Part 13

– Huzási erőben fölényes a magyar. A kisérlet nem fölösleges, próbatét és dicsőség szempontjából.

– Nono, Jobbadán. Ezek erős fickók ám.

– A mi az erőt illeti, arra magam is vonatkozom. A lepipálás kizártnak tekinthető.

Ezzel levetette a kabátját, beállt a virtuskodók közé, s a következő percben a karja ki volt ficamodva.

Egy római szenátor nyugalmával mondá:

– A fájdalom nagysága eltörpül a levelezés lehetetlensége miatti bánat mellett.

Ekkor megigértem neki, hogy majd irok helyette, mig a keze meg nem gyógyul. Nagyon meg volt hatva, s igy szólt:

– Ezen jószivüségi nyilatkozat hálámat összpontositja. Erősen.

Melléje adtam egy szerecsent, a ki majd a pakkot segit neki leszedni a hajóról. Jobbadánnak nem tetszett a dolog, a mit ki is fejezett:

– Bizalmatlansági gyanumat fokozza a szinvegyülék feketesége. A természet suvikszát nem helyeselhetem a pofa arculatján.

– No, csak barátkozzék meg vele.

– Az államnyelv elhanyagolása miatt az érintkezés kizárólag jelekben nyilvánulhat.

– Nem bánom én, hát mutogassanak és beszéljenek jelekkel.

– Igenis, a süketek jelzési rendszerére fogunk áttérni, a némákkal szemben. Magyarhonban már észleltem a nyelv külső tüneteit.

Megérkezve Newyorkba, egy hétemeletes hotelbe szálltunk, melyről Jobbadán igy szólt:

– A kapupénz nagyságának örömeit ellensulyozza lépcsőmosás fáradalma.

De mikor látta, hogy a fölhuzó gép öt másodperc alatt fölvitt, megcsóválta a fejét és mondá:

– Házbani vicinális emeleti vasut találmányát Európa nem siet alkalmazásba venni.

Egyuttal megkért, hogy irjak azonnal, mert a levélirást becsessé teszi a sietség, mely az otthonvalók örömét a gyorsabb megkapás által fokozza.

Ezért siettem irni. Maradtam stb.

_A háziur második levele._

Tisztelt uram!

Van szerencsém önnek, igéretemhez képest, tudomására hozni Jobbadán Mihály viselt dolgait, minthogy ő egyáltalán képtelen arra, hogy tollat vegyen a kezébe.

Uram! Jobbadán Mihály megbolondult. Először a szerecsenekkel nem tudott megbarátkozni. Tudniillik otthon, az állatkerti cirkuszban egyszer fölfedezett egy józsefvárosi fiut, a ki feketére suvikszolva, szerecsen inas volt. Azóta nem hisz a szerecsennek valódiságában s nem megy a fejébe, hogy miért suvikszoltatja be magát annyi felnőtt ember, mikor a fehér szin mégis csak kellemesebb és szebb.

– Fortélyos titok rejlését gyanitom, – mondá több izben.

– Dehogy, ezek mind született szerecsenek, – feleltem neki ilyenkor.

– Mélyebb észlelő előtt nagyságod állitása kétes értékünek tetszik, bocsánat, – volt rá az ő felelete.

Én vállat vontam és nem törődtem vele többet. Egy napon nagy botrány támadt hotelem kapuja előtt. Jobbadán megnyálazta az ujját s végighuzta egy szerecsen hordár pofáján. A hordár nem nyálazta meg egyik ujját se, de végighuzta mind az ötöt Jobbadán képén. Én a vendéglő szalonjából rohantam ki a jelenetre. Akkorra már Jobbadánt is fogták, meg a szerecsent is fogták.

– Mi történt, Mihály? – kérdém szigoruan.

– Bizonylat és valódiság kikutatása céljából képenni ujjhuzást eszközöltem.

– A szerecsenen?

– Igenis; egy ujj nem sok, annyival voltam bátor.

– És ő?

– Szent István birodalmában poflevessé minősitik az ő válaszát.

Bevonszoltam a szalonba.

– Miért nyálazta meg a szerecsent, boldogtalan?

Jobbadán körülnézett és nagy óvatossággal a fülembe sugta:

– Leleplezési szándék vezérelt.

– Hogyhogy?

– Nagyságod nincs értesülve?

– Nem vagyok.

– Én teljesen tisztába jöttem a dolog mibenlétének legrejtettebb titkaival. Szerecsenek a Merikának legrégibb lakói, azért fehérek tisztelik őket, megbecsülvén a szegényebbeket évi fizetéssel. E célból számos fehér besuvikszoltatja arcát, nem tudván másképpen megélni. És jogtalan fizetést huz állampénztárból, ellenőrzési közegek hanyag eljárása folytán.

– Kitől hallotta?

– Egy jó barátomtól. Fehérvári gyerek és pincér itt Csikágóban.

– De föltéve, hogy ez igaz, mi köze magának hozzá?

Jobbadán rám nézett, egy darabig gondolkozott, aztán igy szólt:

– E kérdés váratlanul éri tudatomat, mert nagyságodról felteszem, hogy a csalást hivatalból üldözendőnek tartja. Vagyis mindnyájunknak kötelessége ál-szerecsenek leleplezése által az államkincstár terhén könnyiteni.

– Jól van, jól, de máskor mégis hagyja békén a szerecseneket. Látja, hogy goromba fráterek.

– Igaz. Gorombaság tekintetében hazánkban csak pincelakókkal versenyezhetnek és pedig esőzápor idején, mikor pincéket elönti a felszakadt kanális vize. De pofleves nem tarthat vissza leleplezésemben a további eljárás foganatositásától.

Ettől az esettől kezdve jobban vigyáztam Mihály gazdára, mint eddig, s azt vettem észre, hogy bizonyos búskomorság kezd rajta erőt venni. Mikor megkérdeztem, hogy mi baja, kitérőleg válaszolt. Azt hittem, a honvágy bántja és biztattam, hogy egy hét mulva haza indulunk. Ez egy kicsit fölviditotta, de nemsokára visszaesett régi búskomorságába.

Egyszer csak látom, hogy egy csengetyüt vesz és haza hozza magával.

Aztán hallom, hogy éjjel csenget, többször, erősen, hevesen. Hallom azt is, hogy dörmög magában: „Mindjárt, mindjárt!“ Azzal az ajtóhoz csoszog, a kulcsot kétszer megforditja zárában, valakit beereszt s nagyot köszön neki:

– Jó estét kivánok, nagyságos ur!

Arra ujra bezárja az ajtót. És igy ment ez egy éjjel többször.

Eleinte át akartam futni, megtudandó, hogy miféle rejtélyes vendéget fogad Jobbadán, de hirtelen megálltam és a fejemre ütöttem: egyszerre megfejtettem az egész jelenetet.

Ennek az embernek nem a hazája, hanem a kapuja hiányzik!

A molnár nem tud aludni, ha a malma nem jár; Jobbadán meg nem tud aludni, ha minden éjjel ötször-hatszor föl nem keltik, még pedig csengetyüszóval.

Elhatároztam, hogy meglepetést szerzek neki.

Kibéreltem egy hétre egy kis faházat, a milyen Chicagóban van háromezer. Van benne villámos világitás, vizvezeték, telefon s ha a szél összedönti, másfélóra alatt föl lehet állitani.

Két lakás volt benne. Egyiket Jobbadánnak szántam, a másikat magam foglaltam le. Akkor aztán összepakkoltunk, magamhoz vettem Jobbadánt s ünnepélyesen átadtam neki a házfelügyeletet. Mihály gazda könnyekig meg volt hatva, megnyomta az elektromos csengetyü gombját s szólt:

– A hang erőssége előmozditja a kapunyitás gyorsaságát.

Mikor bejártuk a házat, mely ugyancsak ropogott lépteink alatt, megtapogatta a falakat s mondá:

– A minőség megfelel a mennyiségnek.

– Hogyhogy?

– Az anyag komiszságát ellensulyozza az épitmény kicsinysége. Tartóssága iránt kételyeim vannak, de használhatósága szembetünő. Próbatét meghozza a további tapasztalatot.

Ezzel fogott egy széket, kitette a kapu elé, ráült, pipára gyujtott és meg volt elégedve.

A rákövetkező éjjel háromszor jöttem haza s Jobbadán őrült gyorsasággal nyitotta ki a kaput, még otthoni hatosokat is nyomtam a markába, hogy illuziója teljes legyen; de lelkiismerete tiltakozott ellene.

– Szolgálati viszonyom nagyságoddal szemtelenségi következtetést vonhat maga után, rám vonatkozólag, ha a hatost elfogadom.

– Nem tudja meg senki. Különben maga itt nem tartozik házmester lenni, csupán belső inas.

– Nagyságod helyeslését nem birálhatom felül, – szólt s eltette a hatosokat.

Ettől kezdve nem mozdult el hazulról. Semmivel se lehetett a házból elcsalni.

– Legalább irt haza levelet, ugy-e? – kérdém.

– Kedélyállapotom nyugalma csak ujabb keletü s csak most jutok a fogalmazás kezdetéhez nyugodtan.

– Akkor ne is vesződjék, mert holnapután indulunk haza.

– Tehát a dolgok elvégzése rendben van?

– Mindent elvégeztem.

Tisztelt uram! Ime ez a magyarázata annak, hogy Jobbadán az utóbbi időkben nem kereste föl önt leveleivel. Maradtam stb.

_A háziur harmadik levele._

Jobbadán Mihály egy newyorki fogadóban reggel hét órakor fölkelt, s nem tudta, mit csináljon önmagával. Azt tudta, hogy előttevaló este hetvenötig olvasott, mig a vonat felért arra az emeletre, melyen ő lakott. Ez tehát legalább is olyan magasan fekszik, mint a Gellérthegy. Az ajtón nem mert kimenni, mert attól félt, hogy nem talál vissza a szobájába, az ablakon meg ki se mert nézni, félvén, hogy le fog szédülni. Az ablaknál, szépen egy csomóba csavargatva, nagy tömeg kötelet talált, mely arra szolgált, hogy tüz esetén a bentszorult utas ott leereszkedjék. Jobbadán Mihály tehát derekára kötötte a kötelet és kidugta a fejét az ablakon. Nagyon tetszett neki ez a találmány, s elhatározta, hogy otthon a harmadik emeleti lakóknál a _kötél alkalmazásának gyakorlatát meghonositja_.

Miután madártávlatból kigyönyörködte magát, bár nem látott semmit, elhatározta, hogy fölkeresi a gazdáját, _ruhatisztitási szempontok elintézése okából_. Az ajtó külső részén egy szög volt, erre ráakasztotta a kalapját, hogy ujra rátaláljon a szobájára, azzal elindult. Végigment a folyosón, s a legvégén talált egy lépcsőt, mely _fölfelé_ vezetett. Mihály gazda már tudta, hogy fölötte nincs több emelet, ez tehát a padlásra vezethet csupán. Visszafordult, hogy a folyosó másik végénél keresse a _leszállás eshetőségét_. Nagy örömére meg is találta a garádicsot, lesietett rajta, de az alatta levő, vagyis hatodik emeleten a garádics véget ért. Jobbadán ujra végigment a folyosón, megint nem talált sehol lépcsőt.

– A lépcsőkészitők üzeme pangásnak örvend a Merikában, – mormogá Jobbadán, – hol járnak le s föl a Merikaiak?

Különösen hol járnak le: ez érdekelte Mihály gazdát. Egyszerre csak egy kis ajtóból előtte terem egy szerecsen. No majd ez megmagyarázza.

– Svarc ur, – szólitá meg Jobbadán, mert tudván, hogy a szerecsen idegen, nem szólithatta Feketének, – kérem, Svarc ur, nem tetszik tudni a lépcsőfokok garádicsának hol- és mibenlétét?

A szerecsen vigyorgott, de nem felelt. Jobbadán tisztában volt vele, hogy ez sem érti az állam hivatalos nyelvét.

– Barátom, én lemenetelt akarok eszközölni, – és lefelé mutatott.

A szerecsen betolta őt egy kocsiba, melynek tetején lámpás égett, ez a helyi érdekü emeleti vasut volt. Jobbadán csak hatvanig számolt s már lent voltak az udvarban, a miből azt következtette, hogy ez a vasut is lejtőnek gyorsabban megy, mint hegynek.

A portástól megtudta, hogy gazdája az ötödik emeleten lakik, de nem volt bátorsága ujra fölmenni. Leült egy székre, s megvárta odalent. A cipője rettenetesen piszkos volt, s röstelte. Megszólitotta tehát a portást németül. A portás összeszidta. Jobbadán ugyanis a német nyelvet otthon kizárólag a lakókkal való gorombáskodásra szokta használni, s e nyelvből csakis az erőteljesebb kifejezéseket tudta. A cipősuvikszolást is ugy adta elő, hogy a portás rögtön kidobással fenyegette. Végre megértették egymást.

– A hotelben nem tisztitanak cipőt. Ez utcai ipar nálunk. Tessék a szerint berendezkedni.

Jobbadán tehát igy okoskodott: Ha a hotelben tisztitanak cipőt, az ajtó elé szokás rakni, ha az utcán tisztitanak, akkor mindenesetre a kapu elé kell rakni a cipőt. Kitalálja az ember lassanként ennek a fene a Merikának a fortélyos furfangját, ha gondolkozik.

Ezzel Jobbadán nyugodtan lehuzta a cipőit, kitette a kapuba, s ő maga sem messze onnan leült egy pinceablak-mélyedésbe. A hotelszemélyzet nem törődött vele; az amerikai nem ér rá mással foglalkozni.

Egyszer csak jön egy ember, fölemeli és nézegeti Jobbadán cipőit.

– Csak fényesre atyafi! – kiáltott neki Mihály gazda, – ne sajnálja a subickot az igénybevétel után erősen megdörzsölni.

Az idegen ember barátságosan mosolygott, s azzal eltávozott Jobbadán cipőivel. Negyedóra mulva Mihály gazda igy szólt:

– Lelkiismeretes munka huzamossága ellen kifogás nem tehető.

Ujabb tiz perc mulva már igy szólt:

– Visszahozás késedelme aggályt keltőleg hat, átalában.

Ujabb tiz perc mulva már határozottabban nyilatkozott Mihály gazda:

– Lopási gyanum erősödni kezd belsőleg. Késedelem, idegennel szemben, becstelenségi föltevésre jogosit.

Háromnegyed óra mulva pedig fölkelt s igy kiáltott:

– A jogtalan eltulajdonitás esete fönforogván, távozhatom. A mezitlábasság szégyenét az ismeretlenség leszállitja.

Ezzel visszasétált a vendéglőbe, de a portásnak mégis megmondta németül, hogy az utcai cipőtisztitás ipara fokozza az eltulajdonitás szenvedélyét, s ő (mihelyt uj cipője lesz) kefét vesz magának, s önhatalmulag fog eljárni cipőivel szemben.

Mire a portás ezt felelte:

– Ha uraságod még egyszer fog velem gorombáskodni, a békebiróság előtt szerzek magamnak elégtételt. Vén krokodilus!

– Nem hazai állat, s igy a sértés nem állapitható meg biztosan, – gondolá Jobbadán, s eltünt a vicinális vasut torkában.

HATODIK FEJEZET. _Jobbadán Mihály megérkezése._

_Jobbadánné sir._

Magam is elutazván fürdőre, huzamos ideig mit se hallottam Jobbadán gazdáról s már egészen meg is feledkeztem róla. Mikor hazatértem, a legelső, a kit megpillantottam, Jobbadán Mihályné született Pandur Veronka volt (abból az ivánfai Pandur-családból, melynek minden férfitagja bucsui verekedésekben hunyt el hirtelen, nem tudni, miféle betegségben). Jobbadán Mihályné fekete pápaszemet viselt és gyászruhát varrt. Mikor engem meglátott, félretette a ruhát és elővette a zsebkendőjét s elkezdett sirni. Sirt mindaddig a mig a zsebkendője csupa viz nem lett. Ekkor abbahagyta s bement tiszta zsebkendőért. Azután ujra a lakása küszöbére ült s megint sirni kezdett.

– Lassabban sirjon, asszonyság, – figyelmeztetém, – nagyon fogy a zsebkendő.

– Te… heg… nap vo… volt mo… mosás, v… va… van e… he… elég, – zokogá.

– Különben mi baja?

– Ö… hözvegy le… leszek.

Megdöbbentem.

– Hogy érti ezt? Jobbadán meghalt?

– Nem, – felelt kevésbbé zokogva, mert ez a zsebkendő is vizes volt már. Nem csuda, akkora könnyei voltak, mint egy tyuktojás.

– Hát mi történt vele?

– Nem tudom.

– Tehát még haza is jöhet?

– Igen ám, csakhogy akkor már készen lesz az özvegyi ruhám.

– Hát miért varrta meg?

– Az ő levele miatt.

– Irt magának levelet?

– Tessék, itt van.

Ezzel kihuzta a zsebéből Jobbadán levelét, az egyetlent, melyet hozzá irt.

_Jobbadán balsejtelmei._

A levél még New-Yorkból kelt és igy szólt:

Tisztelt nőm!

A viszony huzama, mely husz évi boldog házaséletünk vörös fonalát alkotta, azon veszélyben forog fenn, hogy elszakad. Utazási eljárásunk idáig szerencsés körülmények kedvezőségével örvendeztetett meg bennünket, de most az idő és a tenger őszi lehidegülése az óriási cethalak kedélyállapotában olyan borzasztó változást szült, hogy a legnagyobb hajók csak félve mennek ki a vizre, a mérges halak közé. Csupán a gőzerő fórja biztositja csekély mértékben az utazás szerencséjének valószinüségét. Ha ez se kedvez és a sötétség miatt a gyorsaságot lassuságra kell átváltoztatni: akkor az elveszés bizonyossága a végrendelet megcsinálásáig fokozódik. Mi most várjuk a hazatérési alkalmat… de ha nem kisérné szerencse földi pályám vizi részleteit, Isten veled, tisztelt nőm, ne feledd el, hogy én el nem feledtelek, azért te se felejts. Vagyonhiány meggátol bővebb végrendeleti intézkedésben, de aprósági tárgyaim szives gondozását nagyérdemü figyelmedbe ajánlom. Ha netán jelen levelem végrendeleti szinvonalat érintene, hatóság előtt bélyeghiány pótlását eszközöld, sürgősen. _Hunyadi János_-asztaltársaság halálom eseténi összehivását, rendkivüli közgyülésre, elnöki jogkör eszközli, távollétem miatt. Az ismerősök üdvözlésével nem terhellek, visszaemlékezés folytán mindig gyarapodván szomorusági okok. Isten veled, tisztelt nőm, a viszont nem látásra, mert igy muszáj a sors végezete miatt.

_Mihály._

Ez bizony szomoru levél volt, de nem bizonyitott semmit Jobbadán halála mellett. Vigasztalgattam Jobbadánnét, a mennyire tőlem telt, de ő kijelentette, hogy ha tudta volna leánykorában, hogy ily korán özvegységre jut – máshoz ment volna feleségül.

– Hát nem szereti Mihály gazdát?

– Nagyon szeretem, de ha meghalt.

– Nem halt meg, ha mondom.

– Tekintetes ur nem ismeri a megboldogultat. Nagyon komoly ember, s ha valamit ir, az szentirás.

– Én csak azt mondom, hogy Mihály gazdát látni fogjuk még.

– Talán odafönt, – mondá az asszony szomoruan, s felmutatott a – második emeletre.

_Jobbadán él._

Három nap mulva Londonból az én nevemre a következő levél érkezett Jobbadántól:

Tekintetes mylord ur!

Talán nőmhöz intézett levelem kapcsán értesült arról, hogy tengeri viszontagságok általi fenyegetés közt szerencsésen átestünk a tenger sima tükrén, a nélkül, hogy betörtük volna. Megérkezvén London országába, a nagyságos ur hirét vette, hogy a tulsó parton, azaz Magyarországon, sőt annak fővárosában is ujólag járvány a kolera, szükségesnek látta itt bevárni a barakkórházi kimutatások kedvezőbb eredményét. A magam részéről kérem nőm szives beoktatását a köztisztaság ügyében oly irányban, hogy a fővárosi tanács plakátuma a kapu alatt kiragasztassék, még pedig jó alacsonyan, hogy a kisebb termetü lakók szemrontás nélkül elolvashassák. További foganatbavételek egyelőre nem szükségesek, ellenben tavaly megspórolt piros fertőző téglapor elhintésének eszközlése sürgősen tanácsos, nehogy az egészség biztossága fenyegettessék. Különösen Strammerné konyhaajtaja elé kérem a hintést, mert ő panaszkodott mindig gyomorfájdalmakról. Londoni tartózkodás tartamát háziur belátása szabályozza. Most már kecsegtet a hazajutás reménysége, melylyel maradtam mylord urnak alázatos szolgája

_Jobbadán Mihály._

A levelet kötelességemnek tartottam azonnal megmutatni született Pandur Veronkának, a ki pedig éppen másnapra (vasárnapra) tervezte özvegyi ruhájának bemutatását a Rókus-templomban. Konstatáltam, hogy a jó asszony örömében épp annyi zsebkendőt telesirt, mint bánatában, s az özvegyi ruhát e szavakkal tette félre:

– Egy ilyen fekete ruha tiz-tizenkét évig is eláll.

Nem világositottam fel őt afelől, hogy Mihály gazda még tovább is elállhat.

_A megérkezés._

A Hunyady Jánosok vacsorával, tombolával és világpostával összekötött _zártkörü_ táncestélyt hirdettek, melyre a jegyeket huszonöt krajcárjával minden borbélymühelyben és rövidárukereskedésben árulták. A jegyekre rá volt nyomtatva, hogy _Amerikából hazatért alelnökünk tiszteletére_, s hogy kezdete pont fél 8-kor. Pont félnyolckor _Az arany kapukulcs_-nak nemcsak kerti, de egyéb helyiségei is annyira megteltek, hogy a pincérek (a hölgyek folytonos sikoltásai közt) három pohár sört is szétlocsoltak a tömegben, a mig egyet rendeltetése helyére tudtak juttatni. S a kabátok és ingek, a fejek, kalapok és frizurák régen nedvesek voltak már, mikor a gégék legnagyobb része még mindig száraz volt s csikorogva bömbölte: „_Sört, sört!_“

Pont nyolc után öt perccel érkezett meg Jobbadán, karján vonszolva tisztelt nejét, a ki olyan tubákszinü ruhát viselt, hogy a ki ránézett, azonnal prüszkölni kezdett. Az éljenek szünni nem akartak, de végre mégis megszüntek. Ekkor egy hang elkiáltotta magát:

– Halljuk az elnököt!

Az elnök talpig feketébe öltözködve előlépett s szóla:

Tisztelt alelnökünk, szeretve tisztelt utazó ur!

Mikor pár hónappal ezelőtt egy ismeretlen világrész felkutatására elindultál, azt hittük, hogy többé nem lesz szerencsénk becses visszatérésedhez. Elutazásodkor én egy inditványt terjesztettem elő, mely netáni halálod esetén emléked megünneplését célozza. Ez inditványban megvolt a koszoru, a sirkőfelállitás s a testületi kivonulás. Akkor elvetették, mert halálod csakis tengeren történhetvén, koporsódul a tenger, esetleg a cethalak gyomra volt kiszemelve. De ujra szárazföldre érkezvén, mi sem tart immár vissza bennünket attól, hogy emléked megörökitését meg ne próbáljuk. Ennélfogva egyelőre inditványozom azt, hogy _Jobbadán Mihály sirjára kőemléket állitsunk_, a többit a halál esetén összehivandó rendkivüli közgyülés fogja megállapitani.

Dörgő helyeslés fogadta az inditványt, s Mihály gazda az elnök karjai közé dőlt. Azután felállt egy székre s igy szólt:

Uraim és milordok! (Élénk tetszés és a meglepetés moraja. Senkise értette a megszólitást. Jobbadán se. Jobbadánné büszkén nézett körül.) A meghatottság sajtolása oly erősen szoritja szivemet, hogy a beszélés nehézségét nem tudom leküzdeni. Azért röviden csak ezzel az egy szóval felelek: _Éljen a Merika! Éljen a szárazföld!_ Határozottan…

Többet nem tudott mondani, sirt, s ezzel megkezdődött a mulatság.

Éjfél felé haza akartam menni, de Jobbadánné megszólitott:

– Ne tessék elmenni, tekintetes ur, nem tudok mit csinálni az urammal.

– Hogyhogy?

– Először életében becsipett.

– Ugyan!

– Tessék csak ránézni. Milyen vörös és hogy üti az asztalt. Szóljon neki és vigye el; másra nem hajt.

Odaléptem Mihály gazdához:

– Jobbadán ur, az amerikai levelek irodalmi részét szeretném elintézni, pénzügyileg.

Az öreg fölkelt és követni akart, de megtántorodott. Megkapta a karomat és ijedt hangon suttogta:

– Tudtam, tudtam… ne hagyjon el tekintetes ur!

Kiértünk az utcára, Jobbadán rettenetesen tántorgott és sirni kezdett.

– Mi baja?

– Megkaptam, megint megkaptam…

– Mit?

– A tengeri betegséget. Sohse lesz kigyógyulás belőle, halál oka lesz, halottkémileg.

Szerencsére hazaértünk a Liliom-utcába.

– Tudja mit, Jobbadán? Én tudom a gyógyitás módját. Ha vizen kap valaki ilyen betegséget, szárazföldre kell mennie. Ha szárazföldön kapja, vizbe kell mennie. Gyüjjön.

Ezzel a vizvezetéki csap alá nyomtam a fejét s öt percig ráeresztettem a vizet. Öt perc mulva Jobbadán olyan józan volt, mint a csap, (mert kérem, tévedés azt hinni, hogy a csap részeg, hiszen nem tartja meg magában a bort).

– A kurát zajos helyesléssel, szerzőjét köszönettel illetem és a lefekvést mint utókurát tekintem.

Ezzel Mihály gazda eltávozott, én meg lezártam az ő amerikai utját.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |Vére megszólalt |Végre megszólalt

63 |vékony verébhagon |vékony verébhangon

72 |volt a ezlőtt |volt azelőtt

111 |az állomásra, |az állomásra

117 |amaniták morogtak |anamiták morogtak

119 |malcfejet kezdte |malacfejet kezdte

193 |Gyerük ki |Gyerünk ki

193 |valamai sötét |valami sötét

222 |hámesterség |házmesterség]