Part 4

Meseriai bevonulásunk meglehetősen zajos és ünnepélyes volt, bár, – mint hallottuk, – a Simeux kapitány lakásán elkövetett nagy és kiderittetlen lopás még mindig izgalomban tartotta a kedélyeket. A párisiak a kaszárnyát szépen drapirozták, a helyőrség fegyver alatt várt bennünket s mikor a falu végén trombitáink megharsantak, a zenekar, mely természetesen szintén a párisiakból telt ki, a _Marseillaise_-t játszotta.

Mi helyettünk egy század Oranba volt visszatérendő. Ezt elbucsuztatni és a mi megérkezésünk örömére másnap lakoma volt a kaszárnya fegyvertermében. Az ilyen alkalmakra a légiónak s más ezredeknek is van tartalékalapja. A lakoma kitünő volt: a párisiak főzték és szolgálták föl, ők muzsikáltak is hozzá, de meghiva nem voltak. Őket párbajképtelen regimentnek tartották.

A lakomán oly finom kotletteket ettem, a melynél finomabbat Noël és Patard (a nagy boulevardon) vagy Durand (a Madeleine-téren) is alig produkál. Ebéd után nagy táncmulatság következett s a nőket kékszalagos fiatal katonák markirozták. Ebben már a párisiak is résztvettek s hatalmas kankánjukkal közelismerést keltettek.

Befejezte az estét egy Racine-tragédiának, már nem emlékszem, hogy melyiknek, a paródiája. Ezt is egy párisi irta, s a párisi fiuk adták elő. Mondhatom, hogy noha magunk közt voltunk, s egy asszony se volt a teremben, a katonák egész illedelmes, mulatságos dolgot produkáltak. Nyoma se volt azoknak az aljas, durva, szemérmetlen vicceknek és akcióknak, melyeket Budapesten csemege gyanánt élvez a közönség egy rétege, – azt lehet mondani: rendőri asszisztenciával.

A darab végeztével a párisiak tombolva kiabálták:

– Guise herceg, Guise herceg!

– Ki ez a Guise herceg? – kérdém a szomszédomat.

– Ez a darab szerzőjének a csufneve.

S meg is jelent csakhamar a szinpadon egy nyeszledt párisi alak, s käppijével kecsesen köszöngetett mindenfelé.

– Nagy tehetség, de a legnagyobb gazember az egész helyőrségben, – mondá mellettem egy káplár.

– Micsoda, kicsoda külömben?

– Ő azt mondja, hogy Charentonban született, egy hid alatt s akkor kapta az első fürdőt, mikor az anyja a Szajnába akarta fojtani. Nem ösmeri _Életrajzom_ cimü versgyüjteményét?

– Nem.

– A katonák már éneklik is. A nótáját is Guise csinálja mindegyiknek. Kár, hogy rossz vége lesz a fickónak.

– Életrajzom, életrajzom! – üvöltöttek a legények.

A párisi ujra köszönt.

– Életemnek főcélja lévén az önök nagybecsü tetszését kiérdemelni, – kezdé fakó, szintelen hangon, – bátor leszek előadni a _Ma biographie_ cimü dalciklusomat.

– Halljuk! Csönd legyen!

– Kérek egy hegedüst a szinpadra.

A zenekarból egy hegedüs egyszerre mellette termett, s Guise herceg vékony verébhangon, de sok melegséggel és pompás pointirozással elénekelt egy csomó párisi kuplét. Hősei a párisi fattyugyerekek vagy árvák voltak, a kiket rossz társaság, a törvények szigora, s az emberek szivtelensége elront s börtönbe, vagy a nyaktiló alá kerülnek. Például:

_Sohse mondta nékem senki, hogy fiam. Csak pofont kaptam az élettől és nem csókot. Nem imádkoztam soha a mindennapi kenyérért, de hát a gazdagok se imádkoznak, mégis megkapják, én pedig nem kaptam meg. Mit csináljak? Loptam. A börtönben a csavargók elrontottak, kitanitottak, többé nem voltam képes a becsület utjára visszatérni. Egy lény szeretett: Nanette. Mikor betegen feküdtem, lopott számomra, hogy éhen ne haljak. S oh, a sergot-k (sergent de ville) elcsipték, elszakitották tőlem. Sohse láttam többé._

A refrén mindig ez volt:

_Óh Szajna, csak egyszer ha látnám partodat,_

_Od’adnám érette szép ifjuságomat._

S a vad katonák könnyes szemekkel bömbölték utána ezt a két sort. Mondhatom, hogy megható volt e szegény, elzüllött fiuk arcában égő honvágy, különösen mert tudtam, hogy nem állják ki az afrikai klimát s elpusztulnak az utcsinálás kemény munkájában, a mire itt használják őket.

Minthogy a tisztek már visszavonultak, szabadabb lett a mulatság. Guise herceg előadta az egyes tisztek karikaturáját, óriási kacagások közt. Hogy komandiroz a lovas, a gyalogos, a tüzér, hogy sétál, hogy kurizál, hogy káromkodik. (Rá hat évre láttam ezt csak Párisban a hires Paulustól.) Hogy beszél a svájci legionárius, hogyan a lengyel. A fickó kifogyhatatlan volt a tréfákban s hálás közönsége tomboló tetszéssel jutalmazta. Sápadt arca kipirult, látszott rajta, hogy boldog, mert a dicsőség italát szürcsöli.

Egyszerre csak látom, hogy idegen legionárius ugrik a szinpadra, átsiet rajta s alig észrevehetőleg odasug valamit Guisenek. Ez elsápad, aztán bekiáltja a terembe:

– Uraim, egy kicsit pihenek, addig táncoljanak!

A zenekar játszani kezd, a katonák táncba fognak. Guise pedig az egyik ablakon kiugrik, az ott bebámuló szenegáli fekete zsoldosok közé.

E pillanatban föltüzött szuronynyal egy legionista patrol lép be, hadnagy vezetése alatt.

– Hol van Jean Bartet?

(Igy hivták a kis párisit.)

– Pihen. Mindjárt bejön.

– Mi az? Mi történt? – kiabálják össze-vissza a katonák.

Egy perc alatt hire futamodott, hogy ő volt az, a ki öt nap előtt ellopta Simeux kapitány aranyóráját és láncát s eladta egy marokkói kereskedőnek. A kereskedő elutazván és biztosságban érezvén magát, futárt küldött a kapitányhoz s elárulta neki a tolvajt.

– Vegyétek körül a házat! – kiáltott a hadnagy az őrségnek.

– Fölösleges! – felelt egy hang a szinpadról.

Jean Bartet volt.

– Csipjétek el!

– Egy pillanatra, hadnagy ur! Mondja, kérem, micsoda büntetés vár rám?

– Deportáció Numeába.

– Köszönöm. Még messzebb menjek Páristól! Soha. Megálljatok! Csak egy pillanatnyi türelem! Uraim, egy percig szökésre gondoltam, de az éj oly sötét és a sakálok oly utálatosan üvöltenek. Mit csinálok ebben a nagy, bolond Afrikában? Ha már nem élhetek Párisban, minek éljek egyáltalán? Csak azt sajnálom, hogy nem a La Roquette előtt halok meg, Deibler ur keze alatt… s miközben fejem a megvillanó kés csapása alatt lehull, barátaim a szomszéd háztetőkről bucsut üvöltenek, a lányok pedig zsebkendőt lobogtatnak… Isten veletek, fiuk… ha valaha visszatértek Franciaországba, csak olyan képviselőre szavazzatok, a ki fölemeli a hadi budgetet… hogy a szegény piou-piou ne legyen kénytelen lopni, lénungja kiegészitésére…

– Fogjátok el! – kiáltott a hadnagy.

– Késő! Adieu!

Ezzel villámgyorsan előrántott egy revolvert s a következő percben átlőtt fejjel, véresen rogyott össze. Meghalt.

Megdermedten álltam ott. Mennyi tehetség és mily feneketlen romlottság volt ebben a fickóban. Ez volt a legérdekesebb tipus, mely a párisi nép söpredékéből valaha elém került.

AZ AIN-SZEFRAI FEHÉR ASSZONY.

Ha visszagondolok afrikai katonaéletemre, ugy tetszik, mintha az egész egy gonosz álom lett volna.

Vad, őrületes gondolat volt beállani az idegen légióba s fölesküdni öt esztendőre rabszolgának. Az én kényelmes, elpuhult, egyforma európai életem után ez a bizarr, fárasztó, viharos, izgalmas katonaélet, hol már eddig is a legrendkivülibb dolgoknak szemtanuja voltam, igazán megviselte idegeimet.

Nevetnem kellett, mikor hajnali időben ásóval, kapával a vállamon, a századommal kimentem a határba stratégiai utat csinálni, én, a ki otthon önkéntes koromban rapportra jelentkeztem, mikor egy tiszt egyik kaszárnyafogságom ideje alatt le akart küldeni a kantinba szivarért. A rapporton leendő kardbojtom megsértése cimén bepanaszoltam a tisztet (a kinek külömben megtagadtam a szivarhozatalt, de rendelkezésére bocsátottam a putzmeiszteremet), a minek az lett a vége, hogy egy hónapra ujra becsuktak.

Néha halálos unalom fogott el ebben az irgalmatlan sivatagban, napokig nem szóltam egy szót senkihez, csak jártam-keltem, gondolat, vágy, terv nélkül, mint egy fölhuzott óra, mely hasonlathoz szivem verése szolgáltatta az egyhangu tik-takot.

De bár lelkem gyakran beteg volt, testileg kitünően éreztem magamat. Egykor sápadt arcom barnapiros lett, termetem kiegyenesedett, petyhüdt izmaim megkeményedtek s visszanyertem azt a katonás tartást, ruganyosságot, a mozdulatok könnyüségét, kecsességét (a miben mégis bizonyos tartózkodó, büszke feszesség is nyilvánul), mely annyira jellemzi otthon a huszártiszteket s melyet a bécsi garnizonban igy jeleznek: _stramm und fesch_. Hétköznap utat csináltunk vagy gyakorlatot végeztünk, kivéve a legforróbb órákat, vasárnap pihentünk. Nem igy a szegény párisiak. Ezek egész héten a legkomiszabb munkát végezték s vasárnap fegyvergyakorlatokat tartottak, tehát jóformán sohse pihentek. Mintha a hadügyminisztérium direkt azzal az utasitással küldte volna le a szegény ördögöket, hogy: nekem élve vissza ne küldjétek őket.

A redoute-szerü kaszárnya és a falu körül az egyetlen vegetáció az _alfa_ volt. Ez az alfa olyan kenderszerü növevény, melyből az arabok szövetet készitenek. A mi hófehér legionárius ruháink s kincstári ingeink is ilyen szövetből készültek. Eleinte elég durva volt, de négy-ötszöri mosás után megpuhult és kellemesen simult a testhez.

De hagyjuk ezeket az unalmas részleteket s meséljük tovább az eseményeket szárazon, röviden, a hogy szemünk előtt legördültek.

Egy napon Meseriába staféta érkezett Ain-Szefrából. A teveháton érkezett katona azt jelentette, hogy Ulad Szidi seik emberei s a Beni-Lhasszen törzs, szorosan a marokkói határ mellett, föllázadtak és Joli kapitány, az ain-szefrai térparancsnok, a ki a legelőretoltabb s igy a legveszedelmesebb poziciót őrzi, sürgős segitséget kér.

Arra a hirre, hogy egy kis háboru lesz, általános örömriadal támadt Meseriában. A verekedést mindenki százszor többre becsülte a butitó unalomnál.

A futár érkezése után egy órával már cakumpakk álltak azok a boldogok, a kik elsősorban mérhették össze fegyverüket az arabokkal, névszerint: a mi századunk az idegen légióból, egy szakasz párisi és a szenegáli néger csapat.

Századunk vezetését Franger kapitány vette át, a minek mindenki örült, mert ő olyan ember volt, a ki alatt a katonák sokat fáradtak ugyan, de gyakran és kitünően kosztoltak s a mi fő, bort vagy pálinkát mindennap kaptak. Ő katonái számára minden jót kicsikart az intendaturától.

A katonák különösen azon örültek, hogy most kipróbálhatják a Lebel-puskák értékét. A szerencsétlen arabok bizonyára nem sejtették, hogy micsoda gyilkos erő közeledik feléjük.

Mögöttünk az élelmi- és lövőszert, meg vizet szállitó öszvérek és tevék tömegével, neki vágtunk a sivatagnak. A menetet bezárták a marhát hajtó kabilok: a friss hust hajtották utánunk.

Nem irom le még egyszer a sivatagon való átvonulásunkat, táborozásainkat, éjjeleinket, a mikor a sakálok százai üvöltöztek folyton a tábor körül. Ez bizony minket alvásunkban legkevésbbé se háborgatott. A lázadók sem háborgattak, s mi bevonultunk Ain-Szefrába a nélkül, hogy rettentő fegyvereink hatását kipróbáltuk volna.

Ain-Szefra környéke épp oly sivár volt, mint Meseriáé, a falu is csak két öreg zsidóból állt, a kik a helyőrség számára pálinkát mértek. De maga a kaszárnya, vagyis a redoute, egészen más képet nyujtott. Először is az egész egy kis oázis körül volt épitve s magas falai és vöröstetejü őrtornya messze ellátszottak a pusztaságban. A kaszárnya udvara jóval nagyobbra terjedt, mint az oázis, de mindenütt tele volt ültetve fával, cserjével, az épületek és utak tiszták, mindenütt csin és rend látszott.

Rögtön tisztában voltam vele, hogy ez csak asszonyi hatás lehet. Ugy is volt. És a kérdéses asszony nem volt más, mint Joli kapitánynak, a helybeli térparancsnoknak a felesége.

Mindjárt bevonulásunkkor megismerkedtünk vele.

Estefelé volt, fáradtan és porosan érkeztünk Ain-Szefra alá. Joli kapitány kivonultatta elénk a helyőrséget (két század turko volt) s őrült dobolással és trombitálással fogadtak.

Mi szembe sorakoztunk velük, tisztelegtünk s szintén vadul megpergettük a dobjainkat.

– Pihenj! – volt utána mindkét félen a kommandó. Franger és Joli leszálltak a lovaikról, s a front előtt melegen üdvözölték egymást.

Ekkor jelent meg madame Joli. És mily hatásosan jelent meg! Fogadni mertem volna, hogy párisi szinésznő volt. (Később tudtam meg, hogy egy provencei olajkereskedőnek a leánya.) Kis könnyü kocsin jött, melyet két fehér öszvér vont. Mögötte arabs lovászgyerek ült feszesen, összefont karokkal. Az asszony valami könnyü, áttetsző piros foulard-ruhát viselt, melyen keresztül vállának és karjának fehérsége csak ugy villogott. Nagy barna szeme és hosszu szempillája volt, félig nyitott szájából elővillogtak a fehér fogai s álla alatt egy édes kis toka gömbölyödött. Azt mondják önök: ejnye, be jól megnézhette… Édes Istenem, akkor már öt hónapja nem láttam európai nőt s igy érthető, hogy Joliné megjelenése egészen elbüvölt.

Ugyanilyen hatás alatt lehetett Franger kapitány is, mert azonnal torkaszakadtából kommandirozott:

– Présentez les armes! (Tisztelegj!)

Mondhatom, hogy soha ily hévvel és szabatossággal nem tisztelegtem életemben, még akkor se, mikor boldogult Edelsheim-Gyulay augusztus 18-án szemlét tartott fölöttünk a Vérmezőn.

Az asszony megállitotta öszvéreit, átadta a gyeplőt az inasnak, hátradőlt az ülésen s remek mosolylyal szólt:

– Köszönöm, kapitány. Hogy van? Kérem mutasson be a fiuknak.

A kapitány egész rendes bemutatást csinált.

– Madame Joli… Idegen légió, második ezred, harmadik zászlóalj, első század.

Az aszony fölemelte egy kicsit a szoknyáját, csak annyit, hogy láthattuk pici fehér vászoncipőjét és piros selyemharisnyáját és leugrott a kocsiról.

– Jó napot, fiuk! – kiáltott felénk.

Mi csak álltunk bámulva és feszesen, de a párisiak lefőztek. Őket, szegényeket, be se mutatták, mégis egyszerre, mint egy sortüz, ezt kiáltották vissza:

– Bon jour, madame!

Az asszony már egészen ott állt előttünk s tisztjeink köréje gyülekeztek, a kit nem ismert, azt bemutatták. De az asszony a légiót nézte. A legelső volt az óriási Nielsen (ezt otthon flügelmannak hivják), mellette állt Wladimir, utána következtem én. Jól láttam, hogy az asszony azonnal észrevette a bronzszinü, szőke bajuszu, nagy kékszemü norvég óriást. Csakugyan meg is szólitotta:

– Mióta katona ön?

– Öt hónapja, madame.

– S mi volt azelőtt?

– Naplopó.

– S hol lopta a napot?

– Norvégiában.

Az asszony Wladimirra mutatott.

– Hát maga miféle náció?

– Orosz vagyok.

– Ejha, csupa jegesmedvét kaptunk volna? Mi volt azelőtt?

– Szerencsétlen ember.

– Nem rossz. S miért jött ide?

– Meghalni.

– Meghalni? Maga csacsi! – nevetett az asszony s konstatáltam, hogy behizelgő, dallamos kacagása van.

Most következtem én.

– Hát maga kicsoda?

– Franciaország katonája.

– De azelőtt, a multban ki volt?

– Pardon, madame, a multat eltemettem. Ne bolygassuk a halottakat.

– Igaza van barátom… Tiszt urak, ma nálunk vacsorálnak… Adieu!

És ezzel ellebegett, mint egy tünemény… Mi pedig barakjainkba vonultunk… Mondhatom, hogy egész este olyan különös szivfájásom volt. Eszembe jutott régi vidám életem… a budapesti asszonyok édes suttogásai… az a gyönyörü város ott a Duna partján… a Margit-szigeti majálisok… csónakázások a hatalmas vizen… atléta-bálok… a Hangli… Ez az asszony az egész európai civilizációt egyszerre eszembe juttatta… Én pedig itt ülök egy kaszárnyai durva vaságyon, messze bent Afrikában, a sivatag közepén… hallgatva névtelen kalandorok állati horkolását s holnap már tán mór lovas hurcolja magával levágott buta fejemet, Marokkó felé, diadalmi jelvény gyanánt… Ezt a főt, melyet hajdan annyiszor szeretettel simogatott anyám… melyre annyi szeretetteljes barackot nyomott apám, mikor a kitünő középiskolai bizonyitványokat hazavittem… De sok szép reményt pocsékká tettem, én istenem…

Wladimir a bibliát olvasta, Nielsen a lámpába bámult. Kivülünk az egész szoba aludt. Valószinüleg nagyot sóhajthattam, mert Nielsen megszólalt:

– Te se tudsz aludni, Pál?

– Nem.

– Mire gondolsz?

– A multra.

– Tehát mégis fölásod a halottakat?

– Nem, de hisz tudod, hogy a halottak maguktól is haza járnak.

– Tudom. Északi ember vagyok, hazám ködös, sötét, fanasztikus, rémekkel és szellemekkel tele… de én nem arra gondolok. Engem a jelen nyugtalanit.

Ránéztem.

– A fehér asszony?

– Az. Mikor rám tekintett, a hideg futott végig rajtam. Eszembe jutott a dralleni fjord halászlegényének históriája. A tengerek fehér asszonya ránézett, megigézte és megölte… Ez az asszony engem meg fog ölni.

Nagy teste összeesett, lehorgasztotta fejét.

– Fáradt vagy? – kérdé rövid szünet mulva.

– Nem.

– Gyere ki egy kicsit az udvarra.

Szép holdvilágos éj volt odakint. A katonák egy része még kint pipálgatott s hallgatta az öreg turkók előadását a marokkóiak harcmodoráról. Az oázis fái alatt, a forrás mellett csak egy ház állott, abban lakott Joli kapitány. Világos ablakai tárva-nyitva, a tisztikar zongora mellett énekelt és pezsgőzött.

Nielsen arra vonszolt s az ablak alatt megálltunk. Éppen az asszony ült a zongorához. Egyszerre csönd lett s az asszony lágy, tremolázó hangon régi provencei szerelmes dalokat énekelt. Éreztem, hogy Nielsen keze remeg. Rekedt hangon szólt:

– Isten látja lelkemet, nem a haláltól félek. De óriásilag izgat az a kérdés: micsoda szerepet fog ez az asszony az én életemben játszani? Mert fog, az bizonyos. Érzem.

Az ének a nóta közepén hirtelen megszakadt. A következő percben az asszony megjelent a kivilágitott ablak keretében.

– Ki van ott? – kiáltá felénk.

– Két legionárius, – feleltem vissza.

– A norvég is?

– Igen, – felelt Nielsen és előrelépett.

– Látja ezt a poharat a kezemben?

– Látom.

– Hopp! Kapja el! Vigyázz! Megvan?

– Meg.

– Hozzon friss vizet a forrásról.

– Megérezte, hogy nézem, – morgott a norvég és futott a vizre. Mikor visszatért, láttam, hogy az asszony a tisztek zajos, koccintgató csoportja felé forditja arcát, de kezét hátranyujtotta a sötétbe. És Nielsen levette käppijét és megcsókolta a fehér kezet. Ekkor az asszony kifelé fordult, átvette a vizet és egy hajtásra megitta.

Nielsen egy ugrással mellettem termett. Izgatottnak látszott. Karon ragadott s kiáltá:

– Gyere, feküdjünk ki a falra. Hallgassuk a pusztai sakálok üvöltését.

Ez volt első jelenete az ain-szefrai drámának.

NIELSEN ERIK SZERELME.

A franciák a harmincas évektől kezdve sokat verekedtek Algir birtokáért s egy csomó jónevü tábornokuk és hadvezérük az afrikai iskolából került ki. A francia regényekben és szindarabokban már komikusan stereotippá lett az az öreg, egyenes lelkü és jószivü tábornok, a ki a saint-cyri katonai iskolából az első számok egyikével távozván, első babérait Afrikában szerezte. Ma már ez nem iskola a francia tisztikarnak, mert csak apró csetepatéik vannak az arabokkal. Most már könnyü munka a győzelem. A Lebel-fegyver oly fölényt biztosit az európainak, mely előtt eltörpül az arabsnak halálmegvető bátorsága. Ezt láttam abban a kis városban, melybe Ain-Szefrába való érkezésünk után három nappal indultunk.

Mikor elindultunk Ain-Szefrából, ezzel még nem voltam annyira tisztában s azért egy kicsit számot vetettem magammal. Végigfutottam multamon s belenyugodtam abba, hogy itt a marokkói határon veszszek el és otthon sohse tudják meg, hova lettem és mely temetőben porladnak csontjaim. De mikor hajnalban a kürtök riadója megdobogtatta szivemet s a kaszárnya udvarán fegyvereink villogtak a kelő nap fényében: mégis az az eltökélés támadt bennem, hogy drágán adom el az életemet. Hiuság volt ez, vagy életösztön, ezzel nem vagyok tisztában.

Joli kapitány felesége is kijött bucsut venni tőlünk. Az ismert éjjeli jelenet óta nem foglalkozott többet velünk. Tudta jól, vagy legalább is kitalálta, hogy a norvég szivét megsebezte, s csupa kacérságból szinte tüntetőleg kerülte a légió katonáit, holott, ha akarta volna, mindennap találkozhatott volna velünk. S jól számitott a kigyó, mert e magaviseletével elérte, hogy Nielsenben a szenvedély egyre mélyebbre ásta magát. Megsápadt, szemei beestek s szeme fehére elsárgult. S tekintetében csak akkor láttam ujra tüzet lobogni, mikor a harcba rukkolás hajnalán az asszony megjelent köztünk.

Joli kapitány bolondja volt az asszonynak s mindent megengedett neki. Az asszony élt is az engedelemmel bőven. Ugy sétált a katonák közt, mint egy markotányosné, s hol leereszkedőleg, hol bajtársi bizalmassággal beszélt hozzájuk.

A légió frontja előtt állt meg legelőbb.

– Isten önökkel, uraim! Sok szerencsét!

Ezalatt folyton Nielsent nézte.

– Vigyázzanak a bőrükre! Sajnálnám, ha egy is a fübe harapna.

– Engem is sajnálna? – kérdé Nielsen.

– Miért ne?

– Vissza fogok térni madame, ha ön parancsolja.

– Parancsolom! – szólt az asszony és szeme nagyot villant.

Azzal tovább ment fehér csipkés ruhájában. A colonne össze volt állitva, s mi neki vágtunk a pusztaságnak.

– Szerelmes vagy abba az asszonyba? – kérdé Wladimir Nielsent, a mint az előcsapatban hárman külön ballagtunk.

– Nem tudom megmondani, – felelt komoran a norvég, – őrületes, vérforraló vágygyal gondolok rá szakadatlanul, s minden egyéb vágyat és gondolatot kiöl belőlem.

– Kacérkodik veled, az bizonyos, de óvakodjál tőle, – mondám.

– Miért?

– Emlékszel, mit mondott az öreg káplár Algirban: ne foglalkozzunk az itt lakó európai asszonyokkal. A klima, párosulva az unalommal, félbolonddá teszi őket, de minket is. Vesztünkbe rohanunk.

– Hát aztán? Micsoda veszedelem várhat rám? Nyakig ülünk a komisz életben. Mi lehet ennél rosszabb? A halál? Igy is szivesen halok meg, bármely pillanatban, hát még ha asszony szerelme sugározza be utolsó óráimat.

Wladimir fejét csóválta.

– Nem ugy indulsz, fiu, ez az asszony inkább gyötrelmedre szolgál, mint örömedre.

– A gyötrelem is édes, ha ő okozza.

Erre nem szólhattunk semmit, annál kevésbbé, mert a távolból porfelleg látszott, s nekünk az előcsapat zöméhez kellett vonulnunk _(replier)_.

Tiz arabs lovas jelent meg. A vezetőjük nyugodtan fölszólitott, hogy vonuljunk vissza, mert különben megbánjuk.

– Vigyázz! – kiáltott hadnagyunk. – Cél! Tüz!

Egyszerre roppantak a puskák s az arabok el voltak fujva. Kilenc leesett a lóról s csak egy menekült, nyeregben ülve, eszeveszett vágtatással.

De a kilencet hiába kerestük a földön. Az arabs ugy ül a kengyelében, hogy ha leesik is, lábánál fogva függve marad s ha csak megsebesült, rendesen visszamászik a lovára. De ha meghalt, hű lova igy akkor is megmenti.

Egy arabs került csak a kezünkbe, a kinek a lova golyót kapott a szügyébe és összeroskadt. Az arabs föltápászkodott, láttuk, hogy fehér ruhája csupa vér, s vadul forgatva puskáját, közénk lőtt. Mellettem egy legionárius, szelid, hallgatag, szolgálatkész fiu orra bukott, néhányat rángatózott és meghalt.

Az arabs vad diadalorditást hallatott. Egyszerre hatan lőttünk feléje. Elesett, végigterült a lován. Oda futottunk. Átölelve tartotta paripája nyakát, a dühtől és a halálküzdelemtől eltorzult arcát felénk forditotta. Nem tudtam rá nézni. Félrefordultam. Egy tompa zuhanást hallottam magam mögött. Valaki puskatussal szétlocscsantotta a haldokló fejét.

– Kár a lováért, – jegyezte meg a hadnagy, – fiuk, a lovakat egyáltalán kiméljétek, mert annak az ára az ezred pénztárába megy.

– Eltemessük? – kérdé valamelyik jószivü gyerek.

– Lesz ennek elsőosztályu temetése, ne félj! – felelt az őrmester s fölfelé mutatott.

Oda néztünk, a fejünk fölött, nem is nagyon magasan, valami tiz sas kóválygott.

– Az igaz, – mondá egy katona, – ha már választani kell, inkább a sasok egyenek meg, mint a férgek.

Igy csevegtünk, a mig Franger kapitány a fősereggel oda nem érkezett, s az ügyet elő nem adtuk neki. Megnézte az elesettet, fegyvereit, lószerszámját, nyergét a tevékre rakatta, s tovább masiroztunk.