Part 12

Mint az elszabadult tenger, omlott alá az Audi hegyekből a gátját tört Alazán áradata. Víztömeg, mely nem ömlik, hanem hömpölyög mint a hógörgeteg, rohanva, bömbölve; nem a hogy víz szokott, kigyófutásban, kerülgetve az akadályt, hanem mint a tűzokádó lávája egyenes vonalban, keresztül törve halmokat, szirteket, a miket útjában talál, kiforgatva helyéből az álló bérczet, s medret ásva a sziklatalajban. A kaukázusi őserdő nem állja útját, a félezredéves törzseket kinyüvi gyökereiből, s az egész rengeteget pozdorjává törve zudítja maga előtt, míg egy-egy szűk völgyszorosban megreked vele. Az iszonyú erdő-tömeg betömi a hegyszakadékok kijáratát s daczolni kezd szörnyetegével. A rettenetes ár küzd az önrakta akadálylyal, ha felül nem törhet rajta keresztül, alatta ássa alá forgatagaival a talajt, míg egyszer, ha a fatömeg nem akart engedni, a szikla tágít; egy oldala beomlik: a tengerré gyűlt áradat azzal megint örvénylik odább, viszi magával egy országgal alább az összezúzott sziklát és rengeteget.

Még az örökkévaló hó is megszünik előtte; hát még a mi halandónak született…

Azok pedig suttogtak ott alant, a gyönyörök isteneitől feltalált szavakat; s a szerelemvallomások időközeit kitölték Sheherezádé végnélküli regéi a földalatti gnomok titkos életéről, kik a sziklák kincseit kizsákmányolják és soha sem beszélnek, mégis megértik egymást. A satyrfő vízsugára csorogta hozzá az altató zenét.

VIII. HA A SZEMES KISZÁRAD.

Weljaminoff tábornok ezóta hatalmas erősített helylyé alakította át Szucsuk-Kálét. Nem is az most már annak a neve, hanem Weljaminovszk.

Bevehetetlen csillagsánczok, redouteok lánczolata őrzi a kikötőt, messzehordó ágyúk ütegeivel ellátva s a Szemes folyam partján végig már elkészült a hatalmas katonai étappe-út csaknem egészen a Tamera királynő váráig.

Eleinte sok baj volt az akadékoskodó cserkeszekkel, kik a sűrű erdőkből folytonosan vadászatot tartottak az orosz katonákra. Minden talyigatoló katonának a hátán kellett vinnie a puskáját, mert egy nap nem maradt el támadás nélkül s sokszor, mikor ebédhez leültek, nem az ette meg a kétszersültet, a ki a forró vízben megáztatta.

Egyszer már haragjában arra a gondolatra vetemedett a fővezér, hogy az egész erdőséget leégeti. De az nem engedett magával elbánni. Az őserdő a Kaukázusban oly tömött, hogy a meggyujtott tűz nem terjed benne tovább; kialszik a légvonathiány miatt. Úgy kellett széles utakat vágni fejszével az erdőn keresztül s aztán minden puskalövésnyire magas őrházakat állítani fel, a mik olyanok, mint a galambducz. Az őrt hágcsón bocsátják fel s ott hagyják, míg az őrjárat eljön a felváltására a tovavitt lábtóval.

Mikor a tábornok elindult valahová sétálni, bárha csak a palotája kerítésén kívül is, azt nem tette a nélkül, hogy a kétcsövű puskáját magával ne vigye: azután meg egy amerikai sinkoránt, mely odahaza szökevény rabszolgák üldözésére volt betanítva. Ha kocsin sétázott ki, a hintaja előtt haladt egy kerekes ágyu; az ágyúknak előtte-utána egy-egy pulk kozák. Csak épen hogy esernyőt nem vitt magával.

– Pompás szibériai idő van! mondá egy napon a tábornok, mikor az északi szél tele fútta hóval az egész vidéket, s ő korán reggel kitekintve az ablakán, a gyülölt örökzöld erdők helyett megpillantá az otthonra emlékeztető téli tájképet. – Ma minden ember kétszeres jó kedvvel dolgozik, tudom, s a cserkesz elbujik az odujába!

Hadsegédét hivatta:

– Mi ujság?

– Parancsára, tábornok. Az éjjel nagy vihar volt.

– Jól van. Ez az én parancsomra történt. Hát aztán?

– Parancsára, tábornok. A vihar a kikötőben valamennyi szállító hajónkat mind elsülyeszté.

– De már ez nem az én parancsomra történt. A hajósok megmenekültek-e?

– Parancsára, tábornok, tizen kívül mind a tengerbe fuladtak.

– No hát annak a tíznek kancsukát kell adni.

– Engedelmet tábornok, a hajósoknak kiváltságuk van.

– Micsoda kiváltságuk?

– Azok nem kancsukát kapnak, hanem kilenczfarkú macskát.

A tábornok most már elégedetlen volt a téli tájképpel; a tengerpart tele volt hajói roncsaival s az egész végtelen Pontus-tükör simára volt söpörve minden vitorlától.

S a déli nap aztán elrontá a téli tájképet is, egyszerre rohamosan olvadni kezdett.

Mikor este felé a tábornok szokott kedélyes sétájára elindult, megtekinteni a nagy Weljaminoff-utat a Szemes mentében, azt kérdezé a legelső munkafelügyelőtől:

– Mi ujság?

– Parancsára, tábornok; egy óra óta a Szemes folyam egészen kiszáradt.

– Hogyan száradt ki?

– Hát úgy, hogy elfogyott belőle a víz. Halak, rákok, tekenős békák mind ott nyüzsögnek a meder kopotyúiban.

– Hát hiszen ez nagyon jó. Csináljatok egy jó napot a legénységnek. Fogjanak halat.

S azzal dobszóra minden ember az egész folyam mentén neki állt a halászás legolcsóbb nemének.

A tábornok és tisztjei csodálkozva nézték ezt a tüneményt s találgatták az okát, fenhangon.

Hejh! ha valaki meghozta volna Mčzchetisz végrendeletét, a mit az Weljaminoffnak hagyott hátra: «mikor a Szemes folyó kiszárad, akkor őrizd magadat az árvíztől».

Szokott ez így történni máskor is.

Az oka bizonyosan az, hogy a gátattört Alazán tó a Jachwa régi medrét elfoglalta s a magával hozott szálfa és sziklatömeggel a Szemesbe szakadva, azt a sziklaszorost, a mit a Tamera várhegye képez, eltorlaszolta. Minél nagyobb az ár, annál magasabb a torlasz; az erdő fenn uszik, s most aztán két folyam egyesülten küzd a torlasz ellen. Ha azok azt végre keresztültörik!

… Nyolcz óra hosszat tartott a Szemes folyam elapadása, az egész folyam medre teli volt fáklyákkal, egész éjen át halásztak a legények. Soha ilyen préda nem kinálkozott a számukra.

Reggel három óra tájon aztán valami apocalyptikus világomlás robaja hangzott föl a távol hegyek mögül, a mi nőttön növekedő pokoli hangemelkedésben közelített Weljaminowszk felé.

– Mi az? kiáltá a tábornok, álmából fölriadva, berohanó hadsegédéhez.

– Parancsára, tábornok, uszunk.

– Uszunk? Hol?

– Itt a vár közepén.

– Miben?

– Vízben. Épen olyan szép látványunk van, mint mikor négy év előtt a Newa elöntötte egész Szent-Pétervárát, s a tengerről a gályákat a czári palota erkélyeihez csapkodta oda.

Ez hihetetlen volt.

Weljaminoff tábornok (ki mindig teljes egyenruhájában aludt) futott ki a sáncztetőre s a mit látott, az káprázatnak is sok volt.

Egy uszó fatörzsekkel kavargó tengerár borította el a vidéket nagy messzeségben s ez ár közepett, mint mértani szigetkék úsztak az ő váracsai, csillagsánczai.

És ő látta a bevehetetlen erősségeket óranegyedek alatt összeomlani, elsepertetni, eltünni az örvények forgatagai alá. Az erdőket megszálló legénység minden oldalról rohant a magaslatra épült fellegvár felé, s jajkiáltásával tölté el annak környékét.

Mint mikor Farao üldöző hadaira ráomlott a Vörös-tenger dagálya, úgy menekült, kapaszkodott ki a harsogó vízárból ember és paripa, úszva, egymásra gázolva, körben forgó háztetőkre, hömpölygő fakunyhókba kapaszkodva: a magas őrházak galambduczai megteltek fölmászó emberi hangyabolylyal, míg egy új hullámtorlat hangyástól együtt ragadta el a letört alkotványt.

S a vízözön egyre nőtt, minden óranegyedenkint két-három méter magasságot emelkedett, s már a fellegvár sánczait fogta körül. Az itéletnapi vízroham tízmázsás sziklákkal játszott lapdakép s azokkal döngette a fellegvár falait; aláfurta magát a földalatti tűzaknáknak s azokat fölemelve, rést tört a legerősebb bastionokon, ágyúk, bombapyramidok odaomlottak a vízbe, az iszapár háztetőkkel borítá be a tengeröbölt s sárgára festé messze a zöld hullámtükört.

A büszke megszálló sereg zöme hálákat adhatott szent Kristófnak, hogy kimenekülhetett a végromlásból egy keskeny sziklaháton át a magasabb hegyoldalra s onnan nézhette, mikép nyeli el az irtóztató szörny egymásután Weljaminowszk erődét; sáncz sáncz után mint omlik le előtte; csak az őrtorony védi életre-halálra magát és azt a tetején lobogó büszke zászlót.

Estére Weljaminowszk várából egy sáncz sem volt.

… A Daal-Isten úgy szokott tenni, ha megharagszik.

S ez nemcsak a Szemes folyóval történt meg. A Terek folyam háromszor rombolta szét így az oroszok által a Kabárdában épített védműveket, s a Kázbek hegy folyama két ízben lepte meg ilyen kataklizmával a völgyeibe feltolakodó oroszokat. Az orosz katonai nevezetességek véleménye szerint a hegyvidék soha meg nem hódított népei a folyamokat mindenütt elrekesztik mesterséges tavakká, s egyszer-egyszer lezúdítják az egész meggyűjtött tengert a hódítók fejére. Ezek a Daal-Isten népei, a kik védik a maguk Istenét, a földet, tűzzel, vassal, vízzel. Védik Tamera királynő óta; – védték már Semiramis ellen, – védték Mithridates ellen, – védték Róma minden cæsárjai, – Dzsingiszkán minden hordái ellen; – védték és védik Oroszország diadalmas hadvezetői ellen s védeni fogják még akkor is, mikor Szent-Pétervár palotái fölött épen úgy összecsap a tengerfövény, a hogy eltakarta Ninivét a puszták homokja, s egy még ma nem is nevezett új hódító jön a népeket irtani.

* * *

A veszedelemnek azonban nem volt azzal vége, hogy a víz megint leapadt, s a Szemes megint visszatért a medrébe.

Oda volt az egész élelmi készlet, minden raktár eliszapolva, s új élelmet beszerezni az abcház parton tiszta képtelenség tavaszszal és ellenségnek.

De a mi még nagyobb baj volt a kenyér tönkretételénél is: az, hogy a lőpor mind összeázott, az ágyúk számára nem maradt egyetlen egy töltény, s a lőfegyverekhez csak annyi, a mennyit a katonák a tölténytáskáikban elvittek.

Nem maradt más választás, mint a tengerpart mentében utat törni Anapáig az erdőkön keresztül. Azok pedig tele vannak boszúszomjas cserkeszekkel, a kik minden napijáró földet csonthalmokkal tesznek emlékezetessé.

Weljaminoff tábornok a tizenötezer emberéből nem vitt vissza többet Anapába kétezernél, a többit eltemette a fegyver, az éhség, a vízár, a kaukázusi láz.

Ott a beomlott sáncz ormán, a magára maradt ágyu ürlyukában gubbaszkodott a sárgazöld béka s énekelte: «ülüm, ülüm, chva!»

Tizenháromezer embernek szóló halotti dal!

*

Azóta is mindig keresik az oroszok a kaukázusi aranytelepek országát; de minden küldönczük odavesz most is.

*

Hát Riumin és Izméne?

Ők most is jó helyen vannak; még most is ölelik egymást; a satyrfő vízsugara most is altató zenét dönög fölöttük. Alszik az egész város. Daal-Isten még egy roppant sziklatömeggel takarta be azt kegyesen.

HARMADIK RÉSZ.

I. SAMYL FIAI.

Az egyik fiát a nagy cserkesz hősnek elvitték Sztambulba, a másikat Szent-Pétervárra.

Annak a neve, a melyik Sztambulba jutott, Kazi Mehemed. A melyik Szent-Pétervárra került, – annak a nevét majd megtudjuk később. Addig is kap egy nevet, a miről ráismerjen az ember, hogy ez a másik.

Az ilyen névajándékozás nem szokatlan. Miklós czár Leuchtenberg herczeg fiaitól (azért, mert az apjuk végrendeletében nem tetszett neki valami), elvette a Beauharnais nevet, s Romanovszkynak nevezte el őket. Hát a mi a czár saját unokáival megtörténhetett, miért ne eshetett volna meg Samyl fiaival?

Mikor megkeresztelték, keresztapja a czár neve után Nicolajevics Iván nevet kapott. A helsingforsi egyetem lajstromába még a mellé egy Kochanoff is van irva. A vezetéknevet az oroszok nem igen sokat koptatják.

Mint láthatjuk, a fejedelemfi igen jó «iskolába» jutott, a hol megtanulhatott elfelejteni három dolgot: a nevét, az apját és a hazáját.

Mert Finnország ilyen jó iskola.

Az egész finn nemzet maga az iskolamester, a kitől a nyughatatlan, szabadságvágyó népek ivadékai megtanulhatják, hogyan lehet egy elnyomott népnek nyugodtan élni?

Mert különféle nemzetek bölcsészete különbözően fogja fel a kérdést, hogy mi teendője van egy meghódított nemzetnek?

Az egyik azt állítja, hogy egy meghódított nemzetnek nem is szabad boldognak lenni. Annak minden törekvését arra kell fordítani, hogy jármát lerázhassa, az összeesküvésből soha ki nem jönni, hódítójának minden ivadékát kerülni, gyülölni s minden ellenségében jó barátot keresni, tőle semmi kegyelmet el nem fogadni, sőt ingerelni őt a kegyetlenkedésre, hogy soha meg ne pihenjen a visszatorlás örök harcza, és a nép szivéből ki ne fogyjon a gyülölet.

A másik azt hiszi, hogy ha egy leigázott nemzet a szabadulás reményével nem bír, legjobban teszi, ha a meghódolásban felülmulja az igazi bennszülöttet: – szolgálni, hizelkedni, zsoldért ölni, halni megtanul; kiszorítja hunyász érdemekkel az uralkodó faj nemességét a trón melletti karszékekből, a főhivatalokból s maga ül a helyébe, s ha egyszer helyben van, maga után telepíti be az egész atyafiságát, míg a meghódító egyszer azon veszi észre, hogy a járom ugyan megvan, csakhogy az ő saját nyakán.

A harmadiknak az iskolájában pedig azt tanítják, hogy a meghódított népnek nem kell semmiről gondolkozni, semmire emlékezni, semmit remélni, semmit szeretni. Annak a boldogsága a tudatlanság, szegénység és reménytelenség: annak le kell feküdni a sárba, ott jó neki.

A finn nemzeti bölcsészet pedig e három közül egyik iskolát sem követi.

Egy nemes, öntudatos kicsiny nép, mely nem nevezi magát «finnek»-nek, a hogy az idegenek csufolják, hanem «kalevainok»-nak, a nagy nemzeti hős Kaleva után, kinek harczi erényeit a népmondai hősköltemény megörökítette.

A finn «Kalevala» Homér Iliasa mellé sorakozik. Tehát hős korszaka is volt e népnek, mint a magyarnak. S arra lelkesülten emlékezik. Hőskölteményeit minden kunyhóban éneklik. Most is bátor, elszánt és a legjobb lövő. – De az egész északi kolossz fekszik fölötte.

Ha fegyverrel akarná megvédeni magát, egy esztendeig nem tartana az élete. Sík mezősége, fenyérfedte homokbuczkái hamar át lennének változtatva temetőkertté. Nem kérhet segélyt hatalmasabb rokon nemzetektől. Egyik szomszédja a tenger, a másik Svédország. Idegen elem mind a kettő. A kis anonym statiszta nemzet akármikor letűnhetne a nagy európai komédiaház színpadáról, a t. cz. közönség azt se fogná kérdezni, hová lett?

És a kis népecske megmutatja, hogyan lehet sokáig élni? Ha a test kicsiny, a szellem lehet nagy. Hősisége a türelem, a lemondás, a sorssal kibékült szenvedés; szereti a munkát; természete a takarékosság; az egész nemzet egy család, melynek első törvénye a közös szeretet. Hogy a börtönök, rendőrök ne kerüljenek pénzbe, nem támaszt tolvajokat magából, nem énekli meg a rablókat, hanem inkább az erényt, emberszeretetet, jótékonyságot oltja be a nép szívébe. (Minden embert becsületessé tenni, az az ő criminálcodexe; egy §. az egész.) A kalevain nép tiszteli az öregséget, ápolja a gyermekeket, vezeti a fiatalságot, úgy tartja meg magát. Tanul és tanít. S kinek tanul, kinek tanít? Csak egyedül magának. Nyelvét maroknyi népén kívül nem beszéli senki a kerek földön. S nyelve tiszta és gazdag, tele kifejezéssel. Költőiben láng, tudósaiban alaposság. A tudomány átalános nemzeti kincs nála. Mikor egy ifjút tudorrá babérkoszorúznak, az egy nemzeti ünnep, mint másutt a csatából hazatérő hős diadalbevonulása. Büszkesége a tudományos egyetem és az akadémia. Ez az ő várnégyszöge, az ő arsenálja. Senkitől sem vár semmit, senkire sem szorul semmiért. Ez az ő aranybányája. Lerója a tartozását a hatalom iránt, de el nem adja magát szolgájának. Ez az ő alkotmányos szabadsága.

S mennyire tudja szeretni azt az ő kicsiny, szegény hazáját! Minő lelkesedéssel szól róla a nemzeti költő éneke! Annak a homokpartjai, szigetkéi, szalmás gunyhói szebbek, drágábbak a világ minden gazdag vidékeinél! Hálát ad az égnek, hogy ilyen szép hazát adott neki. Nem siránkozik hazája elvesztén, azért mert meghódította azt az idegen. Nincs az ő hazája elveszve. Megmaradtak neki a fiai s boldogok, hogy hazájuknak élhetnek. Megkoszorúzzák őseik emlékét, kik vérüket ontották a kis hazáért, s azt mondják: «legyen áldott, a ki ezt a boldog országot szerezte számukra; a mi után még a túlvilág üdvösségéből is vissza fognak sóhajtozni!»

Ebbe az iskolába hozták el tanúlni Samyl fiát.

Annak a nagy rector magnificusnak a fiát, a ki a maga sziklakathedrájából Achulkóban és Dargóban azt tanította a maga növendékeinek, hogy csak egy könyv van, s az az Alkorán s az Alkoránnak csak egy sorát kell ismerni, abban minden megvan: – «az üdvösség csak a kardok árnyékában található!»

Ide hozták Nicolajevics Ivánt, ki még akkor emlékezett rá, hogy az ő neve valaha «Mahomed Szádi» volt. – Nem lehetett több öt évesnél.

Samylnak egy másik fia, Dzsemál Eddin, még a korábbi években került orosz fogságba. Achulko ostromakor történt az, mikor az orosz sereg tízszeres erővel rohanta meg Samyl sziklafészkét, s azt kétségbeesett ellenállás után elfoglalta. Samyl egyedül menekült meg a várból. Két társával együtt kötélen ereszkedett le a szédítő sziklamélységbe, mely fölött vára emelkedik. Ellenségei oda nem követhették; de golyóik igen. Két társa holtan zuhant alá, ő maga egy merész szökéssel elérte a sziklavágányt s az oroszok golyózápora közt elmenekült. Samylnak Achulko vára, vitéz csapatja, felesége és fia az oroszok kezébe került. Dargóban volt neki másik sziklavára, másik csapatja, másik felesége és fiai. Onnan ujra kezdte a harczot.

Hanem Dzsemál Eddint, elsőszülöttét, legkedvesebb fiát nem tudta elfeledni. Igért érte kincseket váltságdíjul az oroszoknak. Azok kinevették vele, azt kívánták tőle, hogy adja oda a kardját. Azt pedig még az elsőszülött édes kedves fiáért sem adná oda cserébe Samyl.

Hanem mást gondolt ki azzal a karddal. Egy vakmerő, hihetetlen rohammal keresztültört járhatatlan hegyeken át Georgiába, s két fejedelemnek a feleségeit elrabolta és magával vitte Dargó várába. Csaricsard és Orbeliane fejedelmek az orosz hadseregben szolgáltak, s most ezeknek a herczegasszonyai elég méltó váltságdíjt képeztek az elfogott fiuért.

Az oroszok azt felelték az ajánlatra, hogy ők nem adnak oda két asszonyért egy férfit. Csaricsard és Orbeliane herczegek vegyenek maguknak másik feleséget.

Samyl aztán szabadon bocsátá a két asszonyt.

S akkor azt mondta, hogy «no megálljatok! Azért mégis megmutatom én nektek, hogy a fiamat kiszabadítom körmeitek közül.»

Voltak furfangos, vakmerő mollái. Azokat elküldé álruhában, sok pénzzel ellátva, Oroszországba, hogy keressék fel Dzsemál Eddint s szabadítsák ki. Arany-kulcscsal minden zárt ki lehet nyitni: jól tudta.

A mollák visszajöttek – üres kézzel.

– Nem találtátok a fiamat?

– Megtaláltuk, beszéltünk is vele. De nem hozhattuk el.

– Börtönben van? Lánczok között?

– Börtönben és lánczok között. A honnan, ha Isten nem, ember ki nem szabadítja: egy szép asszonynak a karjai között.

Az orosz tudta jól, hogy a merész cserkesz minden sziklavár börtönéből ki fogja szabadítani a fiát: tehát becsukta őt egy csábító hölgy tündérvilágába; onnan nem szabadulhatott ki.

Dzsemál Eddin azt izente az apjának, hogy nem megy haza.

Samyl kétségbeesett, hogy a fiát még valaha megláthassa.

Egyszer aztán hazaküldték neki az oroszok Dzsemál Eddint – ingyen, minden váltságdíj nélkül.

Odahozták a várába. Odatették a karjaiba, épen s elevenen. Se a szeme nem volt kiszúrva, se a hüvelykujjai nem voltak levágva, a hogy szoktak a hajdani barbár korban a szabadon bocsátott rabokkal elbánni.

Samylt most győzte le először az orosz.

Minden ágyujával nem birta őt leverni: ezzel a nagylelküségével összetörte. – A Danausok ajándékai félelmesek!

Nyomban kitört a keleti háboru.

Az egész világ leste, hogy mi fog történni a Kaukázusban? A legyőzhetetlen cserkesz hős hogy fogja megrohanni régi ellenségét most, mikor azt három nagy hatalom támadta meg! Nem történt úgy. Circassia csendes maradt.

Mit csinál Samyl? Kérdék bámulva. A fiát őrzi, annak a fejét tartja az ölében, azt dédelgeti, csókolgatja, attól kérdezgeti: «mi bajod édes?» A világ minden kérdése nem érdekli őt most, csak ez az egy. Mert a visszaadott fiú nagy beteg. Nem is ismerik ezen a tájon azt a bajt, a miben ő szenved. Vajákos asszonyok, ráolvasó varázslók nem ismerik annak semmi irját. Cserkesz nem szenvedett még abban soha. A szép délczeg ifjú deli virágkorában hervadásnak indult, arczán az alattomos halál tűzrózsái égtek; szótlan volt, búskomoly és méla. S a hős cserkesz vezér, a ki az orosz ágyúk dördüléseire csak visszanevetett, – most megtudta, hogy mi az a hang, a mitől az erős emberek is megijednek? a minek hallatára a szív fenekéig lehat a jéghideg rémület. A mi megzsibbasztja a csaták hősének az idegeit. Ez az, mikor egy apa meghallja azt a bizonyos száraz, döngő köhintést fiatal gyermeke ajkán, a miről azt mondják, hogy «ott ugatnak a halál kutyái».

Dzsemál Eddin halálos betegséget hozott el magával Szent-Pétervárról. Az orosz klima hidege veszedelmes a hevesvérű délszaki ifjaknak, hanem az orosznők szemeinek melege még veszedelmesebb.

Samyl addig ápolgatta a kedvencz fiát, a míg a nagy háborúnak vége lett. Akkorra vége lett az ő fiának is. – Eltemetheté.

S hogy aztán annál szebb legyen a temetés, eljött hozzá az orosz is s eltemette az egész cserkesz népet. Samyl családjával együtt fogságra jutott.

Hanem az elsőszülött példájából annyit tanult a hős apa, hogy a második fiát, a ki már akkor tizenöt éves volt, nem engedte bátyja útjára menni, hanem elküldte eleve Sztambulba.

Kazi Mehemet bég, vagy a hogy helyesebben irják: «Hari Mahomed» a sztambuli katonai iskolában növekedett föl, s erőteljes férfikorra jutva, nőül vette Daniál bég leányát, Kharimantét, s házassági boldogságát az egykorú történetíró e szavakkal jelzé: «oly nagyon szerette nejét, hogy megesküvék, soha rajta kívül több feleséget nőül nem venni.» A mi nagy szó egy embernél, a kinek a vallása megengedi, hogy négy törvényes feleséget tartson, – s a ki az esküjét úgy meg szokta tartani, mintha váltó-aláírás volna.

A kisebbik fia Samylnak pedig csak öt éves volt még akkor. Bátyját Dsemál Eddint elküldték a földi paradicsomon keresztül a mennyei paradicsomba. (Gyönyörű út! De csakhogy czélhoz vezetett!) A kis öcsnek az üdvéről másképen kellett gondoskodni. Azt elküldték Finnországba, rábízták egy kegyes lelkipásztorra, hogy neveljen belőle – derék tudóst. Tán egykor professort a helsingforsi egyetem számára.

Samyl fiából tanár! Miért ne? Ha Napoleon Lajos kezdhette az élet drámáját az iskolamesterségen s Dyonis tyrann végezhette azon?

A jó iskola azzá neveli az embert, a mivé akarják. A toprongyosból nevel jó katonát, a pákosz ficzkóból jó papot.

(Egyszer én egy és ugyanazon napon láttam egy állatseregletet, meg egy őrültek házát. Amott egy oroszlánnal játszott betanult komédiát a gazdája egy ketreczben; emitt egy másik ketreczben egy ember dühöngött a vasrostélya ellen. S maig se tudom, hogy melyik volt a szánalomra méltóbb; az oroszlán-e, a ki megtanult gondolkozni, vagy az ember, a ki elfelejtette azt?)

Az ifjú Ivánnak fogékony esze volt; megtanult mindent, még az engedelmességet is. Mikor eljött az idő, hogy a magas egyetembe, mint deák fölvétessék, egészen képes volt magát az ott divatozó szertartásoknak alávetni.

Ezek a fölvételi szertartások pedig nem csekélyek. Érdekesnek találjuk azokat a finnekért rajongó derék De La Mostraye úr után bemutatni. Talán a mi fiatalságunk is kedvet kap hozzá, a velünk közel rokon nemzet egyetemi ünnepélyes szokásait nálunk is meghonosítani.

A fölvételi napon az ujon beirt ifjak mind fölgyülnek az egyetem muzeumába. Ott a muzeumőr legelőször is mindegyiknek az arczát befesti korommal, a szájába pedig két-két disznóagyarat nyom, mintha két pipa volna. Azután a vállaikra egy-egy kopott fekete köpönyeget terít, fejökre pedig ócska, csurgóra álló kalapot nyom melyek nagy szarvakkal és szamárfülekkel vannak földiszítve.

Ekkép felegyenruhásítva őket, lehajtja csoportostul az egyetem gyűléstermébe, egy valóságos magyar fokossal terelvén hátulról, s olyanforma buzdító kiáltásokat intézvén hozzájuk, a mik nyelvünkön leginkább a «hüccs ki!» és «tala-ki!» fölkiáltások által adhatók vissza.

A nagy teremben várja őket az egész tanári kar, pompás jelmezeikben, és a vénebb diákok serege, a karzaton pedig díszes hölgykoszoru. S ezeknek a láttára kell a novicziusoknak ily eltorzított alakban hadrendbe sorakozni.

Senki sem neveti el magát.

A rector magnificus átveszi a fokost a muzeumőr kezéből, s ünnepélyes komolysággal lép az új diákok elé, elmondva nekik, hogy mit jelent utálatos jelmezük?

Az allegoria értelme ez: