Part 13

– Fekete arczotok azt jelenti, hogy gonoszok vagytok, mint az ördögök. – Disznóagyaraitok mutatják, hogy dobzódásra, fertelmeskedésre hajlandók vagytok. – Szarvaitok bizonyítják dulakodásra kész ösztöneiteket. – Szamárfüleitek elárulják buta tudatlanságtokat. Ördögök, – disznók, – ökrök – és szamarak vagytok! – Mertek-e ennek ellenmondani? – Szóljatok!

Azok a szájukba fogott agyarak miatt csak vadállati hangokat tudnak adni.

– Vadállatok vagytok! folytatja a rector magnificus. De az «alma mater» ki fogja belőletek verni a vadállatot!

Erre a fokossal allegorice a nyakuk közé huzogat.

– Le fogja rázni agyaraitokat, szarvaitokat és szamárfüleiteket!

E szavaknál oldaltáskájából egy olyanforma facsiptetőt vesz elő, minőt a «három királyok csillagánál» használnak a fiuk s azzal nyakon ragadva a novitiusokat egyenkint, megrázza őket, hogy az említett jelvények mind lehullanak róluk.

– És ki fog benneteket csiszolni!

Mire egy nagy fa-ráspolylyal tarkótól talpig végig politirozza a padra lefektetett diákot.

– És lemossa rólatok rossz erkölcseitek pokol kormát!

Erre aztán a pedellusok előjönnek a medenczékkel, megmosdatják az ifjakat s megtörülik az arczaikat kegyetlen durva pokróczlepedőkkel.

Ekkor aztán az egyetem dékánja tudtukra adja, hogy fel vannak véve a nagy alma mater virágos kertjébe. Ez alkalommal egyenruhát is kapnak. Azt a konya kalapot, és azt a kopott fekete köpönyeget, a miben annyi elődük pompázott, azt tartoznak viselni egy esztendeig: azért, hogy eszükbe jusson róla, hogy a diák a legszegényebb embere a világi társaságnak, a kinek a számára más keresi a kenyeret.

S hogy alázatos helyzetüket annál tökéletesebben felfoghassák, meghagyatik a novitiusoknak, hogy egy év lefolyásáig az öregebb diákokat fogják szolgálni: kiki azon vidékből való diákot, a melyből maga ide került; ezeknek minden parancsolatját meg kell fogadnia a novitiusnak, eltűrni boszantásaikat s panaszra soha nem menni ellenük!

Ezen kezdődik a finn diáknak az ujonczesztendeje.

Mikor a novitiusokat mind kiosztották a vének maguk között, Nikolajevics Iván Kochanoff végül maradt. Ő sehova sem tartozott.

– Hát én kinek fogok szolgálni? kérdezé a dékántól.

– Neked sehol sincs hazád: – te mindenkinek fogsz szolgálni.

… S Nicolajevics Iván kiállta dicséretesen az ujonczévet. Samyl fia, a kinek sehol sincs hazája, tanult szolgálni mindenkinek.

És a mit tanult, azt jól megtanulta. A szolgálatot és alázatosságot.

Ámbár a diák mindenütt a világon csak diák.

Hiába öltöztetik sarkig érő tógába: az alól is ki tud rúgni.

A diák még Finnországban is forradalmi elemet képvisel, a mit ezen években fényesen bebizonyított.

Mikor még Magyarországon senki se beszélt arról, hogy a finnek velünk rokonnemzet: (resteltük is egy kicsit; – olyan szegény atyafiság, nekünk nagy uraknak!) ők már régen tanulmányoztak minket. Fölfedezték nyelvtanunk, szókötésünk rokonságát s nagyon büszkék is voltak reánk.

Mikor Magyarország szabadságharczában a világ figyelmét magára vonta, a kis Finnország minden hirlapja tele volt nemzetünk dicsőítésével. Minden bajunkat, örömünket úgy hirdették, mintha sajátjuk volna.

De meg is adták az árát szegények a híres atyafisággal való dicsekedésnek.

A mint az északi koloszsz a magyar leopárd csataordítását elfojtotta, hazatért s azt kérdé: «hát itten ki czinczog?»

A szegény kalevainok, azért, hogy a mi dicsőségünket olyan szép versekben énekelték meg, megkapták a cenzurát.

Addig az ideig sajtószabadságuk volt. Kinek jutott volna eszébe azzal törődni, hogy mit nyomtatnak a finnek? Úgy sem érti azt senki.

Most aztán kaptak censurát.

Nem volt szabad többé hazafias dalokat kinyomatni.

A finn költő segített magán. Dalra tette a költeményét s a dal épen olyan hatalmas, mint a sajtó. A mit nem volt szabad olvasni, azt énekelték.

Ekkor aztán megtiltották nekik az éneklést is.

Utoljára a kormányzó megtiltotta nekik még a toasztmondást is. Pedig a finn nem tud a nélkül étkezni, hogy felköszöntést ne mondjon. Megparancsoltatott nekik, hogy ha toasztot akarnak mondani, azt mondják oroszúl:

«Eläköön armiász Rakkahin Ruhtinász Kanszlerimme!»

A finn nemzet türelemmel viselt el mindent; de nem a finn deák.

A diák mindenütt ugyanaz. Forradalmi elem. Itt is rebellis.

Igaz ugyan, hogy a rebelliója csak annyiból állt, hogy mikor az alkorlátnok, a gyülöletes Nordenstam tábornok egyszer nagyszerű balparéet adott, arra szokás szerint az egyetemet is meghivta – s egyetlen diák sem ment el tánczolni a balparéejába.

Hallatlan merénylet ez Finnországban! Nem menni el az alkanczellár báljába a meghívásra! Nem tánczolni a diáknak, mikor parancsolják!

A czár dühbe jött. Fenyegette a finneket egyetemük bezárásával. Végre úgy lett kiegyenlítve a sajnos összeütközés, hogy Nordenstam alkanczellár még egy fényes bált fog adni, arra még egyszer meg fogja hívni a diákokat; ha csak egyetlen egy megjelenik közülök és tánczolni fog, bocsánat és kegyelem, de ha egy sem engedelmeskedik, akkor elviszik az egyetemet Kiewbe.

Már pedig a diák csak mindig megmarad diáknak.

A helsingforsiak azt mondták, hogy ők nem bánják, ha Kamcsatkába teszik is át az egyetemüket, de ők Nordenstam báljában nem tánczolnak.

Ekkor aztán kisegíté őket a bajból az az egy diák, a kinek nincsen sehol hazája, a kinek nincs kit megszégyeníteni otthon: se apát, se nemzetet. – Samyl fia elment annak a követelt egyetlen egy diáknak Nordenstam soiréejába s tánczolt écossaiset a szép tábornoknéval.

Diáktársai leköpték érte; de az egyetem meg volt mentve.

Huszonegy éves lehetett Nikolajevics Iván, mikor az egyetemi tanulmányokat bevégezte. Olyan lángesze volt, hogy kétszáz évvel ezelőtt még úgy járhatott volna, mint az a diák, a kit helsingforsi egyetem consistoriuma halálra itélt ördöngösség miatt; mert lehetetlennek találta, hogy valaki oly gyorsan tudjon tanulni az ördöggel kötött szövetség nélkül; vagy mint az a másik diák, a kit száműztek az országból, mert egy hallásra megtanult mindent.

Szép, sugár termetű ifjú volt, oly izmos, mint az apja. A collegiumi életmód nem bírta elferdíteni alakját. Hanem kedélyét valami ködös búskomorság homályosítá el. Magába vonúlt, zárkózott volt. A helsingforsi diákság «nemzetek»-re osztja fel magát, s minden nemzet együtt mulat, népünnepeket rendez, énekel, zenéz, disputál; egymást oktatja, tornáz és versenyez «nemzetenkint» a pályakoszoruért. Ő egyik nemzethez sem tartozott. Nem vett részt se dalárdáikban, se kirándulásaikban, se ivótársaságaikban. Nem ismert más barátot, mint a könyveit. Őt nem hallotta dalolni senki; ő nem birkózott senkivel. Mindenkinek kitért, minden boszantást eltűrt és nem lelkesült semmiért. Tekintete kifejezte azt a névtelen fájdalmat, a mi a serdülő ifjak tulajdona s olyan közel rokona az öngyilkosságnak. Lányok után sem járt soha.

Mikor a pályakör be volt fejezve, következett a «doctorrá» emeltetés.

A finn népnél ez nagy nemzeti ünnepély. A nép szine-java a szent Miklós székesegyházban gyül össze, az utczák fűvel és virággal vannak hintve; ágyúdörgés, zeneszó hirdeti az örömnap eseményeit, s a processióhoz a világi és katonai hatóság minden előkelői csatlakoznak. A doktorrá emelendők a nap hősei, kiknek a «promotor» az oltár előtt teszi fejükre a doktori kalapot, hogy fedett fővel állnak a templomban, s arany gyürüvel jegyzi el őket az elválaszthatatlan muzsának örök társúl. A nép Te-Deumot énekel hozzá.

Iván, mikor kérdezték tőle, hogy akar-e ő is «doktorrá» előmozdíttatni? azt mondá: – nem! Én «magisterré» akarok emeltetni!

Vakmerő mondás!

A magister a legmagasabb rangfokozat a tudomány hadseregében.

A ki a «magisterré» emeltetésre érdemesnek találtatik, az nem kalapot nyer a templomban a homlokára, hanem egy babérkoszorút, s azt a babérkoszorút viseli egész nap, az utczákon, a lakomán, a tánczvigalomban, melyet az ő tiszteletére rendez a város. S ezt a babérkoszorút a város legszebb leányának kell elkészíteni a számára. Az neki ez ünnepnapon társnéja, az oltár előtt, az asztalnál, a bálban s annak az öltönye is babérfüzérekkel van feldiszítve. Ritka eset, hogy örök társnője is ne maradjon az egész életen át. A kalevain ifjú magisterré emeltetése idyll és hősköltemény együtt. S a hős fegyverzete nehéz! A «magister» diadalát nem adják könnyen. Hat hétig tart a nyilvános vizsga. S felelni kell szóval és irásban. Meg kell küzdeni sorban mindegyik tanárral, s aztán együtt valamennyivel. A harcz tárgyai: földtan, számtan, mértan, háromszögelléstan, külömbözeti számtan, természettan, csillagászat, vegytan, ásványtan, Hegel encyclopediája, természetrajz, Becker világtörténete, latin, görög, zsidó, arab, persa és török nyelv, a zsoltárok, a pentateuch, a talmud, az alkorán és a Zendavesta, Homér Iliásza, Horácz ódái, Virgil Aeneise, Tacitus, Plinius, Herodot, Thucydides, Anacreon, Pindar, Xenophon Anabasisa, Lokman meséi, a Shah Nameh – és Oroszország története.

Mindezekből annyi kérdésre kell felelni, a hány a napot kitölti s a feleletre a három kalkulus közül egyet kell nyerni: «approbatur, – approbatur cum laude – laudatur». Egyetlen feleletre adott «non approbatur» fejtetőre buktatja a vakmerő viadort.

Azután következik a saját maga által fölvetett thesisek fölötti vitatkozás, szóval és irásban. Ha tétele megbukik, a vívó bukott el, ha sarokba hagyja magát szorítani, ha állítását ad absurdum deducálták, az neki halálos seb, s ha iratát széttépve dobják lábaihoz, ő maga van semmivé téve.

Iván minden feleletére az lett a válasz, hogy «laudatur». Thesiseit affirmálva adták vissza. Kivívta a «magister» legmagasabb rangját.

A fölemeltetés roppant pompával ment végbe. A templom előtt egy teljes ezred cserkesz lovasság állt díszőrségűl a magister tiszteletére, s a templomban a kormányzó maga egész tisztikarával, teljes ünnepi díszben foglalt helyet az oltár előtt. Minden tiszt leereszté félválláról a köpenyét.

A város legszebb leánya átnyujtá a hősnek babérkoszorúját, arczán a szemérmetes hév ragyogásával mondva el hozzá az üdvözlő verset, a melyben nemcsak rím volt, de bizonyosan szív is; s a halavány ifjú arczán talán egy pillanatra meglátszott a viszfény, a mit ez égő szüz arcz reá vetett.

Akkor aztán a promotor feltette homlokára a koszorút s tartott hozzá egy kenetteljes classicus latin beszédet.

Mely után az következett, hogy a pedellus előhozá a nagy ezüst buzogányt, melyre a magisternek két ujját rátéve, el kellett mondania az ünnepélyes esküt.

De mielőtt a promotor előkereshette volna kapcsos könyvéből az esküformát, a kormányzó leszállt imaszékéből s sarkantyús lábdobbanásokkal oda lépve közéjük, megfogá a babérkoszorús ifjú kezét s szólt hozzá nem latinúl, hanem oroszúl.

– Ön nem fogja a magisteri esküt letenni. Ön nem Kochanoff Nikolajevits Iván baccalaureus, hanem Mohamed Szadi, Circassia fejedelme, a minden oroszok czárjának hűbérese, a 3. számú vértes cserkesz ezred tulajdonosa és parancsnoka, ki ez órában indulni fog ezrede élén, megvédeni a szent orosz birodalom határát a betörő gonosz ellenség ellen. Így parancsolja azt a minden oroszok czárja!

Erre rázendíték a harsonák a «Bozse czarja chrani!»-t az ágyúk megdördültek a piaczon, a cserkesz lovas-ezred üdvsorlövést adott, s a hős homlokáról a kormányzó levette a babérkoszorút, helyette föltette fejére a cserkesz sisakot, a hegyes kócsagtollas nyíllal, s pikkelyes nyakvéddel, s a nap hősének a magisteri aranygombos pálcza helyett adtak görbe kardot s a kathedra helyett felültették a tüzes telivér paripára.

A koszorú ott maradt gazdátlanúl s a város legszebb leánya társtalanúl.

Iván megtudta, hogy az ő neve «Mohamed Szadi» s hogy a hazája Circassia.

* * *

Ugyanakkor a sztambuli szeraszkier tudatta Samyl másik fiával – minden czeremonia nélkül –, hogy rögtön indulni fog, cserkesz csapatjai élén, az abcház partokra, nemzetét fölszabadítani.

Mohamed Kázi azt mondta rá: «Valahára!»

* * *

De nagyot bámulhattak Szentpétervárott, mikor Samylnak azt a fiát meglátták, a melyiknek hivatása lesz a saját bátyját, a saját cserkesz népe segélyével kiverni az Elborus, a Kabarda szikla erődei közül.

Ez a méla, ábrándos arcz legyen az? A ki még egy asszonyt megszólítani is fél? A ki még egy tüzes szem nyilait sem tudja kiállni?

Pedig a csecsenczek előtt majd be kell ám bizonyítania, hogy ő valóban az apja fia; s azoknak nem lesz elég Homér Iliászából elmondani, hogy:

Μῆνιν ἄιδε θεὰ Πηληϊαδεω Ἀχιλλῆος Οὐλομένην, ἥ μυρἴν Ἀχαιοἱς ἔθηκε. Πολλὰς δ᾿ ἰωθίμους ψυχὰς Ἄϊδι προΐαψεν Ἡροων

…[7] hanem azt mondják, hogy hadd lássuk: csináld meg! hadd lássuk, hogy ülöd meg a szilaj paripát, hogy usztatsz át rajta még szilajabb folyón? Hadd lássuk, hogy fog a kezedben az a híres szablya? hadd lássuk, mikor ágyú lobban, mennykő villan, a te szemed fénylik-e jobban, mint az a kettő? Hadd lássuk, mikor előre vágtatsz, nézesz-e hátra, hogy megy-e valaki utánad? S mikor sebet kapsz, tudsz-e kaczagni rajta? Hadd lássuk, tudsz-e hadakat vezetni?

Meglehet, hogy tud. Meglehet, hogy odáig megtanul. Az is meglehet, hogy tudott már valaha. Hiszen ötesztendős Samylfiúnak már kellett lovának, kardjának lenni; az már hallott ágyúszót, harczi trombitát, dulakodó hősök csataordítását. Talán vissza fog még emlékezni rá.

De hátha aztán még majd valami egyébre is visszaemlékezik!

Ez ám az álomrontó kérdés.

Hátha az, a kinek oly hatalmas memoriája van, hogy tizenkét nyelvből «laudatur»-ra tett le exament, még a tizenharmadikat is tudja, a mire nem tanította professor, a mit csak az anyjától tanult, s nemcsak a Horácz ódáit, Ovid hizelkedéseit tudja könyv nélkül, hanem a kabardai dalokat is, a mik egészen másról zengenek, mint a Mæcenas magasztalásáról, meg a Jupiterrel osztozó Cæsarról!? (Divisum imperium cum Jove Cæsar habet.)

Itt a göcs!

Erre kell vigyázni, okos, előrelátó diplomata urak! Nehogy a rákot beleöljük a vízbe! Ennek kell valami garantiáját kitalálni!

Meglesz.

II. URGULANILLA.

(Még mindig bevezetés.)

Urgulanilla egy nevezetes historiai alak neve, a kit azonban, hirhedettsége daczára, kevesen fognak mai nap ismerni; azért nem lesz fölösleges nehány szóval elmondanunk, hogy ez az első felesége volt annak a Claudius Cæsarnak, a ki híresebbé lett a nejei, mint a saját viselt dolgai által. A második neje Messalina, a harmadik Agrippina volt. Urgulanilla pedig még a két utódján is túltett: a mi nagy szó.

Ezúttal azonban egy most is élő személyről beszélünk.

De ugyan kinek lehetett kedve egy ilyen nevet foglalni el magának, hogy azt a világ előtt viselje?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Beloborovszky herczegnő valódi fejedelmi fényűzést folytatott Szentpétervárott.

De volt is benne módja.

Huszonötezer jobbágynak volt birtokosa Volhyniában: egy olyan vidéken, mely arról nevezetes, hogy a legszebb leányok teremnek benne.

A herczegnő minden évben lerándult volhyniai birtokára, s ott sorba látogatta a gunyhókat. Átalában igen kegyesen bánt a parasztjaival. Rendesen friss tehénhimlőlymphát is vitt magával s gondja volt rá, hogy a gyermekeket beoltsák.

Ha a szegény embereknél fölösleges leánykákat talált, a kik szép arcz, termet, eleven beszéd, csengő hang által kitüntek, azokat tizével, huszával összeszedte, szülőiket bőkezűleg megajándékozá s a leánykákat fölvitte magával a metropolisba.

Ott volt egy nevelő-intézete, nevezhetjük conservatoriumnak, melyben az így összeszedett jobbágyleányok a legfinomabb oktatást nyerték, s egész hajadonkorukig úri kényelemben tartattak.

Váltak közülök nevezetes énekesnők, tánczosnők és lovarművésznők, kik a rájuk fordított költség fejében szerződési díjuk nagy részével a növelde tulajdonosnéjának adóztak. Mert még azért, hogy valaki primadonna, nem szünik meg az ő földesasszonyának jobbágyleánya lenni s annak testével, lelkével tartozik mind halálig.

Mások e szép gyermekek közül «szerencsét csináltak», a herczegnő közvetítése által. Alkalmuk nyilt a fényes estélyeken, a szinházakban megismerkedni a társaság előkelőivel, kik azután a herczegnő beleegyezésével nőül vették őket. Igaz, hogy csak balkézre; de hát czivilizált ember a kezei között nem tesz külömbséget: ha balkézzel enni urias dolog, hát balkézzel kézfogót tartani miért ne lenne az?

S a herczegnő értette a maga üzletét; úgy ismerte azt, mint egy gyémántkereskedő s tudta, hogy egy-egy fantaisie darabnak a becse a műértők előtt mennyire nem a karatok szerint számíttatik?

De hisz ezen nem kell megütközni.

Ez Oroszországban rendezett társadalmi viszony volt. A földes úr eladhatta a jobbágyát a másiknak, s az akkor annak a jobbágya, a ki megvette.

S aztán az üzlet tárgyainak maguknak sem volt az ellen semmi kifogásuk. Jólétbe jutottak. Ha otthon maradtak volna, kapálniok kellene. Az, a ki jobb kézre vette volna őket férjhez, ezzel a jobb kézzel mindennap meg is döngetné őket, a balkéz pedig csak ajándékot oszt.

Ezeknek a szép gyermekeknek aztán a herczegnő nagyotjelentő neveket is adott: a költészet, a história, a mythosz világából. Delila, Cleopatra, Semiramis, Dido, Ariadne, Turandot, és a többi; a mikre igazhivő papok nem szoktak keresztelni.

Így jutott egynek ez a név «Urgulanilla».

Gyönyörű egy példány!

Az első Urgulanilla nem lehetett bűbájosabb, mikor a világ urának császári palástja betakarta. Az is egy rab jobbágy leánya volt.

Eleven, hevülni tudó arcz, mély tüzű kék szemekkel, fölvetett, kaczagó, duzzogó, parancsoló, hizelgő ajkakkal, szőke, göndör hajfürtökkel, mik ziláltan a szemek elé csüggnek; büszkén fönhordott fej, kérkedő kebel, karcsu, hajlékony termet, férfiasan ideges karokkal, csak a vállai árulják el az asszonyt. És a mellett tűzláng kedély, egy amazon bátorsága, egy nympha szenvedélyessége, s egy rabnő odaadása. Hajlamai, izlése a bizarrhoz hajlók, egészen napkeleti phantasiával.

Klenodium!

Nem is olyan olcsó az ára.

A fiatal Arkanszkói Wladimir herczeg tizenkétezer rubel váltságdíjt igért már a szép jobbágyleányért s úrnője még gondolkozik rajta.

Hiszen mindnyájan ismerjük a fiatal Arkanszkoi herczeget. Nevezetes utazó. Igen szép könyveket írt úti élményeiről, franczia nyelven. S nincs olyan vadállat, melynek családjában vadászfegyverével gyászt ne okozott volna. Igen finom, derék mívelt ember; igazi gavallér. Valódi gyöngédséggel viseltetik Urgulanilla iránt. Ez nem valami «fantaisie passagère». El akarja őt vinni magával a földet körülutazni. S csínos fiatal ember: ámbár mintegy három hüvelykkel alacsonyabb Urgulanillánál. Hanem az nem tesz semmit. Lovon ülve a külömbség elenyészik.

Mikor a herczegnő tudatta szép védenczével, hogy a herczegnek komoly szándékai vannak iránta, a pajkos amazon nagyot nevetett, gömbölyű vállán egyet rántva:

– Hisz ezt a kis czukorembert én egy esztendő alatt agyonszeretem.

Volt egy másik kérője is. Az nem volt herczeg, se gróf, csak Kandrominikoff Procopovics Mihály; hanem dúsgazdag vállalkozó: élelmezési biztos s ez épen két annyi «moring»-ot kinált, mint a másik.

Csakhogy kétannyi idős is volt, mint a másik, és háromszor olyan vastag. S a mely szobában tíz perczig tartózkodott, olyan keserű-savanyú pipafüst és áporodott hajkenőcs-szagot hagyott maga után hátra, hogy ki kellett utána füstölni. Mikor józan volt, akkor mindenkinek ostobaságokat beszélt és nevetett rajta s mikor részeg volt, akkor meg veszekedett, s utoljára csendesen elaludt az asztalnál. S ha szépeket mondott az asszonyoknak, hát azok olyan szépek voltak, hogy mindenki szétszaladt tőle. Urgulanilla ki nem állhatta őt.

S a herczegnő véghetetlen jó szivét eléggé jellemzi az, hogy inkább választá számára a finom herczeget tizenkétezer rubel mellett, mint a bankárt huszonnégyezerrel. Holott ez egyenesen az ő kára.

De hát a leányra is volt tekintettel.

Egyszer aztán herczeg Arkanszkóinak azt izente a hadügyminiszter, hogy soha se tessék oroszlán-fókák után járni az Auckland szigetre, hanem tessék leutazni Tifliszbe s elfoglalni a helyét a dragonyosoknál, a kik Örményországot meghódítani indulnak.

Ezzel aztán a szép Urgulanillától is bucsut kellett venni.

– Már most még sem marad más, mint Kandrominikoff Procopovics Mihály, mondá a herczegnő Urgulanillának.

A leány épen úgy rántott egyet a gömbölyű vállán s épen úgy nevetett, mint a másiknál.

– Hisz azt a hájbálványt én egy esztendő alatt agyonboszantom.

A herczegnő mindjárt tudósította Kandrominikoffot, hogy ajánlata a versenyzők között legelőnyösebbnek találtatott, annálfogva a meghatározott napon az ügy végbefejezésére meghivatik.

Kandrominikoff Procopovics Mihály azonban akkor épen Kisseneffben volt, a hadsereg számára szállítandó kétszersült iránt szerződést kötni az intendaturával, s rögtön nem jöhetett. Mert hát hiszen egy istennői szépségnek az első csókja minden esetre igen nevezetes dolog, de már a hadsereg profuntja mégis csak nevezetesebb. Úgy, hogy három nap mult el a kitűzött határidőn túl, a midőn a szerelmes vállalkozó a herczegnő ajtaján betoppant.

– Itt vagyok!

– Azt látom. Hanem későn jött ön.

– Nem tesz semmit. A hány napot késtem, annyival sokszorozzuk az ajánlott bért. Nem jöhettem a profunt miatt. Háromszor huszonnégy: hetvenkettő. Telik tőlem. Nyertem sokat a gypszen: akarom mondani a liszten.

– Sajnálom, de már Urgulanilla nincs itt.

– De hát hol a pokolban? Mit csinált ön belőle?

– Azt nem mondom meg.

– Szerződtette talán az operaházhoz.

– Akkor még önre nézve meg volna.

– Talán professornét csinált belőle az asszonyakadémiában?

– Arra nem lett volna elég az idő.

– Hát talán csak igazán férjhez adta?

– Uram! Ne sértegessen.

– És én esküszöm önnek, szent Prokopra! hogy akárhová tette őt, én visszarablom, visszavásárlom! Van rá pénzem elég. Megszöktetem, akárhová lett.

A herczegnő nevetett a dühösködőn, s nem akarta neki kivallani, hogy hová tette Urgulanillát?

Ekkor jön be kívülről nagy zajjal egy új látogató: Csudobogomir Sztanissza litvániai herczeg, a kit nem vittek el a háboruba, mert süket, nem hallja meg a vezényszót. Ez jó napot se mond, csak megragadja a herczegnő és Procopovics Mihály kezeit félnederes módon.

– Jöjjenek, jöjjenek, frissen az erkélyre; most vonul végig a Nyewsky prospekten Samyl fia a maga cserkesz ezredével s vele együtt a szép Daghesztáni herczegasszony, a ki egy egész lovascsapatot toborzott, s azt maga vezeti Mahumed Szádi mellett a törökök ellen!

Ennek a csodájára csakugyan mind kirohantak az erkélyre.

A széles utczán végig, melyet a májusi hó szépen befehérített, jött szabályos tömegben a lovas-csapat, dob és sípzenével.

A csapat élén lovagolt egy ifju férfi, a cserkesz lovasok fényes egyenruhájában. Mellette pedig egy délczeg amazoni alak, phantasticus eszményi öltözetben. Szőke hajfürtei lobogva lengtek alá lánczgyöngysoros sisakja alól; keblét a legkaczérabb pánczél takarta, a mit valaha párisi szinházszabó kigondolt; öltönyének arany himzetei méltók voltak a legdaghesztanibb herczegasszonyhoz.

A szép amazon, mikor a Beloborodszky palota előtt elhaladt, büszke mosolylyal tekinte föl az erkélyre, s kardjával üdvözölte az ott levőket, míg lova caracolirozott.

A herczegnő visszaszaladt szobájába, mert kitört belőle a kaczagás. Procopovics Mihály utána rohant.

– Szent Prokopra! herczegnő! Ez szörnyűség! Ön az én Urgulanillámból huszárkapitányt csinált.

– Kitalálta ön. Már most hát menjen oda s rabolja el! boszantá őt a herczegnő. Szent Prokopra fogadta ön.

– De Szent Mihályra fogadom, hogy a mit Szent Prokopnak fogadtam, azt nem tartom meg! mondá fejét vakarva az intendáns. Hanem azt a kétszersültet kell majd megnézni, a mit én ezeknek süttetek!

Mikor a helsingforsi diákot úgy kezdték czímezni, hogy «kegyelmes herczeg!» mikor az éhenkórásznak az eddigi jusculum és mensa ambulatoria helyett mindennap egy bankettet kellett végig lakmározni, a mit egyenesen az ő tiszteletére rendeztek, s a hol habzó epernayivel «dörzsölték a szalamandert», nem pedig komisz méhserrel; mikor a «magaduramhaszolgádnincs» reggelenkint, a helyett, hogy a csizmája kifényesítésén kezdené a napot, vállrózsás, écharpeos hadsegéd által kéretett fel parancsainak tudatására, még ettől mind nem vesztette el a fejét.