Part 7

Mindent megértettem: Aristide Sylvain volt, a délfrancia főhadnagy, a ki bottal megütötte a káplárt. Ez se fog, szegény, többet a marseillei Cannebiêren fesziteni… A bandita, mellén a francia hadiéremmel, tenyerén Carnot kézszoritásával, elvitte a szép barna főt a mandarinhoz.

Igy rugott vissza bennünket Bu-Lam.

KATONAÉLET AZ ERDŐBEN.

Őszintén megvallom, hogy Kináról és Tonkinről soha semmiféle tudományos utleirást nem olvastam s csak annyit tudok róluk, a mennyit Afrikából jövet a hajón tanultam. Itt ugyanis volt egy derék tengerésztiszt, a ki hetenként kétszer előadást tartott az ázsiai francia gyarmatokról s lakosaikról s minden előadását azzal végezte: _Fiaim, vizet sohse igyatok és ne részegeskedjetek, különben az ördög elvisz benneteket._ Ezt aztán, de csakis ezt megjegyezte magának a legionista, de egyuttal hozzátette: Hát mi a menykőt fogunk inni azokban az istenverte országokban?

Azért emlitem csak tudatlanságomat, hogy ne vegyék rossz néven, ha valami földrajzi, álattani vagy növénytani badarságot követek el. Afelől nyugodtak lehetnek, hogy a mit láttam, azt hiven leirom.

Sylvainnek, a megölt dél-francia tisztnek helyét egy tengerészhadnagy foglalta el, a kinek a megszököttek helyett egy harmincfőnyi anamita csapatot bocsátottak a parancsa alá s mentünk tovább. A megölt Sylvaint telekovácsoltuk nehéz vassal, lepedőbe varrtuk s tengerészmódra a viz alá sülyesztettük. Egy sortüzzel bucsuztunk el tőle, s mikor a bugyborékoló vizbe meresztettem tekintetemet, magam is ugy éreztem, mintha a fejem átkozottul mozogna a törzsökén. Bár nem nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a bolond főt valaha visszavigyem Európába, a halálnak ez a neme mégis borzalommal töltött el.

Megérkeztünk Fu-Lang Tongba, hol száztizenöt legionista, köztük én és Wladimir, s harminc anami lövész, a megfelelő podgyászszal a partra szállt. A város tizenöt-husz házból s hét-nyolc templomból áll. Minket egy ilyen pajtaszerü templomba szállásoltak, melynek eresze majdnem a földig ér, de belül szép, faragott oszlopsorok diszitik. A templomok körül palliszádok vonultak. Ez már katonai munka. Alig helyezkedtünk el templomunkban s alig hagytuk el a hajót, a szakasz-szakácsok jelentik a parancsnoknak, hogy egy falat élelmiszerünk nincs. A kapitány nyugodtan utalt arra, hogy a garnizon tőszomszédságában egész csomó apró falu van, szerezzünk onnan. A katonák ezt parancsnak vették és elszéledtek. Egy óra mulva malaccal, libával, kácsával, tyukkal, nyers hussal megterhelve tértünk vissza. Marnier még egy hordó bort is guritott maga előtt. Igy aztán a szakácsok pompás ebédet készitettek, melyre feketekávé és rummal kevert forralt viz következett. Megjegyzendő, hogy az emlitett falvakat teljesen üresen találtuk, a lakosok elmenekültek előlünk.

Este korán lefeküdtünk, de már egy órakor talpon voltunk, hogy állomásunkra, Na-Namba masirozzunk. Harmincnégy kuli hozta a podgyászunkat, s én, Wladimir, Marnier, Schultz voltunk kirendelve, hogy vigyázzunk a teherhordókra. Parancsunk az volt, hogy a ki jobbra vagy balra kilép a libasorból, azt szó nélkül le kell lőni. Ezt a parancsot a vékonydongáju, gyenge anamita legények is tudták s iszonyu ijedt tekintetet vetettek puskáink felé.

A mint a hajnal első derengése föltetszett az égen, egy gyaloguton nekivágtunk az őserdőnek, telepakkolt borjuval és százhatvan patronnal. A mint a nap fölkelt, rögtön tikkasztó lett a meleg. Nagy bámulatomra a legnagyobb gonddal ápolt földek, kukorica, ricinusz, tök, saláta, burgonya közt vitt el utunk. Tizenkét órára egy lakóitól elhagyott faluba értünk, hol azonnal ingre vetkőztünk, mert ruhánk facsaró viz volt. Itt, az alacsony bambuszkunyhókban megpihentünk. A falu környéke csupa rizsföld volt, mely, mint mindenütt, itt is folyton viz alatt áll. Ezenfelül büzhödt mocsarak környékezik a falut. A legszomjasabb ember is undorodva fordul el ettől a mocsárviztől, de ha akart volna se ihatott volna belőle, mert a parancsnok fegyveres őröket állitott melléje. A ronda vizet előbb megforraltuk s aztán teát főztünk belőle. De még igy is émelyitő volt s bizony nem egy könnyelmü ember, a kit a szomjuság gyötört, lopott egy csajka vizet a mocsárból.

Másnap reggelig pihenve, ujra utra keltünk, s délelőtt Na-Namba érkeztünk, mely hosszabb időre állomáshelyünkül volt kitüzve. Na-Nam erőd kis dombra van épitve, a domboldalon kisebb kaszárnyaépületek, sárból és bambuszból, a csucson a _fellegvár_, mely büszke cim azt jelenti, hogy a dombtető földdel megtöltött kosarakkal van körülsáncolva, s a kosarak tetejéről két revolverágyu néz alá a völgybe. Minket a domboldalon levő házikókba szállásoltak, az _első emeleten_ (a hogy a dombcsucsot nevezték) tengerészek voltak. Bármilyen primitivnek tetszett előttem az egész védelmi berendezés, tény, hogy a pirátok ellen pompás oltalmat nyujt s a legváratlanabb éjjeli rohammal se tudták eddig bevenni.

A régebben ott tanyázó s szolgálatban nem levő legionisták élénk hurrával fogadtak bennünket és sapkájukat nehányszor a levegőbe dobálták, mikor vidám trombitaszóval a tágas, elkeritett helyre bevonultunk. Alig hogy fegyvereinket elhelyeztük a kijelölt házban, kisiettünk körülnézni és ismerkedni. Akkor láttuk csak, hogy ezek a régiek minő sárgászöld szinüek, beesett arccal, lesoványodott testtel, meggörbedt tartással. Engem legelőször egy fiatal, tejfölös száju suhanc szólitott meg ezzel:

– Nincs az urak közt osztrák?

– Van, kettő, – feleltem, – ön talán osztrák?

– Nem, magyar vagyok.

– Akkor honfitársak vagyunk, – mondám magyarul.

– Igazán? – kiáltott ő is magyarul, s mind a két kezét elém tartotta, – ezt a szerencsét nem is mertem remélni. Kicsoda, ha szabad tudnom?

– Galambos Pál, Budapestről.

A fiatalember erre egy Magyarországon kitünően hangzó régi nemesi nevet mondott. Én azonban csak Kertésznek fogom őt hivni. Bámulva néztem rá.

– Ön bámul, ugy-e? Hja uram, ön egy haszontalan, szüleinek sok bánatot okozott boldogtalan fiut lát maga előtt, a ki önmagát az idegen légióba számüzte, hogy kijárja a szenvedések iskoláját.

– S mióta legionista?

– Egy évig szolgáltam Afrikában és egy éve vagyok Tonkinben. Istenem, de jól esik magyarul beszélni. Két év óta nem volt részem benne. Azért kérdezősködtem az osztrákok után, mert velük tartjuk a kompatriótaságot.

– Hej, Pál! – kiáltott Wladimir.

– Mi az?

– Gyere csak ide.

– Jőjjön, Kertész ur, bemutatom egy kebelbarátomnak.

Wladimir is egy oroszt fedezett föl, s azzal akart megismertetni. Néhány perc mulva a két orosz és a két magyar a kantinban ült, párolgó tea mellett.

Wladimir barátja, Rosztov, magas termetü, nagyszakállu, harmincöt-negyven éves férfi volt, a kinek mellét már hadiérem diszitette s őrmesteri rangot viselt. Tőle tudtuk meg, hogy itt körülöttünk az erdő hemzseg a fekete-zászlós banditáktól, kiknek vezérét Dü-Namnak hivják. Dü-Nam külömben kedélyes fickó, csak minden harmadnap szokott támadni s a közbeeső napokon fegyverszünet van, mely alatt a mi komandánsunkkal levelet szokott váltani.

– Hogyan?

Rosztov fölvitt a dombra s észak felé mutatott.

– Nézzetek ebbe az irányba, ugy-e két dombot láttok?

– Igen.

– Nos, az innenső a postaállomás, a tulsó pedig Dü-Namnak a vára. Ha mi Dü-Namnak izenni akarunk, vörös zászlót tüzünk a középső dombra, azt ő meglátja, odaküld és a zászló alatt találja az üzenő levelet, melyre hasonló módon felel.

– De ha ilyen közel van a rablóvezér vára, miért nem pörköltétek ki? – szólt Vladimir.

Rosztov nevetett.

– Látszik, hogy regruta vagy Tonkinben. Először az a vár csak igy torony iránt látszik közelnek. Másodszor veszett mocsarak közt van, melyekben mind bent vesznénk. Harmadszor, ha oda tudnánk vergődni, egészen alája, ott semmit se látnánk belőle, mert ötszörös élő bambuszsövény veszi körül. Negyedszer, ha ezen is áthatolunk, az egész banditahadat elnyeli a föld, mert a várból több kilométer hosszu alagut vezet ki, valahová az erdőbe. Ötödször…

– Elég! – nevetett Wladimir, – ennyi argumentum előtt meg kell hajolnom.

– Rosztov őrmester! – hangzott lent az udvarban.

Egy káplár kereste az oroszt és jelentette neki, hogy a kapitány hivatja. Rosztov elsietett. Ugy tiz perc mulva ujra megjelent az udvaron, kezében vörös zászlóval.

– Postát viszek Dü-Namnak. Van kedvetek velem jönni?

– Van.

– Semmi teher, puska, husz patron, szurony.

Fegyvereinkért siettünk. Mikor ujra az udvarra léptünk, egy szakasz legionista éppen sorakozott. A marskolon ilyen volt: elől két anami lövész, utána Kertész, Wladimir és én, mögöttünk Rosztov, azután a szakasz. Oldalt harminc-negyven lépésnyire anamiták biztositották az oszlopot. A fegyverét mindenki lövésre készen tartotta. Nekem ugy tetszett, mintha több izben árnyalakok ugrottak volna föl a magas füből és tüntek volna el a sürüben.

Rosztov mögöttünk menve, elbeszélte, hogy miről van szó.

A kapitány az elfogott rablókat egyszerüen főbe szokta lövetni. De vette észre, hogy ez nem hat. A fanatikusok ezt dicső, katonai halálnak tekintik, dacosan szemébe néznek, s a halálbüntetésnek ez a neme a benszülöttekre nézve nem szolgál elrettentő például. Elhatározta tehát, hogy ezentul ő is nyakaztat. Ezt már a benszülöttek becstelen és rémitő halálnak tekintik. De hogy nyakaztasson, ahhoz hóhér kell. Neki nincs, ellenben Dü-Namnak van tiz. A levélben tehát ajánlatot tesz, hogy adjon el neki egy hóhért, kap érte tiz aranyat.

A tiz arany egy kis tubákos pikszisbe helyezve ott is volt Rosztov zsebében. Mondhatom, hogy nagyon kiváncsi voltam ennek a kis kelet-ázsiai tranzakciónak a sikerére.

Egy óra alatt ott voltunk a középső dombon, a rajta álló póznára fölkötöttük a vörös zászlót, s két kő közt kivájt üregben elhelyeztük a pénzt és a levelet. Aztán visszavonultunk egészen az erődig. Utközben tréfásan kifejtettem Rosztovnak, hogy Dü-Nam urat meg kéne tanitani az optikai telegráfra, a mivel nagyon meg volna könnyitve az érintkezés. Ő egész komolyan azt felelte rá, hogy majd megmondja a kapitánynak.

Mire visszajutottunk az erődbe, a vörös zászló már nem lengett a póznán, jeléül annak, hogy Dü-Nam a levelet átvette.

Nem telt bele egy óra, a vörös zászló ujra megjelent a szokott helyén. Rosztov, mi és a szakasz ujra elindultunk. A dombon egy hatalmas kinai feküdt, kezén-lábán erősen megkötözve. Ugy látszik a maga jószántából nem akart a szolgálatunkba állni, azért Dü-Nam jónak látta megkötöztetni. Mellette egy kétélü, széles bárd hevert a füben.

Mi persze rögtön elmetszettük a köteleit, közrefogtuk és erődünkbe vittük, nem feledkezvén meg a vörös zászlóról és Dü-Nam leveléről se.

Otthon a kapitány verandája elé állitottuk a néma fickót, s a kapitány, kinai tolmácsa segitségével, azonnal kikérdezte.

– Azért kötöztek meg, mert nem akartál jönni?

– Azért uram.

– És miért nem akartál jönni? Azt hitted, bántódásod lesz itt?

– Nem itt. Ott!

És Dü-Nam erődje felé mutatott.

– Hogyan, ott?

– Tudd meg, uram, hogy Dü-Nam azt mondta: Eladtalak a francia parancsnoknak, de ezentul ugy bánunk veled, mintha francia volnál, vigyázz, hogy a körmeink közé ne kerülj. Erre én könyörögtem, hogy hadd maradjak vele, de ő eltaszitott.

– Ne félj, a francia nagy és hatalmas nemzet, a mi fegyvereink olyanok, mint az ég villámai és jaj annak, a ki hozzád mer nyulni.

– Köszönöm uram, ti vitézek és erősek vagytok; de az ő barátjuk az erdők sürüje, az éj sötétje, a mocsár, a bozót, a hegység minden rejteke s láthatatlanul hozzák rátok a halált. Csusznak mint a kigyó, leselkednek mint a tigris. Vigyázzatok, vigyázzatok!

Mondhatom, borsódzott a hátam, mikor a tolmács ezeket a szavakat leforditotta. A kapitány fölkelt.

– Munkára! Hol vannak a foglyok?

– Ma nem, – felelt a hóhér tompán.

– Miért?

– Mert ma halt meg a feleségem. Dü-Nam előttem ölette meg, hogy könnyebben elszakadjak onnan. Még vérét se itta be a föld.

Sárga, csontos, buta arcán mintha meghatottság látszott volna. Szemei gyorsan pislogtak.

Egyszerre fölvetette a fejét.

– Melyik az én házam?

Megmutattuk neki.

Vállára vette széles, villogó bárdját s lehajtott fejjel, szó nélkül elballagott. A durva katonák csoportja meghatott csendben bámult utána.

A HÓHÉR ESKÜVŐJE.

A hóhér, egy izmos, hosszu kinai fickó, elfoglalta az erődben a neki kijelölt házat, de nagyon csalódnak önök, ha azt hiszik, hogy valami rettentően komor férfiu volt, a ki mindig a bakót adta. Sőt a köznapi életbe is azonnal beletalálta magát, a mennyiben a kommandáns háza körül inasi teendőket végzett s egész passzióval pucolta az egyenruha gombjait s a kapitány cipőit. Olyan volt, mint egy kuvasz. De ha a kapitány foglyokat hallgatott ki, akkor emberevő ábrázattal ott állt mögötte, széles, fényes pallosát nyugtatva vállán, s ha a kapitánynyal rukkoltunk ki, akkor is fogta a bárdját s elfoglalta helyét a kapitány mögött.

Másnap mindjárt nyilt alkalma ügyességét bemutatni.

Két bandita volt az erőd börtönében, ezeket hozták elő. A két fekete fickó egész kihivóan lépett a kapitány elé, de egyszerre megrogytak és összetörtek, mikor házából kilépett s hivatalos helyét elfoglalta Lan-Csu, bárdját néhányszor megsuhogtatva a levegőben.

Hanem azért nem vallottak semmit. A kapitány különösen Dü-Nam erődjének titkait, hozzáférhető részeit kutatta, de erre vonatkozólag éppen semmit nem tudtak mondani. Mi katonák köröskörül feszült figyelemmel követtük a tárgyalás menetét.

A kapitány intett Lan-Csunak, ez kimért léptekkel a banditákhoz ment, a kik ezalatt egy csomóba csavarták a copfjukat, ledobták a felsőruhájukat, letérdeltek, előre nyujtották a nyakukat és behunyták a szemüket.

Lan-Csu közéjük állt s onnan még egyszer a kapitányra nézett.

– Vallani fogtok? – kiáltott a kapitány.

Nem jött rá felelet.

– Allez! – szólt a kapitány.

Lan-Csu körülnézett. Végighuzta szemei előtt a bárdot, mintha élét vizsgálná. Majd a körmével próbálta meg. Aztán egyet villant a bárd s a jobboldali bandita feje lehullott. Nyakából két sugárban magasra szökelt a vér. A fej előre gurult, a test azonban hanyatt vágta magát, mintha a sujtás percében az életösztön ellenlökést adott volna. Éreztem, hogy rosszul kezdek lenni s elfordultam. A legionisták azonban vad gyönyörüséggel nézték, az anamiták pedig, nemcsak a tirailleurök, hanem a falubeli asszonyok és gyerekek is, ujongtak és tapsoltak. Ez olyanféle mulatság lehet nekik, mint az európaiaknak a térzene.

Bizonyos távolságra elvonultam a csoporttól s mikor visszanéztem, Lan-Csu már a két vértől csepegő fejet a külső palliszádokból kiálló karóra tüzni vitte. Azután más ruhát vett föl, pallosát gondosan megtörülgette, megköszörülte, olajjal bekente s ment a kapitány csizmáit fényesiteni.

Kertész mondta később, hogy mégis csak furcsa érzést kelt az emberben, mikor a kapitány _kutyamosója_ ilyen kábitó ügyességgel ütögeti le embertársainak a fejét. Megjegyzem még azt is, hogy a gazember _félkézzel_ csapott!

Egy napon magas bambusznád ágyamon hevertem és néztem a legénység majmainak birkozását (minden harmadik legionistának volt egy szelid, ügyes majma), mikor belép Wladimir.

– Te, a hóhérunk nősül és engem kért föl tanunak. Gyere másodiknak.

Azonnal leugrottam az ágyról. Vőfély leszek egy tonkingi esküvőn! Ezt is kevés ember mondhatja el magáról.

Kint várt ránk Lan-Csu.

– Puskát hozni! – szólt.

– Puskát, lakodalomra?

– Hadd el, – szólt Wladimir, – nem ösmerjük a helyi szokásokat.

– Aztán a kapitány tudtával történik mindez?

– Természetes. Sőt a kapitány azt rendelte, hogy teljesitsük minden kivánságát.

Mikor a puska a vállunkon volt, Lan-Csu is vette a pallosát s együtt a körülbelül száz lépésnyire fekvő, nyájas képü laota falu felé irányitottuk lépteinket. A kistermetü, barátságos képü, zengzetes hangu asszonyok és leányok édességeket, zöldlevelü teát, sum-sumot kinálgatva hemzsegtek körülöttünk, s mi hárman valósággal Gullivereknek tüntünk föl, a mint a liliputiak közt sétáltunk. Vajjon melyik lehet a Lan-Csu menyasszonya? A fickó vizsga szemekkel tekintett körül s akkor jöttem rá, nagy bámulatomra, hogy még csak most választ. Egy elragadó kis baba, én tizenkét-tizenhárom évesnek néztem, tipegett folyton előttünk és dallamos hangján kinált valami befőttet. Egyszerre csak Lan-Csu megfogja és szól:

– Ez jó lesz.

A kicsike nagyot sikoltott.

– Ösmered? – kérdé Rosztov, a ki fegyvertelenül követett bennünket.

– Nem én, de tetszik nekem.

A leány halálsápadt lett és kétségbeesetten sikoltozott. Megértette, miről van szó. Ki akarta magát tépni, de a kinai erősen fogta. A nép tágult mellőlünk, de nagy körben körülfogott és mig az asszonyok visitoztak, a férfiak kiabáltak.

Most kezdtem érteni, hogy miért kell a Lan-Csu lakodalmához puska?

Egyszerre csak egy öreg ember és egy fiatal ember rohantak a körbe, az utóbbi három kis cigányporontyot öntött elénk az öléből. A helyzet tisztázódott. Az öreg ember az apja, a fiatalember a férje, a három poronty a gyereke volt Lan-Csu kiszemelt arájának. A kinai óriás elé térdeltek és szivrehatóan könyörögtek neki, hogy ne vigye el tőlük a napfényt, az üditő forrásvizet, az áldott árnyékot, egyszóval mindnyájuk gondviselőjét, az asszonyt. Lan-Csu széles pofáján, a mint a gyerekeket meglátta, széles vigyorgás jelent meg. A három gyerek csak fokozta előtte az asszony becsét. Hisz igy mindjárt kész családi életet kap, nem is kell rá várakozni; az apróság kedves csicsergése azonnal be fogja tölteni puszta hajlékát. Aztán az ügyet a következő sorrendben intézte el:

Először is fölrugta a laota férjet, a ki vagy három ölnyire gurult s ott mint egy beteg pávián nyöszörögve összeesett. Majd négykézláb mászva, félig hason csuszva a tömeg közé menekült. Most lehajolt és az apjának két aranyat adott a lányáért (mert a férj jogát az erősebb ember megsemmisitheti, de az apa jogát a legerősebb ember is köteles respektálni, mert azt a vadak is tudják, hogy az apa jogát a természet törvénye állapitja meg) s megparancsolta az öregnek, hogy a gyerekeket vigye az erődbe, a mit az habozás nélkül meg is tett.

Ekkor körülnézett, balkarján a remegő kis asszonynyal és kiáltá:

– A pap jöjjön ide!

A már ekkor lecsillapult néptömegből egy ősz férfiu, a laoták papja lépett ki.

– A templomba megyünk.

S nekünk is intett, hogy kövessük. Vladimir és én puskával s még egypár kiváncsi legionárius, köztük Rosztov és Kertész fegyvertelenül, mentünk utána.

– Meglesz az esküvő? – kérdém Kertészt.

– Nem hiszem; a kinai csak a laota nőt fogja kényszeriteni, hogy örök hüséget fogadjon neki. Ő nem tesz fogadást idegen bálvány előtt.

A templom olyan volt, mint mindazok, melyeket eddig láttam. Kivül száraz szalmateteje majdnem a földig ért, de belül elég tágas és magas volt. Közepén egy undok bálvány ült, nagy üvegszemekkel, óriási nagy szájjal, mögötte papok álltak. Ez elé az alak elé lépett az uj pár. Vladimir és én nagy félkört irtunk le szuronyunkkal, mire az utánunk tódult néptömeg tisztességes távolba huzódott.

A szertartás azon kezdődött, hogy a hóhér egy aranyat dobott a bálvány szájába, mire az olyan jóizü röfögést hallatott, mint egy jóllakott disznó. Az ezután következőkre már zavarosan emlékszem, de emlékezni fogok, a mig csak élek… Alig kezdtek a papok valami kardalba és táncba, egyszerre csak valami villanás cikázik végig fejünk felett, a szalmatető égő foszlányokban kezd a fejünkre hullani és sürü füst támad.

– Felgyujtották a templomot! – kiáltott Wladimir.

– A kapuhoz! – kiáltott Kertész.

A laoták már ekkor orditva, jajgatva futottak az egyetlen kijáráshoz.

Ott megtorlódtak és egymást tiporták. Se be, se ki. Némelyek, a papok is, mint az őrültek rohantak föl s alá, eltakarva a szemüket. Mások előttünk fetrengve könyörögtek, hogy mentsük meg őket. Én félig elvakulva kapkodtam levegő után.

Rosztov lélekjelenléte tért vissza leghamarább.

– Légió! Vigyázz! – üvöltött mennydörgő hangon, – ragadjátok fel a bálványt, törjük ki vele a falat!

– Hurrá – kiáltott a legénység, s a jajgató papokat félretaszigálva, a hét vagy nyolc legionista egy pillanat alatt lekapta trónjáról az undok állatot.

– Légió! Erre! – mennydörgött másodszor Rosztov hangja.

A fal mellett álltunk, lihegve, félig vakon, félig megfulladva a füsttől.

– Emeld! – orditott Rosztov, – rajta!

Irtóztató dühvel lóditottuk a falnak a bálványt. Tompa zuhanás hallatszott.

– A fal kidőlt. El ne ereszd a bálványt! Előre, indulj!

Ledöntöttük a falat, nagy kaput ütöttünk az égő tetőn s kint voltunk a szabadban, az Isten napfényes, szabad ege alatt. Mintha a pokolból tértem volna vissza.

– Dobjátok el az öreget. A ki ég, hamar hemperegjen egyet a mocsárban, – hallatszott ujra Rosztov szava.

Elhemperitettük a bálványt, melyet addig mind görcsösen szorongattunk a kezünkben.

A mint egy jó nagy lélekzetet vettünk, sietve körülnéztük magunkat. Csak a szakállunk, bajuszunk, ruhánk pörkölődött meg kissé, de komolyabb bajunk nem történt.

Utánunk tört ki vad rivalgással a hóhér, fogai közt a pallossal, két karjában az asszonynyal. Mindkettőjük könnyü ruhája lobogva égett. A hóhér egyenesen a mocsárhoz futott, beledobta az asszonyt s utána maga is belehempergőzött. A papok is s egy csomó laota a mi kapunkon tört ki s mind a mocsárba futott megfürödni.

Egyszerre csak egy roppanás hallatszott s a templom összedőlt. Vagy husz laota ott veszett a főkapunál. Segiteni senkin se lehetett, hisz az itt elbeszélt dolog körülbelül három perc alatt folyt le.

Az egész légió, a tisztek is ott álltak már s elbeszéltük nekik az eseményeket.

– Micsoda kaland, micsoda kaland! – mormogá Kertész.

Ránéztem. Halálsápadt volt.

– Te fiu, én is olyan vértelen vagyok, mint te? Hisz iszonyat rád nézni.

– Vigasztalódjál, pajtás, te is olyan vagy, mint a fehérre meszelt fal.

– Te, ha mi ezt egyszer a Szikszayban, vagy a Hangliban elbeszéljük, mindenki hazug embereknek fog bennünket tartani.

Kertész szomoruan mosolygott.

– Szerencsére sohse leszünk abban a helyzetben, hogy a kalandjainkról otthon meséljünk. Nézd ezt a csomó embert itt körülöttünk: öt nem fogja ezek közül Európát meglátni.

E pillanatban egy rémalak jelent meg előttünk. A hóhér volt, tele sárral, cafatokkal, égésekkel, ölében hozta az asszonyt.

– Parancsnok! Az asszony meghalt. Nekem pedig a félszemem kiégett.

A borzadály moraja futott át a tömegen. Lubin ezredorvos előlépett. A kinai folytatta:

– Engedd meg, hogy ezt az asszonyt, a kit nagyon megszerettem, mikor a nyakamba kapaszkodott és gyönge életének utolsó szavait fülembe lehelte, az erdőbe vigyem és eltemessem.

– Menj! De előbb az orvos beköti sebeidet.

– Nem. Majd szedek rájuk magam gyógyitó füveket.

Azzal megfordult, s ölében az asszonynyal, fogai közt a pallosával, elballagott az erdőbe.

A SZENT KROKODILUS.

A templomégés után életünk sokáig minden esemény nélkül folydogált. A helyőrség nagyon elbetegesedett, s azért egy folyammenti erődbe helyeztek át, melyet valamivel egészségesebb helynek mondottak. A lappangó lázak azonban itt is gyötörték a legénységet s rövid idő alatt csontvázzá soványodva, mint a kisértetek ődöngtünk ide-oda s ziháló mellel szivtuk be a mocsarak kigőzölgését. Néha oly általános eltespedés vett rajtunk erőt, hogy ötven lázadó elég lett volna ahhoz, hogy ellentállás nélkül kardélre hányjon bennünket.

A rendes szolgálat az volt, hogy minden harmadnap negyven legionista a viz mellett lement tizenhét kilométernyire, s ott megvárta a legközelebbi katonai állomás détachementját, mely a postát, orvosságot, élelmiszereket és parancsokat hozta. Ezen az uton voltunk mi összeköttetésben a civilizált világgal. Ilyenkor egy csomó kulit is vittünk magunkkal, hogy legyen, a ki az átveendő holmit vigye.