Part 6

– Próbált embernek nem nehéz. Ceutában gályarab voltam, s onnan ily alaguton szöktem meg. Mióta itt vagyok, hat kilóval hiztam, mert pompásan élek… és okosan… csak annyit eszem, hogy észre ne vegyék a hiányt. Csak az a bajom, hogy a mult héten a két szomszédom, két akasztófára való spanyol észrevette, hogy éjjel az ágy alá bujok és eltünök. Rám lestek és rám rontottak… Most már őket is élelmeznem kell… Ugy látszik, a sergent-fourrier, meg a sergent-major, a kik onnan a szakácsnak kiadnak, maguk is lopnak, mert különben a mi nyomainkat észrevennék.

– Hát miért árulja el mindezt nekem?

– Miért? Ön ugy se osztozkodik a lopott holmin, azt tudom. Aztán meg, ha csakugyan a kiéheztetésünkhöz fognak, akkor, ha önnek tetszik, áthordhatjuk az egész kamarát ide.

– Helyes. Egyelőre ne szóljon senkinek. Majd, ha ugy fordul a dolog, figyelmeztetem Wladimirt.

– Helyes. Csak azt akartam elérni. Most már egy becsületes ember is tud a dologról, nemcsak az a két spanyol gézenguz.

Reggel, a mikor a _distributiont_ (élelemkiosztás) fujták, a legionisták sovár szemmel nézték a konyha körül sürgő bajtársaikat, kezükben a párolgó csajkával. Morogva rágódtak a karaj kenyeren és itták hozzá a vizet.

– Tetszik egy kis sajt? – sugta Marnier.

– Köszönöm, nem eszem.

Éreztem, hogy a sajtevés bajtársaim cserbenhagyásával volna egyenlő. Nem akarok különb kosztot, mint az övék.

Délfelé nagy bámulattal látjuk, hogy a kiküldött spáhik visszatérnek, s közöttük egy staféta lovagol, öt afrikai lovas-vadász kiséretében.

Mi történt?

A staféta, egy chasseur-tiszt, a kapitány házába ment. Egy negyedóra mulva látjuk, hogy egy fiatal hadnagyunk sietve közeledik felénk.

– Hej, legionisták, ott van Wladimir?

– Itt vagyok, hadnagy ur.

– Parancs jött a tengerészeti minisztériumtól, a légió azonnal megy Szidi-bel-Abbeszbe, onnan Oránba és onnan Tonkinbe…

– Tonkin? Tonkinbe megyünk?… Halljátok, fiuk… Ázsiába megyünk…

Egy legionista a levegőbe dobta a sapkáját.

– Hurrá, Tonkin!

– Hurrá, hurrá! – kiáltott a sereg, mely e percben már zsufolásig megtöltötte a háztetőt.

– Mi történt Tonkinben? – kérdém a hadnagyot.

– Lázadás… Háboruba megyünk…

– Vive la guerre! Éljen a háboru!

Mikor a zaj lecsillapult, Wladimir szólalt meg:

– De hadnagy ur, előbb talán el kellene intézni ügyünket a kapitánynyal.

– Törődik is veletek a kapitány… áthelyezték a tengerész-gyalogosokhoz, a hol azelőtt szolgált s azonfelül a legutóbbi hadjáratért becsületrendet kapott.

– Nem akar bosszut állni?

– Eszeágában sincs. Azt mondta, mit okoskodjék tovább veletek, ugy is ott vesztek mind Tonkinben.

– Becsületszavára?

– Becsületszavamra. Ha legkisebb bajotok történik, én állok a lázadás élére.

– Hurrá, éljen a hadnagy!

Igy ért véget szerencsésen a lázadás. A kapitány még az este ott hagyott bennünket s a chasseurökkel Szidi-ben-Abbeszba utazott. Mi pedig bucsulakomát csaptunk, dupla adag rummal… A mi azonban a két spanyolnak nem volt elég, mert egy hordó rumot loptak az alaguton át, s azt egy félóra alatt többedmagukkal megitták… A miből óriási verekedés lett, az egész garnizonnak bele kellett avatkoznia. De már későn volt… a két spanyol agyon volt verve. Azt hiszem, Marnier keze benne volt, mert a vén közkatonában volt bizonyos zsivány becsületérzés s komisz dolognak tartotta akkor is lopni, mikor ugy is jól ment a sorsuk.

Jegyzőkönyvet vettek föl az esetről, s meginditották a vizsgálatot. Máig sincs befejezve. Egész szolgálatom alatt ilyen ügyekben egyetlen komoly vizsgálatot se láttam. Ki törődött ennek a nagy csürhe kalandornak az életével?

… Tán csak nekem jutott az eszembe, mikor a két olaj-barna fiut véresen kiteritve láttam, két granadai vagy barcellonai öregasszony, a kik mától kezdve hiába várják haza a kedves fiukat.

TONKIN FELÉ.

Hajnalban utrakeltünk Szidi-Bel-Abbesz felé, homoksivatagon, kaktuszokkal benőtt földeken és sziklás, kemény talaju vidékeken keresztül. Leirtam már ezt az afrikai marsot, nem akarok ujra rátérni, de azt mondhatom, hogy volt mit cipelnünk. Mindegyikünk hátán egy óriási, fekete vitorlavászon-borju, tele a holmikkal, minden második ember egy összegöngyölitett sátrat visz, a kinek nincs sátra, az viszi a főzőkészüléket. A sátor és borju negyvenkét kiló. Ehhez jön a Lebel-fegyver, magazinjában nyolc patronnal, négy és fél kiló, azonkivül még kilencven töltény. Ha hozzá veszem a kétliteres kulacsot, melyet reggel mindig megtöltöttünk vizzel (ebből főztünk levest, kávét, ittunk és mosdottunk), hát beláthatják, hogy a szegény legionárus ugyancsak görnyedt a hosszu mars alatt, – néha ötvenkét kilométert is tettünk egy nap alatt.

Szidi-Bel-Abbesz egy közönséges arabs város, melynek már vasuti állomása is van. Ha csak szabad időm volt, az állomásra mentem s bámultam a vonatok jövését-menését. Rosszul fejeztem ki magamat. Nem bámultam, valósággal élveztem, mert abba az édes illuzióba ringattam magamat, hogy Európában vagyok. Különben pedig a városon kivül, rozoga barakkokban laktunk, melyeken keresztülfujt a szél és beesett az eső. De ez még hagyján. Karácsony felé közeledtünk s gyakran dühöngött a bóra, a mely lehütötte a hőmérsékletet s havat hozott. A barakktábor körül kiállitott őrök sokszor dermedten rogytak össze s a patrol hordta be őket a helyükre.

Mondanom se kell, hogy én és Vladimir boldogok voltunk a hó láttára. Orosz és magyar hazánk jutott eszünkbe, a csengő szánok, a vadászatok, a korcsolyázás. S karácsony este egy kis fát gyujtottunk a barakkban, nagy bámulatára elvadult társainknak, a kik bizonyára azt se tudták, hogy micsoda ünnep van ma. Vladimir egy kis Szűz Máriás amulettel lepett meg, én pedig őt egy csinos fapipával, melybe belefaragtam a nevét. Sőt Marniernek, a vén belgának is vettünk közös erővel két pakli dohányt s egy üveg pálinkát.

Éjfélkor pedig elmentünk a dominikánusok kis templomába misére. Társaink, a kik nem voltak szolgálatban, az abszinttől félig ittasan hevertek, vagy daloltak a barakkokban. Dupla porció abszint: ez jelentette náluk az ünnepet.

A légió rakoncátlan legényei és az arab lakosság közt folytonosak voltak a surlódások. Uj év előtt az ezredes parancsba adta, hogy elvárja, hogy az esztendő első napján a légió tisztességesen viseli magát. Nagy oka volt erre az ezredesnek, mert az ujévet a légió rendkivüli kihágásokra szokta felhasználni. Ugy volt most is. Életveszélyes volt e napon Szidi-Bel-Abbesz utcáin mutatkozni. A légió részeg katonái bajonettel hadonászva tántorogtak ide-oda és mindenkit inzultáltak. Ebből nagy verekedések támadtak, s estig hét arabot és két spanyolt öltek meg. Az arabokról jegyzőkönyvet vesznek fel, s ezzel az ügy el van intézve, a spanyolok dolgában egy kis vizsgálat is volt, de a vége mégis csak jegyzőkönyv, melyből kiderül, hogy a szerencsétlen hispániai öngyilkos lett, vagy szivszélütés ölte meg.

Mi ebéd után Vladimirrel kávéházba mentünk s ott sakkoztunk estig egy müvelt arabbal, a ki Párisban a Louis le Grand-liceumot is elvégezte. A városban is vacsoráltunk s utána egy kis puncsot eresztettünk meg. Éjfél tájban óriási zenebona támadt. Egy csapat legionárius, abból a kiéhezett, elzüllött fajtából, mely egy korty pálinkáért odaadja a kenyerét, betört a vásárcsarnokba rabolni. A bent levő két arab őr revolveréhez kapott s két legionistát halálosan, négyet könnyen megsebesitett. Mire a katonaság megérkezett, az épek mind elillantak s csak a haldoklók és sebesültek jajgatása hallatszott. A két arab őr a szó szoros értelmében darabokra volt tépve, vagdalva. A nagy kravallra a lebujokból mind oda tódultak a legionisták s a sebesültek elszállitása alatt szitkozódva fenyegették az arabokat, hogy fölgyujtják a várost. Az ezredes riadót fuvatott s turkókkal összeszedette és a táborba vitette az összes legionistákat.

Hogy kik vettek részt a betörésben, sohse lehetett megtudni. A halottakat eltemették, a sebesültek fölgyógyultak, de nem árulkodtak, néhány jegyzőkönyvet fölvettek – s ezzel vége volt. Annyi azonban bizonyos, hogy a rablásban Marnier, az öreg csirkefogó benne lehetett, mert három napig olyan fenomenális borjubecsinált levest főzött nekünk, sok karfiollal, hogy (mint az öreg magát kifejezte) még a köztársaság elnöke is azt mondta volna: _Édes Marnier, adjon még egy tányérral_.

Az öreg ragaszkodott hozzánk, mint egy hű kutya, mert emberileg bántunk vele s a viselt dolgait sohse bolygattuk. Az pedig sokat ér a légióban, ha az embernek egy ilyen félelmes, mindenre elszánt, semmitől vissza nem riadó protektora van.

A véres ujesztendőnek mégis lett egy eredménye: parancsnokságunk megsürgette az ezrednek Tonkinbe való elszállitását. Az ellátás ez időben roppant rossz volt. Ha egy arab kereskedőnek nem csináltam volna francia fogalmazványokat, a mivel pár frankot kerestem, jóformán folyton koplaltunk volna Wladimirrel. Az idő se kedvezett. Éjjel hó és fagy, nappal folytonos eső. S a légiót rossz magaviselete miatt szigoritott szolgálattal büntették. A szolgálat áll reggel hólapátolásból, aztán őrtállásból. Két óra helyett három óra hosszat kellett őrtállani s félig megdermedve kerültünk vissza az őrszobába, helyesebben őrsátorba, melynek összes butorzata két pad, ezen kucorgunk, igyekezvén, hogy lábunk a tócsákba ne érjen, melyekkel a föld tele van.

Ezekben a napokban tüzte fel az ezredes Joli kapitány mellére a becsületrendet, ugyanakkor egy őrmester _médaille militaire_-t kapott. A dolog nagy parádéval történt, a város főpiacán kirukkoltak a spáhik, a turkók és mi. A parádét a spahik ezredese vezényelte. Befelé fordulva négyszöget képeztünk. A négyszög egyik oldala turkókból, két oldala a légióból, negyedik oldala spahikból állt – ezek voltak a legszebbek, lóháton, vörös-fehér burnuszszal. A négyszög közepén legelől foglaltak helyet Joli kapitány, mellette az őrmester, mind a ketten kivont karddal. Mögöttük állt egy-egy tiszt a spahik, turkók és a légió zászlajával. Ezek mögött az összes dekorált tisztek és altisztek, szintén kivont karddal. Az ünnepeltek előtt állt a két ezredes. Az egyik csengő hangon, francia modorban nagy beszédet vágott ki, melyben sűrűn szerepelt a _zászló becsülete, Franciaország dicsősége, a nemzeti hagyományok, a gall vitézség_. A beszéd után a keresztet Joli kapitány mellére tüzte, kivont kardjával kétszer vállon ütötte, megölelte és két orcáján megcsókolta. A zenekar a _Marseillaiset_ játszotta, mi tisztelegtünk. Az őrmester se lovaggáütést, se csókot nem kapott, csupán kézszoritást és _Marseillaiset_. A civil közönség levett kalappal nézte a parádét s hallgatta utána a Carnot dicsőitésére készült _Père la Victoire_-t, melyet akkor már Paulus világszerte hiressé tett. Megjegyzem, hogy a zenekar se a Marseillaiset, se az utóbbit nem tudta tisztességesen eljátszani.

A napok és hetek unalmasan teltek. Közben az orvos megvizitált és kiválogatta azokat, a kik a tonkini szolgálatra alkalmatlanok. Érdekes volt a légió egy tonkini zászlóaljának a visszaérkezése. Kétszázkilencvenheten mentek el innen egy év előtt és nyolcvanhárman tértek vissza. Összenéztünk Wladimirral, mikor egy tonkini legionista ezt nekünk elbeszélte. Ez a biztos halál. A hazajöttek is száraz, kiaszott, sárga alakok voltak, mint a kisértetek. A halál csiráját hordták ők is magukban. Sokat beszéltek a kiállt veszedelmekről, a mi csak fokozta a vágyunkat, hogy oda jussunk.

Február vége felé tavaszodni kezdett, gyönyörü lett a természet, s délben már nagy melegek jártak. Ez időtájt kaptuk meg uj, tonkini egyenruháinkat, mely áll egy teljes sötétkék ruhából, duplasor sárga gombbal; sapka helyett vászonból készült, parafával bélelt angol sisakot kaptunk. Nincs az az egyéves önkéntes, a ki október elsején jobban feszitsen a Koronaherceg-utcán, mint a hogy mi feszitettünk végig a kis arabs városon. Mindenki utánunk nézett, s nem egyszer hallottam az asszonyoktól: _Szegény fiuk!_ Sok ezer délceg legényt láttak már ezek innen elvonulni, a kik közül csak néhány szomoru rom tért vissza.

Mióta a tonkini uniformist megkaptuk, nem kellett szolgálatot tennünk, urizálhattunk egész nap, csak éppen pénzünk nem volt hozzá.

Még a general de division látogatásán kellett átesnünk. Váratlanul jött és éjjel allarmiroztatott bennünket, s _feldmässig ausgerüstet_ kellett kivonulnunk. Fél egykor fujták a riadót és reggel 5 órára voltunk készen. Akkor is hiányzott a tiszteknek és altiszteknek a fele. Furcsa kis állapotok!

Végre március 14-ikén vasutra ültünk. Szokás szerint az egész garnizon, csengő zenével, az állomásra, kisért, és ott elbucsúztatott. Könnyü szivvel hagytuk ott az utálatos várost.

Oránba robogtunk. A kikötőben ott lebegett a _Bien-Hoa_ nagy hadi szállitógőzös, mely minket Tonkinbe volt viendő. Mikor már a parton álltunk sorban, várva a behajózást, futva jött utánunk a kaszárnyából egy altiszt. Az inspekciós tiszt küldte, mert egy csomó legionistának levele volt. A jószivü fiu sietett, mert tudta, hogy most már hónapokig nem kaphatnak hirt hazulról.

Képzelhetik meglepetésemet, mikor az őrmester az én nevemet is szólitja.

Levelem volna nekem, a kinek senkije sincs a világon? Megdobbant a szivem, éreztem, hogy a vér az arcomba fut.

Hát nem vagyok elég jól eltemetve? Ki érdeklődik irántam? Hogy tudott kiásni?

Egy hang a sötétségből, egy árny a multból. Istenem, mi lehet ez? Taszit-e tovább az utamon, vagy visszahí?

Átvettem. Női irás volt, Budapestről jött. Reszketett a kezemben.

– Mi az? – kérdezte Vladimir.

– Levél hazulról.

– Kitől?

– Sejtelmem sincs.

Milyen kis kapu az a levél, s a mult összes emlékei egész rajokban tódulnak ki rajta. Éreztem, hogy gyengülök, elérzékenyülök.

Eh, torlaszoljuk el a kaput, nincs mult. Meghaltam! – mormogtam magamban s a levelet olvasatlanul összetépve, beledobtam a kikötő piszkos vizébe.

A szennyes áradat magával ragadta – én félrefordultam.

Tiz perc mulva a hajón voltunk, a gőzkürt tompán búgott, a _Marseillaise_ csengett, a hajó megmozdult s mi Vladimirrel, épp ugy, mint a többiek, lobogtattuk a zsebkendőt. Kinek?… Hm… Senkinek… Afrikának.

BU-LAM ISTEN.

Harmincnégy napig utaztunk a _Bien-Hoa_ nevezetü hajón, mig végre megérkeztünk Szaigonba, Indo-Kinának francia kézben levő részére. Az utazást nem részletezem. A hajó annyira tele volt, mint egy kiránduló gőzös, mely vasárnap este Visegrádról Budapestre hazatér. A mi annyit jelent, hogy folytonos zürzavar, taszigálódzás, rendetlenség közt éltünk egy hónapon át. A szuezi csatornán és a Vörös-tengeren iszonyuan szenvedtünk a hőségtől, az Indiai tengeren egy kis tajfun táncoltatott meg bennünket, Kolombóban pedig öt legionárius a tengerbe ugrott s a partra uszott, hová nem lehetett őket követni. Ezek voltak az utazás főbb eseményei. De mindez minket nem érdekelt, mi a rejtélyes Ázsia felé szegeztük vágyakozó tekintetünket, hol a legérdekesebb kalandokra számitottunk.

Mondanom sem kell, hogy rendkivül boldogok voltunk, mikor ujra szilárd szárazföldet éreztünk a lábunk alatt, s a hajó zsufoltságát a tengerészeti gyalogság pompás, tágas, modern kaszárnyájával cseréltük föl. Az udvar közepén egy nagy medence volt, tele friss vizzel, ebben annyiszor megfürödtünk, a hányszor csak ráértünk; különben a szennyesünket is ebben mostuk. A medence egyuttal büntetésül is szolgált, persze nem az altisztekkel, hanem csak a magunkfajta közlegényekkel szemben. Ha a légionisták közül valaki ugy viselte magát, hogy a bajtársi szellemet megsértette, a többiek kilestek egy alkalmas pillanatot s ruhástul a vizbe dobták (mint a császárság alatt a spicliket a Szajnába); megtörtént, hogy cakkumpakk katonákat, fegyverestől a vizbe dobtak. S a legszigorubb inkvizició se tudta a tetteseket kideriteni; maga a szenvedő fél se mert árulkodni, mert akkor egyszerüen – ujra beledobták. Kétszer, háromszor, mig be nem fogta a száját.

Szaigonban április közepén már olyan meleg volt, mint nálunk juliusban. Mi vár itt ránk majd nyáron! Előre is borsódzik a hátam. A város különben csinos, van egy európai nivón álló állatkertje, egy Gambetta-szobra, mely kisebb, de jobb, mint a párisi Gambetta-szobor. Wladimirral egyszer kimentünk, megizlelni a kinai konyhát. Potom pénzért kaptunk két tojást, szamarit (valami rizskásás hust), gombócot, mely belül gyümölcscsel és mézzel van töltve, s ittunk rá jó sok sum-sumot, vagyis rizspálinkát. Ez különösen Marniernek izlett s két este holtrészegen szállitottuk haza.

Pár nap mulva ujra a _Bien-Hoára_ mentünk, mely most már ágyukkal volt ellátva, s elindultunk Hai-Fongba, a pirátok ellen. A _Bien-Hoán_ három napig haladtunk, akkor ágyunaszádokra tettek át s ugy mentünk a Sárga folyamon egész Fu-Lang-Tongig. Elől ment a kommandáns hajója, orrán a kinai révkalauzzal, a ki jobb- és balkarjának emelgetésével dirigálta a kormányost. A vezérhajó után egy egész kis flotta uszott, tele legionistákkal, tengerész-katonákkal és anami gyalogsággal. Ha valami gyanus részre érkeztünk, csónakot le, s mind a két oldalra egy-egy század anamita legény ment ki, a kik majom-ügyességgel átkutatták a környéket, s a part mentén futva kisérték az ujra elinduló hajókat.

Egy izben szintén kiszállt, éppen a mi hajónkról, egy anamita káplár tiz legénynyel, hogy a baloldali gyanus bokrot egy kissé megzörgesse. Ez a káplár nagyon intelligens benszülött volt, a ki államsegélylyel az 1889-iki párisi kiállitást is meglátogatta. Alig haladtunk tovább száz métert, látjuk, hogy a mi káplárunk embereivel megjelenik a parton, s szörnyen integet. A hajó megállt, a csolnakot leeresztették, s a csapatot visszahozták.

– Mi baj, káplár? – kérdé az anamiták főhadnagya, egy kolerikus délfrancia.

– Főhadnagy ur, én nem vállalok az embereimmel szolgálatot, mig a nap le nem nyugszik és ujra föl nem kel.

– Ugyan miért, gyermekem? – kérdé a főhadnagy.

– Mert láttam Bu-Lam istent, egy malacfejjel a szájában.

– Bu-Lam? Miféle isten az?

– Az nekem istenem, a kit imádok, a kit a malacfejjel megbecstelenitettek; nem akarom, hogy szerencsétlenség érjen, s azért ma nem teszek olyan dolgot, a mihez az isten segitsége szükséges.

A francia dühbe jött.

– Eh, lári-fári, neked nem Bu-Lam az istened, hanem én. Előre, mars vissza!

Az anamiták morogtak.

– Főhadnagy ur, én nem vagyok gyáva; nézze, itt a mellemen a katonai érem; én öt sou zsoldért szolgálok, holott odaát, a pirátoknál, minden levágott fehér fejért tiz frankot ád a mandarin.

– Visszamégy, vagy nem?

– Nem!

– Nesze!

És a kezében lévő sétapálcával ugy vágott rajta végig, hogy arcából kibugygyant a vér.

Az anamita káplár hátratántorodott és meghorkant benne a vad indulat. Öklei összeszorultak. Társai elorditották magukat és nagyot toppantottak. De különben helyben maradtak, főképp mert egy pillanat alatt négy legionista állt előttük szegzett szuronynyal.

A káplár bő ujjasába törölte kiserkedt vérét és szólt:

– Agyonüthetsz, uram, de nem megyek.

A kolerikus francia talán közéjük rohant volna bottal, de a mi parancsnokunk elvonszolta. Ugyanakkor hangzott a parancs:

– Légió! Második szakaszból tiz önkéntes Wladimirral kimegy!

Az első jelentkező persze én voltam. Utasitásunk az volt, hogy a folyam partján haladjunk fölfelé s egypár járóőrt küldjünk kissé beljebb.

A csónakot a tiz legionista ugy lenyomta, hogy a viz egészen a pereméig ért. Az orrán állt Wladimir, s figyelmesen fürkészte a hallgatag parti őserdőt, mely felé a matrózok egyenletes evezőcsapásai vittek.

– Nom d’un chien, – káromkodott Marnier, – többet nem borotváltatom magamat anamitával. Vad ember ez mind s gyülöli a fehéret. Egyszer eszébe jut valami, krik, egyet vág, aztán elszalad a fejemmel a mandarinhoz.

Schulz, egy hórihorgos porosz, az ő komikus franciaságával megszólalt:

– Nyugodt lehetsz, öreg bandita, a legostobább anamita is tudja, hogy a te fejedért nem ád a mandarin semmit.

A katonák röhögtek.

– Csitt a glédában, – szólt rájuk Wladimir, – fogjátok be a szátokat és nyissátok ki a szemeteket.

Pár perc mulva kézügyben a puskával, a partra ugráltunk s óvatosan kutatgattuk az erdőt, de megmaradva a part mellett. Én Wladimirhoz tartottam magamat. Egyszerre csak az erdőből egy hang hallatszik:

– Salut, bourgeois!

– Ki az? – kiáltott Wladimir.

– Megtaláltam az Istent, gyertek ide!

Egy kis tisztáson egy undok, valami budhista templomból ellopott ülő bálvány volt, nagy, tátott szájában a malacfejjel. Ez téritette vissza az anamitákat. Marnier persze azonnal a malacfejet kezdte vizsgálni, hátha be lehetne sorozni az éléstárba. De eldobta, mert kukacok mászkáltak már rajta. Utána meg fölrugta Bu-Lamot is.

Szélcsend volt. Egy falevél se mozdult. Csak a tisztás szélén rezgett egy platán. Meglöktem Wladimirt, s a fára mutattam.

– Ezt ember mozgatja.

Közelebb léptünk. Abban a percben majomügyességgel egy benszülött siklott, majdnem zuhant le a fa törzsén. Mire puskánkhoz kaptunk, már eltünt a fák közt. Egy tucat lövés ment utána… az erdőben nagy nyüzsgés, morgás, búgás támadt… mintha fölvert állatok vagy emberek robognának tova. Éles vijjogás, sivitás, ágak tördelése hallatszott. Mi önkénytelenül is vállat vetve egy csomóba álltunk a tisztás közepén.

– A folyamhoz! – kiáltott Wladimir. – Marnier, erre, vezesd őket!

S mutatta az irányt. Ő leghátul maradt, én persze vele. A tisztás szélén egy fa mögül visszanéztem. Ötven-hatvan lépésnyire egy óriási platán ágai szétváltak, egy pirossipkás piráta jelent meg, s célba vette Wladimirt. De megelőztem, jó Lebel-puskám nem hagyott cserben, egy durranás: s a rabló sziven találva, kiterjesztett karokkal bukfencezett le hatvan láb magasságból. Aztán retiráltunk tovább.

A parton azalatt már három csolnak kötött ki, tele legionáriusokkal, a kik értünk jöttek, ha talán bajba volnánk.

A parancsnok a hajóról kiáltott:

– Pirátok?

– Tele van velük az erdő.

– Hasra!

Lefeküdtünk a földre, a monitor orral fordult felénk, s a fejünk fölött egypár golyót küldött Creusot remekéből a sürübe. Az ágyudörgés hatalmas visszhangot vert föl, az erdőt még jobban megbolygatta, s most már ezer meg ezer láthatatlan lény orditozott és menekült benne. És nekem eszembe jutott, hogy itt száz meg száz fakunyhóban a barna anyák most reszketve térdelnek gyermekeik mellé, s imádkoznak: _A fehér ördögöktől ments meg uram minket_. És kihez imádkoznak? A buta Bu-Lamhoz, a kit a vén Marnier fölrugott? De hátha ez a durva bálvány csak az ő együgyü, barbár képzeletük, alacsony értelmük hibája, s ez ösztönszerü jelkép mögött (és erről nekik sejtelmük sincs) az egy igaz Isten rejlik, a ki őket is megteremtette… Akkor bizony mi csakugyan fehér ördögök vagyunk s gazságokat követünk el velük.

Nem sok időm volt filozofálni, mert csónakba komandiroztak s visszamentünk a hajóra. A hajó ment még vagy hat kilométert s esteledvén, horgonyt vetettünk.

Csillagtalan, holdvilágtalan, sötét éj volt. Alaktalan homály vett körül bennünket. Az ágyunaszádokon egymásután elpihent az élet, csak az őrök lépéseinek kopogása hallatszott s az árbocon égett egy-egy lámpa. Vacsora után komótosan elnyujtózkodtunk Vladimirral, mert ez éjjel nem volt szolgálatunk, s rögtön el is aludtunk.

Arra ébredtem, hogy valaki ráz.

– Mi az?

– Keljetek föl, a légió folytatja az őrséget.

Gaudrion káplár volt.

– Hány óra?

– Négy óra éjfél után.

– Hisz négykor az anamiták veszik át.

– Épp azért folytatjuk, mert az anamiták megszöktek.

Erre már talpra ugrottunk Wladimirral.

– Mi az ördög?

– Ugy van, pajtás. Hajónk összes anamitái itt hagytak, a megütött káplárral együtt. A koromsötétségben csöndesen leereszkedtek a vizbe s kiusztak a partra. Az őrszemek nem vettek észre semmit.

Mit volt mit tenni, mi pihentek sorakoztunk, fegyverbe léptünk s a födélzetre mentünk. E percben a tiszti szobák felől vadállati orditás hallatszott.

Oda siettünk. A parancsnok tántorgott elénk, halálsápadtan, s az egyik tiszti kabinba mutatott. Berohantam, lövésre készen tartott fegyverrel…

A puska kiesett kezemből s megdermedve álltam meg. Az ágyban, irtóztató vértócsában, egy fejetlen holttest feküdt.