Part 3

– Azt hiszem, mind a kettőtökben. A lány már elveszített mindent. Te még ennél a mindennél is többet veszíthetsz.

– Hogy holnap mi fog történni, azt sohse tudja senki. Egyelőre nem látok semmi bajt. Mit veszített a lány? A nyugalmát nem veszítette el; nem nehéz a szíve, mint Gretchennek. Rólam meg éppen nem lehet szó. Én csak nyertem. S nem is olyan keveset. Az életem legédesebb óráit.

– Ej, be rózsásnak látod a világot! Pedig a kilátásaid nem a leggyönyörübbek. Szép, szép, az édes órák; de a javán már túl vagy. Akkor is, ha lemondasz a mámor öröméről; még inkább akkor, ha nem tudsz lemondani róla. S hogy mit veszített a lány? Elveszítette a szívét, mert oda adta neked, akinek nem való egyébre, mint hogy eltedd emlékeid múzeumába. Ezt a különös portékát pedig csak egyszer lehet elajándékozni. Másnak már nem adhatja oda. Annak a becsületes embernek, aki nem tudom hol keresi őt, a még ismeretlent, már csak szegény lelket vihet hozományul. S ez nemcsak annak a vesztesége, az övé is.

– Mindez nem olyan tragikus, mint amilyennek fested. Nem hiteted el velem hogy a szerelem: aranypohárban méregital; régente úgy lehetett, a mai világban nem félünk ettől az aranypohártól. Egyszer, sokára mind a ketten el fogjuk felejteni a regényünket, de mindig örömmel fogunk emlékezni rá, mint legszebb napjainkra.

– Alig virrad, máris alkonyul? Már is csak a végére gondolsz a regénynek? Akkor a te szerelmed igazán nem méregital, csak limonádé.

– Nem hinném. Gyűlölöm a frázisokat, de ma nem tudnék belenyugodni a gondolatba, hogy ne lássam többé, hogy ne halljam a hangját, hogy ne legyek mindig mellette.

– És hogy képzeled ezt? Elveszed feleségül? Ugy-e, nem?

– Nem. Azt már nem.

– Meg tudnád mondani: miért?

– Miért? Mert, teringettét, száz kitünő okom van rá, hogy ne vegyem el! Miért?! Mert… hogy is lehet kérdezni ilyet?

– No, no, azért ne haragudjál meg!

– Nem volna csuda. A kérdésed bosszantó. Mi jogon téssz föl rólam ilyesmit? Már te magad is házasítasz, nemcsak az asszonyok? Az asszonyokat értem. Ők a velök született ösztönnek engedelmeskednek. Ha nem is tudják, érzik, hogy minden megházasított férfi az asszonyi, úgynevezett gyöngeségnek egy-egy ujabb diadala. Egy-egy ujabb elesett katona a két nem között örökletes, immár hatvanezer esztendős háborúban. A gonoszabbik hadviselő fél guerilla-csapatainak egy-egy ujabb bosszúállása, vendettája. Őket értem. De hogy neked is ez jár az eszedben, az már fölháborító.

– Úgy látszik, téged nem nagyon lelkesít ez az ősrégi, tisztes intézmény.

– De nem ám.

– Okosabb akarsz lenni őseidnél, a múlt elföldelt munkásainál, akiknek jóvoltából kényelemben kocsizod végig ezt a palotákkal, villámos lángokkal és rózsa-ligetekkel ékes, szép világot.

– Okosabb és különb. Tisztelem őket, hálás vagyok irántuk, de másképpen gondolkozom, mint ők. Megházasodni nemcsak oktalanság, gyöngeség is. Vannak, akiknél főképpen oktalanság. Akik elérik huszonötödik, harmincadik vagy negyvenedik évöket és még sem tanultak meg: látni; akik sohasem fogják megismerni az életet s meghalnak sejtelme nélkül annak, hogy tulajdonképpen mit műveltek, amikor megházasodtak, néha másodszor vagy harmadszor is. Ezek a házasságtól csupa boldogságot várnak s rendesen igen elcsodálkoznak, mikor a házasság sokkal több bosszusággal szolgál nekik, mint széppel és jóval. Ilyenkor többnyire a másikat vádolják, ritkábban magukat és sohasem – magát a házasságot. Vannak aztán, akik nem várnak többet a házasságtól, mint amennyit a házasság adhat s tudják, hogy a férfi, mikor kimondja a pap előtt a visszavonhatatlan szavakat, mindig igen rossz vásárt csinál, mert azért a szépért és jóért, melyet, megengedem, csak a házasság adhat meg, túlságos nagy árt fizet. Mert lemond a függetlensége, a szabadsága, az akarata nagyrészéről; lemond cselekvőképességének a teljességéről s arról, hogy maga legyen sorsának a kovácsa: ami az embernek a legnagyobb kincse. És ha kimondta az elhatározó szót, bizony lemond róla, legyen zsarnoki vagy lágy, mint a viasz, gondtalan vagy idegesen aggodalmas, gazdag vagy szegény, a társadalomban független avagy a kapaszkodás és a vagyonszerzés rabszolgája; ha lelkiismeretes ember, az a megkötöttség mindig sokat, bosszantóan sokat fog parancsolni neki… hogy csak a legenyhébb esetről beszéljek. Vannak, akik tudják ezt és mégis elmennek a paphoz, meglehet egy olyan leánynyal, aki maga is rossz vásárt csinál. Tudják, hogy többet fognak veszíteni, mint amennyit nyerhetnek és mégis megházasodnak, jobb meggyőződésük ellenére, gyöngeségből, mert nem volt elég erejök ellentállani az alkalomnak, mert nem ügyeltek eléggé magukra. Néha egy parányi jellemtelenség is járul ehhez a gyöngeséghez; az ember föláldozza a legnagyobb kincsét, könnyelműségből, a legközelebbi napok örömeiért; hogy ne kelljen lemondania az óhajtott mámorról vagy a megszokott gyöngéd érzésről; gyávaságból, mert nem akar szenvedni hónapokig, talán évekig; lágyságból, mert nem akar szenvedést okozni a másiknak, esetleg mindezért együtt véve… S könnyelmüen eladja egész jövőjét azért, ami abban a pillanatban a kisebb rossznak látszik. Aztán szép szót talál a gyöngeségére és azt mondja, hogy a szerelme nagyobb volt, mint a bölcsesége. Notabene csak azokról beszélek, akik tisztesen házasodnak s nem azokról, akik kúfárkodnak és a házasság formái között csak az üzletüket cikkelyezik be az állam közege előtt. Azokról, akik csak azért házasodnak meg, hogy házasságban éljenek s nem azokról, akik hozományra, összeköttetésekre, protekcióra s nem tudom mire spekulálnak.

– E szerint a hány férj: annyi bolond vagy gazember szaladgál a világon?

– Ne vedd olyan szigoruan a szavaimat. Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy megházasodni a legjobb esetben is: gyöngeség s hogy nem szeretném elkövetni ezt a gyöngeséget.

– Azért a gyöngeségért, amelyet milliók követnek el, téged se fognak nagyon megitélni.

– Nem arról van szó, hogy mit szólnak hozzá a többiek; ezzel nem törődöm. Különben ne hidd, hogy megbocsátják a gyöngeségeidet, mivel hogy nem beszélnek róluk… A világ hallgatag mindig rovásodra írja azt a kisebb fajta morális csatavesztést, amelyet közönségesen házasságnak neveznek; rovásodra írja és nem felejti el. Nézz körül s észre fogod venni, hogy a házas ember mindig, mindenütt nehezebben boldogul, mint a másik; nem számítanak rá úgy, mint a legény-emberre, nem várnak tőle annyit, mint előbb, nem bíznak benne olyan föltétlenül, mint annakelőtte. Valami hiba esett benne. S a roppant lépcsőn az a férj, akit nem a felesége vonszol fölfelé, – ne irigyeld tőle, szegénytől, parányi szárnyacskáját! – el-elmaradozik a többi gúlamászótól; a felesége és a porontyai, akiket magával cipel, vissza-visszatartják. Persze olyan férjről és olyan családfőről szólok, aki komolyan megházasodott, a boldogtalan. Mert vannak, akik csak addig férjek és családfők, amíg kilépnek az utcára; kinn már legényemberek, akik vígan járnak-kelnek a világban s minden leánynyal törődnek, csak a tulajdon leányaikkal nem. Ezek a valójában garçonok el tudják felejtetni a többiekkel, hogy egy gyönge órájokban elég oktalanok voltak megházasodni… de ha az ember ilyen házaséletet akar élni: talán még fölöslegesebb, még poltronabb s még esztelenebb dolgot művel, mint aki egyszer s mindenkorra, végképpen megházasodik.

– Az ember azt hinné, hogy egy válókeresetet hall. S a szegény Friquet Rózsi tefeléd fordul, mikor azt énekli, hogy: „Szép vőlegény, szerelmesen köszöntlek!“…

– Jobb, ha ma beszélek így, mint ha tíz év mulva mondanám ugyanezt.

– Eh, az ördög nem olyan fekete, mint amilyennek festik. A házasság sem.

– És mégis mindenkit káröröm fog el, amikor a másik megházasodik. Többet mondok. A lány maga is érzi, hogy gyöngeséget követsz el, amikor elveszed. Attól fogva, hogy kiléptetek a templomból, nem imponálsz neki úgy, mint az előtt. Már csak a férje vagy.

– Nem tudom, miféle asszonyok tanulmányozásából szűrted le az életbölcseségedet. Van asszony, aki maga az istenáldás.

– Millió ember közül egy mindig megüti a főnyereményt. Azért ne játszszál a lotérián; ha játszol, veszíteni fogsz.

– Felelj őszintén. Ha ez a kis lány véletlenül a te világodból, a te körödből, a te rendes társaságodból való, ha nem a szini-iskolából jön, hanem a kolostorból, ha az édesanyád élne s unszolna, hogy vedd el, akkor sem vennéd el?… semmi esetre?

– Nem tudom.

– Ohó, már kezdjük megérteni egymást. E szerint még sem magában a házasságban van a legnagyobb hiba. Beszéljünk hát róla, a leányról. Azt hiszed azok közül való, akiket nem lehet feleségül venni?

– Ha azt hinném, akkor nem szeretném.

– Mi hát a kifogásod ellene?

– Semmi. De nem veszünk el mindenkit, akit szeretünk s akit elvehetnénk.

– Különösen, ha szinésznő, ugy-e?

– Különösen, ha szinésznő.

– A régi előitélet.

– Ez az előitélet nem alap nélkül való. A szinésznő, akármilyen tiszta, nem olyan, mint más lány. Sem a hajlandóságai, sem a neveltetése, nem arra predesztinálták, hogy feleség legyen és semmi egyéb.

– Van köztük, akit csak a szükség sodort a deszkára s nincs más óhajtása, mint hogy feleség legyen és semmi egyéb.

– Meglehet. Mindenre akad példa.

– Ha az ősrégi előitéletből csak ennyi marad benned…

– Maradt még több is. Megvallom, jobban szeretem a kolostori nevelést, mint a szini-iskoláét. S jobban szeretem, ha a menyasszonyom eddig csak szürkenénékkel érintkezett, mint ha, akármilyen kevés ideig, csepürágók között élt.

– Ez kényes téma, amelyről a bölcsek sokat vitatkozhatnának. A kolostor se kezeskedhetik érte, hogy menyasszonyodnak csak olyan gondolatai voltak, amelyek óhajtásod szerint valók. E tekintetben mindig misztériummal állsz szemben. Mi az érzésed, mikor ennek a leánynak a tekintete találkozik a tiéddel? Azt gondolod, hogy a tanuló és a vándorló évek foltot hagytak a lelkén?

– Nem, nem gondolom, a világért se. Ha ezt gondolnám, most nyugodtan aludnám s nem diskurálnék veled. Különben ne beszéljünk vándorló évekről, csak vándorló hónapokról.

– Látod, most értelmesen beszélsz. Folytasd így.

– Jól van, folytatom, mert még nem vagyok készen. Ha szinész volnék, nem jutna eszembe, hogy az, akit feleségül ajánlasz, az egész világ tapsát, tehát az egész világ gráciáját kereste, kedvesen mosolygott olyanokra is, akiket ocsmányoknak talált s abból élt, hogy nemcsak az éneke, hanem a megjelenése is kellemes hatást tett. De nem vagyok szinész s mindez eszembe jut. És ha azt, amit előitéletnek mondasz, nem is teszem a magamévá, az bizonyos, hogy arra nézve, aki maga nem szinész, nem éppen különös szerencse, ha szinésznőt vesz feleségül.

– Mit törődöl vele? Nincs szükséged rá, hogy a boldogulásodat keressed; nem törekszel sehová: a házasságod nem fog akadályozni semmiben. S azt mondtad, nem érdekel, hogy ahhoz, amit téssz, mit szólnak a többiek, a tisztelt publikum, Szilas-Bodrogmegye és az egész világ.

– Azért a konvenciókat tiszteletben tartom. Ez magam iránt való figyelem s nem hódolat a világnak. A konvenciók: századok bölcsesége; arra nézve tehát, akit köt valami a multhoz: a törvény egy neme. Már pedig én nem vagyok sansculotte.

– Nincs több ellenvetésed?

– Dehogy nincs. Aki meg akar házasodni, gondoljon a holnapra is. Nem vehetem el ezt a lányt, akármilyen tiszta s akármennyire szeretem, mert nem hozzám való. Nem hozzám való, mert az ő világa nem az én világom és megfordítva. A nő a házasságban az élet teljességét keresi, tehát – a társaságot is. Ezt én nem adhatom meg neki. Ha volna hozzá lelki erőm, hogy le tudjak mondani érte arról a világról, amelyben születtem, nevelkedtem, élek, akkor talán lehetne beszélni a dologról. Az őrült lordot, aki egy cirkuszleányért beállott pojácának, értem és bölcs embernek tartom. De nekem ehhez sem kedvem, sem erőm. Maradna, hogy ő áldozza föl értem az egész világát. Meglehet, hajlandó volna rá; de az én világom sohasem lesz az ő világa. Bizonyára tiszteletet tudnék szerezni a feleségemnek, minden viszonyok között; de a tisztelet neki kevés volna és méltán. Rám volna utalva teljesen, mert ha néha elvinném azok közé, akik eddig hozzám tartoztak: sírva jönne velem haza. Sohasem értené meg a hozzám tartozókat, sem azok őt. Lassankint egy kis Péntekké változnék át, egy néha kedvetlen Robinzon szomoru kis Péntekjévé, aki idővel elfelejtené, hogy egyszer olyan szépen tudott mosolyogni, aki csak sírna, egyre sírna. S ki biztosít róla, hogy e sok sírás közepette nem sírná vissza a multat, a boldog, exotikus multat, amikor a kis Péntek a vadonban élt s vígan ugrált a fákon mókusok és bőgő majmok között?!… Aki meg akar házasodni, gondoljon a holnapra is. Én nem akarok megházasodni.

– De hát mi fog történni? Megmondod neki, hogy nem veheted el?

– Nem, erre nem lesz semmi szükség. Ő érzi mindezt; homályosan, nagyon homályosan, de érzi. S nem fogja kérdezni tőlem, hogy: „No hát, mi lesz?“

– És aztán?

– Nem tudom.

– Aki igazán szeret, nem okoskodik ennyit, nem gondol minden elképzelhető bölcs dologra, hanem egyszerűen beleugrik a hullámokba, mint Leander. Te nem szereted őt igazán.

– Nem tudom.

– Azt sem tudod, hogy mit akarsz holnap, holnapután?

– Azt sem tudom. És nem törődöm vele, amit még mondhatnál… A gálya megindult és csöndesen halad a vízen lefelé, nem tudom hová.

Behunyta a szemét s egy pillanatig nem gondolt semmire a világon. Mire föltekintett, a másik eltünt.

A lelkiismeret diszkrét látogató; nem alkalmatlankodik sokáig.

X.

Délben mindenek megbotránkozására, úgy haladtak végig a Fő utca aszfaltján, mintha kettőjükön kivül senki se volna a világon. Akár csak a császárok az ischli promenádon, nem vették észre a járó-kelőket, nyugodtan beszélgettek és sehová se néztek, csak egymásra. A férfi nem igen vette le a szemét a leányról; néha az is föltekintett hozzá a kalapja alól.

És ez a tekintet ilyenforma dolgokat mondott a férfinak, őszintén, nyiltan, az egész sétáló Berény előtt, fényes nappal, délben tizenkettőkor:

– Tudom, hogy nem vehetsz el feleségül. Kár. Nem járnál velem rosszul. De, te nem tehetsz róla, az élet mást parancsol. Az élet ostoba. Mért, hogy azok a jó fiúk, akik készek nekünk adni egész szerelmöket, egész sorsukat, a nevüket, meg mindazt, amijök van és amijök nincs, ezek a jó fiúk furcsa, félszeg, bárdolatlan és izléstelen, a legjobb esetben: közönséges lények, akikhez élettársul nem szegődhetünk anélkül, hogy meg ne alázkodjunk a hozzánk hasonlók s főképp magunk előtt?! Mért, hogy ezeket a jó fiúkat, ha érdemesek rá, tiszteljük és megbecsüljük, de szeretni nem tudjuk, soha, egy pillanatra sem, nemhogy egy egész életre?! És mért, hogy a vicomte-oknak, a hozzánk való férfiaknak, több eszök van, minthogy megházasodjanak?! Mért, hogy a vicomte-ok csak enyelegnek, tréfálkoznak s aztán tovább állanak?! De hát úgy van. Ki tehet róla?! Te se, én se; inkább az egész világ, amelynek ilyen ostoba a berendezkedése. Kár. Es wär zu schön gewesen; es hat nicht sollen sein. Mindegy. Azért mégis szeretlek. És tudom, hogy te is szeretsz engem. Elszakadhatsz tőlem, mást vehetsz feleségül, de halálos ágyadon is eszedbe fogok jutni, mert én vagyok a párod.

Mindenki utánuk nézett, aki mellett elmentek. Egy taktusban léptek, mint fiatal férj és feleség, akik először sétálnak végig a Márkus-téren.

Természetesen közömbös dolgokról beszélgettek. Hogyne, mikor az egész piac hallhatta őket! De így beszélgettek akkor is, amikor egyedül voltak.

– A szentjánosi kastély nem kastélyt csak ház, – magyarázta Vidovics. – Még pedig nem is valami díszes épület. Ócska már nagyon s a berendezése a régi jó időket síratja. De szeretek a verandáján ülni, az oleander fák közé bújva, mert már a gyermekkoromban is oleanderek voltak ott…

Mira úgy hallgatta, mintha a mellette menő ember Cintra szépségeit írta volna le szines szavakkal.

Miden érdekelte őket, amit a másik beszélt. Pedig sohase váltottak egy szerelmes szót sem. De nem tréfálkoztak többé; mindig komolyan szóltak egymáshoz.

Sugár Mariskának feltünt ez a nagy szolidság s egy délelőtt megszólította Vidovics urat, aki éppen indulóban volt hazafelé.

– Feri, jöjjön be hozzám egy kicsit.

Feri szót fogadott és szólt:

– Parancsoljon.

– Dehogy parancsolok. Inkább rimánkodom. Hallgasson rám, Feri, maga jó fiu. Menjen egy pár hétre a pokolba.

– Maga is jókor küld. Amikor már csak tizenhárom nap a világ.

– Ejnye, be számlálja a napokat!

– Bizony nem tudom, mit fogok azután csinálni.

– Csak addig ne csináljon valami bolondot. Remélem különben, hogy nem fog sikerülni.

– Mi sikerüljön? Nem akarok én semmit.

– No, azt hiszem, nem ijedne meg, ha a kis lány egyszerre csak a nyakába borulna.

– Ne féljen, ez nem fog megtörténni. S ha azt parancsolja, hogy kibeszéljük magunkat erről a tárgyról, engedjen meg egy egészen nyilt szót. Én nem akarom Mirát kedvesemmé tenni. Szeretem, eddig van.

Mariskát nem igen nyugtatta meg ez a kijelentés.

– Hát, tudja, ez szép. Egy cseppet sem hasonlít ugyan magához, de szép. Hanem azért mégis jobb szeretném, ha a búcsúzás és válakozás kritikus idejében magát valahol az ekvátor körül tudnám.

Sugár Mariska olyformán gondolkozott, hogy hasonló veszedelemben a jó szándék rosszabb a rossz szándéknál. Millió és millió vágy kél és hal el, kielégítetlenül. Szűzek szívének pici ajtócskája koronkint tárva van olyanok előtt, akik ezt a titkot nem fogják megtudni soha… A férfi és nő között való örök küzdelemben, aminek végzetszerüleg meg kellene történnie, milliószor és milliószor nem történik meg, véletlenek miatt; a férfi ügyetlen vagy brutális, nem tartja meg a szükséges formalitásokat, elmulasztja a kellő időt és ezer meg ezer apró véletlen áll útjába minden szerelemnek… A fenyegetett lány-erénynek nagy ellensége a férfi-akarat, de milliószor megtörténik, hogy a férfi hiába akar. De ha egy férfi meg egy leány elhitetik egymással, hogy nincs mitől tartaniok, mert lemondottak mindenről, csak arról nem, hogy: egymást lássák; ha a férfi azzal áltatja magát is, a lányt is, hogy ő nem akar semmit a világon, csak szeret, punktum, eddig van: akkor a helyzet igazán kétségbeejtő s a szegény lány-erény veszedelme nagyobb, mint bármily donjuani akarat ostromzárja alatt. Ha ezek nem botlanak egymás karja közé, akkor soha senki.

Sugár Mariska őszinte barátja volt a női erénynek s arra a gondolatra, hogy az ő kis művésznője az Apor Ilonkák sorába sülyedhet, valóságos anyai aggodalmakat állott ki.

Mira nem igen iparkodott, hogy eloszlassa ezeket az aggodalmakat.

Olyankor, amikor Lolának próbája volt – s Lola kettőjökért énekelt, reggel, délben, este, – órákig elkalandozott Vidovicscsal, csak úgy, amerikai leányok módjára, Fröhlichné és más enyhítő körülmények nélkül. Ezekről a sétákról néha csak délfelé vetődött haza, de azért soha se tartotta szükségesnek elmondani, hogy merre járt s miért késett el. Lola, aki napokon át nem beszélt hugával, csak Sugár Mariskától hallott egyetmást ezekről a sétákról. Rendesen a város szélén, a szőlős kertek körül látták őket.

Egyszer, általános rémületre, délben sem jelentkezett. Csak estefelé került elő, hidegen köszönt s Lola ijedtségtől és haragtól remegő szavaira röviden annyit mondott, hogy: egyszer s mindenkorra kereken megtagad minden fölvilágosítást.

Ez a harcias nyilatkozat igen megnyugtatta Sugár Mariskát. És jól okoskodott. Nem történt semmi szörnyűség; egy kicsit kocsikáztak s Mira megnézte Szent Jánost.

Reggel még eszük ágában se volt ez a kirándulás. A szentjánosi út táján sétáltak s egyszerre szembe jött velők Vidovicsnak a városi kocsija. A kocsis valami üzenetet hozott az ispántól; egyúttal haza hozta a hintót Szent Jánosról.

Mirának eszébe jutott, hogy jó volna egy kicsit kocsikázni. Városban nőtt leányokra az üres hintó mindig csábító látvány.

– Megtanítom magát hajtani, – szólt Vidovics. – Akarja?

Hogyne akarta volna! Elpirult a szeme fehéréig és a két mélytüzü zafir hirtelen sötétkékre vált.

Felültek a bakra s aztán halló, halló! – repültek előre. Ketten fogták a gyeplőt, Mira megtanult hajtani s észre se vették, Szent-Jánoson voltak.

Szó se lehetett róla, hogy ebédre haza érhessenek.

– Ma már a vendégem lesz, hiába!… s úgy néztek egymásra, mintha valami váratlan boldogság érte volna őket.

Karon fogta s megmutatta neki a házát és a kertjét. Bevitte a legbelső, sötétes szobába is, kinyitotta a zsalugátereket, oda vezette egy arcképhez s így szólt:

– Lássa, ez az én édesanyám.

Mira szinte ijedten állt meg s fölnézett. Az arckép egy nyájas, kékszemü, fiatal asszonyt ábrázolt, aki szeliden pillantott rá. Mirának egyszerre csak megcsuklott a torka s két könnycsepp szökött ki a szeméből. De azért tovább nézte a rég meghalt szép, fiatal asszonyt, aki tisztességben, boldogan viselte a Vidovics nevet és amint nézte, új, meg új könnycseppek csordultak ki a zafirkék szemből.

A másik közelebb hajolt hozzá s gyöngéden, mintha ezzel a mozdulattal mondani akart volna valami szavakkal ki nem mondhatót, megsimogatta azt a szép kis fejet. Most ért hozzá először.

Aztán kézen fogta és kihivta a szobából.

– Most megmutatom a kertet.

– Virágot hozunk neki, – szólt Mira.

És hoztak neki virágot. Mira értett a bokrétakötéshez s dicsekedve mutatta virágait Vidovicsnak:

– Ugy-e, nemcsak énekelni tudok?

Aztán karonfogva sétáltak az orgonabokrok között. Vidovics megvendégelte látogatóját, mintha Sába királynőjét fogadta volna. Majd újra kimentek a kertbe és semmiségeket beszéltek.

Aztán, mikor észre vették, hogy ideje visszafordulniok, megint felültek a kocsira és haza hajtottak.

Aztán: magukkal hozták az orgona-illat emlékét. Aztán, nem történt semmi. Éppen semmi.

XI.

Ekközben rohanva közeledett az óra, amelyben el kellett válniok. Már csak egy pár napjok volt. Számlálták: öt nap, négy nap… s aztán nem látják egymást többé.

Egyre halkabban, egyre gyöngédebben s egyre kevesebbet beszéltek.

De minduntalan együtt voltak, amikor lehetett; s ha ajkukon megszakadt a szó, beszélt a szemök. Úgy nézték egymást, mint ahogy a kedves halottunkat nézzük, akire nemsokára ráborítják a koporsó fedelét. A szem nem tud betelni az elköltöző látásával; mintha föl akarná színi, mintha örökre magához akarná ölelni a drága vonásokat. Aztán szól hozzá: üres, tehetetlen, hiábavaló búcsuszavakat.

A férfi tekintete ezt mondta:

– Hát elszakadsz tőlem, édes virágom? Hát igazán meg kell lennie? Elméssz, itt hagysz s igyekezzelek elfelejteni? Négy nap s ne lássalak többet soha!

A lányé így felelt:

– Hát vége, igazán vége? El kell búcsuznom tőled mindörökre? Megnyugodjam benne, hogy: egyszer volt, hol nem volt?… Négy nap s azt mondjam magamban: „eh, álom volt csupán“!?…

Amaz folytatta:

– Négy nap és meghaltam Neked! Nem látlak többé és a világ tovább forog. A nap ide süt a piacra, a borbély jó reggelt kiván és én járok-kelek, mint azelőtt. Beülök a kávéházba, biliárdozni a tiszt urakkal, délfelé eldiskurálok a tűzoltó-főparancsnokkal és nevetgélni fogunk: Hehehe!… Éjjel, a Metropoleban, nagyokat iszom s ha igen elfog a csömör, kimegyek megnézni a birkáimat, oda, ahol Te orgonát tűztél a kebledre. Aztán, jövőre, új emberek jönnek, új mulatság kezdődik s én megint csak udvarolgatni fogok az új szinésznőknek, utóbb már csak álmodok rólad, amikor nagyon sokat ittam s néha azt kérdezem magamtól, hogy: én vagyok-e én, vagy már régen letettek jó mélyre, a földbe (akkor, mikor Téged elszakítottak tőlem) s már csak a sírban álmodom mindezt: a borbélyt, a tűzoltó-főparancsnokot s az új szinésznőket?!… És mégis így lesz, mert úgy látszik, ez a végzetünk. Elméssz, vissza se jössz s én összekulcsolom a kezem, mintha máris el volnék temetve. Elveszítelek örökre s talán jobb is lesz, ha soha se látjuk egymást többé, mert ha esztendők multán véletlenül találkozunk, meglehet, el se hisszük, hogy: „Ez az, akit szerettünk s akinek megholt mását szeretjük és szeretni fogjuk per saecula saeculorum, az örökkévalóságon keresztül!…“ Elveszítelek, pedig földemet és birkáimat, ezt a sok embert mind, az egész világot, a napsütést és a föld minden orgonavirágát, meg az egész hosszu lézengést, ami rám vár, odadnám érte, hogy egyszer, egyetlen egyszer a karomba zárhassalak!

S a lány odaadó, meleg tekintete szomoruan felelt: