Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXIV. KÖTET

GÖRÖG TÜZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

GÖRÖG TÜZ

ELBESZÉLÉSEK

MINDENFÉLE IGAZHIVŐ NÉPEK TÖRTÉNETÉBŐL

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

ELSŐ RÉSZ. RIUMIN.

I. AZ ARANY SZIMATJA.

A Hedzsira ezerkétszáznegyvenedik esztendejében, a keresztyén időszámítás szerint 1836-ban, egy hatalmas hajóhad jelent meg Szucsuk-Kaleh előtt; több volt ötven vitorlánál.

Ez a hajóhad tizenötezer orosz-katonát hozott magával Anapából, egész hadjárathoz való ágyuparkkal, lőszerrel, s a jövő télre kitartó élelmi készlettel ellátva.

A hadi gályák lőtávolba érve, horgonyt vetettek, széles oldalaikat, ágyúik sorával a part felé fordítva s a szállító hajók vízre bocsáták dereglyéiket, a mikre a partra szállítandó fegyveres nép kezdett átrakodni.

Az orosz főparancsnok, Weljaminoff tábornok, a csapatvezéreket magához hivatva az admirálhajó födélzetére, ott kiosztá valamennyinek a napi parancsot. A cserkeszek erődét, Szucsuk-Kaleht és a «Szemes» folyócska másik partján fekvő hasonló nevű várost, gyors megrohanással elfoglalni az első feladat, s csak akkor, ha ez nem sikerűlne, szólnak bele az öreg ágyúk. E szerint minden csapatnak ki lett mutatva a maga működési czélja s az egyes dandárvezetők a hadművelet összefüggő tervezetével megismertetve.

Utolsónak maradt egy fiatal ezredes, ki a hajón hozott csapatok egyedüli lovasságát, a csernomori kozákoknak egy ezredét vezényelte.

– Riumin! Mondá neki a tábornok. Te az alatt, a míg gyalogságunk a várost elfoglalja, lovasságod két szótniájával felnyomulsz a Szemes medrén, az most elég sekély. Igyekezni fogsz, a meredek part által eltakarva, a folyamon levő dereglyéket elfoglalni, s azután annál a négyszögletű fehér épületnél, a mit távcsővel jól kivehetsz, előtörsz a folyammederből s azt az épületet elfoglalod. Neked jutott a legnehezebb feladat; mert a míg társaidnak csak férfiakkal lesz dolga, neked leányokkal kell elbánnod. Az a fehér épület a leányvásár rakhelye. Ide hordják a cserkeszek azokat a szépségeket, a kiket a stambuli és kairói kereskedők a háremek számára megvásárolnak. A Ramazán-ünnep közeledtekor néha kétszáz cserkesz leány is van e házban. Ezeket kézre kell kerítened. És azután fejed rajta, hogy katonáid a leányokkal semmi baromságot el ne kövessenek. Magadra is ügyelj nagyon, hogy valamelyiknek a szemébe mélyen bele ne találj nézni. Mert a cserkesz leányok szeme tele van varázslattal. A ki a cserkeszleányt megveszi rabnőnek, az magát adta el a cserkesznőnek rabszolgául. Nagyvezérek és szultánok is voltak már ilyen rabszolgák. S a cserkesznők szemeiből háborúk és palotaforradalmak jöttek elő. Neked pedig baj volna ilyen rabságba esned, mert az elfogott cserkesz leányok felől az a határozata a czárnak, hogy azok bántatlanul szállíttassanak Moszkvába. Azt tudod, hogy minden cserkesz leány egy övet visel a derekán, a mit csak a vőlegénynek szabad tőrével kettévágni. Ennek az övnek sértetlenül kell maradni. Mert ezek a leányok, kiket le kell foglalnod, az «új Jeruzsálem» zárdában apáczáknak fognak neveltetni. E szerint e lefoglalásnak kettős czélja van. Egyik az, hogy a barbar leányvásár a cserkesz partokon megszüntettessék, másik pedig az, hogy a bennszülött leányokból alkalmas hittérítők neveltessenek, kik később hazájukba visszahozatva, a keresztyén vallást és a czivilizált szokásokat a már meghódolt kaukázusi népek leányai között sikeresen terjeszszék. Minden térítés az asszonyok utján megy leghatályosabban. Valamint a pogányok fanatizmusát is leghevesebben élesztik az asszonyok. Megértettél. Tehát a rableányok hánjában történtekről nekem és a czárnak felelsz. A gyermekeket azonnal felvilágosítod, hogy semmi bántásuk nem lesz. Ha a lefoglalás után megtámadtatol, s nem védheted az állásodat, egyenkint mindegyiket egy lovas mögé ültetve, magaddal elhozni törekszel. Ha őreik rájuk gyujtanák a hánt, a leányokat a tűzből kiszabadítod. Ha védnék magukat fegyverrel, cserkesz leányoknak az szokásuk, hagyod magadat és társaidat szúrni, vágni; leánykéz nem üt mély sebet; de vissza nem vágsz; lefegyverzed őket s kárt nem ejtesz bennük. További parancsaimat elvárod. Mehetsz!

Kalamoff Theodorovics Riumin Oleg ezredes az első dereglyébe szállt be, mely a tengeröbölből a Szemes folyó torkolatába evezett félszótnia kozákkal, kik paripáikat a dereglye mellett usztatva vitték magukkal s távcsövével folyvást kémszemlészte a kijelölt magas fehér épületet.

Riumin délczeg, daliás alak volt; érdekes halavány arcz, veresbemenő hajzattal, bajuszszal és szakállal. Nagy felhőszürke szemeiben volt valami mélabús kifejezés, a mi a harczias alak tekintetét rajongó ábrándozóvá tette.

Tiszti rangját és érdemrendeit a törökországi balkáni hadjáratban nyerte, a mikor még csaknem gyermek volt. Családja egyike az ős bojár törzseknek Oroszországban, a kik azt mondták magukról, hogy nekik négy szabadalmuk van: egyik «botokat osztogatni másoknak»; másik: «botokat senkitől nem kapni»; harmadik: «a czártól közvetlenül elnyomatni»; negyedik: «ha a nyomást nem tűrhetik, a czárt megfojtani». Egy ötödik is volt, de ez már elavult, hogy a czárnak az ő családjaik valamelyikének leányaiból kellett feleséget választani.

Riumin sok költői hajlammal bírt, phantasiája elevenen kiszinezte a rábizott feladat drámai fejlődését. Tárgy egy byroni hőskölteményre. A felriasztott szépségek; a kétségbeesés harcza, magukat fegyverrel védő leányok s fegyvert nem használó férfiak között. Vajjon mi lesz a neve annak a szépnek, a kinek a tőrét ő fogja kicsavarni gyönge kezéből? Zuelma? Fatime? Zoraida? Hogy fogja majd szelid szavával felszárítani könyjeiket. Lesz talán, ki a hős iránt szívdobogást érez majd, s tekintetét rajta feledi epedőn. Akkor aczéllá válni előtte, s azt mondani neki: «Tőlem megmenekülsz. Nálamnál nagyobb urad lesz. És nagyobb a szultánnál is, te az Isten menyasszonya vagy!

A dereglye zátonyt ért, a kozákok felkaptak lovaikra, s Riumin az első fél szótnia élén megkezdte az előnyomulást a zátonyos mederben.

Az első utasítást, hogy a dereglyéket foglalja el, nem teljesíthette; azok el voltak már sülyesztve mind. Annál gyorsabban haladhatott a hán felé.

Egész odáig legkisebb ellenállást sem talált, a part mente kihaltnak látszott. Azt hitte, kelepczébe csalják, a hogy a cserkeszek szoktak harczolni, váratlanul támadva ellenfeleikre. A karabélyt mindenki felvonva tartá, s a kivont kardot szijjra akasztva kézcsuklóján.

Mikor aztán a lejáróhoz értek, mely a hánhoz felvezetett, ott Riumin «hátra a fegyvert, s hüvelybe a kardot!» vezényelt s úgy kaptatott fel a nagy négyszögű épülethez. Kifelé egy ablaka sem volt annak. A ki a szabadba akar kinézni, az felmegy a háztetőre, mely lapos terraseokra van osztva. A hán kapuja nyitva volt; nem is állt előtte őr. Körülfogták azt hirtelen, elállták minden kijáratát s azzal Riumin maga tört be legelől az udvarra s onnan a szűk lépcsőn fel a rácsablakos tornáczra, követve kozákjaitól. Sehol még csak egy élő lelket se talált.

A hosszú termek, a boltozatos folyosók mind üresek voltak, a mozaikpadlaton még ott hevertek az apró fazsámolykák, a miket a keleti nők lábaikra kapcsolnak, mikor végig sétálnak a hideg kőpadlaton s a fürdőterem nagy vízmedenczéjében még ott uszkált egy hosszú piros szalag, mely valamelyik cserkesz nympha hajából tévedhetett oda. A veres márványfalak tele voltak karczolva nevekkel és versekkel, miket az itt járt szép gyermekek irkáltak oda fel hajtartó nyilaik hegyével. A cserkesz irás olyan, mint egy arabeszk rajz, egymásba font kacskaringós czikornyával.

Riuminnak arra az esetre nem volt semmi utasítása, hogy mit csináljon, ha semmit se talál itt? Elég ideje volt a falakra írt arabeszkeket betüzgetni, s elolvasni az eltűnt tündérek neveit: «Leila, Zuelma, Zoraida» és az utánuk irt verseket. Jól értett cserkeszül.

A közben várta, hogy talán majd akad valami feladata, ha megindul az erőd és város elleni ostrom. De hasztalan várt. Még csak egy lövés, egy kiáltás sem hirdeté, hogy itt ma várostrom van és városelfoglalás.

Késő estig tétlenül ült a két szotnia kozákja a nyeregben.

Akkor egy nyargoncz érkezett hozzá a tábornoktól, a ki parancsot hozott a számára, hogy siessen őt felkeresni a városban.

Riumin csapatját első kapitányára bízva, maga sietett a nyargonczczal Weljaminoffhoz.

Útközben minden utczán a már partra szállt orosz csapatokkal találkozott, a melyek a házakba igyekeztek magukat elszállásolni, Weljaminoff a főpiaczon fekvő bazárépületben ütötte fel a főhadiszállását.

– Egy kis felsülésünk van, mondá a tábornok a belépő Riuminnak. A cserkeszek nagyon jókor voltak értesülve közeledtünk felől, s a várt ellenállás helyett tökéletesen kiürítettek előttünk mindent. Egy élő ember vagy állat nem maradt a városban. Úgy látszik, még a gólyákat is magukkal vitték. Az erődöt nemcsak szétrombolták, hanem még a köveit is behajigálták a tengerbe, azt nem is fogjuk újra felépíteni, hanem a Szemes torkolatánál hányunk új redoutokat. Úgy hiszem, hogy te is csak az üres kaliczkát kaptad meg a madarak nélkül.

– Valóban, egy pár száz szentet ezuttal elszalasztott az ég, mondá gúnyorosan Riumin.

– Franc maçonszki! feddé őt a tábornok. Ne gúnyolódjál az éggel; mert megbánod. Tudod-e, hogy mi feladat vár most reánk?

– Úgy hiszem az, hogy miután a rabnőkereskedést megszüntettük, czélunkat elérve, visszatérünk mindenestől Anapába.

– De nem az volt a czélunk; hanem hogy itt helyet foglaljunk és azt megerősítsük.

– Mint igaz orosz katona, tartozom mindenben megnyugodni, a mit nem értek.

– Kivétel történik veled, s meg fogod érteni azt, a mihez erős segédkezet kell nyujtanod. Te a vakmerőségig bátor férfi vagy, Riumin; hajlamaid vannak a kalandorságra; egy kissé phantastának is hiszlek; erős nyelvtanulási tehetséged ismeretes; ötleteid leleményességről tanuskodnak.

– Ön nagyon sok előnyt tulajdonít nekem, tábornok! szólt Riumin, kit nyugtalanított ez a felülről jövő hizelkedés.

– Te jó szinész is vagy; úgy tudom, hogy Moszkvában az udvar előtt játszottál is valami darabban s mindenki bámulta nagyszerű alakítási tehetségedet. Még énekelni is tudsz.

Riumin csodálkozva rázta a fejét, hogy jön ez most mind szóba?

– Asszonyok, leányok elcsábításához pedig rendkívül értesz.

– Hanem hát mind ennek mi köze a kaukázusi hadjárathoz?

– Tehát jobb szeretnéd, hogy ha stratégiáról beszélnék veled? Az is meglesz. Azt már tudod, hogy a kaukázusi hadjáratot Szentpétervárott két eszményi szárnyra osztják, a jobb szárny és bal szárny hadjáratára. A bal szárny támaszkodik a Kaspitengerre, a jobb szárny a Fekete tengerre. Amaz nyomul előre a Wladikawkazi hadi úton, emez az abchaz tengerpart mentén s mind a kettőt elválasztja ez a hosszú sziklabirodalom.

– S mi köti össze?

– Ugyanez a sziklabirodalom.

Most már nem állhatta meg Riumin, hogy át ne vegye a szót.

– A minek a hány aulja van, annyi nemzet lakik benne. Az arabok nem hiába nevezik a Kaukázust a «nyelvek hazájának». Szuchum-Kaleh kikötőjében Srabo korában háromszázféle nyelven kereskedtek, s mindezeknek a képviselői most is megvannak a Kaukázusban, egyik a másikat ma sem érti, egymással nem keveredik. Külön öltözetet visel, arcza, alakja százféle néptypust mutat be, egy album az egész világ népeiből, a hol összekerültek a földabroszról letörült országok elnevezői, régen kihalt népfajoknak utolsó maradékai, s azok között olaszok, görögök, francziák, kik a keresztes háboruból züllöttek ide s jámbor németek, kik az atyáskodó würtembergi fejedelmek pálczája elől menekültek Ázsia határára. Ilyen szép gyűjteménye az Úr Istennek csakugyan nincs második a kerek földön.

– S tudod, hogy miért kell nekünk birnunk mindezt a gyűjteményt?

– Sejtem. Először is azért, hogy legyen Oroszországnak egy nagy katonai iskolája, a hol béke idején is gyakorlati téren tanulmányozhassa fiatalságunk a hadviselést; másodszor, hogy bizonyos gőzöknek destilláló kazánul szolgáljon; a míg tudniillik a «seprű»-t Szibéria nyeli el. A nyilt lázadókat, összeesküvőket s aztán a rablókat, gyilkosokat a Baikál és az Obi mellé küldjük; de a kik csak philosophok, szabadkőművesek, vagy a kik csak a vallási rajongás bolondjai, azoknak a számára igen jó lerakodó hely a Kaukázus. És harmadszor: ez az ország egy állomása a keletindiai útnak.

– Mind a háromban van valami, szólt erre Weljaminoff nyugodtan. De mindezek fölött van még egy főindok, a mit te még nem tudsz és a mit én most megismertetek veled. Jelenleg a kerek földön csak két ország hoz napfényre nagyobb tömegben aranyat[1] Magyarország és Oroszország. Magyarország évenkinti aranytermése megy 8–900 pudra,[2] Oroszországé 350–400-ra. A többi ország alig jön számba. Ennek a bányászata is igen nagy költségbe kerül. Magyarországon a kincstár csaknem mind rá költi a nyert arany értékét a kezelésre, s Oroszország bányáiban is, mint tudod, ötvenezer emberkéz működik a gépeken kívül, s bár a bányászok egy része elitélt bűnös, de azért ember és gép mégis kenyeret és kőszenet fogyaszt, s a nyert nemes érczen alig van egyéb haszon, mint az, hogy annyi érczpénz kerül a földszinre, mint a mennyit az irigy parasztok évenkint elásnak a földbe, hogy a gazdáik elől elrejtsék. Az orosz birodalom nagyságának az aranytermelés nem felel meg.

Riumin pödörgetni kezdte a bajuszát fölfelé.

– Vagy talán már az ásványtanból is elég volt? szólt Weljaminoff egész kedélyeskedéssel. No hát térjünk át a népismére. A legrégibb irók feljegyezték, hogy a legelső arany hazája a Kaukázus volt. Valamikor a világkereskedelem volt ezen a helyen összpontosulva. Az aranyművesség hirhedett tökélyre fejlődött e hegyek országában s a kaukázusi ötvösök még ma is remekmunkákat készítenek. Az ezüstniellozást sehol oly bámulatos szépen nem állítják elő, mint itt, s a fegyverek aczélpengéi, miket a szuanetek készítenek, aranynyal vannak átdolgozva, a mit a taus művészetnek nevezünk, s ha meglátod egyszer a wladikawkazi, tifliszi bazárokban azokat a «hazarp»-okat, a hosszúnyelű kancsókat, s azokat a guitarrealakú kulacsokat, miket az öveken viselnek, miknek «kullah» a neve, s a csavarnyakú korsókat szinaranyból, vagy csodálatos ezüst- és arany-keverékből, akkor el kell hinned azt az állítást, hogy a Kaukázus a leggazdagabb aranyország a földön; mert ide aranyat be nem hoz senki, ellenben kivisznek sokat külföldi kelmékért. De hol lehet ennek a gazdag aranytelepnek a hazája: ez a nagy kérdés.

Riuminnak az egyik válla fölfelé mozdult. (Biz ez nagy kérdés; de ő meg nem felel rá).

– Látod: az Uralban elárulta az Uralfolyam az arany ottlétét, Erdélyben elárulta az Aranyos, ezek a folyamok apró arany-szemecskéket, sőt egész termésdarabokat mostak alá; de a Kaukázusból lejövő folyamok egyikéből sem lehet aranyat mosni. Annak a holléte eddigelé felfedezhetetlen maradt. Mi folyvást toljuk minden irányban előre úttörőinket. Elébb egy kis meghódított népfajt; annak a nyomán egy kitelepített orosz községet, egy csoport nyugtalan roskolnikot, egy-egy hazájából kiátkozott bez popovčit, az emberiség ellen összeesküvő szkoptsikat; a fanatikus chlistiket, a bomlott agyú duchoborczikat; kik odahaza mind a rend fölforgatására törnek; itt pedig törik szépen előre az Elborus, a Kazbek hegyei közé az utat a rejtett Eldorádóhoz.

– És tudják már, hogy merre van az?

– Hiszen, ha azt tudnák, akkor már mindent tudnának. Csupán csak egy kiindulási pontja van a talány megoldásának. A Kaukázusban van egy város: Nučha. Ez nevezetes a selyemvásárjáról. Évenkint egyszer eljönnek a marseillei és lyoni kereskedők ide, s ugyanekkor megjelennek a vásáron egy népfaj küldöttei, a kik öszvérkaravánokat hajtanak föl, megterhelve selyemgubókkal. Tehát ezeknek olyan helyen kell lakniok, a hol hegyektől körülzárt meleg vidék van, kifejlett mezőipar és túlnépesedés. A selyemgubó ennek a háromnak a tanuja. Ezeket az embereket a kabardaiak «láz»-oknak, a daghesztániak «udi»-nak nevezik. Egyik azt mondja, hogy keresztyének, a palestinai hadjáratok maradványaiból települtek le; a másik egyptomi ivadéknak állítja. De se keresztyén templomba, se ozmán mecsetbe, se synagógába, se samán imahelyre, se buddha bálványhajlékba, se parz tűzimádó barlangba nem látta őket senki bemenni soha; pedig azok országos vásár idején mind tele vannak hivekkel, kik a világ minden részéből idesereglenek. Hisz ez országban van az Ararát hegye: a népek kiindulási pontja; itt van, Bakuban, a legrégibb vallás, a tűzimádás székhelye, míg követőik távol Keletindiában laknak s onnan járnak ide bucsúra. Miért ne lehetnének «hegyeink» közt régi «Isis imádók» is? Nyelvüket sem érti a mit egymás közt beszélnek, semmi tolmács. Egészen elüt az az itteni nyelvek mindegyikétől, a mik versenyeznek egymással a kimondhatatlan magánhangzók halmozásában. Ezeknek a beszédében kellemes hangzatosság van. Még azzal is megkülönböztetik magukat másoktól, hogy a leüléshez mindig valami magas helyet keresnek s soha se ülnek le a földre keresztbetett lábakkal, mint valamennyi keleti népfaj szokott, akár mohamedán, akár indus, akár chinai. Viseletük sem hasonlít ez ország egész muzeumot képező népruházatához. A szövetek drágaságán kívül kitünteti azt a viselt ékszerek soknemüsége, a miket meg sem tudunk nevezni. És aztán még a kengyelük hágója és paripájuk zablája is tiszta szinaranyból van. A mi legnevezetesebb pedig, az, hogy köpenyeik elején vörös vagy fekete keresztet viselnek. A selyem-gubó terhet, a mit magukkal hoztak, nem adják el pénzért, hanem cserébe vesznek értük kelméket és újabb találmányu lőfegyvereket. Pénzt nem fogadnak el s pénzt nem adnak ki. A mely nap jöttek, az nap visszamennek; s senki sem tudja, honnan és hová?

– Tehát valószínüleg ezek a birtokosai annak az országrésznek, a hol a Kaukázus aranytelepei vannak, a mik a Kabarda és Daghesztán valamennyi ötvösének munkát adnak s felfoghatóvá teszik, hogy még a legszegényebb cserkesznek is, ha rongyos is a ruhája, de a «besmet» gombjai nemes érczből vannak, s még a közharczosnál is a tőrhüvely, a «saska»-markolat, s a puskaagy ezüsttel, aranynyal van kiverve.

– Látod, hogy rájösz az összefüggésre. Ha ezek a barbár népek a régi kezdetleges bányászat mellett ennyi nemes érczczel tudják teleszórni ezt az országot, mi lenne még az eredmény, ha mi vennők e telepeket újabbkori tökéletesített mívelés alá?

– Csak az a baj, hogy nem tudjuk, merre vannak.

– Az «Udi» vagy «Láz» nép tartományában.

– Hát hisz azt igen könnyű volna feltalálni. Olyankor, mikor a selyemgubó-eladók visszatérnek, a nyomukat kellene követni.

– Azt hiszed, hogy erre az ötletre te jöttél először? Számtalanszor megkisértettük. Az utánuk küldött kémek közül soha egy sem tért vissza. Próbáltunk erős kozákcsapatokat elindítani az udii vásárosok után. Soha sem láttunk egy embert se közülök többet. Megbíztuk e feladattal a vidékkel és népekkel ismerős leghívebb gruziakat, oszszeteket, mind odamaradtak. Kísérletet tettünk örményekkel, a kik a világ minden zugába be tudják magukat fúrni: mind odavesztek. Mi történt velük? Ki nem lehet találni. Ha kelepczébe csalták őket, ha fogságba estek, lehetetlen, hogy egy legalább ki ne szabadúlt volna közülök, a ki hírt mondjon a többiről. Azt is megtevék az embereink, hogy postagalambokat vittek magukkal, a mik által izenetet küldhessenek arról a helyről, a honnan gátolva vannak a visszatérésben, leírva az addig bejárt utakat és tájakat; de még a postagalambok sem jöttek vissza.

– Akkor annak kellett történni, szólt Riumin, hogy küldötteink csakugyan rátaláltak arra az országra, a mit kerestek, de ott olyan jól éreztek magukat, olyan szépnek találták a vidéket, a leányok szemeit, és a szabadságot, s olyan jó fogadtatásban részesültek, hogy nem kivánkoztak többé a küldőikhez vissza.

– A mit mondasz, azon nincs mit mosolyognod, szólt Weljaminoff. Ez több, mint valószinű. Az egész Kaukázusban egy harmadrészszel nagyobb a nők száma, mint a férfiaké, s valamennyi «karulti» faj, valamint az «adidzsé» faj minden törzse: a csecsencz, dzsiget, sapszuch, kiket «odakinn» mind cserkeszeknek hínak, nevezetes arról, hogy leányai csodaszépek. S mert olyan szépek, mert fölöslegesek, mert van rá vevő, azért hát eladják őket. Természeti ratio szerint igazuk van. A leány otthon férjet nem kap, túl kell rajta adni, s a török fajnak még előnyére válik, ha a nemes kaukázusi typus idomító befolyást gyakorol rá s aztán az eladott leányok nem lesznek rabnők, hanem úrnők. Ámde az udii nép gazdag. Az nem szorúlt rá, hogy szép leányait eladja. Ezért igen természetes, hogy a közéjük tévedt idegen férfi tárt karokkal fogadott vendég, a kit olyan lánczokkal kötöznek magukhoz, a mik legkevésbbé eltéphetők. Kivált azok, kik szellemi képzettséget, bátorságot, tudományt és testi erőt visznek oda magukkal. Te Riumin, nem volna kedved azt az országot fölkeresni – és aztán hírt hozni felőle?

– Hátha én is ott maradnék, lekötve valami udii szépség bájaitól?

– Te nem maradnál ott; mert először is nincs olyan orosz tiszt a földön, a ki az orosz hadseregben elfoglalt rangját a világ bármi más rangjáért otthagyná. Hadseregünkben szolgálnak francziák, németek, olaszok, de se franczia, se német, se olasz nem dicsekedhetik azzal, hogy egy orosz ezredes beállt volna hozzájuk tábornoknak; pedig azok is vannak olyan derék nemzet, mint az «Udi». Téged visszahoznának az epaulettjeid és az érdemrendeid.

– Én pedig tudok valamit olyan orosz főtisztekről, a kik ott hagyták a vállrózsáikat és rendjeleiket s kimentek idegen földre, nem új vállrózsákért, hanem – kapálni; vagy a mi még annál is rosszabb: – könyveket irni.

– No de másodszor – s ez már csalhatlanabb biztosíték, te nagyon szereted a családodat. Vannak felőled pontos adataim. – Mikor Izmailoff ostrománál az egyik őrtorony elfoglalásakor úgy kitüntetted magadat a falhasadékban, melybe a zászlót feltűzted, egy bokor saxifragát találtál, azt letépted s kebledbe dugtad. Bajtársaid kérdék, kinek lesz az? Azt mondád: «van egy kis hét esztendős hugom, annak küldöm emlékül». Ez a hugod most tizenhat esztendős, s te őt most is nagyon szereted. A mely napon a czár ezredesi rangra emelt s rendjelét a hadsor előtt melledre tűzte, az napon odahaza az apád keményen megdorgált, a miért elfeledtél neki kezet csókolni, s te sirtál, mint a gyermek, úgy kértél tőle bocsánatot. – Egyszer egy szép szeszélyes hölgynek udvaroltál, ki sokáig hajthatatlan volt. Mikor aztán egy napon azt tudatta veled, hogy ma nem lesz otthon a férje s a kert felőli ajtó nyitva, akkor az anyád arra kért, hogy kísérd el őt falusi jószágára. S te nem a légyottra mentél az imádottadhoz, hanem az anyádat kísérted el az útra s ezért elvesztetted a szeretődet. Te nagyon erős lánczokkal vagy idekötve, hogy Udiban ne maradj.

– A mi azonban felesleges biztosíték, miután odamenni úgy sem szándékozom.

– De ha küldve volnál?

– Ha küldve volnék, az egészen más. Ha kiküldetem, akkor a tábornokom kiadja az utasítást. Legelőször is a térképen megmutatja, hogy hol van Udi? Azután megparancsolja, hogy mely úton haladjak előre? milyen és mennyi számú hadcsapatokat vegyek magamhoz? mennyi időre lássam el őket élelemmel? minő pontokon hagyjak hátra helyőrségeket? hol emeljek tuskóváracsokat? S ha azt parancsolja, hogy menjek az Elborusra fel s menjek addig, míg utolsó emberembe, utolsó töltényembe tart, engedelmeskedem és úgy teszek. Katona vagyok, annak szegődtem.