Part 11

Előre látható volt, hogy ha a havasokról elkezdik a folyamok az áradatot mind az Alazán-tóba önteni, akkor annak a partján még több ház ereszét eléri a víz s a gyümölcsligetek úszni fognak.

– Nem akarod a Jachwa tűzaknáját még fellobbantani? kérdé Alzahira Riumintól, a fenyegetett tóparti falvak miatt aggódva.

– Még nem, felelt rá Riumin.

És Alzahira a szerelem hálamosolyával jutalmazá e választ. Hiszen ha ez akadály el lesz hárítva, akkor a jezidek bevégezték föladatukat s a galgár fejedelem azonnal itt terem visszakérni az elvitt túszokat: a maga menyasszonyát és a testvére vőlegényét. S mivel lehet az ellen védekezni? Ágyúk már vannak. Harminczezer moszkó ellen meg tudja már magát védelmezni; de olyan ágyút még nem találtak fel, a mivel egyetlen egy embertől megvédhesse magát, a ki a saját adott szavával jön ellene.

– Hogy lehessen azt megmondani Csengli Ghirainak: «a te hugod vőlegényét magam tartottam meg férjemül; menyasszonyodat pedig elbocsátottam a halott emberekkel a földalatti világba?

Azért csak hadd úszszanak a falvak, kertek ott az Alazán-tó körül.

A Föld-Isten bűvhatalma az egész lélekre hat; az ember gyorsan felejt, a fájó gondolatok, mint a férgek, lebujnak a földbe, s mint mozdulatlan rovarbábok alusznak.

De hátha egyszer az égi Isten felkölti az alvó rovarbábokat!

Az utazók emlegetik a kaukázusi mézet, a miről már a római irók azt jegyzék föl, hogy bódító hatással bir. (Tán az azaleák virágnedvétől.) Ez a méz édes önfeledést hoz a lélekre, s a test idegeire valami olyan érzést, mintha az ember repülne fölfelé. Ilyen bódító méz volt Riuminra nézve az egész élet Udiban. Egy szakadatlan gyönyör.

Alzahirában a nők eszményképét ismerte föl. Úgy reszketett a közelgő naptól, mely őt karjaiba fogja vezetni, mint a ki előtt a nőszívadta boldogság még ismeretlen titok.

S a mezők szép zöldek voltak már, a milliárd virágbimbó csak az utolsó éjjeli harmatra várt még, hogy a hajnal sugarai előtt kipattanjon, s akkor a völgyön, mezőn végig fog hangzani a hozsánnakiáltás: «itt a tavasz!» S a tavasz legelső ünnepe lesz a menyegző napja.

Hanem az éltető harmat helyett valami más jelent meg. Az északi havasok felől hirtelen egy fagyos hózivatar zudult alá; ritkaság a kies udii tartományban de épen úgy előfordul ott is, mint a hogy meglepi a nápolyi narancsligeteket az, hogy nyiló virágaikra fehér lepkék szállnak, a miknek csókja fagyaszt, nevük hópehely. Éjfélre be volt terítve hóval az egész mező, mely a gólyahir kivirágzását várta.

Riumin aludt és mesés boldogságról álmodott, a midőn egy kellemetlen siró, panaszló hang ébreszté föl álmából.

Ismerte ezt a hangot jól. Gyakran hallotta azt Szentpétervárott. A jégmadár kiáltoz így, melyet sokszor lever a szél az északi tenger mellől a déli vidékekre, madárnak gyönyörű, tollazata kék, zöld és veres, de hangja ijesztő; ez a hóförgeteget, a buránát szokta kisérni.

Riumin kitekintett az ablakán: fehér volt az egész vidék. A park lombos fái görnyedtek a hóteher alatt s a szökőkút vízömlenye helyét jégcsapcsipkézet váltotta fel; a vizöntő triton vállán ült a sötétzöld jégmadár s onnan kiabált alá.

S a mit az alcedo kiáltozott, annak csodálatos értelme volt.

– Van egy ország, a hol még hó a mező, jég a virág, északfény a nap.

– Ott van egy gunyhó, ereszéig ér a hófuvat, a kémény füstje elterül a havon, ablakából nincs kilátás.

– Abban a gunyhóban lakik egy öreg asszony, a ki tőzegtűznél derczepogácsát süt, az ura számára.

– Mellette zsombikból készült széken ül egy fiatal leány s egy rongyos kabátot foltoz vastag czérnával; az apja gunyája az.

– Mikor készen lesz a vakarcs és a szűrködmen, akkor az a gyönge leány el fog indulni azzal a hófuvaton keresztül, egyes-egyedül a virradatlan éjszakában, hogy elvigye azokat az apjának, a ki az ólombányában dolgozik, nehéz csákánynyal vágva a követ, kezén, lábán csörög a láncz. Egy héten egyszer szabad csak vele beszélni: egyik héten a feleségének, másik héten a leányának. Akkor ennivalót is vihetnek neki, s ha valamije elszakadt, megfoltozhatják.

– Ez az öreg asszony a te anyád, ez a gyönge leány a te hugod, ez a rabember a te apád.

– Palotákban laktak, cselédseregnek parancsoltak, fényben, jóllétben éltek egykor.

– Te vétettél a czár ellen, és ők szenvednek.

– Ők szenvednek te miattad, és azért mégis, mikor ketten együtt vannak, letérdelnek a szent kép elé és teérted imádkoznak.

– Ők teérted szenvednek és imádkoznak; te pedig elfelejted őket és megteszed magadat tündér-királynő férjének, tündérország királyának.

– Pedig kezedbe van adva börtönük kulcsa és palotájuk kulcsa. Onnan kibocsáthatnád, ide bevezethetnéd őket.

– De te elfelejted őket s örülsz a magad gyönyöreinek.

– Jaj nekik! Jaj mindazoknak, a kik tégedet szeretnek. Jaj!

Mondta ezt mind az alcedo? Vagy csak úgy hallotta azt Riumin Oleg?

Meg akarta mutatni az égi Isten, hogy ő mégis hatalmasabb úr a Föld-Istennél. Ez csak elnyugtat; de ő az, a ki fölébreszt! Ő az, a ki az emberi szenvedélyeket uralja, a mik rombolnak és teremtenek. Ő az, a ki csinálja a zivatart és a világtörténetet.

A felriasztott álomlátó gondolatai nehezek.

Riumin Oleg nem tudott tovább fekhelyén nyugodni; a félbeszakított boldog álom nem engedi fonalát megtalálni többé. Fölkelt, fölöltözött s kibámult ablakán át a hótól világos éjszakába. A hideg éjszaki szél kapta magát s telerajzolta az ablakát phantastikus virágképekkel, hogy nem nézhetett ki többet rajta.

Akkor még jobban elővették üldöző rémlátásai.

Eszébe jutott az áldozatul oda vetett leány, a ki eltávozott az ő parancsára a sziklák és hegyek dohos titkait fölkutatni, a némák között némává, a holtak között halottá lenni.

Annak is «jaj!» Az is szerette őt. Mit tett ő e leánynyal? Kegyetlenebbül bánt vele, mint azok az istencsufolók, a kik meg akarták csonkítani. Nem megszabadítója, hanem elvesztője lett ő. Elébb magáévá tette testét, lelkét, elrabolta a szivét, minden érzelmét, s akkor eldobta magától, eltemette élve, megfosztotta az utolsó vigaszától, a panasztevő szótól. Az oly hű volt hozzá, mint az arany, úgy szerette őt, mint az Istenét, s ő eltiporta őt, mint egy ördög; kisértetet csinált belőle. Az alcedotól kellett-e meghallani ezt is? olyan jó álmokat ád a Daal Isten?

Egyszer az át nem látszó ablakot halk koczintás éri kivülről.

Riumin, hogy kiláthasson a szabadba, lélekzete melegével olvasztott egy kerek foltot a jégbokréta közepébe.

Künn az ablaka előtt egy szürke köpenybe burkolt alakot látott meg, mely mozdulatlanul állt ott, palástjának csuklyája a fejére volt huzva.

– Ki az? kiáltá rá Riumin az ablakon keresztül.

Az éjféli látogató nem felelt.

Riumin másodszor és harmadszor is ismétlé a megszólítást, a harmadiknál a rejtélyes alak hátratolta fejéről a csuklyát. A hóvilág megismertette arczát.

Izméne állt ott.

V. IZMÉNE.

– Izméne! suttogá Riumin, felnyitva ablakát s hogy az alak hivására is mozdulatlan maradt, kihajolt hozzá, átölelte a derekát és felemelte magához az ablakon át.

A leány fázott és reszketett. Össze volt fagyva a szokatlan hidegtől. Az a szürke, földpenészszagú palást keresztül volt ázva rajta.

Vesd le ez átkozott öltönyt magadról!

Hanem a szobában is hideg volt. Riumin lefekteté a leányt még meleg fekhelyére s betakargatá gyöngéden, és azután kezei közé vette fagyos kezeit s lehelletével melengeté fel azokat, a hogy a leány tett egykor ő vele a Tamera váránál.

– Visszajöttél hozzám? Egyedül jöttél, vagy társaid is itt vannak?

A leány nem felelt rá semmit.

– Istenem! Hiszen épen most gondolkoztam felőled!

A leány nem mondá rá, hogy köszönöm.

– Téged az Isten küldött ez órában hozzám, suttogott tovább Riumin. Szólj, hogy jöttél vissza? Merre jártál, miket szenvedtél? Szólj! szólj! szólj!

A leány pedig egyre hallgatott, és esküre emelt ujjait ajkai elé tette.

– Te esküdre emlékezel? szólt Riumin elrémülve. Te félsz az átkot átlépni? örökre hallgatni akarsz előttem is?

A leány csak fejével inte.

– Mikor jól tudod, hogy a te szavad vált meg engem és egész szenvedő családomat: egy ősz apát, egy beteges anyát, egy hervadó testvért az iszonyú itélet alól! Hiszen én érettem mentél a föld alá, az én szavamra vetted föl ezt az áldozatot s most néma maradsz-e?

A leány összerázkódott s arczát eltemette kezei közé. Még a sohajtást is visszafojtotta keblébe. Annak is szó értelme van.

A bezszlovecsnie esküje megtörhetetlen!

A kinpad sem vesz ki többé emberi hangot abból, a ki a szörnyű fogadást elmondta.

A kínpad nem; de hát egy édes kérés?

– Izméne! szólt Riumin, felölelve a leányt. Szeretsz-e még engem? Szeretsz-e úgy, a hogy én téged? Akarsz-e feleségem lenni? Akarsz-e velem együtt futni innen? Akarod-e velem együtt felkeresni az én apámat, anyámat, testvéremet? Akarod-e azt hallani, hogy ime ez a ti leányotok, a te testvéred, az én imádott nőm?

Oh ettől a bűvmondattól le kellett omlani a csontokból rakott varázskörnek! Ezeknek a szavaknak még az eltemetett halottól is választ kell hozni.

– Igen! Igen! Igen! kiáltá a leány gyönyörlázzal szivében s elfeledte e perczben a lánczraverő minden átkokat, a bosszuálló elementumokat és az örök kárhozatot, s karjait a kérdező nyaka körül fonva, folytatá az örök némaságból kitörő szót: igen! igen! igen! Az utolsó már nem is volt szó, csak félig sóhajtás, félig csók.

A szerelem a legerősebb vallás.

– S most már el fogod nekem mondani, honnét jösz? kérdé Riumin, diadaltól sugárzó arczczal.

– Mindent! igéré a leány.

– Akkor nincs elveszteni való időnk. Rögtön futnunk kell innen, hogy mire megvirrad, az Alezán-tavon túl lehessünk.

– És te itt hagynád én értem a királynőt? Azt hallám, hogy a tavasz első napjára van kitüzve a menyegzőtök?

– Azt a napot betakarta a hó! nézd, itt vannak a neki szánt menyasszonyi öltönyök. A vőlegény nászajándéka: a fényes chewsuri viselet. Ezt te fogod most felvenni, úgy viszlek el magammal.

– Mennyivel szebb ő, mint én!

– Az nem igaz! Te vagy az egyedüli szép a kerek földön, mondá Riumin, s a míg feladta a királynői mátkának szánt menyasszonyi öltönyöket Izménére, bálványimádást követett el annak szép termetével, s mikor az aranyhimzett szandált felhuzta neki, előbb megcsókolta a lábát.

A zivatar zúgása elnyelte a távozó paripák dobogását, a hófergeteg betakarta nyomaikat.

A virradat sokáig késett: odáig messze elfuthattak együtt.

VI. A FÖLD-ISTEN.

Senki se látta őket mikor elfutottak, csak a sztaroszta. A bezszlovecsniek vénje. A hófuvatban rájuk ismert. Látta, hogy szöknek. Hallotta, hogy egymással beszélnek. Abból, hogy szöknek és beszélnek, megtudta azt, hogy árulók…

… De hát mit használ a halott embernek tudni valamit? Ő nem mondhatja azt el.

Rájuk kiálthatott volna: «megálljatok!» Fölordíthatta volna álmaikból az őröket: «fogjátok el őket!» fölébreszthette volna Alzahirát: «el vagy árulva, királynő! meg vagy csalva, asszony!» de a bezszlovecsninek nem szabad emberi szót kimondani…

Ott várt a sztaroszta a királynő kapujában reggelig, a míg bebocsátották.

Alzahira álmait is elrontotta az északi vihar. Mikor elvált az este Riumintól, azt sugták egymásnak: «boldog álmot, rólam álmodj, együtt ébredj velem a csalogányszóra!»

Együtt ébreszté föl őket a jégmadár szava.

Nagy ünnepély készült e mai napra; az ország minden nemzete küldött föl egy fiatal párt, a ki a vőlegényt és menyasszonyt üdvözölje, virágünnep volt rendezve mára; hanem a Föld-Isten ünnepei nincsenek a naptárba előre megírva. A vihar azt mondta, ma nincs tavaszkezdet, s elmaradt madárdal és üdvözlő ének.

A helyett azt jelenték a királynőnek, hogy megérkeztek a holt emberek a föld alól az aranyzsákmánynyal.

Alzahirának a menyasszonyi öltöny helyett föl kellett venni a királynői jelmezt, fejére a mirtuskoszorú helyett az androdemant sisakot, a Föld-Isten jelvényével.

Mikor a trónterembe lépett, már ott álltak félkörben az aranytelep küldöttei.

Alzahira végigfutott rajtuk tekintetével, ha nem talál-e közöttük egy leányarczot? Hiszen e durva, elfakult szőrpalást alatt is rá kellene ismernie az eltávozott leányra; bárha a csuklya a félarczot elfödi is, a néma ajka elárulná, hogy ő az. Azután, hogy nem találta őt sehol, bámuló tekintete kérdezé a vén sztaroszttól, hogy hol maradt Izméne? S a néma ember megérté a néma kérdést.

A sztaroszt Alzahira elé lépett, kétfelé szakítá mellén köntösét, s aztán kimarkolva iszákjából egy tele ökölre való por-aranyat, azt szétszórta a levegőbe, s elévonva övéből az eskűt tartalmazó penészes iratot, azt ledobta a földre s sarujával rátaposott, és sirt.

– Mit jelent ez? kiálta a királynő.

A sztaroszta hevesen mutatott mind a két kezével arra felé, a merre a szökevények eltávoztak. Meg lehetett érteni taglejtéséből, torzarcza keserűségéből a választ.

A királynő megérté a néma beszédet s reszketve mondá:

– Hívjátok ide Riumint! Miért nincs ő már itten?

Asszonyai, kik elmentek Riumint keresni, azzal a szóval jöttek vissza, hogy a kösk üres, melyben Riumin lakott, ablaka nyitva, ajtaja bezárva. Paripái eltüntek az akolból. Senki sem látta őt eltávozni. Asztalán egy levél volt, a királynőhöz intézve.

Alzahira nagy szivdobogás közt nyitotta fel a levelet s ezt olvasá belőle:

– Királynő!

– Én nem jöttem hozzád, mint jó barát, hanem mint ellenség, s távozom, mint ellenség, s visszajövök, mint ellenség. Országod a czáré, a kinek azt a szultán a drinápolyi békekötéskor átadta; s a czár elveszi azt tőled, mert szüksége van hegyei aranyára. Én az aranyat kerestem itt, és megtaláltam. Én kezedbe adtam a fegyvert, hogy mikor visszajövök, ellenem egyenlő fegyverrel védhesd magad; ágyuitok olyan jók, mint a mieink. Légy készen és őriztesd országod kapuit, mert visszajövök!

S hogy egészen bebizonyítsa a királynőnek azt, hogy ellensége, végül azt írta oda:

– Izméne kedvesem volt, minden titkot elbeszélt, s most együtt menekül velem.

Lehet-e ennél kegyetlenebb módja a hadüzenetnek?

Alzahira szemei kápráztak, feje szédült, elejté a levelet s kezeivel a homlokához kapott. S ekkor megérzé, hogy azon koronás sisak van, nem főkötő. A királynő áll itt, nem a szerelmes asszony.

– Lovakat hozzatok elő! kiálta parancsoló szóval, s leereszté sisakja rostélyát, hogy arczának szégyenpírja ne lássék. Üldözni kell a szökevényeket! Országunk titkai el vannak árulva.

E szóra a bezszlovecsniek ajkai egyszerre megnyiltak, mintha örömtől, bosszutól akarnának felkiáltani, de emberhang még elvétve se jött ki szájukon, az csak egy néma lehellet volt; a forró kilehellt pára meglátszott a hideg légben.

A lármakürtök megszólaltak, az ércz tám-tám bömbölése fölverte a népet, az ágyúk megdördültek; minden uton vágtattak az üldöző csapatok az Alazán-tó felé. Kijárás ez országból egyedül e tavon keresztül vezet.

Mikor odaértek, akkor aztán tapasztalták, hogy a moszkó nem hiába járt a maga iskolájába.

Riumin jó eleve úgy intézte a dolgát, hogy az Alazán-tavon levő kompokat és dereglyéket ágyúkkal ellátva, rendszeres hajóhaddá alakította át; ő maga volt azoknak az admirálja, a ki rendes hadmozdulatokba begyakorlá a kis flottillát.

A menekülés éjszakáján a tó innenső partjához érve, parancsot adott valamennyi hajósnak, hogy dereglyéikkel kisérjék őt át a túlsó partra.

Azok engedelmeskedtek az admiráli parancsszónak. Az éjsötétben Izménét, királyi jelmezében, Alzahirának nézték. Riumin az egész dereglyecsoportot átvitte magával az Alazán-tó túlsó partjára. Azóta a vihar nőttön-nőtt, a dereglyék szél ellenében vissza nem térhetnek, a mély tó oly hullámokat hányt, mint a tenger.

S mire a vihar lecsendesül, mire a dereglyések a cselről értesülnek, mire ide megint ismét visszatérnek a lovasokkal, az alatt a szökevények két ország határán túl lesznek üldözőik elől.

A nép dühe hangos átkozódásban tört ki.

– Csendesen! kiálta Alzahira felcsattanó hangon. Hívjátok ide a halászokat! Kinek van kedve közületek lélekvesztőjével ebben a viharban a hullámokkal daczolni s átverni magát a Jachwa torkolatáig, a hol a sziklagát áll?

Tizen is jelentkeztek egyszerre.

– Menjetek mindannyian! Egy talán odaér. A melyik odajut, keresse föl a munkavezetőt s mondja meg neki ezt: «Daal Isten nem hagyja megcsufolni magát». Az tudni fogja, hogy mit tegyen erre? Siessetek!

A halászok neki indultak a haragos tónak lélekvesztőikkel, a hullám oly magasan járt, hogy a távozókat alig lehetett többé látni; néha-néha bukkant fel egy a hullám gerinczén. Hanem a sok hajós között volt egy vakmerő, a ki a bőszült vihar elé felhuzta a vitorláját. Azt aztán repülve vitte előre a szél. Az nem uszott, hanem szökött egyik hullámhátról a másikra. Az bizonyosan túlpartra ért.

S a mint a vitorlás csónak átjutott a tavon, egyszerre megszünt a télförmeteg: a felhők eloszoltak, s a nap olyan melegen kezdett sütni, mint a hogy tegnap elhagyta.

A tó innenső partja tele volt néppel, mindenki a Jachwa-torkolatból felmeredő fekete sziklatömegre nézett, melynek két oldalán ömlött tovább a tóból a folyam.

Egyszer aztán a tóból egy óriási víztorony emelkedett fel, melynek kupolája hirtelen felhővé terjedt szét, s míg ez két oldalt szerteomló vízsugarakra szakadt, a közepéből villámló tűzkéve lövellt föl magasra.

A föld alatt siketítő moraj zugott hosszasan s az álló föld reszketett az élők lábai alatt.

– Föld-Isten nem hagyja megcsufolni magát!

Alzahira leszállt lováról és megcsókolta egyetlen hű vőlegényét: a földet.

A nép pedig bámulva látta, hogy a mint a víztorony leomlott, a felleg szétoszlott, a Jachwa-torkolatból fölmeredő sziklapúp nem volt sehol.

S arra az innenső parton levő házak, gyümölcsfák kezdtek lassankint kiemelkedni a viz alól. A hullám, mint a megkorbácsolt szörnyeteg, mindig odább huzódott.

A távolban folytonos mennydörgés hangzott.

Alzahira felmagasult s kezét kinyujtva az Alazán-tó felé kiálta:

«E dörgésben izeni meg a Daal-Isten, hogy e hegyek országa nem volt a szultáné s nem lesz a czáré soha!»

(Tudva van, hogy a Kaukázust azon a jogon foglalta el az orosz, mert a török szultán a drinápolyi békekötéskor aláirta e szókat: átengedek «több» tartományt a Kaukázusban. Pedig «egy» sem volt az övé soha. A czár ennélfogva elvette «mind».)

VII. UVILSZÁSZ VÁROS.

A két szökevénynek kedvezett az időjárás és szerencse.

A kemény északi szél elvette a szimatot: a hó befutta a nyomot, a jezid falvak őrebei nem vették őket észre, mikor mellettük elhaladtak. Mindenütt a Jachwa mentét követve, folyvást hófuvás alatt siettek előre. A folyam jó vezető volt. Mikor aztán megszünt a vihar, a nap ujra kisütött; az olvadó hó egyszerre mindenünnen patakokat eresztett a folyam partjain alá; egy sűrű tölgyerdő vette őket védelme alá. Keskeny ösvény vezetett azon keresztül, csupán két lovas számára törve. Senki sem jött rájuk szemközt e szűk ösvényen. Egy napi járó ugrás volt közöttük és üldözőik között. Paripáik azok a jó cserkesz lovak, a mik napjában húsz órát vágtatnak hegyen-völgyön keresztül, s másnap nincsenek kifáradva.

Mikor egy sziklaforrás előtt pihenőt tartottak s előszedték élelmi készletüket, Riumin maga leült egy sziklára s Izménét ölébe vette, hogy meg ne hűtse magát a nedves kövön. Tegnap még nem sajnálta, hogy a hideg sziklába van bezárva, s ma már a rajta megpihenéstől is féltette.

Izméne ezután előszedte egy kis tüszőből azokat a kíncseket, a mikre Riuminnak legnagyobb szüksége volt: a termésaranyat, a prizma alakú, a rutalevél mintáju aranyjegeczeket, a hogy azok a föld méhéből előkerülnek. Ezek lesznek Riumin bizonyítékai, hogy a kaukázusi Eldorádót csakugyan föltalálta. Ő maga nem gondolt erre.

– Hogy jutottál ezekhez? kérdé Riumin.

– Úgy loptam.

– Te loptál? szólt Riumin elbámulva.

– Te kívántad, hogy kárhozzam el érted. Vessem oda a lelkemet a pokolnak. Megtettem. Isten nevét kicsúfoltam; esküt szegtem; apámat, anyámat megvetettem; loptam; két kezem tele van rokonaim vérével. Mi van még hátra? Az is vétek lesz, ha megcsókollak, hogy semmi se maradjon föl a tízparancsolatból! Jobban szeretlek, mint az Istenemet.

Riumin a leány kezét a saját fejére tette.

– Szálljon az én fejemre minden bűnöd!

És azután elgondolkozott rajta, hogy mindaz, a mi most ő vele történik, már megtörtént egyszer a világon, s talán épen ezen a helyen? Talán épen itt ennél a forrásnál suttogta Medea a csábító argonauta fülébe e szókat: «Én megloptam a földalatti szörnyet, meggyaláztam az istennőt, megcsaltam az apámat, megöltem az öcsémet te érted, hogy a mesés aranygyapjut elhozzam a számodra, mert jobban szeretlek, mint az isteneket!» Vajjon ő is úgy meg fogja-e csalni Izménét, mint Jázon megcsalta Medeát?

De hallga, mi dörg a távolban? A távol zivatar talán? vagy a «Simpleidok» mozgó szirtjei verik össze homlokaikat, mint az argonauták idejében?

– Siessünk!

Az út mély völgybe kanyarult le; a sziklaszorost, mely a kalgár tartományba vezet, meg kelle kerülni: ott a két bejáratot őrzik.

– Én jól ismerem erre az utakat, biztatá Riumint a szerető leány. Apámmal sokszor kikerültük itt a rabló jezidek cseleit. Bizd magadat én rám!

Hogy ne bizhatta volna rá magát Riumin?

– Hallod, hogy mennydörög a távolban? Siessünk az éji tanyára. Mindjárt megtaláljuk Uwilszász várost.

– Várost? szólt Riumin megütközve.

– Ne félj! holtak városa az. Egy őskori nagy metropolis eltemetve két összeroppant hegy omladékai alá. Utazásainkban kétszer töltöttük ott az éjszakát. Félelmes hely, felséges hely az! Isteni és ördögi tanya. Nem félsz velem ott tölteni egy éjt?

– Paradicsom lesz az, ha te ott léssz!

Erre Izméne elhagyta a járható utat, s azzal mindketten lovaikról leszállva, egy idomtalan sziklákból összehányt omladvány mélyébe kezdtek alászállni, melyet egy itéletnapi világrombolás látszott összedönteni. A vadszőlő, az örökzöld folyondár keresztül-kasul szőtte az omladványokat, a saxifragák belefonták gyökereiket a sziklákba s a kőrózsa, a kövér szaka, az aloék és pozsgárok nem hagytak meztelen egy sziklaormot sem. Talán valaha Cicero virágos kertje volt ott.

Izméne mind mélyebben vezette a sziklalabyrinthba utitársát.

– A mennydörgés egyre közelít, siessünk menedékünkbe; még utólér!

A sziklagörgeteg között már egy-egy letört oszlop, egy keresztül tört fal maradványa állta el az utat. Izméne olyan biztosan járt itt, mintha otthon volna.

Kivehető volt egy sziklába vágott lépcső maradványa, egy bástya félboltozatával egyik felén. A szédítő mélység fölött, mely egy tátongó hegyszakadékot elválasztott, egy sziklacsompó feküdt keresztül, mintegy természetalkotta ördöghidja. Ezen haladtak keresztül, lovaikat künn hagyva a berekben legelni. És azután egy alacsony boltüreg száda elé értek, melyet sűrűn benőtt a vad bozót; utat törtek azon át, a boltüreg egy eltemetett palota bejárata volt valaha; a roppant architrabok szétzúzva hevertek a rájuk omlott sziklák alatt, csarnokok, tornáczok össze voltak döntve; a cziszternák betemetve, csak egyedül a tepidarium kis boltürege maradt meg, annak a földdel fedett boltozatát nem törték keresztül a sziklák. A kis boltüreg belseje fénylő kavicscsal volt kirakva mozaik módra s a forrásvizet most is csorgatta a szájába fogott csövön át egy chalcedonból faragott satyr fő.

– Lásd, milyen jó helyünk lesz itten! suttogá Izméne.

Egy szerető párnak épen elég.

A kik ég és föld üldözése elől menekülnek, felséges bűnükkel, a mik nem közönséges halandók bűnei. Bűnök, a miknek neve hőstett; szerelem, a minek neve mysterium.

A mennydörgés egyre közelít, hangja messze betölti a világot. Vannak, a kik nem félnek tőle.

– Olyan jó minekünk itten. Sötét van, csak viasztekercsünk pisla fénye lángol. A villámlobbanás nem hat ide. Sziklák tömegébe vagyunk elrejtve mélyen. Az egész város alszik. Már ezer esztendő óta alszik. Mienk egyedül az élet. Ha félsz, szoríts jobban magadhoz!

Van-e felségesebb hang, mint a csók a mennydörgésen keresztül?

És azután átölelték és megcsókolták egymást s nem féltek tőle, akárhogy dörög az ég fejük fölött.

Az pedig nem az ég volt, a ki dörgött, hanem a Daal-Isten.