Part 3

Olyan száraz hangon mondta, mintha cigarettáért küldött volna valakit a boltba. Én azonban vizbe mártott zsebkendőmet a számra kötve, kezembe égő fáklyát kapva, habozás nélkül berohantam… A füsttel telt nagy szoba közepén (körülötte már égtek a szőnyegek) egy csodaszép fiatal arabs nő feküdt elájulva. Ugy képzeltem, hogy az öreg arabs kedvenc felesége. Arca födetlen, hófehér nyakán és mellén megtépve a ruha, nyilván ő maga szaggatta meg, mikor a rémület és füst fojtogatni kezdte. A tüz eléggé világitott, a fáklyát tehát elhajitottam s a nőt ölembe vettem, ugy, hogy sápadt feje jobb vállamon feküdt. Igy magamhoz szoritva (éreztem szive dobogását), áttörtem a füstön s félig elvakulva az udvarra érkeztem.

… Az első, mit hallottam, egy rekedt orditás volt, abból a sarokból, hová katonáink az arabs házigazdát és fiait szoritották. Aztán az öreg arabs egy irtóztató lökéssel széttaszitotta az őrséget s egy ugrással előttem termett. Mielőtt elfordulhattam volna, az arabs kése megvillant, s _markolatig merült a boldogtalan nő meztelen mellébe_. Aztán kirántotta kését a sebből s övébe dugta. Vérsugár szökelt ki a sebből s elboritotta a nőt, meg engem is. Arcom, szemem, szám s mellem tele volt vérrel. Éreztem, hogy a boldogtalan kettőt rándul, hallottam, hogy sóhajt, láttam, hogy egy pillanatra fölnyitja gyönyörü barna szemeit, melyekből végtelen rémület tükröződött le… aztán behunyja a szemeit, vége… A meglepetéstől, a rémülettől félig őrülten ledobtam a gyöpre s Vladimir nyakába estem, a ki azt hitte, hogy én vagyok megsebesülve.

… És ekkor az öreg arabs letakarta a nőt fehér burnuszával, ráborult és hangtalanul siratta. Órákig feküdt ott mozdulatlanul, nem törődve azzal, hogy mi történik körülötte.

Csakugyan a kedvenc felesége volt.

Reggel kilenckor vonultunk vissza a kaszárnyába, az arabs még akkor is ott feküdt a földön, az asszony ruhájába temetett arccal.

A SIVATAGBAN.

Soká nem felejtettem el ennek az öreg embernek gyülölettől eléktelenitett arcát s vad lánggal szemeimbe furódó tekintetét; valamint sokáig álmodoztam a gyengetestü, remek asszonyról, kit egy percre karjaimban szoritottam, s a ki ott dermedt meg, kilehelvén lelkét.

Crébillon káplár akkor figyelmeztetett, hogy ne igen őgyelegjek az erődön kivül, mert nem lehetetlen, hogy az arabsok leskelődnek rám s életemre törnek.

Bünöm az volt, hogy érintettem az asszonyt s legtovább gyönyörködtem szépségében.

Nem sokáig kellett óvakodnom: egy napon a légió parancsot kapott, hogy menjen Oránba, majd ott szétosztják a belső afrikai posztokra.

Crébillonban volt annyi emberség, hogy bár ránézve elvesztettük minden vonzó erőnket, mert már egy krajcár extra-vagyonunk se volt, mégis melegebben bucsuzott el tőlünk.

– Eddig urak voltatok, – mondá, – még Európában éltetek. Most kezdődik az afrikai élet, az unalom, a közönséges, durva munka. Nem vidám dolog ez, fiuk, higyjétek el. Mire ide a partra visszakerültök, lehet, hogy már épp olyan elállatiasodott, megkérgesedett alakok lesztek, mint én. Tanácsaim ezek: tartsatok össze ti négyen, életre-halálra, igy tudtok csak magatoknak egy kis poziciót csinálni a tisztek és a legénység előtt; ne bizzatok az arabsokban, a kik sokszor szökésre csábitanak, csakhogy aztán elfoghassanak és a kormánytól az öt frankokat fölszedhessék, a mi itt a visszaliferált szökött katonáért jár; harmadik és legfőbb tanácsom: óvakodjatok az asszonytól, akármilyen szinü is a bőre. A bennszülött asszony miatt bajba keveredtek az arabokkal, az európai asszony meg itt ugy megbolondul, mintha vér helyett vitriol folynék az ereiben. Még a csókja is olyan, mint a vipera csipése.

Oranban szétosztották a rekrutákat. A mi századunk egy este cakkumpakk, kellő öszvér-trainnel, gyalog megindult Ain-Szefra felé. Ott váltottunk föl egy legionista századot, mely már hat hónapja Ain-Szefrában állomásozott.

Egész éjjel masiroztunk s hajnal hasadtakor benne voltunk a sivatagban. Nem hiszem, hogy Grönland hómezői ennél pusztább, megdöbbentőbb, szomoru látványt nyujtanának. Egyforma, szürke homokdombok, homokvölgyek végtelen láncolata, itt-ott egy kis elárvult gizgaz. Ha egy kis szél támad, egész homokfelhőket emel a magasba s onnan fölülről szitálja rád, mint a finom esőt. Orrod, szemed, szád tele lesz vele, vakulsz, köhögsz, prüszkölsz, de nem védheted magad ellene.

A legionáriusok káromkodtak, fohászkodtak, kiki a temperamentuma szerint és sokan elkeseredve a földre vetették magukat, hogy ők tovább nem mennek. A vezető hadnagy hidegen figyelmeztette az illetőt, hogy tizenkét botot kap, ha nem kel talpra, a mi rendesen használt is. A ki komolyan megbetegedett, azt öszvérre tették s két oldalról két katona támogatta.

A karavánutat, a melyen mentünk, fehérlő csontok jelezték. A mint beszélték, elhullt állatok csontjai voltak, de bizony, én azt hiszem, lehettek köztük embercsontok is.

A menetelés olyan volt, hogy masiroztunk éjfél után két órától délelőtt tizig, akkor délután hatig hirtelen felütött sátraink alatt aludtunk, aztán megebédeltünk, fölpakkolóztunk s masiroztunk éjfélig, a mikor ujra kétórai alvás következett. A forróságot rendesen elhevertük.

Különös örömünkre szolgált, ha estefelé valami árnyékos oázisra bukkantunk, hol rendesen hosszabb pihenőt tartottunk a tiszta forrásviz miatt. Ilyenkor a hadnagynak első dolga volt fegyveresekkel körülvétetni a forrást, különben az eltikkadt katonák rögtön megrohanták volna. Csak mikor már tábort ütöttünk, levetkőztünk, lehütőztünk, volt szabad a forráshoz járulni s égető szomjunkat lecsillapitani. Hej, micsoda komisz italnak tetszett e mellett az elmult napjaimban elfogyasztott pezsgő. Hogy tért vissza tőle elzsibbadt tagjaimba az élet, velőmbe a jókedv, egész valómba a ruganyosság. Azután meritettünk vizet a főzéshez, erre inni kaptak az öszvérek s végtére mosakodásra került a sor. Miután megebédeltünk, rágyujtottunk a jól megtömött fapipára s a gyepen hanyatt fekve, fejünket a borjura hajtva, elfeledkeztünk minden szenvedésünkről.

A végtelen sivatagra gyorsan szállt le az afrikai est. Nem is szállt, hanem hirtelen ráesett, nem is az est, hanem az éj. Átmenet, esti szürkület nem is volt: a napvilágból egyszerre koromsötét éjszaka lett s az öt perc előtt még tiszta kék égbolton most már millió csillag ragyogott. Ilyenkor Wladimir elővette a balalajkáját (olyanféle, mint a bácskai rác citera) s elkezdte rajta halkan verni azokat a bús Volga-menti hajósnótákat, melyek ugy hangzanak, mintha valami élve eltemetett ember énekelné a föld alól. S én elgondolkoztam rajta, hogy én is egy ilyen élve eltemetett ember vagyok, a ki hitvány, dologtalan életemet elhoztam ide, befejezni a vad sivatagban. Vajjon mit csinálnak most otthon? A Margit-szigeten? A kioszkban? Tátrafüreden? A turfon? De elmém kerekei egyre lassabban forogtak, a tábor moraja egyre halkabban zúgott a fülembe, még azt hallottam, hogy Taglianót a sergent őrségre kiáltotta, félig lehunyt szempillám alól láttam a gulába rakott fegyvereket, s a lobbanó tüz fényénél megvillanó szuronyokat, aztán édes lethargiába estem… elaludtam…

Valamelyik este egy a homok alól egy kissé kilátszó romvároson haladtunk keresztül s a tulsó oldalon, oázison, egy arabs falu közelében ütöttünk tábort. Mire megvacsoráltunk, a szemhatáron teljes pompájában kelt föl a hold s mi elhatároztuk, hogy egy kis látogatást teszünk norvég testvérünknél, Nielsennél, a ki bent a romok közt őrszemnek volt kiállitva. Különös érzések vettek rajtam erőt, a hely olyan volt, mint a félig kiásott Pompéji. Talán Carthagónak, vagy valamelyik másik pun városnak a romjai közt jártunk? Itt egy nagy civilizáció volt, itt államférfiak, hadvezérek és hősök születtek és államot alkottak, mikor még Páris helyén a Szajna lakatlan mocsarai terültek s London helyén a rengetegben kőbaltájával medvét kergetett a vad kelta… Nielsen egy oszlopsoros magas kapunak támaszkodva állt, lövésre tartott puskájával; a kapu olyanforma volt, mint Septimius Severus diadalíve Rómában… A magas, vállas norvég, szoborszerü mozdulatlanságával, a teljes holdfényben, festői látványt nyujtott. S a mint messziről néztem, elszorult a szivem arra a gondolatra, hogy majd egykor az őrtálló sárgabőrü ázsiai zsoldos épp igy veti vállát a lipótvárosi bazilika kupolaromjainak s nem sejti, hogy a lába mozdulására meginduló és legördülő homokszemek micsoda nemzet temetőjét alkotják. Jó darabig pipálgattunk ott az éles holdfényben s hallgattuk a sakálok rekedt üvöltését. De a fáradtság végre győzött költői hajlamainkon s visszamentünk a táborba.

Éjfélkor a sergent fölébresztett, engem és Wladimirt. Wladimir a romvárosba, én meg a falu irányába mentem őrségre. A hold már lenyugodott s oly sötét volt, hogy a sergent lámpással szedte össze a szakaszt s lámpással vezetett bennünket az őröket fölváltani. Régi afrikai veterán volt, több zsinór diszitette a karját. Utasitásul különben csak annyit mondott, hogy ha valaki vagy valami a sötétben mozog, s az első megszólitásra nem felel, habozás nélkül lőjjem le. Egy rekrutának, a ki bővebb fölvilágositásokat kért, azt mondta, hogy fogja be a száját, itt mindenki praxisból, a maga kárán lesz jó katona, nem Sorbonne ez, hogy előadásokat tartsanak. Egy kicsit hallgatott, aztán hozzátette:

– Csak azon imádkozzál, rekruta, hogy oroszlán ne kerüljön eléd…

– Oroszlán? – hebegte a fiu.

– Az. Mert az oroszlán kitünően lát a sötétben s mielőtt rálőhetnél, megesz.

A sergent oldalba döfött, hogy ugy-e jó tréfa; de mondhatom, hogy elég kegyetlen tréfa egy parasztfiuval szemben, a ki nem tudja, hogy Tartarin lőtte agyon az utolsó algieri oroszlánt, az is vak volt és az állatseregletből szabadult ki.

Egy homokdombra állitottak, arccal a falu felé s a koromfekete éjszakán kivül semmit sem láttam. A táborból idehallatszott, a mint öszvéreink az abrakot ropogtatták; néha hosszan nyeritett valamelyik állat; talán elfogyott a zabja, vagy talán álmodott valami szépet, azt, hogy ló. Majd ismét összeveszett két öszvér, rugta és harapta egymást vad nyihogással. Azután rendesen tompa csattanás következett; valamelyik hajtsár közéjük ütött egy deszkával; erre ismét csönd lett. A tücskök milliói ciripeltek egy darabig, majd puskalövések dördültek; sakálokra lőttek az őrszemek; a lövésekre rendesen kórusban a tábor körül idegtépő üvöltés keletkezett. Mondhatom, hogy izgatottan meresztettem szememet az alaktalan éjszakába s lövésre tartott puskám remegett. Nagy erőfeszitésembe került, hogy ne lőjjek. Miért? Tudja Isten. Csupa félelemből. Azt hittem, a lövéssel elriasztom az éj láthatatlan lényeit.

Egyszerre vad zaj riadt a sötétben, a falu felől. Mintha a homokon siető léptek dobogtak volna. Igen, léptek közelednek.

– Qui vive? – kiáltám stentori hangon.

– La Françe, – felelt egy ismerős hang.

– Ki vagy? – kérdém halkabban.

– Tagliano legionárius, ne üss zajt, pajtás.

– Galambos vagyok. Az istenért, hogy hagyhattad el a tábort?

– Egy kabil gazember becsalt a faluba, hogy majd mulatunk, s az arabok agyon akartak ütni. Adio!

Eltünt a sötétségben. A falu felől egy csapat ember égő fáklyákkal, lármázva közeledett.

– Állj! – kiáltottam rájuk harminc lépésről.

Két arabs odajött hozzám s tört franciasággal kért, hogy keltsem föl a parancsnokot, mert panaszuk van.

– Én nem mozdulhatok innen.

– Akkor majd fölkeltjük mi.

– A ki beljebb jön, azt lelövöm.

Az arabok hátráltak. De tiz lépésnyire tőlem tevealomból hatalmas tüzet raktak s a körül olyan üvöltözést csaptak, hogy a hadnagynak meg kellett hallania. Meg is hallotta, ki is jött, fegyvertelenül, de a hat főből álló főőrség feltüzött szuronynyal mögéje sorakozott.

Közeledtére szétvált a tömeg s a tüz fényénél egy véres alakot s egy összekötözött legényt láttam a földön heverni. Az arabok lecsillapodtak, egyikük előlépett s francia-arabs nyelven valami vádbeszédfélét mondott, melyből megértettem annyit, hogy egy legionárius egy hárembe akart hatolni s mikor rajta csipték, levágott egy embert a szuronyával és elmenekült. Követelték a hadnagytól, hogy adja ki azt a katonát.

– Vajjon maga volt-e ott az én katonám? – kérdé a hadnagy.

– Nem. Ezzel a kabil öszvérhajtsárral, a ki itt megkötözve fekszik.

– S mit akartok csinálni az én öszvérhajtsárommal?

– Megölni.

(A megkötözött kabil kínosan jajgatni kezdett.)

– S meghalt a ti emberetek?

– Nem.

– Nos, egy haldoklóért két emberélet? Ez sok. Elégedjetek meg a kabillal.

Az arabok morogtak.

– Azzal a hitvány szudáni korcskeverékkel? – kiálták többen.

(A hajtsár szivszaggatóan jajgatott.)

– Csend! – kiáltott a hadnagy, – szuronyt szegezz!

Klipp-klapp – két mozdulattal a puskák vizszintes helyzetbe jöttek s a szuronyok a tömeg felé fordultak.

– Kotródjatok! – kiáltott a tiszt s hátat forditott nekik.

– Parancsnok ur, parancsnok ur! – sivitott a kabil.

Ez volt utolsó szava; az arabok dühödten rávetették magukat, s jóformán darabokra vagdalták, lábbal taposták. A legionisták a rémülettől dermedten nézték a látványt, ujjam görcsösen kereste a ravaszt, szerettem volna beléjük lőni.

– Egy sortüz nem ártana, mon commandant, – mormogott a káplár.

– Hová gondol? Két hét alatt ki volnék csapva a hadseregből, – felelt a hadnagy.

És halálsápadtan visszament a táborba, hol azonnal riadót vertek.

Az arabok dühös fenyegetések közt távoztak, az őrszemeket bevonták, s a légió menetkészen állott. A hadnagy lóra ült, meggyujtotta a fáklyákat, kihuzta a kardját, s szólt:

– Ki volt az a legionárius, a kit ez a boldogtalan kabil a faluba vitt?

Tagliano azonnal előállt.

– Holnap guzsba kötlek a napon.

Tagliano lehajtotta a fejét.

– Megérdemlem! – felelt egyszerüen.

… Némán megindult a csapat. Én leghátul ballagtam, közvetlenül az öszvérek előtt. Egész éjjel elfojtott zokogás kisért. A fölkoncolt kabil apja sirdogált mögöttem, a ki szintén a hajtsárok közt szolgált…

A KIGYÓ.

Az afrikai hajnal épp olyan rövid, mint az esti szürkület. Egyszerre csak elkezd világosodni keleten az ég alja s öt perc mulva már teljesen nappal van.

A kabil öszvérhajtsárnak az arabok által való fölkoncolása után virradatig egyhuzamban masiroztunk. Akkor megálltunk tizenöt percre, ittunk egy kortyot a vizes tömlőkből s ujra meneteltünk nyolc óráig. Akkor tábort ütöttünk.

Tagliano lehajtott fejjel, komor arccal ült köztünk, mintha nem is hallotta volna, miről van szó. Gyöngédlelkü fiu volt s nem a várható büntetés sujtotta le, hanem a boldogtalan kabil legény halála. Hiába magyaráztuk neki, hogy ő nem oka semminek. A kapzsi kabil csábitotta a kalandra egy kis borravaló reményében. Őneki eszeágában sem volt elhagyni a tábort. Csak rázta a fejét s egy szót sem felelt beszédünkre.

Alig ittuk meg a kávét, jelentkeztünk a hadnagynál s hivatkozva Tagliano ártatlanságára, kegyelmet kértünk neki.

A hadnagy szó nélkül végighallgatott, aztán igy felelt:

– Ez már maga inszubordináció, hogy ide mertek jönni, a büntetés elengedését kérni. De erre nem szabok büntetést, mert még rövid ideje katonák s azelőtt bizonyára fegyelmetlen, kóbor életet éltek Európában. Nem adhatok kegyelmet. A légiót csak vasszigorral lehet összetartani. Ha lazán veszem a dolgot, mind elpusztultok, mert mindig kijátszszátok a parancsot. Aztán meg már valamennyitek előtt kijelentettem, hogy kiköttetem Taglianót, a kabilok is hallották, nem vonhatom vissza, mert kinevetnek. Fordulj, mars!

Kimenet hallottam, mikor parancsot adott Siraudin káplárnak arra, hogy hajtsa végre a parancsot. Siraudin maga mellé vett négy embert, Taglianót közrefogta s elvezette a tábortól mintegy száz lépésnyire. Csak annyi időm volt, hogy Siraudinnek fülébe sugjam: három legionistának egyheti pálinka-adagját megkapja, ha emberségesen bánik el bajtársunkkal. A káplár beleegyezőleg hunyoritott.

A legionisták elfordultak, csak egy csapat kabil követte a csoportot. A kikötés abból áll, hogy a deliquenst a derekánál fogva egy cölöphöz kötözik, állva, aztán a ballábát fölhuzzák és a jobbkezéhez kötik. Órákig igy állni féllábon, különösen a sivatag forró napja alatt, iszonyu dolog. A vérkeringés is eláll az ember egyes végtagjaiban.

Nem láttuk, hogy mi történt, de azt hallottuk, hogy a kabilok iszonyu lármát csaptak. Siraudin ugyanis ülve kötözte oda Taglianót, nem is egy puszta cövekhez, hanem egy fához, melynek lombjai némi árnyékot is adtak. A megölt kabil apjának izgatására, az öszvérhajtsárok ez ellen óvást emeltek s a zajra mi is odasiettünk egypáran.

– _Balayez moi la place!_ – kiáltott ránk Siraudin. (Tisztitsátok meg a helyet!)

Nekünk sem kellett több. Puszta kézzel szétpofoztuk a kabilokat, a kik sebes trappban menekültek vissza állataikhoz. Tagliano kényelmesen elhelyezkedett a fa tövében. Siraudin rám hunyoritott, mintha kérdené, hogy meg vagyok-e elégedve, aztán a káplár a norvéget őrnek rendelte a kikötött mellé s mindnyájan visszatértünk a táborba, hol egy egész pléhkulacs pálinkát adtam a káplárnak.

Vagy egy óra mulva egy reconvaleszcensz spáhi káplárral, a ki velünk tért vissza állomására, Taglianóhoz sétáltam.

Tagliano és Nielsen a norvég, kedélyesen diskuráltak, vagy harminc lépésre tőlük ült egy kabil, a ki ütemesen előre-hátra lóbálva magát, hangosan imádkozott.

A fölkoncolt kabil fiu apja volt.

Mig én bajtársaimmal diskuráltam, a spáhi a vén kabilt figyelte. Egyszerre csak odajött hozzánk.

– Tudjátok-e, ki az a kabil ott? – kérdé.

– Tudjuk. Az apja annak, a ki miatt Tagliano itt ül.

– Hát azt tudjátok-e, hogy mit csinál?

– Bizonyosan imádkozik.

– Nem. Átkozódik. Rettenetes átkokat mond. Száradjon el a fa, mely Taglianónak árnyékot nyujt, süljön meg a vére a forróságtól, gyulladjon meg az agyveleje a naptól s mozduljanak meg a sivatag viperái, hogy az ő egyetlen fiának gyilkosát halálra marják.

Tagliano nagyot sóhajtott.

– Igaza van. A fiát vesztette el.

– Kergesd el! – mondá Nielsen a spáhinak.

– Azt nem, hanem eléje vágok átkainak.

Ezzel a kabil felé ment, előtte letérdelt, keresztet vetett magára s arabsul igy szólt:

– Hatalmas Isten, a kiben mi keresztények hiszünk, a kinek egyszülött fia, a mi Jézusunk meghalt értünk a keresztfán, hogy minket büneinktől megváltson: vedd pártfogásodba szegény szolgáidat, hogy a gonoszok átkai elforduljanak fejünktől, amen!

A kabil dühödten fölugrott.

– Allah nagy és hatalmas és Mohamed az ő profétája, – kiáltott.

A spáhi káplár keresztet vetett magára. A kabil eltakarta arcát és elfutott.

– Óvakodjék ettől a vén fickótól – figyelmeztetett a spáhi, – gyáva faj, korcskeverék, de a boszu néha vakmerőségekre is képessé teszi.

Négy óra mulva Siraudin eljött a delikvensért. Hogy a hadnagyban azt a hitet keltsük, hogy parancsa keményen végrehajtatott, Nielsen és én összefogózkodtunk, Taglianót a kezünkre ültettük s ugy vittük vissza a táborba. A kabilok néma csoportban, sötét tekintettel néztek bennünket.

Még nem volt itt az indulás ideje. Tagliano borjuját a feje alá tette, s mélyen elaludt a tikkasztó forróságban. Csönd volt a táborban, a legtöbb ember aludt, csak azok zajongtak, a kik vizért mentek a forrásra.

Mikor a vizzel visszatértünk, a kabilok éppen tüzet raktak az ebédhez.

A mi tüzünk mellett a vén kabil, ellenségünk térdelt, rakta és szitotta. A mint megláttam, egy ugrással ott termettem. Azt hittem, meg akarja ölni Taglianót, a ki tőle két lépésnyire mélyen aludt.

A kabil fölemelkedett és szilaj tekintettel végigmérve engem és társaimat, lassan odébb ment.

Ha Tagliano egészséges lélekzetét nem hallottam volna, azt hittem volna, hogy a vén gazember már végzett vele. A vizet föltettük s csakhamar gőzölögni, majd forrni kezdett. Ekkor Tagliano megmozdult. Nagyot nyujtózkodott, majd a hátáról a jobb oldalára fordult.

Éppen szólni akartam hozzá, mikor velőtrázó sikoltással talpra ugrott, kezével mellét kezdte söpörni s lábával rugdalódzott.

Egy vipera gördült le róla. Feketefejü, sárgapettyes testtel, a legmérgesebb, leggyilkosabb fajtából.

A körüle állók rémülten tágitottak, a messzebb levők odarohantak. A kabilok is. Siraudinnek volt csak annyi lélekjelenléte, hogy puskatussal szétzuzta a viperát.

– Itt csak egy segit, – kiáltott a vén afrikai katona, – kabilok, van-e köztetek méregszívó?

Azonnal megértettem.

– Négy légionista egy hónapi lénungját kapja, a ki kiszivja a mérget a sebből.

A kabilok elfordultak.

Ekkor jelent meg Wladimir. A szó szoros értelmében leteperte Taglianót, a ki közben letépte ingét, hogy a sebet megnézze; az orosz a kis, alig látszó szuráshoz illesztette száját s teljes erejével szivni kezdett.

Én és Nielsen szenvedő bajtársunk fejét fogtuk. Az olasznak szeméből könnyek gördültek végig arcán. Nehezen lélekzett és szemei néha elfordultak.

Mindez egy pillanat müve volt. A hadnagy is ott állt már a spáhi káplárral. A spáhi megnézte a viperát és szólt:

– Itt nincs mentség. Ennek a kigyófajnak a csipése föltétlenül halálos.

És levette käppijét. A hadnagy is. Mind levették sapkájukat. Wladimir abbahagyta a szivást, de térdelve maradt és oroszosan keresztet vetett magára. Mi bajtársunk fejét a borjura helyeztük. Már nem látott, beszélni sem tudott, de kezei kutatva jártak körül. A mi kezünket kereste. Odaadtuk neki. Nem eresztette el, ugy halt meg. Szép arca eltorzult, elkékült, ajkán sárgás hab jelent meg, kettőt rándult s a müvészlelkü, daloskedvü olasz fiunak örökre vége volt. A legionisták mind letérdeltek s egyikük olaszul elmondta a Miatyánkot.

E percben a vén kabil furakodott előre, ránézett a halottra s szólt:

– Hát kinek az Istene erősebb, te kutya? A mienk, vagy a tietek? Allah meghallgatta az ő jámbor szolgájának kérését. Hahaha!

Világosság gyult a fejemben: ez a gazember csempészte Tagliano keblére a kigyót. Torkon ragadtam és kiálték:

– Fiuk, fogjátok le, ez a gyilkos: ez hozta ide a kigyót.

Egy perc alatt keze-lába össze volt kötve. Egy darabig dühöngött, orditott és tajtékzott, aztán hirtelen lecsillapult és mindent bevallott.

A legionisták össze akarták apritani, de a hadnagy nem engedte. Kimondta rá az itéletet: függeni fog. Mosakodjék meg és imádkozzék. Aztán jön a kivégzés.

Komor nyugalom szállt a táborra. Megettük az ebédet, aztán fölszedtük a tábort s fegyverbe álltunk egy fa körül, mely alá az elitéltet hurcolták. Két spanyol legionárius vállalkozott az elitélt fölhuzására… Mivel orditani kezdett, megpördültek a dobok… Én behunytam a szememet… mikor ujra kinyitottam, a szerencsétlen ott kapálódzott két ölnyi magasban a föld felett.

– Előre arc! Indulj! – hallatszott a parancs. S oly szivesen forditottunk hátat mind e helynek. Csak tiz perc mulva néztem hátra. A vörös alkonyi égre feketén, élesen rajzolódott le a magányos fán függő kabilnak immár mozdulatlan teste…

… Szegény Taglianót a fehér lepedőbe takarva magunkkal vittük s másnap sziklás vidéken kősirba tettük, hogy a hiénák ki ne áshassák.

Tehát egy a négy közül már elpusztult. Vajjon mikor kerül miránk a sor?

A PÁRISI FIU.

Egy tehát már elpusztult a négyes szövetségből: szegény, nótákban és tréfákban kifogyhatatlan olasz pajtásunk. Lehorgasztott fővel, komor csöndben haladtunk egymás mellett; én, Nielsen a norvég és Wladimir az orosz. Éreztük, hogy Taglianóval a mi jókedvünk is meghalt s a kemény katonaélet vigasztalanságának egész sulyával ránk szakadt.

A pusztában való masirozásunk nemsokára megszünt, mert elértük Meseriát. Ez a hely déli Algeria egyik fensikján fekszik, a Dsebel-Antar hegyláncolat lábánál. Az egész áll egy megerősitett kaszárnyából s egy faluból, melynek huszonöt-huszonhat háza s kunyhója van. A faluban arabok és négerek laknak.

Meseria közel lévén a marokkói határhoz, erős helyőrséggel volt ellátva. Ott feküdt az idegen légiónak egy teljes zászlóalja, körülbelül hétszáz ember, egy század szenegáli tirailleur (néger gyalogcsapat) és két század katonafegyenc, a mit ugy hivnak: _compagnie de disciplinaires_. Ezek a párisi hadtestből kiselejtezett javithatatlan csirkefogók, a kiknek semmiféle börtönbüntetés nem használt s azért küldettek ide, hogy gonoszságukat az afrikai szolgálat megtörje.