Part 5

Valami hatszázra tehető azoknak az araboknak a száma, a kik föllázadtak a marokkói határon. Ennyi fegyverest állitottak ugyanis ellenünk sikra. Nem akarom a hadjárat leirásával önöket untatni. Az arabok kétszer támadtak meg, mindig éjjel. Vad vágtatással rohantak ránk, ugy számitván, hogy egyszerüen átgázolnak a táboron, s minket betaposnak a földbe. Nálunk azonban a tábornak csak a fele aludt. A másik fele fegyverrel a kezében őrködött s az őrszemek első jeladó lövésére készen állt minden oldalról; a mint az őrszemeket fölvettük, megkezdődtek a röviden és élesen roppanó sortüzek. Vaktába lőttünk, mert alig láttunk valamit. Igy is alig két-két arabs tudott a táborig eljutni. Jól emlékszem rá, hogy egy éppen előttem emelkedett ki a sötétségből, csak annyi időm volt, hogy szuronyomat a lova szügyébe döfjem. A ló azonban, mely itt épp ugy harcol, mint a gazdája, dühösen beleharapott a mellettem álló legionárius vállába s magával rántotta a földre. Az arabs lebukfencezett róla, egyenesen a katonák közé, de estében is vagdalkozott hosszu késével s a fiuk meglepetten tágitottak. Mielőtt fölemelkedhetett volna, a hadnagy revolverrel átlőtte a koponyáját.

A két összetüzésben valami száznegyven arabs esett el, három falujokat fölgyujtottuk s erre mind Marokkóba szöktek. A mi veszteségünk huszonkét ember volt, közülök hatot a napszurás ölt meg, leginkább a párisiak közül.

Mikor visszatértünk Ain-Szefrába, parádés szemlét tartottak fölöttünk. Madame Joli ujra megjelent fehérszamaras kocsiján s a könyökére támaszkodva, oldalt hajolva, egy szálas, tiszta fehérbe öltözködött, érdekes, szép arcu tengerészhadnagygyal beszélgetett.

Nielsenre néztem. Majd elnyelte tekintetével az asszonyt s arca hol elborult, hol földerült, mint a föld, mikor a nyári nap gyorsan futó felhők közt bujkál. A derü az asszonynak, a boru a tengerésznek szólt. (Itt megjegyzem, hogy ha a légiónál tiszthiány volt, rendesen a tengerészettől tettek át tiszteket, mert mind a kettő gyarmati csapat, _troupe coloniale_ s egy fővezetés, a tengerészeti minisztérium vezetése alatt áll.)

– Karját, hadnagy ur! – szólt az asszony, s leszállva kocsijáról, felénk közeledett.

Épp előttünk megállt.

– Ah, örömmel látom, hogy önök szerencsésen megjöttek, – mondá és Nielsenre nézett.

A norvég egy kicsit megbiccentette a fejét.

A hadnagy nevetett.

– Bravó, asszonyom, ön, ugy látszik, nagyon jó viszonyban van a fickókkal.

(Ezt a kifejezést használta: _gaillard_.)

Nielsen öldöklő pillantást vetett rája. A hadnagy arisztokratikus modorban beszélt, bizonyosan előkelő család fia volt.

– Istenem, miért ne? – felelt az asszony sóhajtva, – hisz unalmamban már magam is félig katona lettem ebben a sivatagban s bajtársaknak tekintem őket.

– Madame, ön annyira megszokta az uniformist, hogy ha véletlenül egy elegáns civilember jönne ide, annak önre épp olyan varázsa lenne, mint Európában az asszonyokra az egyenruhának, – szólt a hadnagy.

– Körülbelül igaza van.

– Van velem civilruha is, vigyázzon, majd kisérletet teszek.

– Óh, nem ijedek meg, – kacagott az asszony.

Én nem voltam egy cseppet se szerelmes ebbe az asszonyba, de az a sértő modor, a hogy ott előttünk bizalmaskodtak, mig a tisztek a katonákat egyenként inspiciálták, föllázitotta a véremet. Mintha mi nem is férfiak, hanem káposztafejek lettünk volna. Értek valamit az asszonyokhoz és tisztában voltam azzal, hogy ez a kapitánynétól kiszámitott kacérság volt, a norvég kinzására. Nielsenre néztem. A fiu halálsápadt volt, s láttam, hogy patrontáskájának fölcsapott teteje (mert töltényvizsgálat is volt) remeg. Nagy indulat háboroghatott benne. Ő is megszégyenitve érezte magát, hogy ott álljon, mint a cövek, mint egy inas, s ne szólhasson bele az uraságok beszélgetésébe.

Szerencsére a hadnagy hátra-arcot kommandirozott s mi egész kéjjel hátat forditottunk a párnak. Az asszony elkacagta magát.

– Milyen ostoba ez a Trésfeu! Most én itt bámuljam a legionisták hátát. Hozza el a legyezőmet a kocsiból, hadnagy ur.

Nielsen félig hátrafordult.

– Imádkoztam önért, látom: használt, – mondá félhangon az asszony.

– Hiába imádkozott; a haláltól megmenekültem, de itt elkárhozom.

– Miért?

– Agyonkínoz. Nem sajnál?

– Féltékeny a hadnagyra, maga csacsi? Előkelő, finom, müvelt fiu, egy bretagnei grófnak a fia, csak szépen kell vele bánnom… No, engesztelésül adok egy rózsát. Csitt!

A rózsa Nielsen tölténytáskájába repült. A hadnagy visszatért. Nielsen ujra elfordult, a rózsát megcsókolta s a bluza alá rejtette.

– Hová lett a rózsája? – kérdé a gróf.

– Ennek a legénynek adtam, – felelt az asszony s a legyezővel az én vállamra ütött, – az apja hollandi kertész s ő maga is nagy virágbolond.

Udvariasan visszafordultam.

– Köszönöm, asszonyom, hogy virágnyelven beszélt s nem nevezett egyszerüen bolondnak.

A hadnagy rám nézett.

– Maga, barátom, kertész létére nagyon is előkelően beszél.

– Óh, hadnagy ur, a müveltség néha előfordul ám alacsonyabb körökben is – és megforditva. Ismertem én már olyan grófot is, a ki ugy beszélt, mint egy – kertész.

Az asszony kacagott és tovább ment. Még csak a hadnagynak következő megjegyzését hallottam.

– Furcsa keverék ez a légió! Az ember náluk sohse tudja, hogy rablógyilkossal, vagy mágnással áll-e szemközt… Meg kell szoknom őket…

Tehát gróf és breton. Ennek az asszonynak különös vágya van a normann-angol-szász keverékre. Mindegyiket magába bolonditja, a másik segitségével. De mi lesz ennek a vége? Itt vannak a hősök: a bretagnei gróf és a norvég katona, itt a hősnő: a provencei asszony. Kész anyag egy Daudet-, Feuillet-regényhez, vagy egy Sardou-drámához. Csakhogy a publikum: Wladimir és én, szorongva vártuk az előadást. S szomoruan néztünk össze, mikor este Nielsen a hervadt rózsát abba a médaillonba gyömöszölte, melyben édesanyja arcképét viselte a nyakába akasztva.

NIELSEN ERIK HALÁLA.

A hadjárat fáradalmai ágyba döntöttek. A kórházba kerültem, a hol jobb kosztot és több bort kaptam. Valami rossz láz lappangott bennem s az orvos annyi kinint nyeletett velem, hogy félig megsiketültem. De a lázt kikergette belőlem.

Bajtársaim, a mennyiben nem patroliroztak Furn-Hassza és Meseria felé, mindennap meglátogattak. Egy hét mulva azonban már visszamehettem a századhoz s nagy bámulatomra látom a fiukat a kaszárnyába bevonulni a breton tengerészhadnagy vezetése alatt. Akkor tudtam meg, hogy Villeboist, a ki könnyü sebet kapott, szabadságolták s helyette Kerlac grófot osztották be a századhoz.

Nielsen sötét arccal hallgatot ránk, miközben Wladimir a dolgot nekem mesélte.

– Nem jó vége lesz a dolognak, – mondá Nielsen; – ez a breton észrevette, hogy az asszony jó szivvel beszélget velem, s nincs az a nap, hogy erre ne jönne, csakhogy egy kicsit diskurálhassunk. Ő maga kérte, hogy a mi századunkhoz tegyék, csak azért, hogy a markában tarthasson.

– Mesebeszéd.

– Agyrém.

– No, majd meglássátok.

A káplár lépett be.

– Nielsen, – szólt, – a hadnagy ur rendeletéből tudatom, hogy maga holnap reggel hatkor szobát megy surolni Joli kapitányhoz. Megértette?

Nielsen elsápadt és dacosan vetette föl a fejét.

– Nem.

– Hogy értsem ezt?

– Ugy, hogy nem megyek szobát surolni.

A káplár szeretett bennünket s jóindulattal szólt:

– Ne okoskodjék, Nielsen. A mi parancs, az parancs, ellenszegülni nem szabad.

– Mondja meg a hadnagynak, hogy hozassa el az inasait Bretagneból vagy a matrózait a hajóról, mert én neki szobát surolni nem fogok.

Közbeléptem.

– Nézze, káplár ur. Elegen vannak a légióban, a kik ezt szó nélkül megteszik, hagyjon békét Nielsennek.

A káplár vállat vont.

– Nem lehet, fiuk, a hadnagy határozottan Nielsent emlitette.

– Mondtam ugy-e, hogy hiába nem jött a századhoz, – mormogott Nielsen, – a fogát feni rám.

Akkor hirtelen megváltozott a hangja s igy szólt:

– Jól van, káplár ur. El fogok menni.

A káplár arca kiderült.

– No lássa, hogy lehet magával okosan beszélni.

Sarkon fordult s elment.

– Mit akarsz tenni? – kérdé Wladimir.

– Elmegyek, hogy az asszonynyal beszélhessek.

– S aztán?

– Ha ő is benne van a komplottban: megölöm.

– Őrült.

– Ne beszéljetek! Itt magasabb hatalmak intézkednek.

Azzal levetette magát az ágyára s bármit szóltunk is hozzá, nem felelt. Reggel mi kirukkoltunk, ő pedig öt másik legionáriussal ment a kapitányékhoz.

Mondhatom, hogy ez egyike volt életem legkínosabb délelőttjeinek. Egész délelőtt nem szóltunk egy szót egymáshoz Wladimirral.

Mintegy tizenegy órakor bevonultunk az erődbe, Nielsen az ágyán hevert és pipált. Megálltam előtte.

– Nos, fiu, mi történt?

– Semmi.

– Suroltál szobát?

– Hogyne. Még pedig a kapitányné hálószobáját.

Leraktuk a cakkumpakkot, kipucoltunk mindent és Wladimirral a kantinba mentünk egy kis gyomorerősitőre. Híttam Nielsent is, de azt felelte, hogy hagyjuk őt.

– Aludni akarsz?

– Csak álmodozni.

Összenéztünk az oroszszal és szó nélkül távoztunk.

– Nos, mit szólsz hozzá? – kérdém Wladimirt.

– Ugy látszik, mintha ez a fiu át volna szellemülve és egészen más világban járna. Teljesen az asszony kezében van.

– Kár.

– Már miért volna kár? Igaza van a fiunak. Ha két hét mulva az asszony megunja és elkergeti, akkor se volna kár. Legalább két hétig boldog volt Erik. S ennek, mint jóbarátja, csak örülök.

– Én is örülök, csak sajnálom Eriket, mert katasztrófa lesz a dologból.

Az orosz különösen mosolygott.

– Igaz, ez a kaland sietteti az ő halálát. Sajnálom, hogy el kell válnunk. De nem tart sokáig. Odafönt biztosan találkozunk mi is, a kik idelent annyira szerettük egymást. Tagliano, szegény olasz pajtásunk, már vár s meglásd, mi is rövid időközökben Erik után megyünk.

Nagyot sóhajtottam.

– Te tán sajnálod itt hagyni a földi életet?… szólt az orosz. – Látszik, hogy fiatal vagy és keveset szenvedtél.

Éppen felelni akartam, mikor egy fiatal legionárius ült mellénk, valami kicsapott straszburgi diák, a kit a francia időkből ott maradt katonaszobornak megkoszoruzása miatt szakitottak le erőszakosan Németország kebléről. Óvatosan körülnézett, aztán németül szólt hozzám:

– Nagy kópé az a maguk norvég barátja.

– Mit beszél?

– Igazat. Egy asszony van Ain-Szefrában és pedig milyen remek asszony… s az ő szeretője.

– A kapitányné? Bolond beszéd.

– No, már kérem, ilyet ne mondjon, bajtárs. Én a saját szemeimmel láttam mindent.

– Hol?

– A kapitányék lakásán. Én is ki voltam küldve, a lakást surolni. Hogy csókolták egymást, az az asszony majd megfojtotta Nielsen pajtást.

Vállára tettem kezemet s a szeme közé néztem:

– Remélem, nem pletykált senkinek?

– Hova gondol?!

– S nem is fogja senkinek elbeszélni?

– Isten ments, ne tartson engem olyan hitvány fickónak… Csak maguknak szóltam, mert tudom, hogy vérszövetségben vannak…

– Jól van, bajtárs, számithat hálánkra, sőt barátságunkra.

Kezet szoritottam vele, Wladimir is, a mi a fiut nagyon boldoggá tette, aztán gondterhesen mentünk szobánkba…

Tehát Erik sorsa meg van pecsételve.

Három nap mulva Erik fegyverpucolás közben ellőtte a balkeze kisujjának a hegyét, az orvos bekötözte s azt mondta, hogy otthon kisebb munkákra lehet használni.

Az őrmester erre a kapitányné konyhájába rendelte s mi elvesztettük szem elől. Mintha meghalt volna ránk nézve, soha föl se nézett a legénységi szobába.

Ekkor történt, hogy élemiszer-szállitmányt eszkortáltunk Furn-Hasszánba s az elgazeiri hegyszakadékok közt az arabok váratlanul megrohantak. Verekedve huzódtunk visszafelé a lapos földre s ott egy tömegbe állva, szembeszálltunk a fölkelőkkel. Csakhogy akkor már huszonkét emberünket lepuffantották, én meg puskatussal olyan ütést kaptam a fejemre, hogy ájulva estem össze.

Wladimir közrefogott néhány derék fickóval, öszvérre tett s igy megmentett. Mikor magamhoz tértem, az ain-szefrai erődben, a saját ágyamon feküdtem, bekötözött fejjel, mely ugy kongott, mint egy óriási üres hordó.

A katonaorvos konstatálta, hogy ha három nap alatt el nem patkolok, két hét mulva berukkolhatok a századhoz. Különben gratulált a koponyámhoz, tudakozta, hogy miféle náció vagyok s kijelentette, hogy egy ilyen ütés alatt bármely francia koponya pozdorjává tört volna, még az auvergneieké is.

A mi ezután történt, arra csak ugy emlékszem, mintha seblázamban álmodtam volna. Magam nem szerepeltem benne.

Egyedül, félig alva, hevertem a legénységi szobában. A század Joli kapitány alatt kora reggel portyázni ment.

Nyilik az ajtó s berohan Erik. Egyenesen az őrmester ágyához ment, annak a hatlövetü revolverét leakasztja és kifelé siet.

– Erik! – szóltam gyönge hangon.

Hirtelen visszafordult.

– Rosszul vagy, Pál? Egyszer meglátogattalak, de nem ismertél meg. Viz kell?

Intettem, hogy igen. A nagy cserépkorsóból megitatott. Aztán odatérdelt az ágyam fejéhez. Fülemhez hajolt és szólt:

– Ne busulj, fiu, meg fogsz gyógyulni. Az orvostól hallottam. Biztosra veszi.

Azt hiszem, szomoruan mosolyogtam rá.

– Meg fogod látni hazádat, szülőföldedet… Isten veled, édes fiam…

– Erik, hová mégy? – kérdém gyönge hangon.

– Hosszu utra. Isten veled!

Lehajolt és megcsókolt. Éreztem, hogy két könnycsepp hull szeméből az arcomra. A kezét igyekeztem megfogni.

– Erik, Erik! Mi bajod?

– Isten veled! – fölugrott és kifutott.

Valami ismeretlen nagy rémület rohant meg. Föl akartam ugrani az ágyból, de erőtlenül hanyatlottam vissza. Csak azt hallottam még, hogy odakint riadót fujnak s a szenegáli négerek vad orditás közt futnak fegyvereikért. Aztán elájultam.

Délben rázott föl a straszburgi diák, a ki, mint maródi, a konyhába volt beosztva.

– Mi történt, bajtárs? – ez volt az első kérdésem.

– Nem tud semmit? Szörnyü dolgok történtek!

– Mi, mi?

– Nielsen agyonlőtte madame Jolit. Az asszony kikergette a szobájából, mint egy kutyát, s kijelentette, hogy többet látni se akarja… Erre ő fegyverért szaladt, visszajött és lelőtte… Az udvaron kergette és háromszor rálőtt a sikoltozó asszonyra.

– Mi lett Nielsennel?

– Mikor az asszony elesett, ráborult, sirt, haját tépte, a halottat csókolgatta, vérét szürcsölte… mikor pedig a szenegáliak hegyibe jöttek, fölugrott és agyonlőtte magát.

– Meghalt?

– Meg.

… Behunytam a szememet és elhatároztam, hogy mindez csak lázálom… Nem tudom, meddig feküdtem igy… Mikor ujra kinyitottam szememet, Wladimir ült mellettem. Megkerestem a kezét és gyöngéden megszoritottam.

– Igaz mindez? Vagy rossz álom?

– Álom. Igyál vizet és ne törődjél semmivel.

– Add ide a kezedet.

Megfogtam a kezét és oly édesen aludtam, mintha édesanyám őrködött volna fölöttem.

Egy hét mulva egészen jól voltam, s Wladimir karján kimehettem az udvarra. A mint a szabadban nagy lélekzetet vettem, egyszerre tisztán emlékeztem mindenre.

– Wladimir, ketten vagyunk?

– Ketten.

– Hol van szerencsétlen barátunk?

Wladimir fölmutatott az ég kék végtelenségére.

– Ott.

– De eltemették legalább?

– A kapitány kidobatta a sivatagba. A sakálok százai marakodtak rajta egész éjjel. Reggelre már a csontjait se találtuk meg. De én megjelöltem a helyet, s oda járok imádkozni.

– Wladimir, vezess oda. Imádkozzunk!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

EL ÁZSIÁBA!

Nielsen rémtette után türhetetlen lett a légió helyzete. Joli kapitány vad szenvedélylyel szerette a feleségét és sötét gyülölettel nézett minden legionistára. De különös figyelmet szentelt azoknak, a kikről a durva ruha alatt is látszott, hogy egykor az uri osztályhoz tartoztak. Ezeket rendelte mindig a legkomiszabb munkára. Napról-napra kivonultunk, ásóval, kapával a kezünkben, utat csinálni, vagy az elhatalmasodott, elburjánzott kaktuszokat irtani. S mikor fáradtan, mint a kutyák, s éhesen hazatértünk, az udvarban sorbaállitva appelnominal-lal, diáknyelven katalogus-olvasással szekiroztak bennünket. Éjjel pedig rendesen riadót fujtak, s szakadó esőben masiroztattak tiz kilométernyire és vissza, minden cél és haszon nélkül.

A légió morogni kezdett. Sötét, emberevő ábrázattal álltak a glédában s a kapitányt egy tigris tekintetével kisérték. Ez azonban nem törődött vele, sőt annál jobban kegyetlenkedett.

Mikor aztán a kapitány egy részeg legionistát ököllel leütött, akkor betelt a mérték.

Egy forszirozott éjjeli menetelés alatt valaki rálőtt a kapitányra, s kilőtte alóla a lovát. Ugy lezuhant, hogy elveszitette az eszméletét.

A légió dermedten megállt. A tisztek és altisztek azonnal előre futottak, s részint revolverrel, részint puskával körülállták a kapitányt, mert azt hitték, hogy ez lázadás, s a légió mindnyájukat masszakrirozni fogja.

Egy darabig farkasszemet néztünk egymással. A hold bevilágitotta a különös jelenetet, a zord afrikai sivatag közepén.

A kapitány magához tért, kihuzta a kardját s kilépett tisztjei köréből.

– Szakaszonként előre! Fegyvervizsgálat! – kiáltott messze csengő hangon.

Igy akarta megtudni, hogy ki lőtt éles patronnal. A cél mindnyájunk előtt világos volt. Egy éles hang megszólalt a zászlóalj hátsó sorában.

– Kilőni a fegyvert, de a levegőbe! Készülj!

A kézbe kapott fegyverek zöreje hallatszott.

– Kész! A levegőbe! Tűz! – kiáltott az iménti hang.

A zászlóalj sortüze dördült. Tessék most fegyvert vizsgálni. Minden puskacső egyformát mutatott.

A kapitány toporzékolt és kivont karddal a légiónak rohant. De tisztjei lefogták. Egy jóképü és kedvelt fiatal hadnagy vette át a vezetést s hazavitte a zászlóaljat. Hallgatag, komor menetelés volt ez. A kapitány és tisztjei utánunk kullogtak.

Az erődhöz közel a tisztek elsiettek mellettünk s nemsokára hallottuk, hogy odabent megfujták a riadót.

Le akarnak bennünket fegyverezni. Wladimirre néztem.

– Mit csináljunk? – kérdém halkan.

Wladimir hátrafordult.

– Fiuk, ez élet-halál harc köztünk és a kapitány közt, – szólt félhalkan; – adjátok ki a jelszót, hogy az udvarban négyszögbe állunk és lassan hátrálunk a mi kaszárnyaépületünk felé. Ha aztán azt megszálltuk és védhetjük, akkor alkudozhatunk a kapitánynyal.

A légión végigfutott a parancs.

– Csak az én kommandómra hallgassatok! – adta tovább Wladimir.

– Megértettük! – jött vissza a felelet a sorokból.

Szivdobogva haladtunk be az erőd kapuján. Ott már nagy félkörben állva vártak ránk a fegyenc-század, a szenegáli néger tirailleurök s a spáhik csapatja gyalog.

A négerek előtt állt a kapitány.

– Jobbra át! – vezényelt a hadnagy.

– Négyszögbe! – felelt vissza Wladimir, s a zászlóalj villámgyorsan karréba állt.

– Vigyázz! – kiáltott ujra Wladimir, – a kaszárnyánk felé lassan hátrálj!

A négyszög pár másodperc alatt a házhoz ért s ajtón, ablakon beugrált. Mire a kapitány magához tért meglepetéséből, már minden be volt zárva, az ablakok matracokkal betömve, az ajtók gerendákkal eltorlaszolva. A Wladimirtól kiválasztott emberek a lapos háztetőre siettek, a többi lent őrködött.

– Nyilt lázadás, – orditotta a kapitány. – Megálljatok gazemberek, kipörzsöllek a fészketekből.

A tisztek az udvar közepén tanácskozásra gyültek össze. Jó félóra mulva közeledett felénk a rokonszenves hadnagy.

– Hé, legionisták! Ki a vezetőtök?

– Én, Wladimir.

– Ön? Jó. A kapitány azt kivánja, hogy adják ki azt, a ki rálőtt.

– Nem lehet. Örüljön a kapitány, hogy ép bőrrel menekedett.

– Ha nem fogadnak szót, ostrommal beveszi a házat és megtizedelteti a légiót.

– Legyen szerencsénk! – felelt Wladimir, – majd meglátjuk, ki az erősebb. Különben valamennyiünket el nem pusztithat s hacsak egy is életben marad a légióból, az az egy meg fogja őt ölni.

– Ez az utolsó szava?

– Ha ellenben okos lesz, eláll minden további inkviziciótól és a mai lövést csak figyelmeztetésnek veszi, akkor mi is visszatérünk az engedelmesség utjára.

Hangját mindenki hallotta, a ki az udvarban állt.

– Még tán bocsánatot is kérjek a légiótól? – kiáltott a kapitány. – Hadnagy ur! Szakitsa meg az alkudozásokat. Majd az én gondom lesz, hogyan bánjak el a lázadókkal.

A tisztek visszavonultak; az erőd falaira dupla őrszemeket helyeztek el, az udvar és a kapu őrizetére a senegáliakat rendelték, a kik nagy tüzeket raktak. Wladimir öt embert a háztetőn hagyott vigyázni, a többi pedig lement a nagy kaszárnyaterembe, a helyzetről tanácskozni. A vad fickók arcán egy kis meghökkenés mutatkozott. Tudták, hogy nagyot mertek s ha most okosan nem viselik magukat, számukra se irgalom, se kegyelem.

Wladimir fölhágott egy ágyra s szólt:

– Bajtársak! Itt az ideje, hogy higgadtan számot vessünk magaviseletünk következményeivel. Ha kiadjuk Fernandezt, a ki a kapitányra rálőtt, agyonlövik, az bizonyos. Azt pedig nem engedhetjük meg, hogy ő meghaljon, holott a kapitánynak a hajszála se görbült. Mi tehát az ő ügyével közösséget vállalunk, vagyis a lázadás utjára lépünk. Mi vár ránk? Vagy megostromolják a házat s akkor nagy vérontás lészen, vagy ki akarnak éheztetni s ezt nem várjuk be. Egy golyó a szivben: sebaj, katonahalál. De az éhségtől összeroskadni: ocsmány dolog. Ha tehát huszonnégy óra alatt nem támadnak, akkor előkészületeket teszünk a kitörésre. Cakkumpakk neki vágunk a sivatagnak, Tunisz felé s ott beállunk a bey hadseregébe…

– Ha kell, beállunk töröknek! – kiáltott egy olasz.

– Jobb életünk lesz, mint ebben az istenverte sivatagban, a hol még hozzá rugdalnak bennünket, mint a kutyát, – folytatta Wladimir.

– Ugy van, helyes! Jól beszél! – kiabálták a katonák.

A háztetőről sietve jött le egy őr s jelentette:

– Egy spáhitiszt, két legénynyel, most vágtatott el Furn-Hassza felé…

– Segitségért ment, tehát ostromolni fognak.

– Jó, csak jöjjenek!

Harci láz villant meg a szemekben. Wladimir megvárta, mig a zaj lecsillapul, aztán folytatta:

– Első dolgunk, számba venni élelmiszereinket s beosztani. Mindenki hordja ide az elemózsiát.

Nagy sürgés-forgás volt egy darabig s a földre teritett katonaköpenyeken valami háromszáz prófunt halmozódott össze. A mihez száznyolcvanan voltunk.

– Hogy állunk viz dolgában?

Szerencsére távollétünkben az otthon maradt maródiak az összes dézsákat telehordták vizzel s igy ezzel is bőségesen el voltunk látva.

– Bajtársak, e perctől kezdve tilos a mosdás. A vizes-dézsákat is állitsátok ide sorba… Reggel, délbe, este kap mindenki egy karaj kenyeret és egy pohár vizet. A kiosztásra Galambos felügyel Pillerrel, Krebákkal, Zimmermannal és Szigorinnal. Ők ügyelnek arra is, hogy napközben a készletet senki meg ne dézsmálja… Jó lesz igy?

– Jó, jó! – kiáltottak a katonák.

Egy vén legionista a fejét csóválta.

– Én azt mondom, parancsnok, hogy vágjuk ki magunkat, mielőtt a segitség megérkezik. Most több sánszunk van a szabadulásra.

Wladimir intett, hogy nem.

– Maradjunk csak. Azt hiszem, hogy még békésen is elintézhetjük az ügyet, anélkül, hogy egyetlen bajtársunkat is föláldoznók…

– Bár ugy lenne, de én nem hiszem. Nekem különben teljesen mindegy, most gebedek-e meg, vagy tiz év mulva. Csak dohányom legyen.

Ez a cinikus öreg katona egy Marnier nevü, kalózpofáju belga volt, a legnagyobb zsivány a légióban. De nem pénzt, csak pálinkát, dohányt és prófuntot lopott. Ezt is hirtelen abbahagyta már jó idő óta. Mivel én sokszor adtam neki dohányt, irántam különös jóakarattal viseltetett. Soha nem tegezett és a jelenlétemben nem káromkodott, pedig a légióban ugyancsak divatban volt a káromkodás, a világ összes nyelvén.

Hajnalhasadtakor ketten kerültük föl Marnierrel őrnek a háztetőre. Nem igen voltam beszédes hangulatban. Államat a puskámra támasztva, bámultam a fölkelő napot. Egyszerre csak megszólal Marnier:

– Bajtárs, valami titkot akarok önnek elárulni.

– Beszéljen.

– Titkom az élelmezési kérdésbe vág. Tudja-e, hogy a légió házából alagut vezet az erőd élestárába?

– Most hallom először.

– Ugy bizony. Mikor először ide kerültünk, egy távozó barátom három pakli dohányért elárulta, hogy az alagut az ő ágya alatt kezdődik s az éleskamra faláig ér, s ajánlotta, hogy folytassam. Meg is tettem. Be is fejeztem.

– Mivel?

– Szuronynyal.

– Nehéz lehetett.