Part 10

A leány sohajtva felelt:

– A királynő azt mondta, hogy neked még egy évig itt kell maradnod.

– S ez neked fáj?

– Nem az. Hanem azután azt mondta, hogy a te itt maradásod nem ok arra, hogy engemet is visszatartson vőlegényemtől. Engemet el fog bocsátani Csengli Ghiraihoz.

Riumin nevetett.

– No és te attól ijedtél meg, hogy férjhez vesznek?

– Én nem akarok férjhez menni.

– Gondold meg, egy fejedelem kér feleségül!

– Én nem megyek hozzá, inkább meghalok.

– De ezt nem mondhatod a királynénak.

– Nem ám. Valami rosszat hinne felőlem.

– Azt hinné, hogy valakit mást szeretsz.

– S ezt nem szabad neki hinni soha, soha! szólt a leány kigyuladt arczczal.

– Jól van. Ne szólj semmit. Fogadd hallgatva, a mit mond, s tégy úgy, mintha beleegyeznél.

– Te nem akarsz elküldeni magadtól? kérdé Izméne félénken repeső várakozással.

– Nem! felelt Riumin s marasztaló szorítással fogta meg a leány kezét.

A leány szemeiben öröm sugárzott a könyeken keresztül.

Riumin elhatározta, hogy egyenesen törni fog a czél felé. Felkereste Alzahirát.

– Királynő! kezdé Riumin. Ha te nekem egy évet adsz néped korszakából, én azt csak úgy fogadhatom el, ha megengeded, hogy én ebből az évből történetet csináljak.

A királynő komolyan ingatta szép szoborfejét.

– Ez a nép addig boldog, a míg története nincs. Láttad utolsó királynéjának sirját, a ki hadat viselt; siremlékén olvastad a khuczuri betűkből, miket tett? Az a két aranyozott arczképe, a mi sírja fölé van fölállítva, a meghódított Gündzséból lett ide hozva. Mind a kettő félig sülyedt már a földbe. Az örökké élő fű el szokta nyelni a halott tárgyakat. Századok kellenek hozzá. Annyi időtől fogva nem viselt ez a nép háborut. Fegyverét csak arra tartja, hogy a hol egymással viszálkodó törzseket talál, közéjük álljon és szétválaszsza őket. Olvasd végig arany krónikánkat, hosszú sorát fogod benne találni a királynőknek, a kiknek nevei után csak az van irva: «boldog volt, szerette férjét, és népei szerették őt». Miért akarod, hogy az én nevem után más legyen följegyezve.

– Nem én akarom, hanem a végzet. Te magad jól tudod; kémeid hirül hoznak mindent, hogy a pontusi partok felől egy hatalmasabb hódító közelít tartományod felé, mint a milyenekkel Tamera királyné küzdött. Én ismerem, mert száműzöttje vagyok. Ez az egy fenyegető rém kényszeríti egész Európa minden népét fegyverben állani. Pedig azok is szeretnének boldog népek lenni; ifjuságuk boldog korát nem tölteni fegyverhordozásban, s kenyerük felét nem adni annak, a ki fegyvert hordoz. De Oroszország úgy akarja, hogy fegyverben álljanak s a mit ő akar, azt a többinek tenni kell. Mindenki útjában áll ennek. Már közelít feléd!

A királynő elhitte az orosz menekültnek, hogy az ellenségévé lett saját nemzetének, a miért a czár oly kegyetlenül bánt vele és családjával.

– Hadd jöjjön! Mondá a fenyegetésre. Három nap alatt harminczezer fegyveresünk fogadja, s ha kell, a számot megkétszerezzük.

– Sok fegyveres még nem hadsereg. Ez ellenféllel szemben rendes hadcsapatokat kell tartani.

– Ha szükségesnek találod, hajtsd végre. Én elrendelem s tanácsunk helybenhagyja.

– Ezzel szemben sulyos költség fog nehezedni az országra.

– Megbirjuk azt. Láthatod, hogy elég gazdagok vagyunk. Raktáraink telve: aratásunk dúsan jövedelmez. Képesek vagyunk nemcsak a magunk népét, de még a szomszéd szövetségeseinket is évekig ellátni élelemmel.

– A rendes hadcsapatokat azonban nem lehet buzával és selyemgubókkal fizetni; oda arany- és ezüst pénz kell, a mi kis tömegben nagy értéket képvisel, s a hogy tudom, országodban nem fizetnek semmiféle adót, a királynő csak a legnagyobb földbirtokos. Egyéb jövedelme nincs.

Alzahira erre fölkelt a helyéről s azt mondá Riuminnak:

– Kövess!

A királynő palotája folyosóin át a trónterembe vezette Riumint. Ott megállítá őt a trón előtt.

– Tudod, hogy ez szinaranyból van?

– Nagybecsü ereklye.

– De azért, ha ereklye is, mikor rákerülne a sor, bizony nem késnénk azt pénzzé kiveretni, ha az ország védelme úgy kivánná. Azonban elhiheted, hogy a mely országban aranyból öntik a fejedelmi széket, ott az aranynak bőven kell tanyázni.

Alzahira, ezt mondva, kezével könnyű taszítást adott a trónnak, mire az elmozdult helyéről, s egy csapóajtót tüntetett elő a falban, melynek hármas zárját a királyné felnyitá s a feltárult ajtón át egy szűk kőlépcsőn levezette Riumint.

A lépcsőgádor egy sziklába vágott boltozatos teremben végződött. E terem padmalyát széles nagy gömbölyű oszlopok látszottak emelni. Csak látszottak. Nem oszlopok voltak azok, hanem szabályosan egymásra rakott tömegei a zacskókba kötött kivert ezüst pénznek. Közöttük nagy érczurnák, megtöltve aranynyal. Megannyi millió!

A földalatti boltozatnak világítása is volt. Közepén egy örökké égő lámpa lobogott, távolról ide vezetett naphtha lángja, minő a tűzimádók bákui templomában ég, ezredévek előtt föltalált neme a gázvilágításnak. Ez örök fény mellett látta Riumin egymásra halmozva ragyogni az örök érczeket.

Végre egy állványhoz vezette Riumint a királynő, melyen a nyers arany- és ezüst egyes mintadarabjai voltak elhelyezve. A termésezüst a maga fonálmatring alakjában, vagy mint hamvas szürke szalag és az aranynak mindennemű alakjai, a rutalevéltől kezdve a begyűrt pyramid jegeczig s megannyi csodálatos cabbalisticus képletei a föld alatt működő istenségnek; és azután nagy nehéz aranygöröngyök a maguk fölséges idomtalanságában szikrázó hegykristályokkal keresztül furkálva.

Megmutatta Riuminnak végre az aranynál is becsesebb érczet, mely fehérebb a hónál és ragyog, mint a kristály; a hajdankorban «Androdamant»-nak nevezték, a mi annyit tesz, hogy férfiszelidítő; egy gyűrű ebből a férfit engedelmessé bűvöli, azért csak asszonyok viselik, kiknek hódító erőt ád. A királynő sisakja ez érczből van készítve egészen, Európában csak a muzeumok rejtegetik még.

Alzahira rá mutatott a kincsekre.

– Ha kell, ez mind a tied.

S azok között a legdrágább arany, a királynő szíve maga is.

– Hiszed-e, hogy a Kaukázus bányái elég gazdagok?

Riumin látta azt már. Előtte voltak a csalhatatlan tanuk. Az elevenné lett álmok, az ezeregy éjszaka mesés kincsbarlangja maga.

Nem tudta visszatartani magát, hogy meg ne ragadja Alzahira kezét s azt szivéhez ne szorítsa, azt kérdezve: «hol vannak ezek a bányák?»

Észrevette-e a királynő azt a dæmoni tűzfényt, a mi e perczben Riumin szemének világot adott? elárult-e neki valamit az a lázas szívdobogás a maga titkaiból? Alzahira azt felelte erre a kérdésre:

– Én nem tudom.

Riumin igyekezett visszanyerni önuralmát.

– Ha te nem tudod, akkor ki tudja?

– Egyedül a bányászok.

– S azok nem a te népedből valók?

– Azokkal nem lehet beszélni se nekem, se neked, se másnak; azok a te honfitársaid: «oroszok».

– Oroszok! S mégsem lehet velük nekem beszélni? Miért nem?

– Azért, mert az ő nevük «Bezszlovecsnie».

III. LEVERTE AZ AZ EGY SZÓ.

Riumint úgy leverte az az egy szó, mint mikor a tengerész hajóját a sík oceánon meglepi a szélcsend.

S még a királynő azt a kegyetlenséget tette, hogy meg is magyarázta neki, mit tesz ez a szó: «bezszlovecsnie?»

– A hány orosz csak idáig elvergődik, a legelső találkozás után honfitársaival, mind a bezszlovecsnie tagja lesz. Ők egy felekezetet képeznek. Emberemlékezet óta ők mivelik az aranybányákat; ők fedezték föl azokat ujabb időkben. Hogy hol vannak ez ércztelepek? Azt nem tudja senki. Hogy egész országomban nincsenek, az bizonyos: mert ennek minden hegye-völgye be van népesítve; mi is ismernők azokat. Az aranyásók egy-egy sötét éjjel úgy teremnek közöttünk, mintha szikla nyilt volna meg előttük, s úgy tünnek el ismét, mintha föld nyelte volna el őket. Érzik rajtuk a penészszag, mint a kik hosszú utat tettek a föld alatt. Ki nem leste őket senki. A ki velük ment, náluk maradt. Minden évben őszszel, tavaszszal feljönnek fővárosunkba, a vének vénje, a sztaroszta vezetése alatt; a kibányászott aranyat, ezüstöt elhozzák, azért cserébe gabonát, gyümölcsöt, szöveteket vásárolnak s a mily titokban jöttek, oly észrevétlenül eltünnek ismét és senki sem tudja meg, hová? Te tudod, hogy mit tesz e szó?… Ez a «némák» felekezete. A ki közéjük áll, annak utolsó szava életében az az eskü, a melylyel elátkozza magát, hogy soha többet egy szó az ajkain ki nem fog jönni. A bezszlovecsnie nem kér, nem imádkozik, bűneit nem gyónja meg papnak, nem vallja ki birónak, nincs kínzás, a mivel egy emberi szót ki lehessen belőle csikarni. Férfia, asszonya örök hallgatást fogad, a mit rettenetesebb szigorral megtart, mint a carthausi, mert az legalább a «memento mori» egyetlen mondatában ki tudja fejezni, hogy még él, még nem halt meg, de az orosz bezszlovecsnie csak egy halott, a ki jár-kel, dolgozik, lát és hall; de nem tartozik többé az Isten világához.

Országomban lakó honfitársaid e rettenetes vallás hivei mind s azoktól nem tudhatja senki, még a királynő sem, merre járnak és hol laknak? Ők hordják fel az ország számára a bányák kincseit, s nem kivánnak érte egyebet, mint háborítatlan védelmet. Nem viselnek fegyvert, mert az egész ország védelmezi őket.

Most azután megtudta Riumin, hogy hová lettek mindazok a kémek, a kiket az orosz hadvezérek az arany-tartomány felkutatására küldöttek? Eljutottak azok mind a czélhoz, – és ott ragadtak.

Valami olyan ragályos, kábító, szédítő eszme az: eltagadni az emberi szót örökre! Megkötni a nyelvet, hogy ki ne mondja az átkozott emberi beszédet, mely külömbséget tesz nép és nép között: az átkozott emberi beszédet, mely miatt tengere folyott el már a vérnek, mely több iszonyatot hozott a világra, mint a két gonosztevő kéz és minden bűngerjesztő hús az emberi csontvázon; az átkozott emberi beszédet, mely édes, ha csábít; lángol, ha lázít; nyafog, ha koldul; ugat, ha káromol; ki nem mondani azt, se suttogva, se kiáltva, se leírva! A «némák» felekezete még a kezével sem beszél. Egyedüli beszédük a külvilággal a vásárlás s «ott beszél a pénz». Valami dicsőséges megvetése ez az emberi hatalomnak; valami bevehetetlen vár a világ közepén: a némaság. Nem lehet csodálni, hogy e felekezet oly hódító hatalmat foglal egy elnyomott nép közt; csak az oroszok közt támadhatott ez a hitvallás: «ha meg van tiltva a szabad szó: legyünk akkor némák!»

Riumin jól ismerte a hatalmas varázserőt, mely e sectát összeköti.

És most azután kétségbeeshetett a fölött, hogy a mit keresett azt valaha föltalálja.

Itt a czél küszöbénél, mikor már ujjai hegyével érintette azokat a kincseket, a miknek létele a mesevilágból származik le: meg kell azt tudnia, hogy ez aranytelepek országa maga az őslakók előtt ismeretlen. Ők készen veszik át a nemes érczeket, terményeket, iparczikkeket adnak értük; de a kik azokat előhozzák a föld alól, azok a koboldok legkérlelhetetlenebb fajtája, a kik fölött nincs hatalma semmi szellemidézésnek, kincskereső varázsbotnak.

Alzahira királynő fölfedezése csak elrontotta Riumin álmait.

Másnap ismét fölkereste őt Izméne.

– A királynő sürget, hogy határozzam el magamat. Csengli Ghirai nyugtalanul követel. Szólj, mit tegyek?

Riumin két keze közé fogta a leány kezét s így szólt hozzá:

– Izméne, szeretsz-e engemet egy kevéssé?

A leány ránézett, aztán lesüté szemeit s fejével csendesen tagadólag inte.

A kérdés rosszul volt feltéve; Riumin újra kezdte azt:

– Izméne, szeretsz-e engem nagyon, végtelenül nagyon?

Most azután megdicsőült tekintettel nézett szemébe a leány, s suttogva rebegé: «nagyon! végtelenül nagyon!»

– Olyan nagyon, hogy fel tudnád-e áldozni érettem életedet?

A leány nem szólt, csak ragyogó arcza beszélt.

– De nem ezt az életet; hanem az örök életet? Magát a mennyországot, az örök üdvösséget! A lelkedet magát.

– Tied az! felelt a leány. Bizony mondom, a tied?

– Ha nekem adod, én elveszem tőled a lelkedet, mondá erre Riumin. Te ismered a bezszlovecsniek felekezetét?

– Rettenetes secta! Borzalom rágondolni. Vallásuk még a moralcsikokénál is kegyetlenebb. Örök némaságot fogadnak s azt még a végső halálfájdalmak közt sem szegik meg. Szomszédunkban is laktak egy aulban. Még mi is szánakozva szóltunk róluk. A ki belép közéjük, egy eskűt tesz, melynek szavai irtózatosak. Elátkozza magát, minden csontját, minden csepp vérét, köröskörül az éltető elemeket: ég leszakadjon, föld beomoljon, víz megáradjon, tűz fellobbanjon az ellen, a ki még egy szót kiejt az ajkán; minden állat, fa és szikla megszólaljon előtte és bűneiről beszéljen; kisértet üldözze, álmai kinozzák, lelke megháborodásáig; ugasson, mint az eb; kuruttyoljon, mint a varangy; nyelve megrohadjon, szive elszáradjon, lehellete dögvészszé váljon; emberek elfussanak előle, Istent ne találja sehol. Sirjában ne legyen nyugalma, még onnan is felbeszéljen, még a lelke is jajgasson, a ki egyetlen egy szóval megtöri a némaság fogadalmát.

– Van rá eset, hogy nők is beállanak a felekezetbe?

– Ritka eset. A bezszlovecsniek férfiai szentek: szerelem nem vezet hozzájuk asszonyt. Aztán a nőnek a némaság nagyobb szenvedés, mint a férfinak. Minket kinoz az, ha el nem mondhatjuk valakinek, a mi fáj; s ha senkink sincs, a kinek elmondhassuk: jól esik azt eldalolni, elpanaszolni erdők fáinak, mezők madarainak énekszóval, a mi szivünket nyomja. Az, a ki a beszédet elveszi a nőtől, rosszabbat tett vele, mint ha élve eltemetné.

– S te láttál olyan nőket, kik e fogadást megtartották?

– Láttam és irtóztam tőlük, jobban, mint a moralcsikok szent nőitől. Ezeknek csak a testük van megcsonkítva, azoknak a lelkük. Nem is tudtak vele sokáig élni. Olyanok lettek, mint a kisértetek, a kik itt felejtették magukat a kakasszó után, mikor sirjaik becsukódtak. Mindig féltem auljok közelébe menni.

– És lásd, itt ebben az országban is laknak bezszlovecsniek, egy nagy titkos szövetséget képeznek, s minden évben kétszer, őszszel és tavaszszal feljönnek a királynéhoz: elhozzák neki a kibányászott ezüstöt, aranyat; egyedül ők azok, a kik az én általam üldözött titok kulcsát birják.

– Akkor azt soha sem fogod megkapni.

– De igen. Ha még egyszer a királynő azt fogja tőled kérdezni, hogy akarsz-e Csengli Ghiraihoz visszamenni, hogy neje légy? azt feleled rá neki: «nem!» És azután azt mondod, hogy ama borzalom éjszakáján, a melyen apád, anyád, testvéreid fel akartak áldozni, fogadást tettél a szent szűznek, hogy ha csodamódon megszabadít, akkor neki szenteled magadat, soha férjhez nem mégy, hanem áttérsz a bezszlovecsnie felekezetbe, a hol férfiak, nők úgy élnek, mint a szentek.

Izméne összetette két kezét keblén s szemeit ég felé emelve, mondá:

– Ha te úgy kivánod, azt teszem.

Riumin gyöngéden fejére tette a leánynak jobbját.

– Nem vagy-e te nekem testvérem? Nem vagy-e szentem?

– És nem vagyok-e rabnőd? tevé hozzá a leány.

– Le mered tenni azt a rettenetes esküt?

– Ha kivánod, leteszem.

– És azután elmersz menni e rettenetes halott emberekkel az ő ismeretlen sirjukba, a föld alá vagy a föld olyan szegletébe, a hol örök hallgatás van, a hol nem hallasz emberszót, nem látsz világot többé? valami elhagyott bánya sötét tárnáján keresztül, mely az átfurt hegy túlsó oldalán egy olyan sziklavilágba vezet, a hol nem terem se kenyér, se gyümölcs; a hol nincs más, csak kőhalmok, murvahegyek, érczsalak, rozsdaviz-patakok, örökké csattogó érczzúzók és örökké hallgató emberek. El mernél oda menni?

– Hogy a világot nem látom, hogy az emberek szavát nem hallom, az nem sokáig fog fájni; hanem hogy tégedet nem látlak s a te szavadat nem hallom, az fájni fog holtig. De te boldog lészsz idefenn, s ez megnyugtat engem oda alant. Úgy-e nőül fogod venni a királynőt? ő téged szeret nagyon.

– Ne beszéljünk most én rólam és a királynőről.

– De arról beszéljünk, mert ez ad nekem erőt elevenen leszállni a sirba, hogy ti szeretni fogjátok egymást.

– De én nem akarom, hogy te ott maradj a sirban.

– Hát mit akarsz?

– Meg akarom általad tudni, hogy mi van a túlvilágon?

A leány ijedten ragadta meg Riumin kezét.

– Mit akarsz?

– Azt akarom, hogy ha őszszel elmégy a halottakkal, tavaszszal visszajőjj velük, és azután ne törődjél a kárhozattal; ne rettegj, hogy a lelked elvész; hanem törd meg azt a rettenetes esküt és mondj el nekem mindent, a mit láttál, a mit kitanultál.

A leány arczát a rémület rángatózó görcsei torzíták el e szavaknál; szemei kerekre felnyiltak a látnoki félelemtől, két kezével homlokához kapott: ez iszonyú kinzás volt! Riuminnak át kellett őt ölelni, hogy össze ne roskadjon; de a leány erőszakkal kifacsarta gyönge tagjait öleléséből, vágyott a földre leesni s arczát eltemetni a porba.

– A lelkedet kértem, mondá neki Riumin kegyetlenül. Az örök életedet kivántam áldozatul.

A leány aztán térdre emelkedék kinos vonaglással, s oly arczot meresztve Riuminra, melyben már nem volt lélek, két reszkető kezét felfelé fordított tenyereivel odanyújtá feléje, mintha kitépett lelkét nyújtaná oda neki.

– Úgy lesz.

És úgy lett.

Izméne azt mondta Alzahirának, hogy nem fog nőül menni, hanem elmegy szent leánynak a halott emberekkel. S a királynő sokkal többet tudott az orosz raskolnikok fanatizmusáról, mint hogy ezt el ne hitte volna, s a szerelmes nő sokkal jobban örült annak, hogy ez a leány feláldozza magát, hogysem abban meg akarta volna őt akadályozni.

Hisz a czivilizált világban is szokás az, hogy ha egy szegény leánynak a vőlegénye gazdag menyasszonyra talál, a szegény leány akkor kolostorba megy. Csakhogy «ez» épen orosz methodus.

A mint az új bor kiforrt, megjelentek a királyi lak előtt a rejtélyes emberek, egész karaván, teherhordó öszvéreikkel. Riumin megismerte arczvonásaikban nemzete szülötteit, bár ezek szakállt nem viseltek.

A félévi arany- és ezüsttermelés, a mit magukkal hoztak, annyi lehetett, mint az uralhegyi bányák egész évi zsákmánya. S talán ha több erővel fognának a bányászathoz, az eredmény még nagyobb lehetne.

Abból, hogy az általuk cserében átvett élelmi szerek félévre vannak szánva, utána lehetett számítani, körülbelül hány emberből állhat a bányásztelep. Hozzá kellett azonban vetni, hogy a halottak felekezetében nincsenek gyermekek. Náluk a szökevények, a proselyták képezik a népszaporodást, a fanatizmus hódítása pótolja azoknak a helyét, a kik az igazi sirba elmennek.

Mikor a királynő elfogadta a tróntermében megjelenő sztarosztát és a küldöttség véneit, a kik szótalanul hozták zsákjaikat, mázsáló gépeiket, fölmérve az udii országnagyok előtt a sziklaország ajándékát, a királynő egy viszonajándékot adott át nekik: maga vezette kézen fogva a sztaroszta elé a beavatandó neophitát, Izménét.

Még most is az a rózsaszinű kettős chiton volt rajta, mely hasonlóvá tette egy olympi félistennőhöz.

A némák sztarosztja pedig elővett bő, szürke köpenye alól egy hasonló szürke palástot. Annak is, mint valamennyinek, a mit a férfiak viseltek, a főt betakaró csuklyája volt. A sztaroszta odatartá a palástot a leány elé.

Mindenki érezheté a daróczköpenyen azt a mellfojtó, nehéz szagot, a mit magába vesz az az öltözet a földalatti nyirokból, az érczrozsdából, a penészből. Az egész küldöttség ezt a dohos sirboltlehelletet terjeszté maga körül.

És a leány nem irtózott ezt a szomorú köntöst magára venni, eltakarni vele azt a szép rózsaszinű selyem chitont, azokkal a csábító redőkkel, a melyek szép termetét körülfolyták. Ez egy ráadott koporsó volt. Fölvette.

Akkor a sztaroszta előhúzott egy papirtekercset az övéből. Fakó volt az is már és penészfoltoktól iromba; az irott betűk olyan szinűek rajta, mint a vasrozsda; bűzlött belőle az incunábulák szaga.

Erre volt fölírva az a rettenetes eskű.

És a leány elmondta ezt az eskűt az eléje tartott papirról, mondatról-mondatra, nyugodt, csendes hangon. S az az «Amen» a végén, az volt az utolsó szó, a mit szabad volt ajkainak e világon kimondani. Még csak azt sem többé, hogy «Isten hozzád», valakihez fordulva, a ki a királyné jobbján áll.

És nem reszketett a szava, mikor az eskűt végig mondá.

Pedig arra gondolt az átokmondás pillanatában, hogy én az átkok daczára meg fogom szegni ezt az eskűt: «Isten engem úgy büntessen!»

És szörnyű ez eskűt megtartani; de szörnyebb lesz megszegni. – A végső szó után fejére hajták a palást csuklyáját. A koporsófödél le volt zárva. A szép szeráfarczból nem látszott más, mint a bezárt ajk, a mi se hangot, se csókot ne adjon soha többé.

A következő éjjel nyomtalanul eltüntek a némák. Szokásuk volt folyamok medrében utat veszteni; nem találhatta ki járásukat senki. És tiltva is volt őket kiváncsi leskelődéssel elidegeníteni. A bányászpalást nagy szabadalommal bírt az egész országban. A szótlanok intése parancs volt.

IV. A VISSZATÉRŐ LÉLEK.

Bekövetkezett a tél.

Az udii tartomány ugyanazon földöv alatt fekszik, a mely alatt Toscana, s a tél ott nem ridegebb, mint Közép-Olaszországban. A czyprus, olajfa és babérfa a szabadban tenyészik s már februárban jelentkezik a tavasz, a déli hegyoldalak piroslanak a mandula és őszi baraczk virágzó ligeteitől s mikor a körül felmagasló Tösönáld, Laspari és Leila hegytetőket belepi a hó, a köröskörül befoglalt völgyországban minden mező, erdő zöld marad; a folyamok be nem fagynak soha.

Riumin napról-napra jobban érzé, hogy a Föld-Isten őt is mily titokteljes bűbájjal vonzza magához itt. Lelkének erélye vész, akarata elolvad a nép tömegében, mely nem mond ellent, minden szavát híven megfogadja. Éreztetik vele, hogy ő ebben az országban a legokosabb ember. S ez olyan zsibbasztó tudat. Elérte a legmagasabb polczot, a mi e kis országban legfölül van: ő a királynő vőlegénye, a leendő együtturalkodó. S e koronás mátka csak ő vele szemközt nem királynő; ott nincsen akarata; ott nem gondol egyébre, mint hogy az ő kedvét keresse. S az engedelmes nő a legerősebb hódító, a női szelídség a legvalódibb absolut hatalom. Kivált midőn ugyanez a nő a házon kivül igazi királynő; mikor trónján, lova nyergében, a birói tribünön ül, fejére téve a földjelvényes sisakot, akkor tud parancsolni néptörzseknek s rendet tartani háromszázféle együttlakó nemzet között s hizelegni csak a háromszázegyediknek tud: a ki ellenségül támad honára, a ki kémül lopta be magát országába és szivébe.

Riumin azon a télen egészen beletalálta magát azoknak a kis német fejedelmeknek a szerepébe, a kikre nézve hosszú időn át lehetetlenné lett téve minden beavatkozás a világtörténetbe; a kiket nem zaklatott fel se háború, se forradalom, s a kik aztán fejedelmi hatalmukat a zene, építészet, művészet, gazdálkodás szelid országaiba vitték át. Riumin szinésztársaságot toborzott, irókat, zenészeket jutalmazott, drámákat, operákat adott elő; megismertette a gazdagokat a tánczestélyek élvezetével; összegyűjtötte a festőket s a nagy nemzeti mult emlékeit örökítteté meg velük, s téli kertjében a kaukázusi flóra csodaszép növényeit gyüjté össze. Egészen azon az úton volt, hogy olyan uralkodóvá váljék, a kinek a kedveért megváltoztatja egykor az udii nép a Chariate alkotmányt, mely szerint Tamera királynő óta folyvást leányágra száll a korona. Riumin a törököt, a ki soha sem énekel, megtanította dalolni, s a cserkeszt, a ki soha sem nevet, megtanította kaczagni. Szinházában énekeltek és kaczagtak. (A cserkesz nők, ha a háremekbe kerülnek, még ott is megtartják örök komolyságukat; a szultáni szerályban egy sajátszerű czukrot készítenek számukra, a minek neve «helau hindi»; ez ingerel a nevetésre.)

S miért ne fogadta volna el Riumin e zajtalan boldogságot? A Föld-Isten kinálja azt. A Föld-Isten azt akarja, hogy minden ember itt ezen a világon, és a mai napon legyen boldog; ne keresse azt, a mi a halhatatlanságnak való. Éljen magának és engedjen másokat élni. Tegye azt, a mi magának jól esik és másnak nem fáj. Legyen fiatal mindvégig s ne vegye észre, mikor őszült meg?

Már ki volt tűzve az egybekelés napja. Az egy ünnepnapra volt hagyva. Mert a Föld-Istennek is vannak sátoros ünnepei. Van egy nap, a mikor egyszerre ellep minden mezőt a sárga virág; mintha be volna húzva a föld arany terítővel. Nálunk «gólyahir»-nek hiják ezt a virágot, s mikor az megjelen, ugyanaz jelszó a hegyeken levő hónak az olvadásra.

A gólyahir-virág megjelenésének napja volt a menyegző határideje.