Part 2

Másnap reggel a kelő nap ébresztett fel, talpraugortam és első pillantásom a vizekre esett, hogy látom-e még a propeller-fregattot. Ó igen, láttam még: véghetetlen messzeségben, elérhetetlen távolságban lebegett a láthatáron, már majdnem a budai part mellett volt. Fedélzetén megpillantottam a kapitányt, amint balszeme fölött éppen egy mitesszert nyomott ki, és zápfogával bajuszáról lerágott egy sörtét. Búsan integetett felém, és odasugott nekem, hogy nem vittem-e magammal véletlenül a rumosüveget.

Szomoruan fordultam meg és elindultam, hogy megismerjem a vidéket. Már néhány lépésnyi út meggyőzött róla, hogy tropikus, egzotikus növényzetű, valószínüleg afrikai vidékre kerültem. Különös, egzotikus virágok, óriáspálmák, rengeteg, páfrányszerű erdőbe fogadtak mindenfelé. A legkülönösebb az volt, hogy a virágokat nem lehetett letépni: szívósak és nyúlósak voltak, mintha vászonból lennének és a szárukon végig gummi volt. Mikor az egyiket megfogtam, utána festékes volt a kezem.

Mindig csodálatosabb, tarkább növényzet vett körül. Egy órai út meggyőzött róla, hogy szigeten vagyok, egészen kerekalakú, különös, lakatlan szigeten, melynek közepéből kerek, lapostetejű fennsík mered ki, rengeteg erdőséggel és tropikus növényzettel borítva. Állatokat eleinte nem láttam. A part hosszában gátszerű töltés húzódott végig, körül az egész szigeten: e töltés hosszában mohhal bélelt barlangokat láttam, amint elhaladtam előttük.

Törtem a fejem, mely vidékére a világnak vetett ki végzetem. Földrajzból csak a Kalahári-szigeteket ismertem: úgy emlékeztem, hogy ott pingvinek vannak. De nem tudtam, hogy kinéz egy pingvin. Az egyik barlangból egyszerre borzasztó ugrással barna, hegyesfejű fenevad vetette rám magát: nyakamba harapott, hogy felordítottam. Azonnal felismertem a Bolhus Budapestus nevű állatot: még volt annyi időm, hogy a kezemben hordott Hangay-kötettel fejbeüthettem: a Bolha széthasadt koponyával zuhant a földre.

És ekkor, egy fordulónál hirtelen óriási, fényes gömb ötlött szemembe, amely a domb lejtős oldalából látszott kigömbölyödni. Vele szemben a domb túlsó partján óriási, hegyes dárda állott ki tíz méternyire a talajból.

Most megértettem mindent és szívemet kétségbeesett tompaság töltötte el. Igen, szigeten voltam: egy megfeneklett szárazföldrész felszínén, mely valamikor, diluviális időkben ittragadt s a víz nem tudta magával vinni. Amelyet a tudósok női kalapnak neveznek.

V. FEJEZET.

(Melyben Robinson Krausz berendezkedik a hosszú egyedüllétre, és házat épít.)

Leültem a sziget egyik felére és kalapommal letakartam a másikat: kinyujtottam lábaimat is, melyek valamibe beleütköztek, amire fel is raktam őket: – tekintve, hogy kissé rövidlátó vagyok, lábaim végét már nem vehettem ki tisztán; a messzeség ködébe veszve folytak be azok a vizek láthatárának vonalába és így igazán nem tudhattam, mi az, amire rátettem őket.

Közben eszembe jutott keserű sorsom és két nehéz könnyet töröltem ki orromból, míg egyszerű, gyermeki lelkem keseregve idézte vissza a multak boldog ábrándjait.[1]

– Ojvej, ojvej, uu-u-u! – siránkoztam, az annyira kedvelt pesti automobilok tülkölését negélyezve. – Miért hagytam el szüleim házát, ősz atyám szelid feddő pofonjait. Most itt vagyok, távol idegenben, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, égre követ ne dobj, mert magad esel bele, mindenütt jó, de legrosszabb otthon.

– Miért tetszik úgy jajgatni? – kérdezte egy hang mögöttem.

– Hát ne jajgassak, – mondtam dühösem – most itt vagyok egy teljesen elhagyott szigeten, egyedül, mutterzéle egyedül, mindenkitű felasszn. És még azt mondja, hogy ne jajgassak.

– Hát hogy akar maga egy Robinson lenni? – folytatta a hang. – A Krepecné zsúrján akar maga egy Robinson lenni? Vagy vasárnap este a Buzalka tánc- és illemteremben akar maga egy Robinson lenni? Vagy premierelőadás után a szinházi ruhatárban akar maga egy Robinson lenni? Az persze, hogy egy Robinsonnak egyedül kell lenni. Azért Robinson.

– De mit csináljak? – kérdeztem.

– Először is: ne törje a fejét. Azért vagyok én itt. Én a »Robinsonokat Kellékekkel és Kannibálokkal Felszerelő Részvénytársaság« képviselője vagyok. Van szerencsém a következő cikkeket ajánlhatni.

Ezzel a hang kinyujtotta kezét és egymásután rakta elém a tárgyakat, amiket megnevezett.

1. _Egy teljes Robinson-öltözet 25 évi jótállással_. Nyers szőrkucsma, húscafatokkal, kitünően félreszabott macskabőr kabát, rozsdás vasdarabok gomb helyett, cérna helyett dróttal varrva, modern Robinsonnak nélkülözhetetlen.

2. _Egy pár elegáns fakéregcipő_, gombócnagyságú rücskökkel, mohhal bélelve. Tessék a cégre vigyázni, nemtetszőért visszaadjuk a pénzt.

3. _Egy doboz válogatott, kutyazsírban áztatott homok_ mosdásra. Eredeti csak a »Yes« szócskával.

4. _Egy szabályozható barlanglámpa_, szárított agyagutánzat, elrejtett villamoségővel, égés közben eredeti faggyubűzt áraszt, kívánt mennyiségben.

5. _Egy automatikus pók_, mely a sarokban helyezendő el, nyomásra lemászik és az illető Robinsonnak a kezéből eszik. Egyszerre több legyet nem kell adni, mert elromlik a szerkezet. Ugyanez szabad zárral, bármely színben, tucatonkint olcsóbb.

6. Egy mércével ellátott lábnyomkutasz, mellyel a homokban azonnal felismerni a meztelen kannibállábnyomot. Ugyanez…

– Megálljon! – ordítottam közbe. – Micsoda lábnyomokról beszél itt maga?

– Hát mit akar uraságod, – dühösködött a hang – hát meddig akar itt maradni? Egy Robinsonnak egyszer csak muszáj kannibállábnyomokat találni. Igen ajánlom ezt a vörös lábnyomot, tucatonkint…

– Hagyja abba, – mondtam – nekem nincs pénzem.

– Ne tessék aggódni, – mosolygott szivélyes kézdörzsöléssel a hang – már elküldtük a számlát a kedves tatának.

– _Szent Jeromos!_ Hát mi lesz velem?

– Urasága itt fog robinsonkodni, míg nem jön valami kannibál.

– De mit csináljak én addig?

– Tőlem kérdi? Hát elmélkedni fog. Az ember ilyenkor elmélkedik.

– Mirül elmélkedjem?

– Tudja mit, – mondta a hang, zsebrevágva az árjegyzéket, fejére csapva a kalapot és begombolva a kabátját – elmélkedjék, hogy mért választották be Róka Pált a Petőfi-társaságba. Ajánlom magamat, legyen máskor is szerencsénk.

Ezzel a hang el is tűnt.

VI. FEJEZET.

(Melyben Robinson hasznos elmélkedéseknek szenteli idejét és viszont.)

Szomoruan fölvettem a Robinson-egyenruhát, a 227-es számu szőrkucsmát húscafatokkal, működésbe hoztam a pókot és leültem elmélkedni, hogy miért választották be Róka Pált a Petőfi-társaságba.

De nem jutottam eredményre. Bús egyhanguságban teltek az órák és fogalmam se volt róla, mihez kezdjek. Három napi elmélkedés után végre nem bírtam tovább, és »Boldogtalan asszony« címre a következő kérdéseket intéztem a Pesti Hirlap szerkesztőségébe:

Tisztelt szerkesztőség!

1. Lehet-e őszinte barátság férfi és nő között, igen vagy nem, és ha igen, miért nem?

2. Igaz-e, hogy egy bolha harmincszor olyan erős, mint egy elefánt és ki ír Alba Nevis álnév alatt?

3. Frász Ferenc mért nem ír álnév alatt?

4. Aki Alba Nevis álnév alatt ír, az hol lakik?

5. Miért kell megsértődni egy tisztességes fiatal leánynak, ha valaki Balatonfüreden megvakarja a talpát?

6. Miért rövid a nyúl farka?

Néhány nap mulva megjött a válasz.

_Boldogtalan asszony, 218_. 1. Sokan, vajmi sokan törték már fejüket azon, ha vajjon lehetséges-e őszinte, igaz és nemes barátság egy férfi és – mondjuk – egy nő között. Engedje, hogy a kételkedők álláspontjára helyezkedve felsóhajtsunk Szomaházy Istvánnal: ki tudja? Mi csak sejthetünk. Tisztességes asszonynak egyiránt nem ajánljuk férje távollétében az ilyesmit. 2. Majd utána nézünk. Alba Nevis álnév alatt ő maga ír. 3. Igen. 4. Egyelőre még ő se tudja. 5. Lehetséges. 6. Erre a kérdésre a »Mindennapi Problémák«-ban fog felelni a bölcs Kádi.

VII. FEJEZET.

(Melyben Robinsonunk, mint olyan, némi érdeklődés középpontjába kerül.)

Egy reggel kijöttem a barlangból és gyorsan összehajtogatva, bedugtam a tokba. Nagyon melegen sütött a nap, lementem sétálni a partra. De már az első fordulónál kővé meredt minden hajamszála és kiütött rajtam egy hideg veriték, habbal, minden nélkül.

A plüs-pázsiton, lábait a vizbe lógatva, ült egy borzasztó kinézésű vadember és egy szövetkezeti igazgatót evett. Az igazgató már félig meg volt éve, csak derekától kezdve lefelé, a fejéig, lógott még ki a kannibál szájából és dühösen hadonászva magyarázta ez utóbbinak, hogy ő azokat a részvényeket még áprilisban átadta és hogy hagyják őt békében, mert rágalmazási pert indít. A kannibál azonban hidegen rágalmazta tovább és csak a kezével, egy könnyed mozdulattal jelezte, hogy nem tud felelni, mert tele van a szája.

Vízáthatlan eternit-kővé meredve, szemléltem a rettenetes jelenetet. E percben azonban észrevett a kannibál és egy hirtelen slukkal egyszerre lenyelve a szövetkezeti igazgatót, egyenesen felém tartott. Rémülten futásnak akartam eredni, de ő megelőzött.

– Péntek? – kiáltottam elfúlva.

– Igen, – felelt ő – tizenharmadika, déli tizenegy óra. Tizenkettőkor zárjuk a lapot. Addig meg kell írnom ezt a cikket is.

– Mit akar tőlem?

– Semmit. Egy interjuvicseket. Nincs revicsek. Ne féljen, tata. Én kérdezek és maga nem felel.

Egy darab papirt vett elő és sorba bejegyezte a kérdéseket:

1. Mióta van már ezen a lakatlan szigeten uraságod?

2. Egészen önzetlenül folytatja ezt az életmódot, vagy valami érdekszövetkezet áll mögötte, mely pausáléval támogatja?

3. Szterényit ismeri?

4. Milyennek találja itt a viszonyokat ön és nem vállalná liberális alapon a kultuszminiszteri tárcát?

5. Ezzel a visszavonulással a titkos választójog mellett akar ön tüntetni, jelezve, hogy kívül akar maradni minden párton?

Másnap »A Nap«-ban a következő cikk jelent meg:

Panama! Panama! Panama!

–

Robinson a Dunán.

–

De csak Krausz! Robicseknek hívták. Szterényi keze benne van. Gyerünk a tutajra!

Nyavalya piszkosság az, ami itt nálunk végbemegy, helyesebben végbe vánszorog. Felhívjuk a kormány figyelmét arra a hallatlan, piszkos slendriánságra, hogy immár évek óta fővárosunk kebelén egy eredeti, igazi Robinson tartózkodik, aki minden szubvenció nélkül sínylődik felelősségteljes és nehéz állásában, anélkül, hogy a főváros részéről bármely támogatásban részesülne. De persze, ezeknek az uraknak semmit se jelent az, hogy milyen idegenforgalmat csinálna nekünk ez a nagy, önzetlen ember, aki nemes naivságában elhatározta, hogy ennek a mi redves, rohadt kis fővárosunknak némi érdekességet kaparász össze. Hanem a talpfákra van pénz. Robinsonokat támogatni nincs. Hát a báttaszéki vasúttal mi lesz?

A cikknek megvolt a maga hatása. Az érdeklődés minden oldalról megindult: a reporterek kezdtek felfülelni és naponta több interjunak kellett alávetnem magam, ami, visszavonult életemre való tekintettel, eleinte meglehetősen fárasztott. De az eredmény nem maradt el.

A következő héten ugyanis megjelent arcképem a »Tolnai Világlapjá«-ban, alatta ezzel a cikkel:

»Olvasóinknak bemutatjuk itt az első magyar származású Robinsont, aki már évek óta tengődik elhagyatott, magános életet szép hazánk gyönyörű folyójának, a Dunának egy elhagyatott, ismeretlen szigetén. Közben erdei sóskával és citrommal táplálkozik és megnyugvással várja, míg egy hajó arra vetődik és megmenti szerető szüleinek karjai közé. Vadállatok bundájából készült ruhája van és facipője. Szakálla már annyira megnőtt, hogy keresztülnőtt a saját fején. Képünk a kitűnő államférfit abban a percben ábrázolja, mikor szakálla éppen nő: a kereszttel jelölt rész a szakáll, a másik a Robinson. A kép sarkán levő piszkosszínű folt a nagy gondolkodó szüleinek karját ábrázolja, melybe szeretettel várják őt vissza, mint olvasóink fentebb látták. Itt jegyezzük még meg, a mult számból megint kimaradt, hogy a bolha tulajdonképpen tízszer olyan erős, mint az elefánt, mert az elefánt nem tudna tízszer olyan magasra ugrani, mint a bolha, ha bolha volna, amint címképünk ábrázolja.«

VIII. FEJEZET.

(Melyben az elaggott Robinson helyzete némileg csökken és gyanánt.)

Az ismertetés feltűnést keltett. Kezdtem divatba jönni. A zsúrokon rólam beszéltek az emberek és a »Vegyes« rovatokban viták indultak meg, hogy mennyit eszik rendes körülmények között egy normálisan fejlett Robinson és hány évig él a pingvin. »Az Ujság« karácsonyi körkérdésére: »Lehet-e tisztességes nőnek szeretni egy Robinsont?« válaszolnom kellett. Kalapomat és ruhámat kitették a Holzernél: néhány nap mulva megjelentek az első hús-cafatos női szőrkalapok a Kossuth Lajos-utcában és divatba jöttek a facipők is. Robinson-láz kezdte izgalomba hozni Budapestet. Egy napon megjelent nálam a »Nyugat« szerkesztője és felszólított, hogy próbáljak egy verset írni nagyhírű lapjába, azután esetleg tarthatnék felolvasást a Royalban.

Elfogadtam a felszólítást és két verset írtam, egyet a »Nyugat«-ba és egyet a »Hét«-be.

_A »Nyugat«-ba:_

Robinson-ország.

Duhaj nagy Átok-ország. Kicsiny Robinson-ország – Itt nem terem Életgörcs Itt nem terem Életgörcs.

Életfiu itt csak ugar Egész áldott nap ugar Robinsonnak kell lenni Robinsonnak kell lenni.

Én ős Robinson – lelkemet Szent, álomfrász lelkemet Paskolják kis Büdösök Paskolják kis Büdösök.

Vah, nyavalya, nyavalya Veh, büdösök, nyavalya De Robinson Krausz nem beszél De Robinson Krausz nem beszél.

_A »Hét«-be:_

Robinson-szonáta.

Barlangom odván, halk moretti-fej Ó lanyha lányok és hüvös lakás Ó függönyök, ó elfakult palást

Zöld selymek, árnyak, vén pohárba tej. Zöld zongora, arany-melódiás Fakó billentyün álomport kifej Ezüst kancsó, holdfény, vász gut und tejr A földön egy biedermeyer-rakás.

Zokogva vén szonáták zengenek S gigászi gyomrom tompán felkorog Mint ó hidak, dübörgő árkusok.

Részeg dobok riadtan döngenek S a hörgő kürtök harsogó szavára Ötér gőgös töpörtyüt elnyelek.

Verseim általános, titkos feltűnést keltettek; senki se beszélt róluk, de mindenki dühös volt. Felolvasást tartottunk a Royalban, óriási közönség előtt; előadtam, mily szomorú, reménytelen a helyzete egy Robinsonnak, aki egyedül és elhagyatva él az emberek sokaságától távol és akit nem ért meg senki. A felolvasást robinzongora kísérte. Ötezer koronát vettünk be.

Visszatérve a szigetre, már messziről egy épülő, hatalmas arányú palota favázának körvonalait pillantottam meg. A »Finom Robinson«-hoz címzett szálloda volt ez, mely ezer szobával és gázfütéssel most alakult a sziget északi csúcsán. A prospektus szerint kissé fáradságos szerepet szánt nekem a vállalkozást kiaknázó részvénytársaság.

Délelőttönkint két órára bekerített nagy térségre szabadon elővezettek: – a korlátok mellett ilyenkor már érdeklődve tolongott a Lipót- és Belváros műértő közönsége. Nekem egy barlangból kellett kijönni, teljes felszerelésben, hosszú, fehér szakállban, vad kifejezéssel néhányszor szomorúan körüljárni, közben elmondani a Pakots József által e célra írt és pályadíjat nyert »Ó mily egyedül vagyok« kezdetű monológot. Ezután a szálloda libériás szolgája két csínos, faragványokkal diszített fatörzset nyujtott át nekem, melyeket addig kellett dörzsölnöm, míg meggyúlnak, ez volt a legnehezebb, mert sokszor már előbb meggyúltak. Póketetés és más apróságok fejezték be a hivatalos órákat.

Ezért a munkáért járt nekem a szállodában egy csínosan berendezett szoba, koszt, fütés, világítás stb. Eleinte meg voltam elégedve, de később, mikor nagyobb lett a forgalom, mindenfélét követeltek tőlem, körülszaladgáljak, furcsa hangokat mondva közben és az égő fatörzsekkel dobáljak, melyeket szájammal kelle elkapnom. Vadembert is kellett adnom, ebbe nehezen tudtam belejönni. A prospektus szerint mindenkinek, aki a belépőjegyet befizette, joga volt engem megtapogatni: ezek aztán emléktárgyakat vágtak ki a ruhámból és ősz, bozontos szakállam fürtökre tépdesték.

Januárban állt be a válság. A társulatnak ugyanis ebben az időben oly jól ment már, hogy általános irigységet keltett mindenütt. E hónap elején azután vakmerő konkurrencia támadt fel ellenünk: a szomszédos Szunyog-szigeten ellen-Robinsont léptettek fel, klerikális programmal. Az új Robinson bejárta a vidéket és mindenféle újításokat igért: – friss szigetet, olajjal szagtalanított barlangot, rendes személyzetet vademberekben és egyebekben és tisztességes svéd dörzsölő-fadarabokat.

»Robinson és Vidéke« címen lapot indítottunk, melyet az Első Magyar Leszámítoló Robinson támogatott s melynek szerkesztésével engem bíztak meg. Az érdeklődés óriási tömegeket csalt szigetünkre. Terjeszteni kellett a fürdővendégek részére szánt telepet: – a számomra bekerített térséget mindennap szűkebbre kellett összehúzni. Egy napon az »Ó mily szörnyű az egyedüllét« című monológot sem tudtam már rendesen elmondani, mert oly kicsi volt már a hely a korlátokon belül, hogy gesztikulálás közben folytonosan beleütöttem a kezem a zsúfoltan szorongó tömeg orraiba és több szemet kivertem. E napon elkeseredve mentem fel az igazgatóhoz.

– Igy nem mehet tovább, – mondtam – hiszen nem tudom már kinyujtani a lábaimat. És ez a folytonos lárma, ez a rettenetes sok ember tönkretesz. Állandó ideglázban élek, nem bírom ki így. Egy percig, egy percig akarok csak egyedül lenni, egyedül… ó!… egyedül…

És sirtam.

Az igazgató savanyuan vonogatta a vállait.

– Micsináljak magával?

Igaz, mit tehetett, fájó szívvel furakodtam vissza a tömegen keresztül robinsonságom sivár tanyájára – de már későn volt. A barlang körül egyáltalán nem lehetett már helyről szó. Ki akartam dugni fejemet, a sokaság feje fölött – de kezeimet már nem nyujthattam ki. Kinyomtak, keresztül nyomtak a korláton, lepréseltek a partról, belegyömöszöltek a vízbe.

A szigeten nem volt már számomra egy talpalatnyi hely!

Zokogva úsztam ki a pesti partra. Végigrohantam az utcákon, egyetlen zúgot keresve, ahol egyedül lehetek… Be szerettem volna bújni a kanálisba, fel szerettem volna mászni a telegráfdrótra – minden hiába!

Egy ásító, sötét kapu nyílott meg előttem. Vakon, kétségbeesetten berohantam. Nyirkos hüvösség csapta meg arcomat. Körülnéztem: – tágas, boldog üresség fogadott mindenütt, megkönnyebbülve, hörögve sóhajtottam fel és leroskadtam a földre… Azután fölvetettem szemeim.

Egy ősz, fehérszakállú aggastyán állott előttem egy magaslaton és hajlongott.

– Hol vagyok és ki vagy te? – rebegtem.

– Én Mihálovics Ödön vagyok – felelte bölcs mosollyal az agg. – És ez a Magyar Királyi Opera egy »Eliana« előadása.

Hosszú, tompa kongás búgott fel szavaira – az óriási helyiség zúgott és búgva rengett, mint egy titáni tengeri kagyló. Megkönnyebbülve, hosszú sóhajjal terültem el a földön és kiadtam nemes lelkemet egy kötetben, az Athenaeum kiadásában, ára 3 korona.

A CSÖMÖRI-UTTÓL EGÉSZEN A FILATORI-GÁTIG!

– Fantasztikus regény. –

(Irhatta volna: VERNE GYULA.)

I. FEJEZET. Egy vakmerő fogadás.

– Tartom, tábornok.

– Rendben van, mylord.

Ez a röviden és határozottan elhangzott párbeszéd egy közepes ízléssel berendezett szálloda második emeleti ebédlőhelyiségében folyt végbe. Két magas termetű férfi állt egymással szemben: az egyik, lord Vack-Beél Rochester, szőke szakállú, nyugodt tekintetű, negyvenes ember. A másik Sanssou tábornoknak nevezte magát, mozgékony, fürge járású úr volt ez, azonnal fel lehetett ismerni, hogy a víg Gallia szülötte. Élénksége szembetűnő ellentétet képezett az angol főúr kimért modorával.

– Ön tehát azt állítja, – folytatta, e jellemzést bevárva, lord Rochester két centiméterre kimért hangon – ön tehát azt állítja, hogy másfél, értsd másfél nap alatt eljut innen, a Csömöri-út végétől a Filatori-gátig, beleszámítva minden közlekedési eszközt, melyet igénybe vehet.

– Állítom, kedves lord. A terv talán fantasztikusnak látszik első percben, s a helyzet ismerői talán mosolyognának rajtam. De ez csak sarkalja az én ambiciómat. Ön ismer: ura szoktam lenni szavamnak.

– Jó, de itt nem a holdbautazásról van szó. Azt értem. Azt meg lehetett csinálni egy kis energiával. Az ember vesz egy golyót és felrepül vele. De tudja ön, mi az a Csömöri-út? És tudja ön, hol van a Külső-Stáció-utca? És elképzeli-e ön, uram, mit jelent a Lábficam-köz Budán? S látta-e már a Rákóczi-utat olyankor, mikor javítják? S látta-e már Budapestet éjjel?

– Bízza csak rám, kedves mylord. A fő az, hogy ön tartsa a fogadást.

– Tartom, tábornok.

– Rendben van, mylord.

II. FEJEZET. Készülődések.

Két óra harminc perckor távozott Sanssou tábornok a szállodából. Könnyű és kellemes volt az idő: – az Aréna-út felől üde flaszter-szag lengedezett. Lakására ment és becsöngette inasát.

– Készülj, – mondotta ridegen – egy óra mulva indulunk. Hozd be a térképeimet.

– Hová? – kérdé a régi cseléd.

– Budára – volt a hideg válasz.

A hű inas arcán egy izom sem rándult meg. Behozta a térképeket, a mikroszkópot, a sextánsokat: – két logarlécet és a nagy, diasztigmátos teleszkópot. A tábornok számításokba merült.

– Ha a föld tengelyét 1780 km-nek vesszük, – magyarázta a hű inasnak – akkor ez egyenlet alapján

(R^2 - r^2 = {-b + sqrt{6^2 - 4ac} over 2a} int{xd over dy})

ahol _d_ a Csömöri-út együttható-komponense, láthatod, kedves Puss, hogy délután félnégykor kell indulnunk.

E percben éles csengetés hallatszott. Felugrottak. A küszöbön egy zömök, tagbaszakadt férfi alakja jelent meg.

III. FEJEZET. Váratlan fordulat.

– Ki ön és mit kíván? – kérdezte a tábornok, megtartva lélekjelenlétét.

– A házmester vagyok – mondotta a férfi és előre lépett. – A házmester vagyok.

A tábornok hátrált. Zsebébe nyult és megmarkolta toledói körömpucolóját. Aztán rekedten ismételte a kérdést:

– Mit akar?

– Csak azt jöttem mondani, hogy délután hatig ne tessék csavarni a vaszalejtungot. A Csömöri-úton javítják a csövet és nincs víz addig.

IV. FEJEZET. Vízhiány. Fénysugár az éjszakában.

Ime tehát, mindjárt útjának elején a vízhiány fenyegető réme merült fel bátor és elszánt hősünk kitűzött célja elé!

– Mi lesz? – kérdé az inas.

A tábornok egy percig habozni látszott. De csak egy percig. Azután felragadott egy iránycsövet és számításokba merült.

– Azonnal indulnunk kell – mondotta tíz perc elteltével. – Meg kell változtatnunk útitervünket. Ha a Csömöri-út elején csőjavítás van: ott élő ember át nem hatolhat soha! Hát nem tudod, hogy halt meg a szegény, szerencsétlen Sztrogoff Mihály? Miután eljutott Moszkvától Irkuckig és az éjszaki sarktól a déli sarkig: – vakmerőségében odáig ment, hogy keresztül akart hatolni a budapesti csőjavításon…

– És…? – kérdezte remegve az inas.

– Teteme flaszterként felkenve hever a Lókupec-utca sarkán – mondotta tompán a tábornok. És egy könnyet törült ki szeméből. Majd erőt véve magán, így folytatta:

– Nekünk tehát a Stefánia-úti kocsikorzón kell megkísértenünk az átkelést, a városligeti pampákon keresztül. Vizet nem vihetünk magunkkal. Fókabőrbe kötjük műszereinket és Davy-féle lámpával, hágcsón próbálunk a bennszülöttek telepéig férkőzni, melyet a vadak »vurstli«-nak neveznek. Indulhatunk.

V. FEJEZET. A legsötétebb vurstliban.

Az éjbemeredő, komor póznák között méltóságteljesen terült el a messzeségbe a városligeti rengeteg. A vadállatok már pihenni tértek, csak néhány kivert baka kóválygott még az elfeketülő réten. Sanssou tábornok és hű inasa egy lehajló tölgyfa törzsöke mögött foglaltak helyet, készenlétben tartva a kanoét.

– Odanézz – súgta hirtelen a tábornok.

Alig pár lépésnyire tőlük rettenetes látvány derengett a félhomályban. Lobogó, vörös lepedők között, őrült forgatagban keringett egy csomó tropikus vadállat: – struccok, lovak, pingvinek, elefántok – és rajtuk ülve ez állatokon, vad hujrázás mellett…

– A bennszülöttek – susogta a tábornok. – Vigyázz! Feküdj hasra; lehetőleg hangtalanul oda fogunk csúszni a fű között.

Visszafojtott lélegzettel csúsztak előre. Tíz lépésnyire megállapodtak és néhány percig borzadva nézték a rémes jelenetet.

– Absteigen, ode’ zahlen! – kiáltotta közvetlen közelükben egy vészteljes hang.

E percben megállott a forgatag: a bennszülöttek leugráltak és a fény kialudt.

– Meg vagyunk mentve! – sóhajtott megkönnyebbülve a tábornok. – Túl vagyunk a veszélyen. Most csak tovább!

VI. FEJEZET. A tűzvonalon át!