alapelveivel megismertesse s felvilágosítsa őt az egy igaz Isten, a Jehova dicső tulajdonai felől. Irzambek herczeg megértett mindent.

– De hallod-e, mondá az archimandritának, ha ti nektek olyan jó Istenetek van, a ki mindig csak jót cselekszik, rosszat tenni nem is tud, a ki minden embert egyformán szeret s azt akarja, hogy azok is szeressék egymást: hisz akkor azt nem is szükség imádni, mert a nélkül is mindig jót tesz, ahhoz imádkozni is fölösleges, mert úgyis mindent tud; annak áldozni se kell, mert ingyen, a maga jóvoltából tesz jót az emberekkel. Én bizony nem látom át, hogy minek erőltessem meg magamat a tiszteletével, mikor úgyis jóbarátom s akármi bolondot vagy rosszat cselekszem, azt mind jóra fordítja? Bezzeg Buddhának kell a folytonos hizelkedés és vesztegetés; mert az egy alattomos, rosszkedvű Isten, azt ha folytonosan nem dédelgetem, hát megcsal. Az én áldozatomat is elfogadja, meg az ellenségemét is s ha az enyimet kevesli, kiád az ellenségemnek. Az mindig azon töri a fejét, hogy mi rosszat tegyen velem? Ragadozó állatokat küld a nyájaimra, nyomomba vezeti a kegyetlen afgánokat, tatárokat, nyáron kiszárasztja a kutakat a mezőn, s meghosszabbítja a telet; boszorkányokat küld rám, a kik éjjel a gyomromra ülnek s rosszakat álmodtatnak velem. Forgószeleket ereszt rám, a mik a jurtámat leszedik a fejem fölül s a méneseimet a tengerbe kergetik; aztán meg pokolvarral, körömméreggel kinoz, ha megharagszik rám. Ennek már ugyan kell az áldozat, hogy ne haragudjék! Aztán ez ingyen nem tesz semmit. Ehhez még a szegény rab se közeledjék üres kézzel. Nem a jó Istennek kell az imádás, a ki szeret minket, hanem a rossznak, a melyik haragszik ránk. A ti Istenetek nem való én nekem. A pusztában a rossz Isten az úr!

Nem lehet Irzambek herczeghez az ész oldaláról hozzáférni a raffinirozott butaság miatt.

Egyszer aztán nagy udvari bált rendeztek a tiszteletére.

A téli palota termei teljes császári fényükben ragyogtak.

De nem az ezernyi csillárfény, nem az illatszeres szökőkutak, nem az arany és selyem pazar tömege, nem a drágakövek, nem az egyenruhák csillogása volt az, a mi Irzambek herczeget bámulatra ragadá, hanem a szép hölgyek hófehér vállai: a mikhez hasonlókat ő még eddig soha sem látott.

– Périk ezek a paradicsomból? kérdezé tolmácsától.

Az megmondá neki, hogy ezek herczegasszonyok.

Irzambek herczeg azt mondá:

– Hogyan kivánkozhatnak hát a keresztyének a paradicsomba, mikor számukra ez a föld is ilyen angyalokkal van tele? – Lehetetlen, hogy ezek földi lények legyenek: ezekkel a sárga hajfürtökkel, ezekkel a kék szemekkel! s minő hófehér keblek!

S látta tánczolni őket. Keringőt, mazurkát. A feje elkábult e látványtól. Azt hitte: az égben jár. Nem lehetett szavát venni. Lélekzeni sem mert. Kivették belőle a lelket ezek a tündérek.

Egyszer aztán történt vele valami, a mi ismét visszaállítá a földre. Még pedig igen kellemes módon.

Jó ötlet volt ez a főudvarmestertől s Irzambek herczeg meglepetésére szánva.

Egyszerre csak rázendíté a zenekar a kalmukok kedvencz nemzeti nótáját; utánozva az ő otthoni sípjaikat, pásztorkürtjeiket.

E dal hallattára egyszerre a fejébe szökkent a vér a herczegnek. Az ő otthoni nótája volt az.

S a zenehangra hat kalmuk nemzeti jelmezbe öltözött pár lépett ki a tánczterem közepére s elkezdték tánczolni a kalmuk fátyoltánczot.

Hah, hogy ragyogtak erre Irzambek herczeg szemei! Hogy feszültek az izmai az orosz egyenruha alatt, hogy rángatóztak öklei! Ezt a tánczot ő jobban érti, mint azok, a kik produkálják. Egyszer-egyszer már föl is emelte a levegőbe az öklét. Utoljára nem állhatta meg, hogy nagyot ne toppantson a lábával.

S nem vették neki rossz néven e rendkívüliséget.

Ellenkezőleg, a főszertartásmester nehány szót váltott a hölgykörben álló delnők egyikével, ki eszményi népies jelmezt viselt, mire ez odavezetteté magához Irzambek herczeget s fölkérte egy tánczra.

A fejedelemfi, ha nemzeti tánczról volt szó, nem is kérette magát kétszer s feszes egyenruhája daczára egész hévvel és méltósággal járta el azt, kétszeresen lelkesülve a szép tánczosnő csábító tekintete által.

Mikor visszakerült Tseremikoffhoz, kérdezé tőle, hogy ki volt ez a szultána?

Az megsugá neki, hogy az Axantine herczegnő, fiatal özvegy, a leggazdagabb úrnők egyike Oroszországban, a kinek két palotája van Szent-Péterváron: egy nyári, meg egy téli.

Irzambek herczeg nagyot sóhajtott. Szivébe volt már a nyil lőve.

Mikor vége volt a bálnak, a ruhatárban, a hol az urak köpenyeiket átvették, Irzambek herczegnek valaki valamit nyomott a kezébe.

– Te! mondá Tseremikoffnak. Ez a tábornok nekem valamit adott.

– Nem tábornok az, hanem inas.

– No hát legyen inas. Egy darab tündérbőrt adott a kezembe.

– Levél az.

Irzambek a rózsaszínű papirost nem képzelhette másnak, mint tündérbőrnek.

– Hát mi az a levél?

– Ezt Axantine herczegnő küldi neked.

– Hát te azt hogy tudod?

– Itt van a levélben.

– Ő maga benne van a levélben?

– Azt irja neked, hogy holnap estére szivesen lát palotájában.

– Hát ez a levél beszél?

– Bele van irva.

– Hadd hallom!

S Irzambek herczeg a füléhez tartotta a levelet, míg Tseremikoff megmagyarázta neki, hogy a levél beszédét a szemen keresztül szokta meghallani az ember.

Másnap alig lehetett nyugtát lelni a herczegnek. Folyvást előbbre igazgatta a mutatót azon a bolondságon, a mi az órákat üti; azt hitte, akkor hamarább lesz este.

Végre eljött a várva várt idő s Irzambek herczeg Tseremikoff társaságában elszánkázott a herczegnő palotájáig; a hol medvebundás kapus fogadta s ezüst vállzsinóros inasok nyitották előtte az ajtót s vezették számtalan illatos termeken keresztül.

Axantine herczegnő válogatott társaság közepett fogadta az érkezőket s itthon még szebbnek látszott, mint a bálban.

A herczegnő nyájasan fogadta Irzambek herczeget s maga mellett mutatott neki helyet.

A fejedelemfi elővette kebléből a tegnap kapott levelet s azt a herczegnő elé tartva, oly érthető pantomimikával magyarázta kérdését, hogy a herczegnő tolmács nélkül is megérté óhajtását: azt akarta megtudni, hogy hol van «ő maga» ebben a levélben?

A herczegnő rámutatott a névaláirására.

Azt azután Irzambek herczeg áhitattal érinté ajkaival. S azután hálásan tekinte Tseremikoffra bocsánatkérőleg.

– Látod, mondá Tseremikoff, igazat mondtam, hogy az a levél beszél te hozzád.

– De hogy tudnék én erre a levélre visszabeszélni?

– Azt hasonlóképen teheted meg, a hogy a herczegnő tette.

– De én nem tudok oroszul beszélni.

– Tud a kezed.

– A kezem? Ezt meg épen nem birta felfogni a herczeg.

Tseremikoff azután odavezette őt a herczegnő iróasztalához s eléje terítve egyikét azoknak a finom rózsaszínű angyalbőröknek, rátette a herczeg kezét, annak a hüvelyk, mutató és középujja közé odadugott egy töviskésdisznó tüskét, melynek a végére valami nyilforma volt erősítve s az meg valami lilaszínű folyadékba mártva s akkor megfogva a saját kezével a herczeg kezét, azt kérdé tőle:

– No hát mit akarsz a herczegnőnek oroszul elmondani?

A fejedelemfi nem soká gondolkozott rajta.

– Hajfürteid hasonlatosak a Kioi madár farktollához, melyeket a ki föltűz a fejére, fejedelemmé lesz általa; szemeid pedig hasonlatosak a Hamlák fa bogyójához, melyből a ki egyet megízlel, meghal tőle.

Tseremikoff vezette a papiron a herczeg kezét s természetesen létre hozta vele a megfelelő cyrillbetüket.

– Ugyan mi lesz ebből? gondolá magában a kalmuk herczeg.

– Vidd oda a herczegnőnek magad.

Az ifjú vadember odalépett a herczegnő elé s átnyujtá neki reszkető kézzel a levelet.

S aztán leste, hogy mint hallgatja ki a fehérvállú péri lesütött szemeivel az ő kezének beszédét. S a mint látta, hogy az olvasónő kis fehér kezével előbb a hajfürteit, azután a szemeit takarja el s végtére mélyen elpirul: teljesen meggyőződött róla, hogy az ő keze csakugyan többet tud, mint ő maga: tud oroszul beszélni.

Irzambek herczegnek a haja két hosszú varkocsba volt fonva. Mikor eltávozott Axantine herczegnőtől, ennek a két varkocsnak a hegyéig szerelmes lett bele.

A herczegnő azzal a biztatással bocsátá el, hogy szivesen látja a fejedelemfit máskor is.

– Te! szólt Irzambek Tseremikoffhoz, én ezután úgy szeretnék beszélni a szép szultánával, hogy senki se volna ott más, még te se.

– Az csak akkép történhetnék meg, ha egymásnak a szavait értenétek. A te kezed pedig nálam nélkül oroszul nem tud. Tehát a nyelvednek kellene megtanulni oroszul.

– Azt pedig az én nyelvem nem teszi meg. A ló nyerít, a szamár iákol s a ló nem tanulja meg a szamártól az iákolást s a szamár nem a lótól a nyerítést s a lónak és a szamárnak a fia, az öszvér, pedig egyiket sem: az néma marad. Ha tehát az oktalan állat büszke arra, hogy más fajbeli kiáltását el nem tanulja: hát én, egy szabad nemzet fejedelme, hogy aláznám meg magamat arra, hogy másfelé forgassam a nyelvemet, mint a merre magától forog.

– Akkor bizonyára a szép herczegnő fogja megtenni azt, hogy megtanulja a te nyelvedet, azért, hogy veled egyedül beszélhessen.

És Axantine herczegnő megtette azt, a mit Tseremikoff mondott. Tseremikofftól leczkéket vett a kalmuk nyelvből. S megtanulta azokat a szavakat, a miket Irzambek herczeg megértett s aztán beszélhettek egymással a nélkül, hogy alkalmatlan tolmács háborgatta volna a beszélgetést.

Ily áldozatra képes egy orosznő az ő hitéért és hazájáért.

(Ezt Urgulanilla mondta elbeszélés közben Ivánnak.)

Mert mindennek az volt a czélja, hogy Irzambek herczeg az igaz hitre áttéríttessék s vele együtt egy milliónyi sötétben tévelygő nép legyen megnyerve a mennyországnak és az orosz nemzetnek, a mihez leghivebb vezető volt a szerelem.

Axantine herczegnő napról-napra tökéletesebben beszélte a kalmuk nyelvet. Irzambek herczeg pedig napról-napra szomorúbb lett.

– Beteg vagyok, mondá egyszer Tseremikoffnak, nem tudok enni s nem tudok aludni. Ezek nemzeti betegségek minálunk. Tudod azt, hogyan szokták gyógyítani? Ha gyermeket lep meg az éttelenség, ezt az anyja beburkolja kovászba s azzal bedugja a sütőkemenczébe. Mikor a tészta kenyérré sült a magzaton, akkor kihuzza s a gyermek meggyógyul. Ha azonban vén ember esik e bajba, akkor a Lámát hivatják el, még pedig, ha fejedelem a beteg, akkor magát a Bandika Chambót; az elhozza magával a Chowarekjeit, kirakja a beteg körül az agyagból gyurt «Csort» ördögbálványokat s azután elkezdenek dobolni s a bálványokat agyonverni, míg a beteg meg nem gyógyul. Már most csak az a kérdés, hogy gyerek vagyok-e én, vagy vén ember? sütőkemencze kell-e, vagy a Gelongdobolás.

– Nem vagy te se gyerek, se vén, se beteg, hanem szerelmes s nem kell neked se Láma, se sütőkemencze, hanem házasság. Kérjed feleségül a herczegnőt és hozzád megy.

Fejet csóvált erre a fejedelemfi.

– Nincs nekem annyi juhom és tevém, ámbár annyi van, hogy a számát sem tudom, hogy én ennek a szultánának a «kalimját» ki tudjam fizetni.

Kalimnak hiják a menyasszonyi díjt, a mit a kalmuk vőlegények szoktak fizetni.

– Nem kell annak semmi kalim; még inkább ő visz te hozzád annyi aranyat, ezüstöt, drága ruhákat, a mennyit ötven tevéd elbir, mert nagyon szerelmes beléd.