Part 9

– Bajtársak, hosszu és veszélyes utra mentek, mely nemcsak bátorságotokat, hanem kitartástokat is kemény próbára teszi. Legyetek méltók a légió vitézi hirnevéhez s ne feledjétek, hogy ez olyan vállalat, melyben könnyen meg lehet szerezni az előléptetést, sőt a keresztet is! Vigyázzatok a vezetőitekre, ha gyanusan viselik magukat, lőjjétek le irgalom nélkül. Előre, Isten nevében! Franciaországért!

– Lám, lám, – dörmögött Rosztov, – az őserdőben még a republikánusnak is eszébe jut az Isten.

A tisztek kezetfogtak az őrnagygyal s a csapat lassan, zajtalanul kivonult az erődből. Oly sötét volt, hogy még az előttem ballagó katonát se láttam. A vezetők szabdalták elől az utunkban levő ágakat, ugy hogy mi, kik leghátul a kulik után bezártuk a menetet, már aránylag elég kényelmesen haladtunk. Néha egy-egy kuli jajgatása akasztott meg: mezitláb lévén, tüskébe lépett a szerencsétlen. Egy jól alkalmazott puskadöfés azonban elfelejttette vele fájdalmát s további szolgálatra kényszeritette.

A mint hajnalodott, egy sürü bokrosban tanyát ütöttünk s egész estig ott maradtunk. Tüzet rakni nem volt szabad s igy csak a magunkkal hozott hideg feketekávét élvezhettük.

A vihar egész nap változatlan erővel dühöngött. Rettentő volt az erdő folytonos, fülsiketitő zugása. Estére azonban megenyhült s mi remek holdvilágnál haladtunk tovább.

Hirtelen megállt a csapat. Az eleje az erdőszélen állt, egy tisztás előtt, melyen egy mély álomba merült falu állt.

A tisztek és a vezetők tanácskoztak. Tovább vonulhattunk volna ugyan észrevétlenül, de reggel a lakosok észreveszik nyomainkat s azonnal jelentést tesznek Dü-Namnak, a ki ebből megtudhatja csapatmozdulatainkat s vagy elfut, vagy idő előtt ránk csap.

A vezetők azt javasolták, hogy körül kell venni a falut és mindenkit lemészárolni. A francia tisztek természetesen ettől visszaborzadtak. Cavalier kapitány azt inditványozta, hogy a főbb embereket magunkkal kell vinni, ez talán féken tartja a többit. A vezetők vállat vontak. Nem tetszett nekik a terv, de hát mit csináljanak, mikor a fehérek olyan nyulszivüek és ugy irtóznak a vérontástól.

A falut, lövésre tartott fegyverrel, körülfogtuk. A vezetők szintén fölpedzették Remington-fegyverüket s kiléptek a tisztásra. Nesztelen léptekkel futottak a legnagyobb házhoz és belökték az ajtót.

Kiabálásra, sikoltásra, sőt lövésre is el voltunk készülve, de a csönd maradt csöndnek. Láttuk, hogy a vezetők öt-hat házba bekukkantanak, végül megállnak, tanakodni látszanak s aztán vállravetett fegyverrel visszatérnek a kapitányhoz.

Bizonyosan üres a falu. Lakói megszöktek.

– Mehetünk, vezér, – szólt az egyik piráta.

– Nem találtatok senkit?

– De találtunk, csakhogy halva.

– Halva?

A megdöbbenés moraja futott át a katonákon.

A piráta közömbös hangon folytatta:

– Itt jártak a Dü-Nam fojtogatói. Álmában megfojtották a falut. Ott fekszik mind egymás mellett: férfi, asszony, gyerek. Gyerünk! Ezek nem fognak elárulni.

Egy pillanat alatt végigfutott a hir a légión s halálos borzadálylyal néztünk ki a holdsütötte tisztáson álló fekete kunyhókra, melyekben eltorzult arccal annyi áldozat hever.

Sietve haladtunk, mintha menekülnénk e borzalmas helyről. Senkise szólt egy szót se: a halál alakja suhant el mindenki előtt s megfagyasztotta ajkán a hangot.

A két orosz keresztet vetett magára.

– Megálljatok, fiuk, – szóltam s Kertészt is odaintettem, – irtóztató ellenség elé megyünk, lehet, hogy mind ott veszünk. Egy fogadásunkat akarom fölujitani. Ne feledjétek el, semhogy az ellenség kezébe kerüljünk, az utolsó patronnal egymást lőjjük agyon.

Kezet szoritottunk.

– Mi az? – kérdé Marnier, a ki a leghátulsó escouade-ot vezette.

Elmondtam neki a fogadást.

– Igazatok van, fiaim. Nekem is van egy jóbarátom, a ki az utolsó percben nem fog cserben hagyni.

És ezzel a revolverét félig kihuzta a tokjából.

– Pompás szervisz. Hat személyre van berendezve. Előbb jön öt kutya, aztán a hatodik, a legnagyobbik kutya, én.

Reggel ujra megállt a csapat. Száz ember letette a fegyvert, ásót, kapát fogott s egy puszta dombot körülárkolt. Aztán hosszu cölöpöket faragtunk s belül körülcövekeltük az árkot. Az igy keletkezett kis erőd megszállására a mi szakaszunkat rendelték, a tapasztalt Marnier vezetése alatt. A domb azért volt alkalmas, mert alatta egy forrás volt, oly közel, hogy ha a kulacsunkat madzagra kötöttük, az erődből ledobva is meg lehetett meriteni.

Estefelé Cavalier összegyüjtötte a mi szakaszunkat és igy szólt:

– Fiuk, a parancs igy szól: Nyitva tartsátok a szemeteket és a fületeket. Ha a piráták erre akarnak menekülni, gyorstüzzel vissza kell riasztani őket. Látjátok ott a távolban azt a magas hegycsucsot? Ha azon éjjel lángoszlopot, nappal pedig füstöt vesztek észre, azonnal összeszeditek magatokat, s teljes gyorsasággal a hindu Ahmed vezetése alatt észak felé törtök. Öreg Marnier, megértetted?

– Meg, mon commandant.

– Ahmedre azonban vigyázzatok. A többiek azt mondják, hogy ravasz hindu.

– Mi még ravaszabbak leszünk, mon commandant.

– Azt beszélik róla, hogy ha nem érzi Luong-Tom-Hi jelenlétének a sulyát, hajlandó az árulásra.

– Majd belefojtjuk ezt az árulást.

– Jól van. Hat napra élelmet és egy kulit is hagytam itt, a ki főzzön. Salut, mes enfants!

– Bonne chance, mon commandant! – felelt a szakasz.

Egy félóra mulva távozó bajtársainkat elnyelte az őserdő és a terjedő homály. Mi pedig ott maradtunk a rengetegben: huszonnégy európai, egy hindu és egy kinai. Marnier azonnal rám és Kertészre bizta Ahmedet és én tüstént a természetrajzával kezdtem foglalkozni. Elővettem az angol tudományomat, melyet a régi jó időkben Monte-Carlóban miss Sampsontól szereztem, fizetvén érte négy hónapra hatezer frankot, s ezzel közeledtem Ahmedhez. Nagy örömemre ő is törte az angolt, mert a második bengál dsidásezrednél szolgált négy évet és igy megértettük egymást. Kijelöltem neki a fekvőhelyét köztem és Kertész közt, a kivel megállapodtunk, hogy négyóránkint fölváltva virrasztunk, hogy a hindut szemmel tarthassuk. Ahmed elmondta, hogy régebben, mikor ő még nem volt francia katona, milyen gazdag fiuk szolgáltak a légióban, ő négyet szöktetett át Indiába s ezektől ezer rupiát kapott. A mit aztán kockán s egyéb szerencsejátékon elveszitett. Én pedig, hogy az árulásnak még csak gondolatát is kiverjem fejéből, elmondtam neki, hogy ezen az expedición mindnyájan meg fogunk gazdagodni. Dü-Nam erődjében mesés kincsek vannak fölhalmozva.

Ő a fejét csóválta.

– Ne hidd, uram, hogy sikert aratunk. Mind ott fogjuk hagyni a fogunkat. Ha a föld fölött győzünk, Dü-Nam a föld alá buvik s oda nem követhetjük. Különben is tizezer embere van és mi egy maroknyi nép vagyunk. Sohase látjuk mi a várát. Ránk gyujtja az erdőt, bele csal a mocsárba. Sohse fogjátok meglátni többé hazátokat. Jó éjszakát!

Egymásra néztünk Kertészszel.

– Megborzad az ember, ha ennek a fickónak a torokhangu jóslatait hallja. S ha meggondolom, hogy erre van bizva a vezetésünk.

Kertészre nem tett olyan rossz hatást, mert nem értette egészen jól.

– Csak feküdjél le, öreg, majd vigyázok rá.

Nem kellett sok biztatás, elnyultam a pokrócomon s fülemre huztam a köpenyegemet. Még egy ideig hallottam, hogy a kapu előtt álló őr egy orosz nótát fütyürész, aztán elaludtam.

Arra ébredtem, hogy valaki megszoritja a karomat. A hold lenyugodott, koromsötétség borult az erődre.

– Te Pali! – sugta Kertész, – a hindu megszökött.

Felültem.

– Szerencsétlen, elaludtál?

– Nem. Sőt mikor a hold lement, felültem és szememet folytonosan az ő ágyára szegeztem. De nem láttam semmit ebben a pokoli sötétségben. Hirtelen gyanu támadt bennem s tapogatni kezdtem. Nem volt ott.

– Semmi zörejt sem hallottál?

– Semmit.

– Hát kigyó ez az ember?

Valami tárgy repült be az erődbe s kint zuhanás hallatszott.

– Adieu, french soldiers! (Agyő francia zsoldosok!) – kiáltott kivülről Ahmed hangja.

– Aux armes! – orditottam és fegyverrel kezemben két ugrással kint termettem. Néhányan fáklyát gyujtottak, a többiek mellettem futottak.

– Mi az? – szólt Marnier.

– Ahmed szökik!

Az erdő szélén a sötétben megszólalt a hang:

– Sohse fogjátok többé meglátni hazátokat. Jó éjszakát!

Tizen lőttünk a hang irányába. A levelek lehulló forgataga zörgött egy darabig, aztán minden csöndes lett. Marnier káromkodva lefutott a dombról, s keresztülesett valamin.

– Fáklyát ide? Mi ez?

A legionista őr volt, fej nélkül.

– A fejet elvitte!

– Nem vitte el, – felelt Wladimir, s egy sápadt, véres fejet tartott a fáklya fénye elé.

Az elszörnyedés kiáltása tört ki a keblekből… én nekem meg egy könny gördült alá a szememből. A fej szegény Rosztov barátunké volt. Azt dobta vissza a bandita az erődbe.

AZ EZERÉVES TEMPLOM.

Képzelhető a szakasz megdöbbenése. Az egész csapat dermedten állt s a fáklyák vörös fényénél egymás arcán kereste a félelmet.

Elhagyott bennünket az egyetlen ember, a ki itt tájékozni tudja magát. Elhagyott gyilkos tettel, gonosz, ellenséges szándékkal. Tán már egy fél óra mulva cimborái, pokolbeli fenevadak fognak minden oldalról kisded menedékhelyünkre támadni s megkezdődik az élethalálharc.

Kéz nehezedett a vállamra. Kertészé volt.

– Gyere sirt ásni.

Gépiesen, lassu léptekkel az erődbe mentünk, ásóért, kapáért, s a domb alján, egy fa tövében gyorsan gödröt kezdtünk ásni. Valamennyien odasiettek s puszta kézzel vagy szuronynyal segitettek. Ezalatt egy sziciliai fiu a vastag fába szép keresztet vésett a bicskájával. Legalább nem törik ki a vadállatok, vagy a vademberek. Tiz perc mulva szegény jó pajtásunkat már leeresztettük a sirba és behantoltuk.

Előbb azonban levetkőztettük, fejét törzséhez illesztettük, s az egész testet egy sátor fehér lepedőjébe göngyölgettük.

– Vigyázz! Imához! – hangzott Wladimir szava.

Mind levettük a sapkánkat és letérdeltünk. A sziciliai olaszul elimádkozta a Miatyánkot.

– Elég! – szólt Marnier rekedt hangja az imádság után, – vissza mind az erődbe s készüljünk a védelemre.

Odabent felelősségre vont bennünket s mi elmondtuk neki a dolgot ugy, ahogy volt.

– Főbelövethetnélek benneteket, – mondá nyersen.

– Tessék! – feleltem, s vállat vonva ott hagytam.

– Ne bolondozz öreg! – szólt rá a káplárra Kertész, – nemsokára nagyon meg találnád bánni, hogy két jó legionáriussal kevesebb áll melletted.

A kuli lépett Marnier elé.

– Engem elereszteni, káplár.

– Mit beszélsz?

– Elereszteni kulit. Kuli megtalálni Ahmedet, nyissz, levágni fejét. Nincs semmi baj.

– Gazember, te is meg akarsz szökni? Csak maradj itt és főzz mindjárt kávét.

– Ha nem menni azonnal, nem megtalálni Ahmed.

– Csitt! Rakj tüzet!

– Nem rakni tüzet. Pirátok jönni tüstént. Minket mind megölni. Kuli nem maradni.

Marnier kihuzta revolverét. A kuli térdre esett.

– Oh káplár, nem bántani kuli. Kuli jó fiu, tüzet rakni.

És csakugyan oly buzgalommal fogott a munkához, hogy egy félóra mulva mindnyájan egy nagy bögre forró fekete kávét kaptunk. A mi egy kis meleget és bátorságot öntött tagjainkba.

A kaput elsáncoltuk, belül apró földhányásokat csináltunk, aztán a szakasz fele lefeküdt aludni, a szakasz másik fele pedig fölvont fegyverrel állt köröskörül, belül, a fal mellett a földhányásokon s belebámult az alaktalan éjszakába. A gyáva kulit Marnier biztosság okáért megkötöztette.

Én az őrtálló részhez tartoztam. Egész éjjel nem történt semmi. De a csend s a vak homály idegessé tett. A szemem káprázott és a fülem zúgott tőle. Egyszer Wladimir jött hozzám s elbeszélgettünk rettentő véget ért pajtásunkról. Majd Kertész is oda jött, a ki jobban ismerte s tompa suttogással, szaggatott mondatokban Rosztov halálát, vagy vigasztalan helyzetünket tárgyaltuk. Egyikünk se tudott aludni. Marnier azonban ugy horkolt, mintha otthon, Belgium nyájas földjén, a szülei házban aludt volna.

Végre virradt. A mi itt annyit tesz, hogy a koromsötétből egyszerre nappali világosság lett, a mi visszaadta lelkem nyugalmát. Éreztem a fiatal erőt karjaimban, jó fegyvert szorongattam a kezemben, százhusz ellenség halála rejlett a patrontáskámban, tehát önbizalmam is visszatért. A mint fölváltottak, végigterültem fekvőhelyemen s mély álomba merültem.

Mikor fölébredtem, már magasan járt a nap. A kuli vigan főzte az ebédet, huslevest és rizskását száritott hallal, az őrök helyükön voltak, mint éjjel, s a kapun csak egy kis nyilás volt, melyet egy pillanat alatt be lehetett tömni. Marnier intett, hogy közeledjem. Egy kis haditanácsot tartott azokkal, a kiket legjobban kedvelt.

– Fiuk, helyzetünk meglehetősen kétségbeejtő. Ha az üldözött pirátok erre akarnak kitörni s mi közéjük puskázunk, rájok ijeszthetünk és esetleg visszariaszthatjuk őket. De hátha Ahmed idehoz ezer olyan embert, a kiket senki se szorongatván, nyugodtan megostromolhatnak bennünket. Hisz azok ezt a rongyos fészket egyetlen rohammal elfoglalhatják, s első sortüzünk halottait ide bedobhatják közénk és maguk is utána ugorhatnak: ilyen vad támadásra vagyok én elkészülve.

– Az a kérdés, hogy gyorstüzzel hányat lőhetünk, mig ők az erdő szélétől az erőd faláig futnak? – kérdém.

– Legalább ötöt minden ember.

– Nos, mondjuk, összesen százötvenet. És minthogy tömegbe lövünk, ez jelent az ő részükre legalább négyszáz halottat és sebesültet. Ez megtöri a rohamot.

Marnier komoran nézett maga elé.

– A számitásod helyes, de ez nem ér semmit. Ezeknek a gazfickóknak százféle módjuk lehet a rohamon kivül az erőd elfoglalására.

– Miféle módjuk?

– Ha én azt tudnám, akkor előre elkészülnék a védelemmel. De ki láthat a fekete lelkükbe?

Ratinszki, a lengyel, megszólalt:

– Én mint orosz katona résztvettem a turkománok ellen viselt hadjáratban. Ott egyszer kipörköltek bennünket egy ilyen faerődből, azzal, hogy valami égő szurokkoszorukat lövöldöztek ránk. A legénység fele vagy megégett, vagy megfulladt.

– Ezt a módszert ők is ösmerik, – szólt Marnier, – ez ellen pedig nem védhetjük magunkat. Csak már legalább a füstöt látnám azon a hegytetőn, akkor tudom, hogy kezdődik a kombinált támadás s a pirátoknak nincs külön idejük velünk vesződni.

Marnier mögött fölmerült a kuli sárga arca.

– Kuli nem rossz ember. Kuli ismerni vidéket, segiteni franciát. Nem messze van egy templom. Ott jobb, mint itt, káplár. Ott nem félni pirátától.

– Merre van?

– Itt hátra.

– Vladimir! Öt emberrel nézd meg! Óvatos légy!

Persze az ötben én is bent voltam. Fegyvert fogtunk.

– Előre, kuli, vezess!

Fölhuzott fegyverrel az erdőbe mélyedt a kis csapat.

– Régi templom, – szólt a kuli, – kuli nagyapja kis fiu volt, már akkor régi templom volt. Ezek a nagy vastag fák kis bokrok voltak, templom már akkor öreg templom volt. Visnu Isten ott aludni hétezerhétszázhetvenhét esztendő előtt. Azóta szent templom.

– Van hozzá falu? – kérdém.

– Nincs.

– Hát pap?

– Kuli apjától hallotta, van egy öreg szent pap, a kinek fák adni, madarak hozni eledelt. Kuli nem ismerni őt.

Olyan sürüségen mentünk át, hogy bajonettel kellett szétvagdalni a bokrokat.

– Fogd nyakon a kinait, – szólt Vladimir tört németséggel, – mert elillan.

Kraft, a porosz, Ratinszki, meg Bertolini, a sziciliai, voltak velünk. Egyszerre csak elkezdenek veszetül topogni, káromkodni és puskatussal szétütögetni.

– A kigyók, a férgek fészke! – kiáltott a kuli, – jaj, katona ur, segits rajtam, nincs cipőm!

– Kapaszkodjál a hátamra!

A kuli egy perc alatt a hátamon termett s remegve átölelte a nyakamat. Legalább nem kellett fogni s szabad lett a kezem. A mire nagy szükségem volt, mert a következő pillanatban a legundokabb kis kigyók, férgek milliói nyüzsögtek el lábam alatt s ugyancsak gázolnom s puskatussal ütnöm kellett őket.

– Siess előre, mindjárt vége, – figyelmeztetett a kuli.

Leghátul voltam a nem éppen édes teherrel s bajtársaim után siettem, a kik egészen kimelegedtek a nagy munkában. Szerencsésen áthaladtunk a csuszómászók telepén. A kuli leszállt a hátamról, megfogta a kezemet, megcsókolta s jól a szemem közé nézett.

– Te megmenteni kulit. Kuli jó fiu. Nem felejteni el.

E percben az erdő szélére érkeztünk s meglepetve kiáltottunk föl. Egy alacsony domb alján találtuk magunkat, a tetőn egy szikladarabokból durván összerótt épület állt. Barna és mohos volt. Oldalából, tetejéből fű sarjadzott, fa nőtt ki. Szegletei, rései, lyukai tele voltak madárfészekkel. A tisztáson egész rakás gém, daru, gólyaformáju madár sétált. Csicsergés, csiripelés, berregés töltötte meg a levegőt. A kuli intett és mi a dombot megkerültük. Egyszerre a kapuval álltunk szemközt, s akkor egy szikladarabon ülve egy hófehér szakállu aggastyánt láttunk, a ki a napon sütkérezett.

– A szent pap, – suttogott a kuli, – nem lát bennünket. Vak.

Megindultunk feléje. Egyszerre irtóztató zajjal vagy ezer madár rebbent a levegőbe. Észrevettek. Az öreg fölkelt. (Az itt következő beszélgetést, melyet a kuli tolmácsolt, később állitottam össze.) Kiterjesztette karjait és rekedt torokhangon megszólalt:

– Mi bajotok kis madaraim? Mi vész közelit atyátok felé? Ellenséget láttatok? Idegen emberek hatoltak magányunkba?

Az erdőből a madarak ijedt sikoltozása felelt.

Ekkor az aggastyán a következő szavakat kiabálta:

– Bálem, bálem, zorgodi, nálesz!

Egyuttal háromszor tapsolt. Erre valamelyik kősarokból sziszegve hullámzott elő egy kétméteres kigyó, az agg elé járult s ott összetekerődzött, de fejét felénk emelve, folyton sziszegett. Az öreg lehajolt hozzá, mintha a sziszegését hallgatta volna. Mi borzadva megálltunk. Aztán ujra fölemelkedett és szólt:

– Kik vagytok? Jó barát, vagy ellenség?

– Jó barát. Fehér katonák vagyunk és fegyvert viselünk, de nem bántunk senkit, a ki nekünk békét hágy. Tisztelünk téged, aggastyán és tiszteljük Visnu szent hajlékát.

– Fehér katonák, ti ölni és rabolni jöttetek ide, ti megszentségtelenititek templomainkat és összetöritek isteneinket. Mit kerestek itt a madarak világában, melyet ember lehelete oly ritkán fertőztet be? Mit zavarjátok az én erdőm csendjét, életem nyugalmát? Mit háborgattok imádságomban? Mit kényszeritetek arra, hogy imádság helyett hozzátok intézett beszéd mocskositsa be ajkamat? Nem tudtok ti meghalni otthon, hazátokban? Eljön értetek a halál ott is, miért jöttök eléje, hogy hamarább belétek fojtsa rongyos életeteket? Vissza, mert rátok eresztem a nagy kigyót, hogy belétek döfje a halált.

– Lelőjjem? – kérdé Kraft.

– Nem bántani szent embert, – rimánkodott a kuli, a kit a beszéd alatt a hideg rázott.

Vladimir töprengve nézett rám. A templomot ki kellett kutatnunk, az bizonyos, de irtózott a gondolattól, hogy kezet emeljen az agastyánra.

– Öreg ember, – szólt, – mi ki akarjuk kutatni a templomot, de semmihez nem nyulunk és semmit el nem viszünk.

– A templomot? Ti, fehér férgek? – rikácsolta az öreg.

Abban a percben a kigyó magasra emelte a fejét és utálatosan sziszegett. Kraft és Ratinszki egyszerre célba vették a fejét és lőttek. A dög feje szétlocscsant, de teste görcsösen ugrált, vonaglott a gyepen, s valami fekete lét fröcskölt szét, ugy, hogy mind undorodva tágitottunk.

Az aggastyán a dörrenéstől hátra tántorodott és reszketve támaszkodott a templom falához.

– Öreg ember, – szólt Wladimir, – vonulj vissza és imádkozzál. Ne félj, mi nem bántunk. Tisztelettel nézünk fehér szakálladra, de kigyódat megöltük, mert gonosz állat volt. A mennydörgő halált bocsátottuk rá, mely, tudod, ha akarjuk, utóléri a madarat is, még ha ezer lépésnyire röpül is az ég magasságában.

– A kigyóm, a kigyóm! – siránkozott az öreg. Mintha összes energiáját elveszitette volna. Bement a templomba, leült a szögletbe, valami piszkos lepellel eltakarta a fejét és nem törődött semmivel. Lehet, hogy sohse hallott puskadurranást, s az törte meg ennyire.

Mi kikutattuk a templomot. Bent egy négykaru kőbálványon kivül nem találtunk semmit. E mögött állt a kődiván, melyen Visnu nyugodott. A falak azonban tele voltak kinai irással és primitiv dombormüvekkel. Tetejére, mely lapos volt, kőlépcső vezetett. Ez már valóságos vár volt, pompásan lehetett védeni. Csak az volt a baj, hogy innen nem láttunk arra a hegyre, honnan a jeladást vártuk. Igy Marnier azt határozta, hogy az erődben maradunk, de ha baj lesz, a három kilométernyire levő templomba hátrálunk. Mindjárt csináltunk is utat az erdőn át és most már nyugodtabban vártuk a bekövetkezendő eseményeket.

ÉJJELI HARC.

Életem legválságosabb időszakához érkeztem, a mi alatt azt értem, hogy ránk szakadt a harc, háboru és veszedelem, hogy hosszu időn keresztül ne hagyjon el bennünket.

Ott álltunk az erődben, várva bajtársaink távoli jeladását, hogy elinduljunk Dü-Nam erődje ellen. Ebben a várakozásban, hátunk mögött a régi templommal, már a negyedik este szállt le ránk.

Kertész jelentette Marniernek, hogy egypár ijedt vad csörtetett keresztül a tisztáson. Azt meg mindnyájan láttuk, hogy egy majomcsapat menekült arra, a régi templom felé.

Marnier egypár régi tonkingi katonával összeállt, e jelenségekről beszélgetni. De megint csak a kuli tudott okosat kisütni.

A tüz mellett kuporgott s ugy félfüllel hallgatta a tanácskozást. De, ugy látszik, mindent hallott, mert hirtelen fölállt, mellére bökött és szólt:

– Kuli tudni.

– No, beszélj fiu!

– Baj, nagy baj, – folytatta fejcsóválva és ijedt hangon a sápadt legény, – ellenség jönni köröskörül, erdőben. Éjjel megtámadni posztot.

A katonák meglepetve néztek össze.

– Igaza lehet.

– Igaza is van.

– A megfigyelése egészen helyes.

Pár perc mulva az egész szakasz tudta, hogy a kuli mit mond.

– Igen, állatok futni emberek elől. Emberek közeledni hozzánk. Együtt meghalni kulival mind.

És a szálas, szakállas, bajuszos, marcona férfiakon körüljártatta furcsa vágásu, bamba szemeit. Most Marnier szólalt meg:

– Fiuk, ez élethalálharcot jelent. Készüljünk rá. Először is Pontarlier, konyhafelügyelő, dupla porciót adsz ki vacsorára.

Helyeslő mormogás hallatszott a csapatban. A vén katona praktikusan fogta föl a dolgot, tudta, hogy a jóllakott legionista ugy verekszik, mint száz ördög.

– Azután adj ki bőven fekete kávét és rumot. Lakomát csapunk ma.

– Hátha ez lesz az utolsó vacsoránk, – szólt Kraft, a porosz Herkules, elgondolkozva.

– A mig a vacsora készül, mindenki megnézi a fegyverét, s cakkumpakk öltözködik. A megmaradt élelmiszereket elosztjuk és a borjuba pakkoljuk. A kulacsokat töltsétek meg vizzel. Vacsora után a pléhedényeket is. Szomjasak leszünk a puskaporfüsttől…

A szakasz gyorsan végrehajtotta a parancsokat. Csend volt, csak a puskakakasok csattogtak.

Szegény Schultz, egy fiatal elszászi fiu, láztól gyötörve, az egyik sarokban feküdt, s képtelen volt arra, hogy egy pohár vizet igyék. Mikor észrevette az előkészületeket, siránkozó, gyönge hangon megszólalt:

– Elmegyünk, káplár ur?

– Nem, de támadást várunk.

– Káplár ur, az ég szerelmére, ha retirálnak, ne hagyjanak itt engem.

Marnier sötéten nézett rá.

– Ne félj, fiu, nem hagyunk itt.

Kraft a fülembe dörmögte:

– Jobb volna egy revolvert adni neki. Hadd lőjje főbe magát, ha szorul a kapca.

Marnier lépett hozzánk.

– Azon gondolkozom, nem volna-e okosabb, most mindjárt a régi templomot elfoglalni. Itt ugy se soká tarthatjuk magunkat.

Ez komoly és megfontolandó megjegyzés volt, de Pontarlier dobolni kezdett pléhkanalával a kotláján, a mi azt jelentette, hogy kész a vacsora. Letelepedtünk, legtöbbnyire a tűz körül, s mondhatom, fenomenális étvágygyal ettünk. Először is jó levest, huskivonattal erősitve. Azután juhhusos rizskását. Majd előkerültek a katonai iszákokból különböző, tudja isten hol összelopkodott holmik: sajt, mustár, hagyma. Mindenki kinálgatta társait. Marnier körülnézett.

– Fene nagy a testvériség most, a halál árnyékában. Máskor a szemét kilopnátok egymásnak.

– Én csak arra vagyok kiváncsi, – szólt Kraft, a ki vacsoráját leghamarább eltüntette, – hogyan leszünk a dohánynyal és a pálinkával?

– Azt nem kapsz, – mondám a porosz óriásnak.

– Nem bizony, – szólt Wladimir, – tudod, hogy a valódi legionista életét és vérét föláldozza pajtásáért, de dohányát és pálinkáját soha meg nem osztja.

– Hisz az tartja bennünk a lelket, – szólt a kis sziciliai, miközben egy ágacskából fogpiszkálót faragott és hófehér fogai közé dugta.