Part 2

A kinyujtott feszületre mindegyikünk rátette jobb kezének két ujját s Tagliano diktált.

– Esküszünk, hogy egymást semmiféle bajban el nem hagyjuk. Hogy egymással mindig utolsó falat kenyerünket, utolsó korty vizünket megosztjuk. A csatákban összetartunk, ha közülünk megsebesül valaki, cserben nem hagyjuk, egymást pénzzel is támogatjuk, a följebbvalók eshetőleges kegyetlenségei ellen együtt védelmezzük magunkat. A ki esküjét megszegi, hitvány becstelen ember s azt a többi köteles elpusztitani. Isten minket ugy segéljen.

Elmondtuk utána az egészet.

– Csókoljátok meg a keresztet – sugá Tagliano, – akkor titeket is védeni fog.

Megcsókoltuk a keresztet, kezet fogtunk, megcsókoltuk egymást és lefeküdtünk.

Sokáig nem tudtam aludni, különösen egy a német sorozás elől megszökött elzászi gyerek sóhajtozása és zokogása miatt. Már este egyre csufolták a fiuk jajveszékeléseért, de ő folyton azt hajtogatta, hogy megszakad a szive; ő csak most érzi, hogy nem tud elválni hazájától; miért szökött meg – ugymond – hazulról, miután uj hazája sem tud vele mást csinálni, mint hogy katonának viszi, még pedig mint hallja, sokkal sulyosabb szolgálatra.

Most azután láttam, hogy a fiu leszáll ágyából és kisompolyog a teremből.

A következő percben egy puskalövés dördült odakint, a födélzeten. Talpra ugrottam és fölrohantam. Odafönt zürzavaros szaladgálás volt.

– Mi történt? – harsogott szócsövön a kapitányi hidról.

– Egy rekruta a vizbe ugrott, – felelt vissza egy légióbeli katona, a ki puskával őrt állott.

A gép járása lassabbodni kezdett, majd egészen megszünt. Rövid kommandószavak hallatszottak. A matrózok futottak a kis csónakot vizre ereszteni. Ezalatt a villámos reflektor köröskörül kutatta az éjszaka sötétségét. A hajó farán őrt álló legionárius a puskáját igazitotta s igy szólt a hadnagyhoz, a ki e pillanatban termett ott:

– Hadnagy ur, fölösleges a csónakot leereszteni, azt hiszem, agyonlőttem a szerencsétlent.

– Miből gondolja?

– A lövés után nagyot kiáltott s azóta semmi hangja… ime ott van ni!

A hajó mögött a tenger teljes villámos fényben ragyogott. S a viz tetején fekve megjelent a boldogtalan elzászi fiu, véres fejjel, nyitott szájjal s a viz sodra által huzva, sebesen uszott a hajó után. Az odatódult rekruták megdöbbenve nézték a bizarr látványt és sápadtan, szótlanul tekintettek egymásra. Itt ugyan nem tréfálnak az emberekkel!

A másodkapitány odajött, messzelátón nézte egy kicsit a hullát s aztán a hidra kiáltott.

– C’est fini! En avant! (Vége van! Előre!)

A matrózok visszapakkolták a csónakot, a gépek ujra zakatolni kezdtek, a reflektorok elaludtak, a hajó röpült s mi visszabujtunk hálószobánkba. De a világért sem mertem a szoba vizre nyiló kis kerek ablakára nézni, mert az az impresszióm volt, hogy a véres ábrázat rám vigyorog onnan… Szegény gyerek, neki két hazát adott a végzete. És egy harmadik hazában keresett boldogulást… Ötven milliomod magával német, negyven milliomod magával francia lehetett volna… és mégis ily nyomorultan kellett elvesznie. Mi vár én rám?

A KÁPLÁR.

A _Baudin_ a pirkadó hajnal fénye mellett lassan uszott be Algier kikötőjébe. A város aranyos kupolái, tornyai és minaretjei csillogtak a születő fényben. Apró házai mintegy ótalomért huzódtak a hatalmas erőd lábához, mely uralkodott az egész város fölött. Az erődben éppen a réveillet fujták s a friss trombitahang messzire elszállt a tiszta levegőben.

Előbb az idegen légió két százada szállt ki, nagy pontonokon, aztán ezek félkörbe álltak a kikötőben s minket rekrutákat vittek ki a partra. A kör összezáródott s megindultunk az erőd felé, fegyver közé fogva. Száz frank foglaló volt minden rekruta zsebében, azért vigyáztak olyan nagyon rájuk. Nem egy ember volt köztük, a ki ugy gondolkozott, hogy ingyen áthajózik Afrikába, ott kereket old s terv és ész nélkül elkalandozik a fekete kontinensen. Micsoda keserves csalódás lett ezeknek az ostoba képzelődéseknek a vége.

Az erőd udvarán az ezredes és pár tiszt várt ránk. Spáhik, turkók, s afrikai vadászok lézengettek körülöttük. Fölolvasták a névsort, konstatálták, hogy ki veszett a tengerbe, az ezredes végigjárt köztünk s több izben mormogá: _felséges fickók_, aztán a káplárok pléhcsajkákat osztottak ki, megmutatták, hogy hol osztják a reggelit s azzal _abtretoltattak_. Reggelire pompás tejes kávét s egy-egy hófehér cipót adtak, mely a mi prófuntunk mellett valóságos kalács.

Alig nyeltük le az utolsó falatot, összedoboltak bennünket. A front előtt ujra ott állt az ezredes és Champsaur kapitány.

– Álljanak külön, a kik egy szót sem tudnak franciául.

Rövid mozgás, magyarázgatás után valami száz főből álló csapat képződött. Ez legnagyobb részt poroszokból állott, de volt közte angol, olasz, hollandi, spanyol, amerikai.

– Álljanak külön, a kik csak franciául tudnak.

Erre is képződött egy tekintélyes csapat. Ezek a belgák és francia svájciak voltak.

Erik a norvég, Wladimir az orosz, Tagliano és én nem mozdultunk egymás mellől. Velünk együtt állt ott még vagy harminc ember.

– S önök?

– Mi, parancsnok ur, ugy látszik, minden nyelvet beszélünk.

– Helyes. Bretonville hadnagy, vezesse valamennyit a magazinba s estére olyan uniformisban legyen minden katona, mintha skatulyából huzták volna ki. Holnap majd beosztjuk önöket a légióba.

A hadnagy sugott neki valamit.

– Igaz. Mind megkapták a foglalót?

– Én nem kaptam meg, parancsnok ur, mondám, folyton megtartva katonás merevségemet.

– Jól van. Tizenkettő és egy közt jelentkezzék a légió első ezredének pénztáránál. Volt ön katona?

– Igenis, parancsnok ur, huszár voltam az osztrák-magyar hadseregben.

– Mindjárt meglátszik. Elmehet.

Mikor a ruharaktár felé mentünk, egy vén legionista káplár, a ki hallotta beszélgetésemet Champsaur kapitánynyal, csatlakozott hozzám.

– Látom, hogy ön ur volt civilkorában – szóla.

– Az voltam.

– Szeretne egy kicsit jobban öltözködni?

– Hogy az ördögbe ne!

– Akkor jöjjön velem.

Oldalt eltünt. Intettem három pajtásomnak s utána eredtünk. Hátsó kapun mentünk be a magazinra felügyelő őrmesterhez s egy félóra mulva pompás, testhez álló, hófehér extra-egyenruhában, tiszti cipőben voltunk, kis kokett, fehér käppivel a fejünkön. A Lebel-fegyverhez való kis gyiklesőt is azonnal derekunkra csatolhattuk – s perfekt legionáriusok voltunk.

– Nem akarnak a városban ebédelni? – szólt, szemével csiptetve a káplár.

– Persze, hogy akarunk.

– Nos, kérjenek engedélyt Champsaur parancsnoktól.

– Fog-e adni?

– Mondják, hogy caporal Crébillonnal mennek ki. Az én vagyok. Én elég garancia vagyok arra, hogy nem szöknek meg.

S egy alig észrevehető mozdulattal a derekára szijjazott revolverre tette a kezét.

Az engedélyt este hétig csakugyan megkaptuk, a foglalómat fölvettük, s vigan indultunk kifelé.

Az erőd kapujánál egy nagy csomó zsidó tanyázott. Szép, hosszu szakállu, bibliai alakok, olajbarna arccal, kifejező fekete szemekkel, nem az az éjszaki szláv korcsivadék, melyet oly sokszor láttam felvidéki birtokunkon, ragadozó madáréhoz hasonló félelmes arcával. Wladimir nem is akarta elhinni, hogy ezek zsidók, annyira hozzászokott a hazájában látható elromlott tipushoz.

A zsidók azért tanyáztak ott, hogy civilruháinkat és egyéb ingóságainkat megvegyék. Tagliano vissza is futott rögtön s lehozta régi életünk emlékeit. Ebből is bevettünk negyven frankot. Tagliano alkudott velük s mondhatom, hogy a kereskedők a bőbeszédü olaszban mesterükre akadtak.

Gazdagnak éreztük magunkat, mikor a városba leszálltunk. Käppinket félrevágtuk s az ifjuság bizalmával, boldogan tekintgettünk szét a keleties utcákon.

Mindenki megnézett bennünket, de volt is mit. Wladimir és Erik két szőke Herkules volt, azzal az álmos vagy álmodozó kék szemmel, mely Turgenyev regényhőseinek a sajátsága. Tagliano koromfekete nápolyi volt, gondosan ápolt Viktor Emánuel-bajusszal. Magas, sugár termetén gyönyörüen állt a légió fehér ruhája, mely kacér ellentétül szolgált az ő feketeségéhez. Magam sem voltam utolsó legény, felpödört bajuszommal s IV. Henrik-szabásu, hegyesre nyirt szakálammal. Ki is jelentette Crébillon, hogy elegánsabb legionáriusokat, van tiz éve, hogy nem látott. Büszkén is lépdelt előttünk, mint egy kocsis, a ki nagyurakat visz a hintóján.

– Milyen dejeunert parancsolnak? – kérdé, – elég lesz fejenkint tiz frank?

– Elég.

– Akkor gyerünk a _Hôtel Beau Rivage_-ba.

Volt már egy óra, mikor oda értünk, irtóztatóan kiéhezve. Crébillon a tengerre néző terraszon terittetett, sátor alatt s először jégbe hütött sört kért. Azután megrendelte a couverteket, előbb a fölszolgáló garçonnak tiz frank borravalót igérvén. Mint a farkasok estünk neki a jó ebédnek. A terrasz lassanként megtelt, többnyire angolokkal, egy láthatatlan zenekar operákat kezdett játszani. Egypár üveg vörös bornak gyorsan a nyakára hágtunk s Crébillon kipirult arccal adott a tálalásra vonatkozólag utasitásokat a pincérnek, a miből láttuk, hogy meglehetős szakértő.

– Mondja csak, káplár ur, mi volt ön azelőtt? – kérdé Tagliano.

Az öreg magasra emelt egy pohár bort és gusztálta. Aztán egy hajtásra magába temette.

– Ne bolygassuk a multakat fiaim. A légiónál nincs mult, csak jövő. Kivánom, hogy szebb jövő várjon rátok, mint a milyen én rám várt.

Dobolt az asztalon.

– Hej, sok szép, előkelő urfit vezettem én már be a légióba. S hova lettek? Csontjaik ott fehérlenek a bacninhi őserdőkben… s még csak nem is férfias tusában, a zászló alatt, mitrailleuse-ök siketitő kereplése s a fekete zászlósok vad üvöltése közt szálltak a sirba… a mocsárból kiszállt sápadt halál, a láz fojtotta meg őket… vagy a kolera söpörte el.

Tagliano is fölhajtott egy pohár bort, csettentett a nyelvével s hetykén szólt:

– Eh, csak egyszer hal meg az ember s ugyancsak szörnyen mindegy, akár négylovas hintón viszik ki a nápolyi Santa Croce temetőbe, diszes papi kisérettel és szép énekszóval, vagy ott földelik el Kelet-Ázsiában, a kinai határ mellett… és a kapitány imádkozik fölötte, miközben a bajtársak három sortüzzel bucsuznak el tőle…

Crébillon figyelmesen hallgatta, aztán megszólalt:

– Szépen beszélsz fiam, de miért nem vallod inkább azt, hogy csak egyszer él az ember s igyekezzél az életedet szépen berendezni…

Tagliano sóhajtott.

– Azzal már elkéstem. Most összes filozófiám abból áll, hogy meg tudjak békülni helyzetemmel, nyugodtan várjam a szenvedéseket s el legyek készülve korai halálomra.

Most megszólalt az orosz:

– Légy fatalista, mint én. Én nem ismerem el a szabad akaratot. Ha nekem van szabad akaratom, miért ne legyen a sajtkukacnak is? Miért legyen éppen nekem és csak nekem? Azt csak az ember képzeli, hogy a teremtett lények közt rangban külömb, mint a sajtkukac. Ezt a sajtkukac is képzelheti magáról s épp ugy vindikálhatja magának a szabad akaratot, mint mi. Nincs szabad akarat. Semmiféle tettünkért nem vagyunk felelősek, mert mindent, a mit teszünk, végzetszerüleg kell tennünk, utunk ki van szabva – mondjuk, – a csillagokban. Én tehát nyugodtan várom a jövőt, mert nem változtathatok rajta.

– És te? – szólt a káplár, oldalba döfve Eriket, a ki elmerengett a tengerre.

– Engem anyám megtanitott hinni és imádkozni. És én megtaláltam Istent a tenger mélyében és az ég magasságában. Nem felejtem el örömömben, eszembe jut bánatomban. Nyugodt vagyok, mert vigyáz rám.

… És én ott ültem és a napnak egész sugárkévékben hulló aranyától ragyogó tengerre bámultam, mely eddigi hitvány, ostoba, sivár életemtől elválasztott. És öröm fogott el, hogy mérhetetlen vizek tornyosulnak közém és régi életem közé. És öröm fogott el arra a gondolatra, hogy szenvedni… és a szenvedések által megtisztulni fogok. Hirtelen eszembe jutott egy gyerekkori imádságom, melyet tizéves korom óta nem imádkoztam. Elmormogtam.

– Mit csinálsz? – szólt az orosz.

– Imádkozom.

Mély csönd lett az asztal körül. Crébillon megtömte kis fapipáját és rágyujtott. Vagy öt füstkarika után megszólalt:

– Kár fiuk, igazán kár, hogy ezeket a sok szép filozofiával és mély vallásossággal bélelt koponyákat holmi zulukafferek fogják beverni csatabárdjaikkal… vagy azok a gaz tonkingi piráták lándzsára tüzve viszik valami nagyhasu mandarin elé, a ki ezért nekik egy _csin_-t fog fizetni, a mi testvérek közt is fölér két souval… nom d’un chien… a gazember ennyire becsüli a fehér ember fejét.

– Igaza van! – kiáltott Tagliano, – én annyit sem adnék a mandarin fejért, _levágatlanul_. – Erre már nagy koccintás volt. Crébillon kezdett elázni. Karomra tette a kezét.

– Nagyon szeretlek benneteket fiuk, sajnálom, hogy elhagytok, négy ilyen kiváló fickóhoz rég nem volt szerencsém. Én sem vagyok ám valami rongy ember, ne higyjétek. Jó családból származom. Az apám ügyvéd volt Brüsszelben, jó nevelést kaptam…

Hallgatott egy darabig, mintha haboznék, folytassa-e?

– Ma is ur vagyok, ha közbe nem jön… az apám meghalt… az anyám férjhezment és én a lakodalom napján, mikor a templomból visszajöttek, agyonlőttem a gazembert, mielőtt anyámat megcsókolta volna…

Ujra elhallgatott.

– Elmenekültem… Egyenesen a légióba… Elrészegesedtem bánatomban, azért nem vittem semmire. Négy hadjáratom van s csak káplár vagyok… Óvakodjatok a pálinkától, demoralizál, állattá tesz… Fizessetek, menjünk török kávét inni.

KATONAÉLET AFRIKÁBAN.

Az algieri ebéd jó ize sokáig megmaradt a számban. Hosszu ideig nem volt szerencsém urnak való ételhez. Sőt gyakran olyat kaptunk, hogy egyáltalán nem volt embernek való.

A kompánia pénze teljesen elfogyott s a tiz centime napi lénung állt csak rendelkezésünkre, hogy életünket egy kissé megfüszerezhessük. Képzelhetik, hogy micsoda füszer telik ki öt krajcárból.

A mint a pénzünk elfogyott, Crébillon kegye is elfordult tőlünk. A vén alkoholista utolsó kedvezése az volt, hogy kivitte, hogy négyünket egy szakaszba (escouade) tegyenek. Ezért kicsalta utolsó öt frankunkat s aztán más zsákmány után nézett. Nem is vettem rossz néven szegénytől.

Az algieri erődben nem igen pihentünk meg. Reggel ötkor réveillet fujtak, összeálltunk s kimentünk a városon kivül, katonai mozdulatokban gyakorolni magunkat, előbb mindenki fölhörpentvén huszonhárom centiliter mennyiségü feketekávéját. Félkilenckor visszatértünk és kilenc órakor kiosztották _la soupe du matin_-t, mely áll száz gramm levesben főtt marhahusból és egy kis főzelékből. Ezen elrágódhatik az ember tiz óráig, akkor _retraitet_ fujnak, s délután két óráig, mig a nagy forróság tart, nincs a katonának semmi dolga. Két órakor réveille, megyünk az iskolába, vagy belső, kaszárnyai munkára. Ez tart félnégyig. Akkor ujra gyakorlatra vonulunk s ott vagyunk félhatig. Hatkor kiosztják a _soupe du soir_-t, az ebédet, a mi ugyanaz, mint reggel, kivéve, hogy kétszer egy héten, csütörtökön és vasárnap, sült hust kapunk, burgonyával. Azt már emlitettem, hogy minden második nap ezerötszáz gramm kenyeret kapunk. Hamar rájöttünk azonban, hogy ezt legjobb egy ültőhelyünkben megenni, kölömben a legionáriusok ellopják. A koszt ugyanis nem tulságosan bőséges s ez a sok kiéhezett európai alak sohse tud jóllakni.

Crébillontól hallottuk, hogy ez a nyári beosztás, junius elsejétől szeptember tizenötödikéig. Télen másképp lesz.

Megjegyzendő, hogy tiz napon át, a mig Algierban voltunk, se ezredest, se kapitányt, se főhadnagyot nem láttunk. Egy fiatal hadnagyocska járt ki velünk, a ki szörnyen unta a mulatságot, félreült lapokat és regényeket olvasni s minket teljesen a belga és porosz altisztek önkényére bizott. Hogy aztán ezek gorombáskodás és taszigálódás terén mit vittek véghez, az képzelhető. Az is igaz, hogy ritka elzüllött bandával volt dolguk; az intelligens ember, kit a szerencsétlenség hajtott ide, kis töredék köztük, a legnagyobb részük professzionátus csavargó, a ki soha semmiféle mesterséget nem tanult, urat maga fölött, gazdát egyáltalában nem ismert s életében öt percig komolyan nem dolgozott. Vasszigor kell hozzá, ilyen embereket a katonai fegyelemhez szoktatni. Volt is pofon, guzsbakötés, kurtavas és börtön rakásszám. De azokkal, a kik jól öltözködve érkeztek ide, az élet hajótöröttjeivel, nem volt semmi baj. Ezek pariroztak.

Egy reggel a hadnagy két afrikai vadásztiszttel és három Alcazar-kávéházbeli énekesnővel jött ki a gyakorló térre. Ugy látszik, egyenesen a kávéházból jöttek, kocsin. Részegek voltak s egész uton énekeltek. Kint aztán elhelyezkedtek s a kocsiból mintegy páholyból nézték a rekruták gyakorlatait, buzditó kiáltásokat intézvén hozzájuk. Egy magas fal megrohanása és megmászása volt a föladat. Egymás hátán, egymást fölhuzva, öt perc alatt tul voltunk rajta, aztán visszafelé csináltuk meg ugyanezt. A hölgyek tapsoltak, ujongtak s mikor sorba álltunk, szemlét tartottak fölöttünk. Tőlem hat embernyire egy csinos, kis bajuszu, torreador külsejü spanyol állt. A hadnagy szeretője megállt előtte s arcul legyintette őt batiszt zsebkendőjével, szólt:

– Te tetszel nekem, fiu.

A spanyol elnevette magát s könnyedén felelt:

– Este hétkor gyere a kaszárnyába.

– Szemtelen! – kiáltott a hölgy, a hadnagy pedig a kezében vitt chartreuse-ös üveget ugy vágta a spanyol fejéhez, hogy a szerencsétlen vérbe borulva dőlt ki a sorból. Két káplár fölragadta és valami kuthoz vitte.

A légió meg sem moccant, de zugás futott végig a sorokban s a vad fiuk tekintete összevillant. Akkor nem értettem meg ezt a tekintetet, de megértettem a következő évben, a hoang-hoi csatában, a hol a hadnagy _négy golyót kapott a hátába és elesett_. A legionáriusok ekkor boszulták meg az algieri brutalitást. Az ezredorvos konstatálta a dolgot, de a tisztek nem mertek vizsgálatot inditani. A tonkingi őserdőkben nem lehetett a légióval sokat okoskodni.

A vadásztisztek boszusak voltak a chartreuse elpocsékolásáért s a visszavonulást inditványozták. A káplárok hátra arcot kommandiroztak s mi hátat forditottunk a nemes kompániának. Engem ezalatt az a szerencse ért, hogy a bizalmas modoru hölgy hátba vágott s azt kiáltotta: _Ez a fickó ugy tartja magát, mint egy király! Szeretnék a szeme közé nézni!_ Szerencsémre, a káplárok marsot kommandiroztak s igy megszabadultam a kellemetlen következményektől. Azt azonban hallottam, hogy a hadnagy a hölgyet bestiának nevezte.

Este fönt a bástyán pipáztunk és a város felséges keleti panorámáját bámulva, tárgyaltuk az ügyet. A vén Crébillon lelkünkre kötötte, hogy nagyon vigyázzunk magunkra a tisztekkel szemben, mert a gyarmatokon s különösen a légióval szemben, minden meg van nekik engedve. Bármely pillanatban agyonlőhet, nyomorékká tehet, folyton becsukhat, a legiónárius nem mehet rapportra s nem kap igazságot. S megjegyzendő, hogy a börtönben töltött idő nem számit, azt az öt éven fölül még utána kell szolgálni.

És itt az öreg nagyot sóhajtott.

– Magam is igy ragadtam itt. Megszöktem, elfogtak, hat hónapi fogságot kaptam. Ez megtörtént kétszer. Apróbb rakoncátlankodások miatt is kaptam összesen körülbelül két évet, ez már három év. E nyolc év alatt tökéletes vén katona lettem, mint Napoleon régi gárdistái. Gép, nem emberi lény…

– Gép, de olaj helyett pálinkával kentek, – szólt egy vén legionárius s a katonák röhögtek.

Crébillon különös tekintettel nézett végig rajtunk.

– Pálinka? Hagyd el Muller, nagy találmány az: az a szegény embernek, a mi az urnak a morfium. A pálinka segitett nekem eltemetni a multat és elviselhetővé tenni a jelent. Öreg napjaimra idekerültem az algieri depotba, penzióba s itt kényelmesen eltöltöm hátralevő időmet. Nem tudnának engem innen bottal se elverni.

Igy üldögéltünk a bástyán, mig csak takarodót nem fujtak. Ekkor kivertük a pipánkat s még egy pillantást vetve a vak afrikai éjben lent égő lámpákra s a messzeségben sziporkázó csillagokra, nyugalomra tértünk.

Tizenkettedik napon kiosztották köztünk a Lebel-puskákat. Aznap a fegyverrel való bánásmódra tanitottak, másnap a régi legionisták elmentek Oránba, mi megkaptuk a patrontáskát is, elül-hátul egyet s kivonultunk rendes szolgálattételre.

Egy éjjel, két órai fárasztó őrtállás után, éppen le akartam feküdni, mikor riadót vertek. Tiz perc alatt az udvaron állt a légió, fegyver alatt. Az erőd nagy kapui dörögve csapódtak szét s mi, sulyba fogott fegyverrel, futólépésben indultunk le a városba.

Mikor a hegyről lefelé kanyarodtunk, már láttuk, hogy hová megyünk. Tüz volt az arab városrészben, a tüz világa volt a direkció.

Tiz perc alatt ott voltunk, a bámész tömeget hátra szoritottuk, aztán a mi századunk gulába rakta a puskáit s fejszét, létrákat ragadott, hogy majd az égő ház tetejére jutva, leverje az éghető anyagot. A városi tüzoltóság is ott állt egy nagy fecskendővel s a kapu kinyitását várta, hogy az udvaron az égő házhoz férjen.

Az égő ház egy dusgazdag arabsé volt, a ki három házas fiával s a saját, mint a tüzoltók beszélték, három feleségével és nagyszámu cselédséggel lakott a terjedelmes, összeépitett házcsoportban.

Fejszével megdöngettük a kaput, kinyilt rajta egy kis ablak s a gazda kinézett.

– Mit akartok?

– Eloltani a tüzet.

– Eloltom én a fiaimmal és a cselédeimmel.

– Ne okoskodjál, nincs hatalmadban eloltani.

Az arab becsukta az ablakot.

– Törjétek be kaput! – kiáltott Champsaur kapitány.

A legionisták hamar egy gerendát keritettek, harmincan ragadták meg egyszerre s a következő percben ágyulövéshez hasonló dördüléssel zuditották neki a kapunak.

– No még egyszer! – kiáltottam le a magas falról, melyen Taglianóval (egymást fölsegitve) lovagoltunk.

A gerendaütés másodszor dördült, a kapu recsegett. S én láttam, hogy az öreg arabs, megfenyegetve bennünket fekete öklével, hat fátyolos asszonyt, a kik az udvar egyik sarkában siránkoztak, beterel az égő házzal összeépitett épületbe. Ez az asszonyokat rejti el előlünk.

A kapu a harmadik ütésre széttárult, a fecskendőt gyorsan betolták a ház mellé s mig vagy harminc ember a szivattyu kádjába hordta a vizet, megkezdődött az oltás. Az arabs a fiaival félre állt s olyan képet vágott, mintha a dolog őt legkevésbbé sem érdekelné.

Mi vagy hatan parancsot kaptunk, hogy menjünk föl annak a háznak a tetejére, hová az öreg az asszonyokat dugta, s verjük le a tetejét, mert a tüz csak ezen az uton terjedhetett tovább.

Ezen a házon rácsos ablakok voltak. Ez lehetett az asszonyok háza, a hárem.

Mikor a létrát a ház oldalához támasztottam, érzem, hogy egy sulyos kéz megragad és hátraránt.

Az öreg arabs volt. Soha ily gyülölettel telt tekintetet még nem láttam, elannyira, hogy hideg borzongás futott végig rajtam. De rögtön hallottam Champsaur kapitány hangját.

– Őrség!

Vagy tiz ember szaladt be az utcáról, szuronyos puskával.

– Szoritsátok oda a sarokba ezt a vén gazembert a fiaival együtt és vigyázzatok rájuk.

A négy arabs egyszerre körül volt véve s a sarokba taszigálva. A legionisták puskatussal dolgoztak.

Mialatt ez történt, a hárem padlásán, ugy látszik, már régebben lappangó tüz kitört s az egész tető egy pillanat alatt lángban állott.

Champsaur káromkodott mint a jégeső s a harmadik még tüzmentes ház tetejére rendelte a legionistákat. Ekkor figyelmeztettem, hogy az éppen most föllobbant házban hat asszony van. Már sikoltozásuk is hallatszott. Bizonyosan a zsarátnok már kezdett közéjük hullani.

Champsaur az arabshoz lépett és a kulcsot kérte, hogy az asszonyokat kihozhassák. Az arabs tagadólag intett.

– Ember, meg vagy őrülve? Hisz ott vesznek!

– Vesszenek ott inkább, semhogy a ti szemeitek lássák őket.

Champsaur elfordult, s dühödten üvölté:

– Fiuk, a gerendát! Törjétek be ezt az ajtót.

A háremből kétségbeesett sikoltások hangzottak. Ezuttal én is a gerendához kaptam. Az ajtó az első ütésre beszakadt. A nyiláson füst tódult ki, utána asszonyok rohantak ki, levegő után kapkodva. Az arabsokhoz futottak, s a lábuk elé kuporodtak.

– Mind itt van? – kérdé tőlem Champsaur kapitány.

– Csak hatot láttam kijönni, azt hiszem, egy még bent van, mon commandant! – feleltem.

– Menjen be érte.