Part 11

A sátor egy nagy francia tábori konyhasátor volt, s belül a szakácsok telemázolták ilyen föliratokkal: _P. N._ (propriété national = nemzeti tulajdon), _liberté, égalité, fraternité_. A sátor egyik végén állt Dü-Nam, hosszu, egyenes kardjára támaszkodva, két oldalán egy-egy óriás, kezében a hóhérpallossal. A sátorban köröskörül katonák álltak, kivont karddal. Mi Dü-Nammal szembe álltunk, s egész köszönésünk egyszerü katonai szalutálás volt. Egypáran közülünk aggódva néztek a kivont kardos katonákra, s aztán a nyakukat tapogatták. Dü-Nam leült a szőnyegre, s intett, hogy foglaljunk helyet. De mi már csak a puszta földre ülhettünk. A beszélgetés tolmács utján folyt.

– Franciák, – kezdte a vezér, – sajnálom, hogy megöltétek a papot, mert én szolgálatomba akartalak fogadni. Azt akartam, hogy francia mintára nagy, erős hadsereget szervezzetek nekem… de a papot megöltétek, s nektek utána kell mennetek, hogy a másvilágon hordozzátok őt a lótuszpalankinban, mikor a szent bráhminok lelkeit megy látogatni…

– Vezér, – szólalt meg Wladimir, – mi nem öltük meg a papot. Nézd meg, fegyver nyoma nincs testén. Golyó át nem járta, puskatus össze nem törte, kard nem hasitotta. Meghalt, mert már öreg volt, s testét összetörte a kor. Meghalt ijedtében, megölte a rémület.

– Melle ököllel vagy puskával volt bezuzva.

Kraft megszólalt:

– Én mentem neki a sötétben fejjel, nem láttam, hogy ott áll.

– Mindegy, megöltétek és meg kell halnotok, igy parancsolják ezt törvényeink, melyeket a papok őriznek a smaragd-templomban. És nekem a törvényeket végre kell hajtanom, különben kardom vasa fává változik, férfilelkemből pedig gyáva báránylélek lesz…

Látszott rajta, hogy sajnál bennünket. Ekkor megszólaltam én:

– Jól van, vezér, ha meg kell halnunk, meghalunk, katonák vagyunk, s a halál készen talál bennünket. De legalább lövess agyon, méltatlan hozzád, a nagy vezérhez, hogy jó katonákat, mint mi, kínoztass.

– Itt a törvény parancsol, a papok intézkednek, én pedig nem segithetek semmit.

– A tonkini szent inkvizició, – mormogott Kertész.

– A ksámi-madár egyszer megmentett és mi engedelmeskedtünk neki. De a következő hajnalban látni fogja halálotokat a tüzben.

– Vezér, – szólt Kertész, – mondd meg, mi történt bajtársainkkal, a mi vezérünkkel.

– Isten, a mi oltalmazónk elvette erejüket. Harcoltak, elfutottak, tönkrementek. Az erdei vadaknak százötven fehér test jutott lakomául. Váram tetejét háromszáz karóra tüzött fej ékesiti. A többi futva-fut délfelé, nyomukban katonáim, üvöltve, mint a jaguárok.

Megdöbbenve néztünk össze.

– A halottaknak és sebesülteknek fejét vettük, a kik ép testtel kerültek kezembe, azok fogolyként váramban őriztetnek.

Intett, emberei két nagy ládát hoztak be, s előtte kinyitották.

– Ismeritek ezt, ezt, ezt? – S ezzel egyenruhadarabokat dobált elénk.

Brisard őrnagy, Cavalier kapitány uniformisaira ismertünk. Az egyik zsebből egy kis médaillon gurult ki. Semmi kétség, ez az őrnagy viselő ruhája. Ösmertem jól a médaillont: egy szép szőke párisi asszony arcképe volt benne, egy kis angyalarcu babával. Könny szökött a szemembe. A boldogtalanok nem is sejtik, hogy az ő egyetlen mindenük megcsonkitott holttesttel hever az őserdőben, vadállatok martalékául…

A médaillont zsebembe csusztattam. A kihallgatás véget ért, komor csöndben, lehajtott fejjel távoztunk.

Sokáig nem tudtunk magunkhoz térni. Megint a kuli zavart ki gondolataimból.

– Beszélni kulikkal. Dü-Nam készülni innen délre Lu-Csang ellen, hol barátságos törzs, francia őrség van. Oda szökni éjjel.

– Szökni, de hogyan?

– Kuli nem tudni, de utat tudni. Francia kitalálni, hogyan szökni.

Bertolini jött oda hozzám, Wladimirral. Az olasz igy szólt:

– Ideje, hogy fölrázzuk magunkat a lethargiából és menekülésen gondolkozzunk. Nevetséges, hogy ennyi európai ne tudna tuljárni ezeknek a barmoknak az eszén.

– Van valami eszméd?

– Kezd lenni. Wladimirral már közöltem.

– Nos, halljuk.

– Folytatjuk a ksámit. Leleplezem, hogy a ksámi az én torkomban van, s ez a csuda tán annyira imponál nekik, hogy nem mernek hozzánk nyulni.

– Kétségbeesett gondolat, de a helyzetünk is kétségbeejtő, meg kell próbálni. De a ksámival ugy kellene őket dirigálni, hogy összekavarodjanak, s azalatt mi fegyvert ragadva, eloldaloghassunk.

– Szóval a sötét éjjeli órákban?

– Ugy van.

– No, majd ezen még gondolkozunk. Egyelőre feltünően szimulálom az őrültet, hadd lássa a táborban minden ember, hogy Visnu lelke készül bennem kvártélyt foglalni. Kraft!

A porosz megmozdult.

– Mi az?

– Gyere ide, szükségem van az erődre.

Pár pillanatig heves gesztusokkal magyarázott neki valamit. Azzal az olasz elindult a táborban, Kraft pár lépéssel hátrább követte.

Mi feszülten figyeltük.

A sziciliai ég felé meresztett szemekkel, mint egy bolond, lassan haladt a piráták közt. Néha összecsapta a kezét és nagyot kiáltott. Ha benszülött vagy tüz volt az utjában, azon is átgázolt. A benszülöttek fölugráltak, s kiváncsian nézték. Aztán letérdelt, mintha imádkoznék. Majd hanyatt feküdt és az eget nézte. Végre a tisztás szélére ért, s hangos énekszóval háromszor körülfutotta. Akkor elkezdett őrült sebességgel cigánykereket hányni, ugy hogy egészen forgó keréknek látszott, aztán a templomhoz szaladt, s hátát a falnak vetve, egy óráig mozdulatlanul állt.

Bajtársaink egy ideig nyugtalankodtak, de megmagyaráztuk neki a dolgot. Maga Dü-Nam is érdeklődött, mire azt feleltük, hogy szegény bajtársunk valószinüleg megőrült. Mi azalatt körülnéztünk, merre fogunk kitörni, s honnan fogjuk a fegyvereket fölkapni. Közbe pedig a Dü-Nam által küldött rizskásából és husból pompás ebédet csináltunk s ugyancsak jóllaktunk. Kertészszel odamentem Bertolinihoz, szinlelt kétségbeeséssel néztem, s odasugtam neki:

– Gyere enni, mert sok erőre van szükséged.

– Vigyetek erővel, – sugta vissza.

Fölkaptuk és a tüzünkhöz vittük.

– Tömjetek, – sugta.

Két ember lefogta, egy etette, itatta. A benszülöttek nagy csoportban állták körül, s azért Bertolini jónak látta a szemeit forgatni és néha keservesen énekelni.

Egyszerre csak kitépte magát az etetők karjai közül, s elkezdett a kezén járni. A benszülöttek elbámulva tágitottak. Bertolini igy a tenyerén végigment a táboron, Kraft utána. Egyszerre az olasz ujra talpra helyezkedett, s egy óriási ugrással Kraft vállán termett. A porosz meg se rendült, s összefont karokkal, némán türte, hogy az olasz az ő válláról bámulja az eget.

Az egész tábor megrőkönyödve nézte a jelenetet. Egyszerre a Cirque d’hiver volt olasz bohóca, mint egy darab kő, lezuhant a földre, s ott maradt, de Kraft fölnyalábolta, mint a kis gyereket, tüzünkhöz hozta s ledobta. Betakartuk.

Kraft mellém ült, odaintette Marniert, az összes legionistákat és a kulit, a benszülöttek azt hihették, hogy mi betegünk fölött folytatunk megdöbbent tanácskozást.

– A terv ez, – szólt a porosz, – a mint sötétedik, de még mielőtt a hold feljön, ő vállamra áll, imádkozik, s ekkor egyszerre beléüt a ksámi. Ezzel a legnagyobb tüz köré gyüjtjük a tábort. Ti azalatt a homályban csöndesen fegyvert fogtok, s elpárologtok. Marnier, fuss a régi, földult táborunkhoz. Mi is arra vonulunk, miközben a ksámi folyton csattog a Bertolini torkában. Ott megvártok, s aztán együtt menekülünk, ha lehet, ha pedig nem, együtt halunk, a ki angyala van a feketebőrü banditáinak. Van rumja valakinek? Adjatok egy kortyot.

– Jó lesz, – szólt a kuli, – ha táborig jutni, megmenekülés, azután már én vezetni csapatot. Most menni mesélni anamitáknak, hogy félni tőlünk.

S a kis ember eltünt a táborban, előkésziteni a hangulatot a ksámi megérkezésére.

Az erdő már homályosodott s az éj árnyai gyorsan közeledtek. (Vagy tán a haláléi? Ki tudná megmondani?) Bertolini ujra megkezdte müködését. Tüzes zsarátnokot tett a foga közé, s ilyen kivilágitott szájjal, bozontos hajjal, vad torokhangokkal elkezdte kerülni a tábort, egyre szükebb körben. Kraft követte.

Élénk izgatottság támadt. Minden rendü és rangu katona, asszony, gyerek, teherhordó összébb és összébb szorult, gyült a tábor közepe felé. Mi szivdobogva lestük, s viszont jóformán észrevétlenül az erdő felé nyomultunk. Már ott álltunk, a hol a puskáink, patrontáskáink voltak egy halomra dobálva. Itt szünetet tartottunk. Egészen sötét volt már. Egyszerre csak a középen lobogó vezéri tüz fényénél, a tömeg feje fölött, tehát Kraft vállain, megjelenik Bertolini alakja s panaszosan, nyöszörögve égfelé terjeszti karjait. Az egész tábor ott állt, háttal felénk. E percben már minden legionistának kezében volt a puska, s oldalán a patrontáska és szurony. A földre bukva, hason csusztunk a homályban az erdő felé. Ekkor Bertolini éleset sikoltott, s elkezdett fülemile módjára csattogni.

– Ksámi, ksámi! – orditott a tömeg, s leborult a földre. Mi pedig már fölemelkedtünk az erdőben, s futni kezdtünk a két nap előtt tört uton, elől a kulival.

Nem telt bele husz perc, ott voltunk, s nem telt bele huszonöt perc, két alak törtetett utánunk a sürüből: Bertolini és Kraft.

– Hoztatok nekünk puskát? – zihált a porosz.

– Nesze, fogjátok, puska, patron.

– A bolondok még most is hason imádkoznak, – nevetett Bertolini.

– Előre, kuli! – szólt Marnier.

S a kis vakmerő csapat ellenkező irányban megint az erdőbe mélyedt. Nem szólt senki egy szót se. Elől ment a kuli, hátul én, nógatni az elmaradozókat. De nem igen kellett nógatás: az élet reménye felé szaladtunk a koromsötét éjben, tépett ruhával és bőrrel, kezünkben szorongatva végső menedékünket, jó puskánkat. A kuli halk ugatással adta az irányt s mi meg félhangon ezt morogtuk: _en avant, en avant!_ Egyszerre éreztük, hogy az erdő elmarad, s valami embermagasságu puhaságban gázolunk.

– Zohard, Zohard, – kiáltott a kuli, – francia, megmenekülni, előre gyorsan!

Teljes erőnkből futottunk vagy tiz percig. Ekkor a kuli megállitott.

– Meggyujtani Zohard, Dü-Nam nem lehet követni minket.

Most értettük meg. A finom, selymes, száraz, papirosnál gyulékonyabb tonkini fű zónáján, a Zohardon mentünk át. Ha ezt fölgyujtjuk, nincs az a piráta, a ki követni tudjon, kivéve, ha szárnya van.

Gyujtóink és a szénanyalábok segitségével egyszerre tiz helyen fölgyujtottuk. Mintha puskaporba vetettünk volna szikrát, ugy futott végig a tüz a Zohardon. A vad legionisták egymás nyakába borultak örömükben.

Megmenekültünk.

Az óriás porosz megfogta a kis kulit, megcsókolta, aztán szépen a nyakába ültette, hogy ne fáradjon annyit, s szólt:

– No, most vezess tovább, polgártárs!

Marnier is vidáman kiáltott:

– Szakasz, indulj!

Ma is csudálom, hogy a Marseillaise-re rá nem gyujtottunk!

BEFEJEZÉS.

Miután a harcoknak és háboruknak, a vérnek és a szenvedésnek, a kalandoknak és viszontagságoknak végére értem: meg kell felelnem arra a kérdésre, melyet oly sokan és annyiszor intéztek hozzám, hogy honnan vettem én Galambos Pál naplóját?

Sokan azzal gyanusitottak, hogy én magam vagyok ez a Galambos Pál, a mit mint állitást visszautasitok, de mint kritikát megköszönök, mert azt bizonyitja, hogy oly közvetetlenséggel irtam meg e romantikus történeteket, mintha a tulajdon szemeimmel láttam volna.

Nem, kedves olvasó, Galambos Pál nem én vagyok, bár meglehetős kalandvágyó vér csörgedez ereimben, s bár nagyon sokat utaztam müvelt országokban, hogy a civilizációt elsajátitsam, s talán ugyanannyit utaztam exotikus országokban, hogy a civilizációt – elfeledjem.

De Galambos Pál élő, létező alak, csak kalandjai vannak számos legionárius élményeiből összegyurva. Régen volt, mikor én Galambossal és bajtársaival megismerkedtem, maga a megismerkedés is egy regény, s ezt fogom itt elbeszélni.

Egy napon, mikor még (mint mondani szokás) ifjuságom virágában voltam, az orvosok azt vették észre, hogy ezen a virágon féreg rágódik. Olyanforma tünetek mutatkoztak, mintha a tüdőm lett volna megtámadva. Azt a tanácsot adták, hogy a fecskével és gólyával költözködjem el én is egy szebb hazába, hol az örök tavasz melege meg fog gyógyitani.

Neki vágtam tehát Olaszországnak, sütkéreztem Montekarlóban és Génuában, barangoltam Korzikában, henyéltem Nápolyban és heverésztem Sziciliában.

De mindenütt fáztam. Mintha a nap engem nem is ért volna. Mintha fölöttem örökké egy fekete felhő tanyázott volna, mely árnyékban tart és követi léptemet.

Vagy talán a halál árnyéka ez? Összeborzadtam erre a gondolatra, s eszembe jutott az én hideg, havas, megdermedt, de oly kedves hazám, melyet sohase fogok többé látni. S erre a gondolatra megutáltam Taormina világraszóló szépségét, s kedvem jött magas szikláiról az alattam zugó tengerbe vetni magamat.

Minthogy éppen karnevál vége volt, hushagyó keddre lementem Taorminából Katániába, hogy egy kicsit kimulassam magamat az olasz bolondságokon.

A farsangi mulatság fényesen sikerült, nagyon is fényesen. Tudniillik az álarcos körmenetben résztvett Sironi is, Szicilia leghirhedtebb briganti-vezére, egész bandájával, a mit a csendőrök észrevevén, el akarták fogni őket. A nép az ünneprontást rossz néven vette, s a brigantiknak fogta pártját, a miből csinos kis zendülés lett. E zavargás alatt ismerkedtem meg egy hajóskapitánynyal, a ki velem egy házba szorult, melyből butorokat dobáltak az utcára, s revolverből lövöldöztek le a csendőrökre. Mikor aztán egy piemonti ezredet inditottak az utca és a ház ellen (Sziciliát csupa felső-olaszországi katonaság tartja megszállva), akkor a kapitány megveregette a vállamat és fölszólitott, hogy meneküljünk. A mi nagyon egyszerü volt, mert a házak tetején tiz perc alatt a negyedik utcában voltunk, s husz perc mulva a tengerparton, egy kávéházban üldögéltünk, abban a kellemes tudatban, hogy hála Isten, jól kifarsangoltuk magunkat. A mi a kapitányra komolyan értendő, de én bizony rettentő izgatott voltam, s bevallottam tengerész-barátomnak, hogy a hetvenhetedik öregapám se látott ilyen karnevált. Különben később magamba szálltam, s bevallottam, hogy bizony nálunk is verekedéssel szokott az ilyen mulatság végződni, csakhogy minálunk _bucsu_-nak hivják.

A kapitány, ugy látszik, a lövöldözés terén élénk tevékenységet fejtett ki, mert ott a kávéházban hirtelen kijelentette, hogy ő már megrakodott, s a _Monreale_ nevü gőzhajóján még az éjjel elindul Algériába. Menjek vele. Elvisz ingyen.

– Nézze, ha ön beteg, csak Afrika forró homokján gyógyul meg. Önnek meleg, sok meleg, borzasztó sok meleg kell. Itt nem találja meg, ott igen. Két nap alatt ott leszünk. Csapjon föl!

Fölcsaptam. Egy matróz azonnal a _Monreale_-ra vitte a podgyászomat, s három órakor éjjel bucsut vettünk Sziciliától.

Igy kerültem Algériába, hol Oránnál vetettünk horgonyt. Vesztemre jöttem ide. A városban tifusz dühöngött. Öt nap mulva láz kezdett borzongatni. Orvost hivattam, a ki kijelentette, hogy _fièvre typhoide_-om van, s azonnal elrendelte, hogy a kórházba szállitsanak, még pedig a katonai kórházba, mert másutt már nem volt hely. A teremben, a melybe kerültem, Tonkinből most hazahozott lázbeteg legionisták feküdtek. Ha életem hátralévő napjai (vagy mondjuk évei) alatt mindig rózsák közt, verőfényben járok, se felejtem el ez ázsiai lázbetegek kórtermét. Valami huszonnégy csontváz feküdt ott, vagy teljes érzéketlenségben, sárgával befutott szemüket a plafonra szögezve, vagy kínosan hánykolódva és nyöszörögve. Mindenféle nyelven hivták ott az Istent, szüleiket, barátaikat, majd vad átkozódások s halk nyöszörgések következtek.

Első éjjel, mikor magam is lázban ott feküdtem köztük, ugy tetszett, hogy valaki magyarul _vizet_ kiáltott. Fölültem s hallgatóztam. A mellettem lévő ágyban egy egészen fiatal gyerek hempergett, ő esdekelt vizért. Azonnal fölkeltem, de már az inspekciós káplár, mellén a tonkini vitézségi éremmel, magas, sápadt, rendkivül szép, intelligens arcu, de roppant lesoványodott fiatalember megelőzött, s a betegnek egy pohár vizet adott.

Franciául szóltam hozzá:

– Ez a fiatal legionista magyar?

– Az. Valamint én is.

– Én is az vagyok, – feleltem magyarul, – kihez van szerencsém?

– Én Galambos Pál vagyok (egészen más nevet mondott, de azt nem árulhatom el), ez a fiatalember Kertész.

– Most jöttek haza Tonkinből?

– Most. Még pedig milyen rossz állapotban. Én már valahogy utközben, a tengeren kiláboltam, de bajtársaim odavannak. S önnek mi baja?

– A tifusz kerülget, idehoztak, mert a civil-kórházakban nincsen hely.

Galambos még egyszer megszoritotta a kezemet.

– Két év óta nem beszéltem honfitárssal, csak ha a légióban nem akadt. Ugyan beszélgessünk egy kicsit, ha van ereje hozzá.

– Szivesen, ugy se tudok aludni.

– Ugy tetszik, mintha már száz éve elkerültem volna hazulról. Beszéljen mindent, a mi csak eszébe jut, rám nézve lelki fölfrissülés lesz.

Az ágyam szélére ült, s mohó kiváncsisággal hallgatott. Az otthoni élet képei oly elemi erővel rohanták meg, hogy feje lassan-lassan lehanyatlott a mellére. Azt hiszem, könnyezett. Mialatt beszéltem, egyre azon törtem a fejemet, hogy miféle históriát hallottam az ő nevével kapcsolatban? Hopp, megvan!

– Tudja-e ön, hogy Z. báró meghalt?

Hirtelen fölkapta a fejét.

– Nem.

– Örökösök nélkül halt meg, s önt az összes európai lapokban kerestette.

– Igazán?

– Persze.

A fiatalember fölugrott, s nagy léptekkel kezdett föl s alá járkálni. Végre megállt előttem.

– Tudja mit jelent ez?

– Nem.

– Ez azt jelenti, hogy többé nem vagyok szegény ember. Mert Z. báró ezer holdjának én vagyok az örököse.

– Nos, remélem, hazajön?

Tompa hangon felelt:

– Még három évig kötve vagyok a légióhoz. Rab, elátkozott rab vagyok; elkárhozott lélek vagyok. Különben sem hagyom itt szegény Kertész pajtásomat. Rosszul van?

A fejemet simitottam.

– Tegyen a fejemre egy kis jeges borogatást.

– Szivesen. Aztán aludjék egy kicsit.

Elaludtam, s hajnalban fölébredtem. Sokkal jobban éreztem magamat. Ugy látszik, Galambos egyre rakta rám a jeget. A mint megmozdultam, azonnal odajött.

– Jobban van?

– Sokkal. Mintha a lázam csökkent volna. Ugyan üljön ide és mesélje el két évi légióbeli életét.

Az éjjel végighallgattam az egészet. A Dü-Nam hatalmából való kiszabadulás után rongyosan, éhesen, betegen érkeztek a legközelebbi erődbe, honnan Hanoiba expediálták s három hónap mulva Algériába inditották őket. A kis kuli a kormánytól szolgálataiért egy nagy rizsföldet kapott, s mikor mi elindultunk haza, már meg is házasodott.

– És barátai hol vannak?

Fájdalomtól rezgő hangon felelt:

– Hanoiba már csak Marnier, Wladimir, Kertész és én érkeztünk meg. Odáig elpusztult a kis sziciliai, a ksámi-madárral a torkában, a rettentő Kraft, a ki a folyamba fuladt utolsó éjjel, s a többi mind-mind. A hajón meghalt legjobb barátom, Wladimir, a ki most a Veres-tenger fenekén nyugszik, s ugy látszik, el fogom vesziteni Kertészt is.

– Ugy vettem észre, hogy csöndesen alszik.

Galambos odalépett, s hirtelen letérdelt.

– Meghalt! – hörögte s térdre csuklott.

Fölugrottam az ágyból, Galambos mellé térdeltem, s áhitattal elimádkoztam a szegény, sokat szenvedett magyar fiu fölött a Miatyánkot. Galambos utánam morogta.

Egy vén káplár lépett be.

– Nos, fiam, mi baj? – kérdezte Galambost.

– Meghalt.

– Ketten maradtunk! – felelt rekedten a káplár, azzal katonásan käppijéhez emelte jobb kezét, folytatta: – Isten veled, fiam, jó barát, vitéz katona voltál, szerettünk mind. Adieu.

Ez a káplár Marnier volt.

– Hallod Marnier, én ebben a pokolban nem maradok többé. Mindenki meghalt, a kit szerettem…

– Hát én? – felelt szemrehányólag az öreg.

– Te velem jösz. Tudd meg, hogy örököltem otthon, gazdag vagyok, ez az ur, honfitársam, hozta a hirt…

– Hisz már káplár vagy, medáliás káplár, jobb dolgod van.

– Nem, nem maradok. Visszatérek régi hazámba, ott könnyebben kezdek uj életet, mint itt, barátaim véres, lázas, fejetlen holttestei közt. A jövő éjjel szökünk…

Most nekem is eszembe jutott valami.

– Uraim, a kikötőben, a Hôtel de France irányában van egy kis olasz gőzös, a _Monreale_, azt hiszem, hasznukra fordithatják…

– Jó, köszönjük. Isten önnel, uram. Viszontlátásra, Budapesten.

Galambos melegen megszoritotta a kezemet. Marnier még megállt az ágyam előtt és szólt:

– Fiatalember, adjon egy vizitkártyát, elviszem az önök konzulátusához, hadd jelentkezzék önért, különben egy hét mulva ugy viszik önt Tonkin felé, mint a besózott disznóhust. Itt nem értik a tréfát, s e sok elpusztult élet helyett friss legionistákra van szükség.

Megszoritottam Marnier kezét.

– Most pedig egyelőre ajánlom, hogy holnap szimuláljon iszonyu lázat, s orditson, mint az oroszlán. Adieu!

Meglehetős aggodalmak közt vártam a virradatot. Még a délelőtt folyamán eljött az osztrák-magyar konzul, s megkönyörülvén fiatalságomon, a lakására vitetett. Én azonban annyira jól éreztem magamat, hogy azonnal a _Dunkan_ nevü angol gőzösre költözködtem, mely az este indult Gibraltáron át Angliába. Angol területen biztosabban éreztem magamat.

Öt nap mulva olvastam a _Petit Journal_-ban a két legionista káplár szerencsés szökését, sőt azt is, hogy Nápolyban kötöttek ki, a _Monreale_ nevü hajón.

Rá két hónapra hazamentem, s az első, a mi a kezembe akadt, Galambos levele volt, melyben falusi birtokára hitt.

Ott készitettem el jegyzeteimet, s azokból készült ez a napló, melyben azonban (nem tagadom) fantáziámnak nem csekély része van.

Adieu!

JOBBADÁN MIHÁLY AMERIKÁBAN.

ELSŐ FEJEZET. _A háziur távirata._

Jobbadán Mihályt fölösleges bemutatnom. Önök mindnyájan ösmernek egy-két házmestert s minden házmesterben van egy-két vonás az én Jobbadánomból. Ha az alak mégis ismeretlennek tetszik önök előtt, csupán annak tulajdonithatják, hogy a házmesterek kizárólag éjjel nyitnak kaput s éjjel minden házmester fekete. Vagyis a jellemző vonásai nem ismerhetők föl.

Hogy én Jobbadánban hamarabb fölfedeztem a jellemző tulajdonságokat, mint mások, ezt annak köszönhetem, hogy hajnalban szoktam haza járni. S hajnalban nem minden házmester fekete.

Némely ember, ha dühbe jön, vagy ha be van csipve, mutatja magát igazi mivoltában. A házmestert csak a kapunyitáskor lehet igazi mivoltában fölismerni. Igy én Jobbadánt egészen lelke mélyéig kitanulmányozhattam.

Jobbadán Mihály alelnöke a Hunyadi János asztaltársaságnak, mely azonban se hadi erényeket nem ápol, se keserüvizet nem iszik, s igy a Hunyadi névhez semmi joga sincs. De hát ezt eddig senki se firtatta, én se firtatom. Sokkal nagyobb dolgoknak nincs joga sokkal nagyobb dolgokhoz (mint pl. Angliának Indiához) s ezt se feszegeti senki.

Jobbadán Mihály ama házmesterek közé tartozik, a kik lemondásnak és áldozatnak tekintik azt, hogy ők házmesterek. Az ilyenektől a kapunyitás kegy és leereszkedés, melyet bizonyos fájó mosolylyal, az elnyomottak, a pályatévesztettek fájó mosolyával teljesitenek. Sokáig tünődtem azon, hogy Jobbadán mely hivatásról mondott le, midőn a házmesterség rögtelen ösvényére lépett. Nem sikerült megtudnom. De képzeljék el Napoleont, a ki a harmincéves háborut hallja maga körül tombolni, ő pedig kénytelen posztót mérni, teszem azt, a lipcsei szabómestereknek. Ilyen volt Jobbadán Mihály.

Hunyadi János demokratikus irányu asztaltársaság volt s Jobbadán ott igen erélyesen szokott föllépni a mágnások, a papok, a zsidók, szóval mindazok ellen, a kiknek házuk s a mi fontosabb, kapujok van, melyet szegény embereknek nyitogatni kell. Gyakran kifejtette, hogy a zárt kapu a rabszolgaság jelképe, mert mindenütt, a hol rabok vannak, egy egész csomó kapunak bezárva kell lenni. Enélkül rabok nem képzelhetők. A házmester tehát a szabadságot képviseli, mert hivatásszerüleg nyitogatja a zárt kapukat. A kapupénzt óvatosan elkerülte, mert nem volt népszerü tárgy mindazon hunyadijánosok előtt, a kik nem voltak házmesterek.

Jobbadán olvasott ember volt. Az ujságot mindig végigböngészte s könyveket is szorgalmasan bujt. A könyvekben nem annyira az értelmet, mint inkább a szép kifejezéseket kereste s a mi neki megtetszett, azt megjegyezte és használta.

Mikor alelnökké választották, gratuláltam neki, mire ő igy felelt:

– Érdem előzi a méltóságot.

– És miféle érdem? – kérdém, a ki igen jól ismertem az ő nyelvét.

– Szónoklat és intelligencia.

– És akkor miért nem tették meg mindjárt elnöknek?

– Közeli elhunyás miatt, több, mint bizonyos.

– Az elnök beteg?