Part 8

Két ilyen utamban meglehetős veszedelmeken mentem keresztül. Egy alkalommal belebotlottunk egy vándorló kigyófajzatba, melyet a benszülöttek _akká_-nak neveztek. Csöndesen és fáradtan masiroztunk, mikor egyszerre csak valami különös sziszegés üti meg füleinket az erdő mélyéből. A benszülöttek elorditják magukat: _Akka! akka!_ azzal mindenik villámgyorsan fölmászott a legközelebbi fára. A legionisták megálltak és habozva néztek egymásra és a hadnagyra. A benszülöttek kétségbeesve kiabáltak és integettek, hogy mászszunk utánuk. Végre az egyik legionista letette a puskáját s neki a legelső fának. Ez megtörte a jeget, csakhamar a többiek is utánozták. Egymást huzva, tolva, mindnyájan följutottunk s kiváncsian vártuk a történendőket. Egyszerre csak az erdőből ezer meg ezer kigyó tört ki s kuszott a folyam felé. Ez volt a veszedelem. Az akka csipése pár perc alatt öl s ezért menekültek előlük a benszülöttek. Különös, utálatos és hátborzongató látvány volt a tömérdek sziszegő, csuszó-mászó állat tovahullámzása. Egymás hátán gázolva törtek a viz felé, mely elnyelte s elsodorta őket. Tiz perc alatt vége volt a vándorlásnak, de a benszülötteket egy félóra mulva is csak azzal lehetett lecsalni a fáról, hogy a ki nem jön le, azt lelőjjük.

A benszülöttek ugy magyarázták a dolgot, hogy az erdő valahol tüzet fogott s ez üzte el az akkákat. A tüztől ugy félnek, hogy a legközelebbi vizhez menekülnek s tömegesen beleölik magukat.

A másik kalandom egy tropikus vihar volt, mely utközben szakadt ránk. Nem irom le, hogy milyen, hisz ez már középiskolai olvasókönyvekben is megtalálható, de az bizonyos, hogy a mérsékelt égöv legirtóztatóbb zivatara ehhez képest csak kismiska. Ez elől is a fákra kellett menekülnünk, mert a földön egy méter magas szennyes áradat hömpölygött végig s ugy föláztatta a talajt, hogy utána térdig gázoltuk a sarat. Félóra mulva azonban már ujra forrón sütött a nap s a vizes földből gőzölgő pára valóságos köddel vett körül bennünket. Alig lehetett benne lélekzetet venni.

Egy napon Dü-Namnak egy küldöttje érkezett az erődbe, kék zászlóval. Náluk a kék szin jelenti azt, hogy békés szándékkal közelednek. A küldött azt jelentette, hogy a szegumi templomból megszökött a szent krokodilus s a ki megfogja és visszaszolgáltatja, száz arany jutalomban részesül. A szent krokodilus abban különbözik a profán krokodilustól, hogy tetején, a fején, hátán és farkán egy sárga vonal huzódik végig. De az ilyen állat a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. A története pedig az, hogy valami hindu próféta ellenségei elől menekülve, egy széles folyóhoz ért, melynek partján tömérdek krokodilus tanyázott. Két tüz közé szorult és biztosra vette vesztét. Ekkor istenéhez fohászkodott. Abban a percben kiemelkedik a vizből egy irtóztató nagyságu, sárgahátu krokodilus, szétmarja társait, a kik rémülten menekülnek előle, odasimul a próféta lábaihoz s mikor az ráült, beviszi a vizbe s átuszsza vele a folyamot. Megmenekült. A próféta hálából parancsba adta hiveinek, hogy ezentul minden sárgahátu krokodilust szent állat gyanánt tiszteljenek s ne merjék megölni.

Egy ilyen nagyrabecsült állat szökött meg a szegumi templomból.

Mikor a katonák előtt kihirdették, hogy miről van szó, csak nevettek és a vállukat vonogatták. Bizony ha ők krokodilussal találkoznak, megölik, nem nézve, hogy sárga-e a háta vagy más. De volt ott egy Padrone nevü olasz káplár, egykor szobafestő, a kinek a dolog szeget ütött a fejébe. A száz arany nagyon csábitotta s iszonyuan fölcsigázta a fantáziáját. Nem is hiába. Kitalált valamit. Először is este lement a folyamnak egy bizonyos pontjára, hol a krokodilusok sétálni szoktak s fogott egy ilyen pikkelyes szörnyeteget a következőkép: Száz kulit vitt magával, mindeniknél volt három cövek és egy fejsze. Azután egy kecskegidát huszonöt lépésre a parttól kikötött, s mind elbujtak. Alig telt bele öt perc, egy szörnyeteg már a gida felé mászott. Mikor odaért, s eltátotta rettentő száját: hirtelen kirohantak rejtekükből a benszülöttek, körbe álltak s gyorsan leverték a cövekjeiket. Mire a vadállat észrevette, már nem menekülhetett. Ekkor orrára és farkára pányvát vetettek, s nyolcvan ember ugy kihuzta kétfelől, hogy nem mozdulhatott. Most Padrone az egész krokodilust körülcövekelte s ugy lekötözte, mint a liliputiak Gullivert. Meg se tudott mozdulni.

Másnap aztán különböző növényekből és földből sárga festéket készitett és hozzálátott a krokodilus preparálásához. Valami huszszor végigfestette a vonalat s estére már készen volt vele. A katonák mind lementek megnézni s roppant mulattak Padrone munkáján.

– Hát a viz nem mossa le, mester? – kérdezte valaki csufondárosan.

– Bolond, olajfestékkel van az csinálva, egy év alatt ha lekopik.

Harmadnap elküldött egy kulit Szegumba, azzal az üzenettel, hogy megvan a szent állat, jőjjenek érte.

Szegum a viz mellett fekszik, vagy két órával feljebb, mint a mi erődünk. Négy pap jött le egy hatalmas dereglyén s egyuttal lerendeltek kétszáz embert, hogy majd visszafelé huzza a hajót, a viz sebes sodra és gyors folyása ellen.

A papok nem tudtak hova lenni örömükben, mikor a gyönyörü sárga állatot meglátták. Több izben leborultak és örömkönnyeket morzsoltak szét a szemükben.

– Ki találta meg?

Padrone előlépett.

– A föld szelleme, a vizek tündére és a levegő apja vigyázzon lépteidre, gyermekem. Az egyik óvjon, mikor a földön jársz, a másik ügyeljen rád, ha vizbe esel, a harmadik álljon melletted, mikor a levegőbe szállsz.

A tolmács leforditotta Padronénak a szónoklatot. Az olasz szerényen felelt:

– Az utóbbit tartsd meg magadnak, atyám; mert én csak akkor szállhatok a levegőben, ha felhuznak valami fára…

A legionisták röhögtek. Az olasz folytatta:

– Ellenben a száz aranyat máris szeretném látni.

– Öntsétek le a szent állatot néhány vödör vizzel, – szólt a pap, – nagyon el van tikkadva.

Tulajdonkép meg akarta próbálni, hogy nem megy-e le a festék. Padrone még több vizet öntetett az állatra, sőt egy rongygyal végig is dörzsölte, mire a pap rögtön átnyujtott neki száz darab szép aranyat.

– Fiam, te nagy szolgálatot tettél a mi vallásunknak, a taolingnak. Ha a szent állat nem kerül meg, elzüllöttünk volna. Szivesen látunk barátaiddal ünnepélyünkön, melyen a szent állatot meg fogjuk tisztitani a földi salaktól és ujra elhelyezzük aranyketrecébe.

Padrone bizalmatlanul pislogott.

– Ki biztosit?

– Ne félj, én a körmök szolgája és az arany ketrec őre, a ki a főpap után következem, itt maradok addig, amig ép bőrrel vissza nem jösz.

– Ez már más. Ki jön velem fiuk, mulatni Szegumba?

A katonáknak nem nagy kedvük volt, de én és Kertész mégis jelentkeztünk. A kapitány, értesülvén a dologról, eleresztett, de előbb a körmök szolgáját zár alá tette. Mindegyikünk egy jó hatlövetü revolvert rejtett a keblébe, Padrone azonkivül egy jól megtömött vászontarisznyát akasztott a nyakába; egyikünk se tudta, hogy mi van benne.

A papok jól megkötözték pikkelyes pátrónusukat, gerendákat dugtak alája, vagy harminc ember nekirugaszkodott s a hajóra vitte. Mi is ott foglaltunk helyet, s a kulik vad rivalgással huzni kezdték a bárkát fölfelé.

Valami három óráig tartott, mig Szegumba értünk. Miközben a krokodilust partra vitték, Kertész igy szólt:

– Fiuk, én már vén tonkingi katona vagyok, s megtanultam nem bizni ezekben a gazemberekben. Ha baj lesz, a folyam felé vonulunk vissza, s a hajóra menekülünk. Itt vannak az evezők, a csáklyák. Nézzétek csak, egy szál kötéllel van kikötve, azt elvágjuk a szuronynyal, egy védi a visszavonulást a többi belöki a hajót az árba…

– Bölcsen beszélsz, fiu, – felelt Padrone, – ugy lesz, ha baj lesz.

Esteledett s fáklyafénynél egy roppant öreg ember közeledett, fehérruhás emberektől körülvéve: a főpap. Körüljárta a krokodilt, megnézte.

– Ez kisebb, mint a szent állat. Mit szól hozzá az idegen? – és felénk fordul.

Padrone meghajolt.

– Én azt mondom, hogy nem állitom, hogy ez az a szent állat, mely a szegumi templomból megszökött; de hogy ez is szent állat, a vak is látja.

A főpap figyelmesen hallgatta s helyeslőleg biccentett. Aztán parancsolt valamit és intett. Az emberek rögtön tüzet raktak és egy vaskondért akasztottak fölibe, melyben valami barnás lé csakhamar forrni kezdett.

Meglöktem Padronét.

– Rosszat sejtek. Azzal a levessel a maga festékét akarják kipróbálni.

– Nem félek tőle, – sugott vissza az olasz, – azt ugyan semmiféle levessel le nem mossák.

Én azonban közöltem aggodalmamat Kertészszel, a ki erre egy önkénytelen mozdulattal revolvere agyára tette a kezét. A hajótól, mely már egészen sötétségben volt, mintegy harminc lépésre voltunk, egészen körülvégve taolingokkal.

– Két ugrás, – mormogá Kertész, észrevevén szemem irányát.

Ezalatt a főpap egy fehér kendőt a füstölgő barna lébe mártott s a krokodilhoz közeledve, a sárga hátát kezdte dörgölni. Padrone egészen közelhajolva nézte. Egyszerre csak nyugodtan fölemelkedik, s miközben a nép csak diadaltól sugárzó arcát látta, halkan közömbös hangon odaszólt hozzánk:

– Vonulj lassan a hajó felé. A festék lejön.

Hanyagul ódalogtunk a part felé. E pillanatban a főpap nézte a krokodil megdörgölt hátát, de nyilván nem látott jól, mert intett a fiataloknak, hogy jőjjenek közel és nézzék meg. Az egész nép odafigyelt és mi szerencsésen kivül jutottunk az emberi körön. Éppen futólépést indultunk a part felé, mikor a papok elorditották magukat:

– Árulás, gazság, csalás! Ez nem szent krokodilus! Ez festett krokodilus!

Óriás ugrással a hajón termettünk, csak Padrone guggolt le a sötétben, levette a tarisznyáját és meggyujtotta. A következő percben utánunk ugrott, a kötél már el volt vágva s egy lökéssel husz lépésre taszitottuk a bárkát.

Vérszomju orditással rohant le a partra a tömeg. De ekkor, éppen az orruk előtt, hatalmas robbanás hallatszott s békák, tüzkarikák, csillagok és napok kezdtek ugrálni, forogni, szikrázni a toalingok orra előtt. Mind rémülten hátráltak.

Padrone kacagott.

– Föláldoztam a tüzijátékot, melyet nektek julius 14-ikére készitettem, de látjátok, hogy szükség volt rá. Még utánunk usztak és elkampóztak volna a gazemberek. Előre, be a legsebesebb árba!

Egy óra mulva otthon voltunk, bajtársaink általános örömére.

AZ ÉGETT POFÁJÚ.

A folyammenti kis garnizon julius 14-ikének megünneplésére készült. Ezt a francia gyarmatok legtávolabbi zugaiban is megülik, a hol csak egy szál fehér ember van. Kezdődött a dolog azzal, hogy julius 12-ikén napiparancsban adták ki, hogy julius 14-ikén csak a fele helyőrségnek szabad berugni, a másik felére julius 15-én kerül a sor. A mi bölcs intézkedés volt, tekintettel arra, hogy ellenségtől voltunk körülvéve. (A szeszes italok élvezése különben teljesen el volt tiltva, mert a pálinkaivás nagyon fogékonynyá teszi az embereket a helyi betegségek iránt.) A kapitány mindjárt ki is számlálta azokat, a kik julius 14-ikén fognak a respublika tiszteletére a sárga földdel közelebbi érintkezésbe jutni. Julius 13-ikán este nagy kivilágitás volt, a fákat teleaggatták kinai lampionokkal, azután lampionos menettel vonultunk a kapitány háza elé és szerenádot adtunk. A mi hangszer volt, mind előszedtük, s pokoli dobolást és trombitálást vittünk véghez. Végül elénekeltük a _Marseillaise_-t. Azután a helyőrség fele megkezdte az ivást, mely célból 25 liter kincstári abszent osztatott ki. Ezt szürcsölgették vizzel föleresztve. De ez az éjszaka még nagyon csendes volt. Reggel hatkor fegyverbe állt az egész helyőrség, százharmincöt legionista és százhetven anami lövész s a kapitány szemlét tartott. Mikor a front előtt végiglovagolt apró kis ponniján, a zászlók meghajoltak, a dobok megperdültek, a trombiták megharsantak s mi tisztelegtünk. Nagy tömeg benszülött lakosság állt ott és gyönyörködött bennünk. Majd eldefiliroztunk a kapitány előtt s a hadnagyok és altisztek a kapitányhoz mentek, hol _vin d’honneur_ volt, vagyis a köztársaság elnökének tiszteletére egy pohár bort ittak, notandum, a betegek borából.

A légió ezalatt szétoszlott, hogy hozzáfogjon az ünnepi ebéd készitéséhez. Mi nyolcan voltunk egy házban, ezt hivják egy szekciónak. Az ilyen háznak se deszkaajtaja, se üvegablaka nincs, az ablakokon és ajtókon egyszerüen szunyogháló van, melylyel a moszkitók ellen védekezünk. Ágyunk négy magas bambuszrudra van kifeszitve. Itt tanyázunk, heverünk, alszunk, pipálunk, ha nincs semmi dolgunk. A földszintet állataink foglalják el. E nevezetes julius 14-ikén állatállományunk a következő volt: két egész pici, pár napos párducféle állat, melyet a benszülöttek pumnak neveznek, négy kutya és egy papagály. Ez utóbbival egy kis bajunk volt: én és Kertész erre a szóra tanitottuk _betyár_, a két orosz erre a köszönésre _blagadarju_, a többiek hol erre, hogy _filou_, hol erre, hogy _mörder_. A madár ugy oldotta meg a nemzetiségi kérdést, hogy egyiket se tanulta meg. Kisded elméje belezavarodott a különböző nyelvekbe. Most következett a szekció éléstára: tizenegy tyuk, két kakas, öt kacsa, két liba, valamennyit arcunk verejtékével loptuk a szomszéd falvakban. Hat tyuk, két liba és két kacsa esett áldozatul a nemzeti ünnepen, melyen mindenki segitett egy kicsit főzni a szakácsnak. Mondhatom, hogy Tannenberg német bajtársunk fényes ebédet főzött s mi pompásan lakmároztunk, utána pedig bor, pálinka mellett danolgattunk. Ebéd után az erőd udvarán volt versenyfutás, dijbirkózás, póznamászás, majd bál. Esti szürkületkor a garnizon kiszemelt fele holtrészeg volt, a szolgálatban levő másik fele pedig pityókos, mert azért lopva az is iddogált egy kicsit. Én már délután ötkor lefektettem Kertészt, Rosztovot és Wladimirt, magam pedig kint sétáltam, sőt mikor a sötétség teljesen beállt, egy részeg legényt fölváltottam az őrállomásán, csak ugy privát diligenciából, mert képtelen volt a puskát tartani. Bizony ha ez éjjel a fekete-zászlósok megrohannak, valószinüleg ellenállás nélkül másznak át palliszád-sorainkon.

Ez ünnep után pár nappal három fegyvertelen anami ember jelentkezett az erődben, s a kapitánynyal óhajtott beszélni. A kapitány egy félóráig értekezett velük a verandán, s csakhamar hire terjedt az érdekes dolognak: Luong-Tom-Hi, a fekete-zászlósok egyik leghirhedtebb vezére, találkát kér a kapitánytól. A kapitány azt üzente neki, hogy rendelkezésére áll, de a kelepcétől óvakodjék, mert pórul jár. Erre Luong-Tom-Hi a következő javaslatot tette:

Egy félóra járásnyira az erőd fölött, szegezzenek egy tutajt a folyam közepén a fenékhez. Ő a jobbpartról, a kapitány a balpartról, négy fegyvertelen ember által hajtott csónakon a tutajra megy, s ott megbeszélik a megbeszélendőket. Náluk se szabad fegyvernek lenni.

A kapitány elfogadta a föltételt, de a parti bokrokban hatvan legionista hasalt, ő maga pedig egy csinos, de kitünő amerikai revolvert csusztatott a zsebébe.

A derék vezérnek ugyanis irtóztató rossz hire volt. A franciáknak legfélelmesebb ellenségei közé tartozott. Ő maga óriási termetü és rettentő erejü ember volt, a ki vad kegyetlenségeket követett el, ugy a benszülöttek, mint az európaiak közt. Közönségesen _égett pofájunak_ hivták, mert az arcát valami puskarobbanás éktelenül elcsufitotta, feketévé és lyukacsossá tette. Ötszáz főnyi csapatjában vasfegyelmet tartott fönn s a franciák nem egyszer érezték sulyos ökölcsapásaikat.

Mit akarhat ez az ember? A tisztek szörnyen törték a fejüket rajta, de nem tudtak semmiben se megállapodni.

A találkozón én voltam egyike azoknak a katonáknak, a kik a csónakot a tutajhoz hajtották. Mondanom se kell, hogy fegyvereink, ágak alá rejtve, a csónak fenekén feküdtek.

Luong-Tom-Hi már a tutajon állt. Hosszu sárga selyemköntös omlott le óriási testéről, fején egy tányéralaku sapka volt, mellette egy szolga állt és napernyőt tartott föléje. Arcába néztem: a vér meghült bennem. A pokolból előbujt ördög nem lehet rútabb. Az arca össze-vissza volt tépve, ide-oda ráncigálva. Mintha karddal összeszabdálták volna s aztán az orvosok rosszul varrták össze: a szája szögletét az egyik füléhez, az orra hegyét a másik füléhez. Szinte keresni kellett, hogy hol van ezen a pofán a szem, a száj. A kapitány maga is meghökkent, mikor közeledtünk.

– Teringettét, miféle vadállat ez? – szólt félhalkan.

A tutajon két szék volt. Mikor a kapitány föllépett, a rút vezér udvariasan meghajtotta magát s az egyik székre mutatott. A mint a kapitány leült, ő is azonnal helyet foglalt. A szolga odaállt és mindkettőjük fölé tartotta a napernyőt. A tolmács meg tőlük öt lépésre guggolt.

– Te nem bizol bennem, vezér, – szólt a kinai.

– Miért mondod ezt?

– Látom, zsebedben revolvert hoztál.

A kapitány zavarba jött, kihuzta a revolvert zsebéből és csónakunkba dobta.

– Pedig ha nem bizol bennem, akkor hiába jöttünk össze. Mert akkor azt se fogod elhinni, a mit mondani fogok.

– Beszélj!

– Gaz módon bánnak velem. A mandarinok megdézsmálják a pénzemet, igy akármeddig verekszem, nem gazdagodhatom meg. Átállok hozzátok. Izenj a kormányzónak s hozd meg a feleletét.

– Nem fogja elhinni és nem is felel rá.

– El fogja hinni, ha megirod neki, hogy hat feleségemet és tizenhét gyermekemet biztositékul a kezetekbe adom?

– Igy már el.

– No hát, akkor ird meg. És tedd hozzá, hogy ötszázadmagammal állok be. Olyan ötszáz legénynyel, a ki fölér tizezer fehérrel. A kiken nem fog a betegség, mert itt születtek az ingoványban és itt nevelkedtek föl az erdőben. A kik ösmernek minden zugot és bokrot, várat, buvóhelyet, falut és mandarin-kéjlakot. A kik megeszik a hust és a kenyeret, de elélnek a fagyökéren is és poshadt sarat isznak rá és nem árt meg nekik. A kiket ti fényes nappal se láttok, de a kik titeket sötét éjjel is látnak, mikor, mint a kigyó, előörseitek közé kúsznak és lekanyaritják a fejüket.

– Jól van, vezér, még ma futárt küldök a kormányzóhoz; te meg add mellém egy biztos emberedet, a kivel üzenhessek neked, ha megjött a kormányzó felelete.

– Itt van a levelem a kormányzóhoz, ebben vannak a föltételeim. Addig pedig béke legyen köztünk, óvjanak az ég szellemei s a földi rossz manókat tipord össze, valahányszor lábadat lépésre emeled.

Ezzel mélyen meghajtották magukat egymás előtt s a találkozás véget ért.

Három hét mulva megtörtént az ujabb találkozás. Ezalatt a tonkini kormányzó Párissal is értekezett táviratilag s a tengerészeti minisztérium budgetjébe havi tizennyolcezer frankkal többet állitottak be. Ennyit kapott Luong-Tom-Hi (de 30.000-et kért).

Negyven fegyveres kiséretében jelent meg a második találkozás után egy héttel, hogy nejeit és gyermekeit nekünk átadja. De a galáns franciák az asszonyokat meghagyták neki s csak a gyerekeket szállitották el Bac-Ninhbe. A negyven ember öt nap alatt az erőd egyik sarkában remek ötszobás házat épitett gazdájának, s mikor ez készen volt, Luong-Tom-Hi megjelent ötszáz fegyveresével (marconább, fegyelmezettebb és jobb katonaságot sehol a világon nem láttam) és fölesküdött a francia zászlóra. A fegyvereseket egy nagy rakás asszony és gyerek követte s három nap alatt az erőd mellett egy uj falu keletkezett, boltokkal, kávéházakkal.

Uj katonáink épp annyi zsoldot kaptak, mint mi: öt napra egy frankot és hét sout. De ellenséges földön szabad rablás volt számukra biztositva. Hogy milyen nagy szolgálatot tettek ezek a franciáknak, majd elmondom. Most csak vasfegyelmük jellemzésére ennyit emlitek: egy napon riadót vertek s Luong-Tom-Hi egyik katonája ópium-részegség miatt nem jelent meg. A kinai szörny odament a házához s a boldogtalant álmában fejbelőtte.

A HINDU.

I.

Luong-Tom-Hi tehát, a kit népe az égett pofájunak hítt, ötszáz emberével beállt hozzánk, havi tizennyolcezer frank fizetésért.

Szaigonból is érkezett egy század _marsouin_ (tengerész-gyalogság), egy század zuáv, egy század légió, két darab Gatling-féle golyószóró, megfelelő legénységgel, mindehhez hozzávéve Luong-Tom-Hi fenegyerekeit, megpróbálhattuk a rebellisek legveszedelmesebb fészkének, Dü-Nam erődének a bevételét.

A főparancsnokságot Brisard őrnagy foglalta el, egy régi tonkini verekedő, a ki többször keresztül-kasul barangolta az országot, adott és kapott sebeket, sőt már a lázt és a kigyócsipéseket is kiheverte, szóval egészen aklimatizálódott.

Első dolga volt nagy haditanácsot hivni össze, mely elé azt a kérdést terjesztette, hogyan lehetne Dü-Nam várát minél kevesebb veszteséggel és minél hamarabb elfoglani. A haditanácsban résztvett Luong-Tom-Hi is, a kinek a tolmács minden szót leforditott.

A tisztek sokat himeztek-hámoztak ide-oda, csak Luong-Tom-Hi nem szólt egy szót se. A tanácskozás a szabadban történt, meglehetős hangos szóval, s minden szót hallottam én is, a ki az őrnagy lakása előtt álltam őrt.

– Te, Pál, – szólt Wladimir, a ki ott pipázgatott közel hozzám, egy oszlopnak támaszkodva, – ez az őrnagy vagy nagy szamár, vagy nagyon okos ember.

– Miért?

– Mit csap itt országos vásárt a haditerv megállapitásából? Hisz ezt holnap Dü-Nam is fogja tudni.

– Tán épp’ azért teszi.

– Ez az én föltevésem második része. Ezt csak Dü-Nam számára kovácsolják s titokban egy másikat fogunk végrehajtani, a mi nagyon meglepi majd a pirátákat.

– Ez a valószinü.

– Nézd, égett pofáju barátunk milyen megvető arccal néz körül. Ő is ostobának tartja a parancsnok eljárását.

A tanácskozás csakhamar véget ért. Ugy nagyjából megállapitottak egy közönséges haditervet: a zuávok innen, a légió eminnen, a tengerészek onnan fognak az erőd felé nyomulni. De mikor az őrnagy fölkelt, intett az égett pofájunak, a ki a tolmácsával követte. A parancsnok szobájába mentek, mely előtt álltam s igy a beszélgetés minden szavát hallottam.

Az őrnagy az óriás vállára tette kezét.

– Luong-Tom-Hi! Nagyon komor pofát vágtál a tanácskozás alatt. Megmondom, hogy mért. Azt gondoltad magadban: miféle szamár ez, a ki haditervét az egész helyőrség jelenlétében állapitja meg.

– Igazad van, parancsnok, hisz ha az uniformisod zsinórjai tudnák, még azokat is le kellene fejteni és a tüzbe dobni.

– Helyesen beszélsz, vén jaguár, de csalódol, ha azt hiszed, hogy mi a megállapitott haditerv szerint fogunk eljárni. Azt csak hadd fecsegjék el az árulók, az nekünk csak használhat. Az igazi tervet most fogjuk megállapitani, mi ketten.

Luong-Tom-Hi meglepetten kiáltott föl:

– Ember vagy a talpadon, vezér! Most értelek csak. Öröm veled dolgozni, vén kigyó. Nos, hát nekem van már egy jó tervem.

Sokáig beszélgettek. Végre áttértek a részletekre. Luong-Tom-Hi a zsákmánynak a felét és Dü-Nam asszonyait követelte. Az őrnagy beleegyezett, s ennek jeléül tenyereltek egymással. Ekkor Luong-Tom-Hi elővette revolverét s fölhuzza a sárkányát.

– Mit akarsz?

– A tolmácsot fejbelőni.

– Megbolondultál?

– Nem, mon commandant, de ő tudja a tervünket… s ha ez az ellentáborba átszivárog, mind ott veszünk a vállalatnál.

A fiatal kinai (a ki a francia konzulátuson tanulta meg a gallok nyelvét) ezt már az őrnagy lábai előtt fetrengve, könyörögve tolmácsolta.

– Én bizom benne, – szólt az őrnagy.

– Rosszul teszed.

– Bizom benne, de azért vigyázok rá. Hé, legionista!

Beléptem a szobába.

– Kiáltson ide egy káplárt.

Kiléptem a tornácra s lekiáltottam az udvarra:

– Caporal Marnier!

Az öreg Marnier csakhamar a szobában termett.

– Marnier, ezt a kinait egy üres kunyhóba helyezi, egy ember éjjel-nappal mellette lesz, töltött fegyverrel, s ha valaki a benszülöttek közül szóba áll vele, mind a kettő agyonlövendő: a tolmács is, meg a benszülött is.

Ezzel az intézkedéssel a rablóvezér is meg volt elégedve.

II.

Egy zivataros éjjel, mikor az orkán menydörgéssé erősülve tombolt az őserdőben, a légiót fölkeltették. Nem riadóval, egyenkint rázták föl és sorakoztatták az udvarban, még pedig cakkumpak. Abból is láttuk, hogy hosszabb utra megyünk, mert minden legény két skatulya amerikai huskonzervet kapott s még husz kulit raktak meg élelmiszerekkel.

A viharfáklyák lobogó fényénél Brisard őrnagy és az égett pofáju ellenőrizték az elindulást. A zuávok már egy órával előbb elindultak. Vezetőül kaptunk tiz embert Luong-Tom-Hi csapatjából. A légiót Cavalier kapitány, Le Breton és Coulmier hadnagyok vezették.

Mikor a kiosztás, fegyver- és töltényvizsgálat megtörtént, az őrnagy négyszöget formált, befelé forditott arccal s a közepére állva szólt: