Part 10

– Nézzétek a palermói őrgrófot, – gunyolódott Kraft, miközben a csipős mustárt kenyérre kente, mint a vajat, – még arra is van gondja, hogy kipiszkált foggal masirozzon a másvilágra. Látszik, hogy előkelő briganti-körökben nevelkedtél.

– Nem is a mecklenburgi istállókban, – vágott vissza az olasz.

– Ne bántsd, hisz tudod, hogy csaposlegény volt Potsdamban, – szólt bele Kertész, – azzal a speciális megbizással, hogy kidobálja a rendetlenkedőket.

Kraft megvetőleg nézett körül.

– Hisz ha alkalmasabb időben volna, megmutatnám nektek, barázdabillegetők, hogy az egész szakasz nem tud lebirni.

– Csitt! – szólt Marnier, – majd lesz alkalmad nemsokára a pirátákon megmutatni. Vizért menjetek. Mindjárt sötét lesz. Félszakasz teljes készenlétben a falra! Kuli, a kávét!

A kimosott pléhedények egy perc alatt megteltek vizzel és sorba voltak állitva, hogy az eltikkadt harcosok szomjukat olthassák. Egypár fáklyát a földbe tüztünk, hogy adott pillanatban meggyujthassuk. A kuli szépen körülhordta a kávét, az őrök is kaptak. Egyszerre megállt Marnier előtt:

– Káplár ur, kulinak nincs fegyver, adj neki szegénynek.

– Minek neked, fiu?

– Kuli harcolni, s ha vége, puff, fejbelőni magát, hogy piráták el ne fogják.

– Adj neki Marnier, jó fiu az, megbizhatsz benne.

A kuli hálás mosolylyal nézett rám, átvett a káplártól egy revolvert, megcsókolta és a keblébe rejtette. Eközben egészen sötét lett. A tűz világa vörös fényt vetett ránk, a mint ott puskáinkat térdünk közé fogva, hallgatagon bámultunk magunk elé s apró fapipánkat szivtuk.

– Fiuk! – szólt Marnier halkan, mintha a piráták már ott fülelnének a fal tövében, – ne retiráljunk most a templomba?

– Ezt világossal kellett volna megtenni, öreg, – felelt Wladimir, – ezt a poziciót meg kell tartanunk reggelig, ha már eddig bent maradtunk. Akkor is bajos lesz retirálni, föltéve, hogy sebesültjeink lesznek.

– Hát akkor itt maradunk. Ez a parancs.

Kertész hozzám hajolt.

– Pali, ha elesem, a jobbik belső zsebemben három levél van, szüleimhez, testvéreimhez és egy barátomhoz. Vedd magadhoz, s ha valaha kijutsz ebből a pokolból, küldd el nekik.

Megszoritottam a kezét.

– Nyugodt lehetsz.

– Megteszed-e azt is, hogy megirod, milyen körülmények közt haltam meg?

– Megteszem.

– És neked nincs semmi kérésed?

– Nincs.

– Apád, anyád, testvéreid?

– Nincsenek.

– Barátaid?

– Nincsenek. Én már meghaltam régen. És halottnak is hisz mindenki. Az, hogy nemsokára egy tonkingi golyó átfurja a szivemet, részemről semmi különös intézkedést nem tesz szükségessé. Elbucsuztam az élőktől, leszámoltam az élettel. Egykor vidáman és léhán éltem, aztán számüztem magam a légióba s remélem, hogy itt hagyom a fogamat.

– Mind itt hagyjuk, – mormogott Kertész, – s talán évszázadok telnek el, mig ujra fehér ember vetődik e helyre, s látva szétszórt csontjainkat, nem is sejti, hogy ezek a civilizáció első pionirjai voltak.

Észrevettem a tüz meg-meglobbanó fényénél, hogy Wladimir hosszu, meleg pillantást vet rám. Mi már régen elhelyeztük egymásnál a végső akaratunkat. Én tudtam, hogy az ő belső zsebében van egy levél édesanyjához cimezve. S ő is tudta, hogy énnekem nincs izenetem senki számára a világon.

E pillanatban egy lövés dördült s a falnál álló Ratinski, a lengyel, átlőtt mellel zuhant az erőd közepébe.

– Nom d’un chien! – üvöltött Marnier, – feleljetek! Fedezzétek magatokat!

Wladimir, Kertész meg én kezet szoritottunk s egy ugrással egymás mellett a palliszádnál termettünk. Nem kellett kommandó senkinek. Vén, tapasztalt katonák voltunk mind. A honnan a magányos lövés fölvillant, azonnal odalőttek öten s a fölhangzó halálorditás és átkozódás bizonyitotta, hogy a golyók találtak.

Irtóztató lárma felelt a lövéseinkre. Köröskörül az erdő mintha megelevenedett volna. Majd egy hatalmas kürt szava zugott végig, majd pedig éles fütyölések hallatszottak. Egyszerre golyózápor sivitott el fejünk fölött. Azonnal riposztiroztunk a tüzvonal irányában.

– Most lebukni a fejjel, mert ők is meglátták a tüzvonalunkat! – rikácsolt Marnier.

Ideje volt a figyelmeztetésnek, mert egy második sortüz recsegett, mely már sokkal alacsonyabban ment. A golyók megkoppantották a palliszádok tetejét. A mint a földön térdelve hallgattam ezt a barátságos kopogtatást, hátranéztem. Szegény lengyelünk már meg volt halva, Kraft pedig a tüz mellett guggolt és parázszsal pipára gyujtott.

– Te Marnier! – szólt Wladimir. – Ebben a pokoli sötétségben el lehetünk készülve, hogy hason idecsusznak, s két ugrással a nyakunkon teremnek.

– Ha pedig égő fáklyát tüzünk az erőd ormára, kitünő célpontul szolgálunk nekik.

– De legalább nem lepnek meg. Csak hadd lövöldözzenek. Nem mutatjuk magunkat. De ha rohannak, megjelenünk és lepuskázzuk őket.

– Jó, hát gyujtsd meg a fáklyákat.

Két fáklyát föltüztünk a vár fokára s meggyujtottuk. Pompásan égtek s bevilágitották a tisztást az erdő széléig. Hatalmas üvöltés és sortüz felelt rá az erdőből. De nem tett senkiben sem kárt. Ekkor ujra kürtszó bugott végig az erdőn, s a következő percben olyan orditással, hogy a szivünk megreszketett bele, száz meg száz sárga ember tört ki az erdőből és rohant az erőd felé.

Most kezdődött a Lebel-puska szerepe.

A huszonegy legionárius köröskörül egymás mellett állott s a lehető leggyorsabban lőtt a tömegbe. Mint mikor a jégeső veri a cserépfödelet, ugy recsegtek a mi puskáink. Nem céloztunk, kapásra lőttünk… Sohse felejtem el a dühtől, gyülölettől és a halálfélelemtől eltorzult arcok tömegét, mely előttem hemzsegett, orditott, toporzékolt. Első lövésünkre tizével buktak föl, de helyükbe ujak tódultak, veszettül forgatva széles pallosukat. Mintha láthatatlan vezérek korbácsolták volna ki őket az erdőből. A sapkám leesett, homlokomról folyt a verejték, torkom kiszáradt, kezem reszketett, az ujjam vérzett a villámgyors töltéstől. Egész tiz lépésnyire közel férkőztek hozzánk. Ekkor már az orditás, jajgatás, vérszag, lőporfüst, puskaropogás félőrültté tett s valósággal önkivületi állapotban öldököltem. Ilyen közelről, azt hiszem, a golyó hat embert is átütött egyszerre. Irtózat fog el, ha rágondolok. A roham alig tartott öt percig. Az erejét megtörtük. Egyetlen egy piráta tudott a palliszádig jutni s ezt balvégzete éppen Kraft elé hozta. Az óriás torkon ragadta, megfojtotta, aztán odavágta a rohanók közé. Rémült orditással tágult onnan mindenki. A tér kiürült. Csak a halottak és sebesültek maradtak ott. Ez utóbbiak jajgatva hempergették ide-oda szenvedő testüket.

Mindnyájan a vizes-csajkákhoz rohantunk s nagyot ittunk. Ekkor néztünk csak körül s konstatáltuk, hogy négy emberünk esett el a harcban. Most is emlékszem rá: semmi különös megdöbbenést nem keltett bennem ez a dolog, sőt bizonyos irigységgel néztem rájuk. Mily jól eshetik nekik a halál! A csend! A pihenés!

A legtöbb legionista a fegyverét pucolta és vizsgálta, s a jóbarátok konstatálták egymásról, hogy még életben vannak.

Mikor a kürt ujra búgott, már csak tizenheten álltunk a falra. Nem akarom ennek a rohamnak a részleteit is leirni, de a piráták legjobb lövészei az erdőszélről puskáztak ránk, oly eredménynyel, hogy nyolc emberünk bukott le a sáncról. Hét meghalt rögtön.

A roham megtört és elvonult. Összenéztünk. Kilencen voltunk.

– Végünk van, – szólt komoran Marnier, a ki már egészen berekedt, – a harmadik rohamot nem birjuk ki.

– Hátha eltávoztak? – szólt Kertész.

– Szó sincs róla.

– Itt nincs menekvés, – szólt a sziciliai, – lőjjük agyon magunkat.

A sebesült, egy touloni tengerészgyalogos, a kinek tüdeje volt átlőve, felkönyökölt.

– Igazad van, pajtás, én jó példával járok elől. Ne legyek terhetekre.

Ezzel fölfogott egy a földön heverő revolvert és főbelőtte magát.

Emlékszem rá, hogy ez roppant megrenditett bennünket. A sziciliai lehajolt és fölvette a revolvert.

– Gyáva fickó! – hörögte Kraft és kiütötte a kezéből, – van még remény! Hát a templom?

– Annak a védelmére is kevesen vagyunk már.

Valaki meglökött hátulról. A kuli volt. Odahajolt hozzám és ezt sugta a fülembe:

– Kuli szeretni franciát. Francia jó ember. Templomba van isten négy kézzel. Ha megfogni kezét, piráta nem bántani franciát.

– Igazat beszélsz?

– Igy van. Sietni oda, csak neked mondom.

Persze azonnal közöltem társaimmal a fölfedezést. Uj remény tette ruganyossá zsibbadt tagjainkat. Kint jajgattak a haldoklók és sebesültek, az erdőben száz halál leselkedett, s mi szentül hittük, hogy eljutunk az erdőig.

Az egyik fáklyát eloltottuk, a másikat ugy helyeztük el, hogy arra felé, amerre az ut volt a régi templomhoz, teljes sötétség uralkodott. Egypár katonasipkát a palliszádokra tettünk s a puskákat ugy támasztottuk, hogy fönt a szuronyok hegye kilátszott. Aztán Kraft a nyakába vette a beteget, s a kuli után, lehajolva, kiment a kapun. Utána én, aztán Vladimir, Kertész, Bertolini, két lotharingiai és egy osztrák legionista, végül pedig Marnier. Ott hagytuk a halál tanyáját. A puskát mindegyikünk fölhuzva vitte.

A piráták nem őrizték az erdőszélt, nem is álmodtak arról, hogy mi megszökjünk. Azonkivül, mint a kuli mondta, a halottakért imádkoznak. Alig haladtunk az uton száz lépést, megszólalt a csatakürt, s rémes orditástól visszhangzott az erdő.

– Előre, előre! Fussunk! – kiáltott Marnier.

Szaladni kezdtünk, s ruhánk csakhamar rongygyá volt tépve, mig sebzett arcunkról csurdogált a vér. A hátunk mögött ujabb orditás, majd puskaropogás hallatszott. Megrohanták az erődöt. Az erőd nem felel. Behatolnak. Látják a halottakat. Ámulnak. Most Ahmed odajön, s megmondja, hogy a többi elszökött. Orditás. Ez annyit jelent, hogy utánuk! „Gyorsan, gyorsan!“ – kiált a kuli, ki előttünk szaladt és hangjával izgatott bennünket. Az orditás közeledett. Nyomunkban vannak. A hold éppen akkor kelt föl, mikor elértük a tisztást. Az öreg pap ott ült a küszöbön.

– Atyám! – kiáltott a kuli, – az idegenek Visnu oltalmáért esedeznek!

– Siva haragja söpörjön el benneteket, átkozottak! – kiáltott az öreg és fölegyenesedett.

Ekkor érkezett oda terhével lihegve a derék Kraft, s olyat taszitott fejével az aggastyánon, mint egy bika. Az öreg két ölre bukott.

– Gyujtót, Marnier! – kiáltott Kraft, – hol az a bálvány?

Egy perc alatt a kilenc legionista, a beteg és a kuli ott állt az idomtalan szörnyeteg alatt s a karját fogta. Ideje volt. A templom nyomban rá megtelt vadul orditozó, utálatos alakokkal. Én és Marnier folyton gyujtót gyujtogattunk, mig fáklyát nem hoztak be. Köpködtek, fenyegettek bennünket, de egy ujjal se nyultak hozzánk. A kuli igazat mondott.

Egyszerre csönd lett. Egy selyemruhás vezéralak jelent meg.

– Franciák, ti az istenség védelme alatt álltok. A hajatok szála se fog meggörbülni. Én mondom, Dü-Nam vezér, és jaj annak, a ki ez ellen vét. Takarodjatok ki!

A csőcselék egy szempillantás alatt eltisztult. Csak egypár alvezér- és testőrforma alak maradt bent.

Vánkosokból és szőnyegekből pompás ágyakat rendeztek, teát, dohányt, vizet adtak s azzal magunkra hagytak.

Elkábulva fogadtuk mindezt.

Azzal a gondolattal tértünk e mozgalmas nap után nyugalomra, hogy Tonking legelső gavallérjával hozott össze a szerencsés véletlen.

A RABLÓK FOGSÁGÁBAN.

Képzelhető, hogy a véres éjjeli harc után mily remekül pihentünk, mily jóizüen aludtunk Visnu templomában. A legionistának megvan az a jó természete, hogy az adott pillanatot ki tudja élvezni. Őt nem háborgatja az, hogy az imént még vértengerben gázolt és száz halállal állott szemben; valamint nem bántja az a gondolat se, hogy tán a következő percben megragadják és kiviszik az utra, hogy a fejét leüssék. A hogy a multját elfeledte, ugy nem törődik a jövőjével. Most is ugy aludtunk, mint akármelyik kültelki nyárspolgár, a ki jól végzett napi munkája után nyugalomra tér, az ő rendes házában, az ő rendes ágyában.

Marniernak az volt a szokása, hogy éjszakánkint fölkelt, egy pipa dohányt elszítt, s ugy aludt tovább. Ilyenkor rendesen fölrázott valakit, hogy vele diskuráljon. A fölrázás alatt az értendő, hogy vaktában belerugott a sötétségbe s a ki reagált rá, az volt az áldozat. Annak kellett vele eszméket cserélni.

Ez éjjel a rugás engem ért.

– Mi az? – mordultam rá, – ugyan hagyj már aludni, vén szamár. Azt hiszem, rászolgáltam a pihenésre.

– Te, Galambos, mit gondolsz, micsoda sorsot mértek ránk ezek a banditák? – felelt a vén katona, cseppet se reflektálva a gorombaságomra.

– Mi bajod, Marnier? Nem ismerek rád. Te félted az életedet és a jövő aggaszt, te, a ki velem együtt minden poklokon ép bőrrel keresztültörtél?

– Tudja a fene, de ha a La Roquette fogházban utolsó éjszakámat tölteném, azzal a biztos tudattal, hogy reggel az igazgató, az ügyész, Deibler ur és pribékjei fognak felkölteni azzal a kéréssel, hogy legyek szives a fejemtől elbucsuzni: nyugodtabb volnék. De mi vár itt ránk? Kínhalál vagy örökös rabság.

– Bánom is én, hagyj aludni.

– Azt hiszem, nem igen számithatunk arra, hogy Brisard őrnagy vagy Cavalier kapitány, a kik Dü-Nam ellen az expediciót vezetik, segitséget hozzanak nekünk…

– Hisz Dü-Nam itt van, a miből az következik, hogy a francia expediciót is szétverte…

– Gondolod?

– Persze, csak nem hagyta ott a várat üresen…

Velőtrázó sikoltás hallatszott az egyik sarokból. Rémülten ugrottunk talpra, s Marnier gyujtót gyujtott. Az ajtóban is megjelent egy piráta, égő fáklyával.

A sarokban Schultz, a szegény beteg elzászi hempergett föl s alá, elkékült arccal, tajtékzó szájjal, mintha borzasztó belső kínok gyötörték volna.

Mellettem megszólalt a barna arcu tonkini kuli, a ki ide vezetett bennünket:

– Meghalni, skorpió megcsipni.

A piráta egészen közel lépett a fetrengőhöz, s egyszerre hozzávágott valamihez a fáklyával.

A skorpió volt. Csunya, utálatos, rákformáju, fekete féreg. A fáklya tüze egyszerre megölte, s büzhödt szagot gerjesztett. Ezalatt Schultz kínjait lecsillapitotta a halál. Hosszan kinyujtózkodott, nagyot lélekzett s vége volt. A legionáriusok szétdult arccal néztek rá, Bertolini volt az első, a ki magához tért:

– Fiuk, itt nem maradhatunk. Ez a förtelmes halál vár mindnyájunkra idebent.

– Nem, – szólt kuli, – döglött skorpió szaga elriasztani többit. Maradni.

– Fene bizik ennek a kulinak a tudományában. Gyerünk ki.

Összeszedtük a pokrócainkat, s kimentünk a templom elé. A tisztáson táboroztak a piráták, nagy tüzek körül. Fegyvereik francia módon (föltüzött bajonettel) gulákba voltak rakva, őreik is a tábor körül rendesen kiállitva. Látszik, hogy francia katonai szolgálatból megszökött anamiták tanitották be őket. Voltak lándzsás és pallosos csapataik és voltak európailag szervezett puskás ezredeik. A tábor közepén állt Dü-Nam sátra, előtte valami sötét rakás magaslott. Nem tudtam tisztába jönni vele, hogy mi az?

A legionisták közt lecsillapodott az izgalom, pokrócaikba burkolózva, csakhamar ujra elaludtak. Marnier is. Változatosság okáért most én gyujtottam pipára, s a templom falának támaszkodva, néztem az alvó tábort.

A templom körül őrt álló piráták közt föltünt egy szép, szálas alak, nemcsak azért, mert folyton körülöttem ólálkodott, hanem azért is, mert oly szabályosan, hogy katonailag mondjam, _fórsriftmészig_ járkált föl s alá s tartotta a puskáját, mint akármelyik vörösnadrágos piou-piou az elnöki palota előtt Párisban. Mikor megint mellettem ment el, halkan rászóltam franciául:

– Fogadni mernék, hogy szolgáltál nálunk, barátom.

– Nem csalódol, uram, – felelt ő türhető franciasággal, – de fordulj be ott a templom sarkán, itt nem merek veled beszélni. A tüz nagyon ide világit.

Szót fogadtam neki. A katona csakhamar ott termett, s ott föl alá sétálva előttem, lassu hangon beszélgettünk.

– Megszöktél?

– Meg. Sokat botoztak bennünket, keveset kaptunk enni, a zsoldot lefogták. Miért dolgozzam ingyen? Francia rosszul bánik anamita tirailleurökkel.

– A legionistákkal is.

– Tudom. Sok barátom legionisták közt.

– Mi az a sötét halom a vezér sátra előtt?

– Öreg pap ravatala. Megöltétek.

– Mi? Nem.

– Melle be volt zuzva. Meghalt.

Most emlékeztem rá, hogy mikor sebesen menekülve a templom elé érkeztünk, Kraft, a ki a beteg Schultzot hozta, mint a bika, fejjel föltaszitotta a papot, a ki elénk állt. Hát biz ettől meghalhatott.

– Most mi lesz?

– Mihelyt feljön a hold, papok kezdik imádságot; aztán, ha nap feljön, uj imádságot kezdik ravatal körül.

– Aztán?

– Először imádkoznak, hogy bolyongó lelke ha a holdba téved, fogadják ott szivesen istenek és szellemek… Aztán könyörögnek napnak, hogy lelke fehér szárnyát össze ne pörzsölje, mikor harmincháromezer évig ott röpül mellette, hogy Bráhma kebelébe jusson, a hetvenhetedik paradicsomba…

– Aztán?

– Aztán meggyujtják máglyát, pap elég.

– Szép, de mi lesz velünk?

A katona hallgatott.

– Nem értetted, jó vitéz? Nem büntetnek-e meg, mert megöltük a papot?

A katona némi habozással, vontatottan igy felelt:

– Francia, ne kutasd a jövőt. Reméld, hogy jót hoz.

Rossz sejtelem borzongott végig rajtam.

– Az Isten áldjon meg, mondj meg mindent.

– Titeket a máglyába raknak elevenen, s ott égtek el. Megmondtam, készülj el rá.

Éreztem, hogy elsápadok. A falhoz kellett támaszkodnom, hogy el ne essem.

– Hát a bálványisten nem védelmez meg bennünket? – hebegtem.

– A ki papot megöl, azt senki és semmi nem védelmezi. Az öreg szent pap volt, több mint száz éves. Az istenek haragja éri azt, a ki boszut nem áll haláláért. Lesülyed a fekete világba s mezitláb vándorol a tüskékkel kirakott uton, sziszegő kigyók és orditó tigrisek közt… Nektek az ő máglyáján kell elégni, vagy Dü-Nam hatalmának, szerencséjének, lelki nyugalmának, vitézi erejének vége, s vén asszony lesz, mig el nem jön érte a fekete arcu Sungó, a fekete világ angyala…

– Köszönöm, jó vitéz, – ezt feleltem, s bátor, büszke és katonás akartam lenni, mikor igy szóltam, de remegő hangom rám cáfolt.

A katona tovább sétált, én pedig óvatosan fölkeltettem bajtársaimat. Pár perc alatt megtudták a vérfagyasztó ujdonságot, s halálos rémülettel néztünk egymás szeme közé.

– Lőjjük agyon egymást, – ez volt Kraft inditványa.

– Mivel? Nincs semmi fegyverünk.

– Rohanjuk meg az őröket, csavarjuk ki kezükből a fegyvert, pár másodperc alatt végezünk egymással.

– Bolond, – szólt Marnier, – ha már puska van a kezünkben, gázoljunk keresztül a pirátokon…

– Mindnyájan ott veszünk, – mormogott Martin, az osztrák.

– Hisz épp ezt akarjuk.

– Nohát, Isten veletek fiuk, tegyük meg, – szólt Kraft és vad elszántsággal, emberevő ábrázattal talpra ugrott, – még egyszer, utoljára életemben kiverekszem magamat.

A kis kuli vállamra ütött.

– Mi kell, fiu?

– Ne még, ne még. Még nincs vége. Kuli imádkozni szent madárért. Ha szent madár szólni, mikor nap első sugara csókolja fatetőt, akkor isten izeni, hogy elhalasztani paptemetés, áldozat is.

– Buta beszéd, – szólt Marnier.

De nekem valami azt sugta, hogy hallgassam meg a mi kis fonnyadt gyerekarcu kulinkat, a ki már annyi jó tanácscsal szolgált.

– Miféle szent madár az?

– Ksámi-madár, soha nem látja senki, hajnalba énekel s boldog, a ki hallgatja, mert isten beszél hozzá. Legionista mondta egyszer nekem _fülemile_ nevezni, kicsike, szürke madár, de torkában gyönyörü hang…

Bertolini előlépett.

– Mit beszél ez a fickó fülemiléről?

Szembe fordultam a kulival.

– Ugy-e, fiam, azt mondod, hogy te imádkozol, hogy hajnalhasadtakor megszólaljon a fülemile, vagyis a ksámi, mert akkor elhalasztják a pap temetését és a mi elégetésünket?

– Azt mondani én, uram.

– Ostobaság, abban csak nem bizunk, hogy éppen napkeltekor meg fog itt a fülemile szólalni? – szólalt meg Kraft.

– Pedig bizhatsz, vén porosz, mert tudd meg, hogy én a fülemile dalát oly kitünően tudom utánozni, hogy szebb az eredetinél…

Ezt Bertolini mondta.

– Te, Bertolini?

– Én, fiaim, négy évig olasz bohóc voltam a Cirque d’hiverben Párisban. Ha igaz az, a mit ez a kuli mond, mindenesetre nyerünk egy napot… Ne féljetek, gyerekek, érzem, hogy kimászunk a csávából…

– Csodálatos egy fordulat, – mormogott Kertész.

Egészen belekábultam a dologba. A halál kegyetlen képét az élet reménye egyszerre kiszoritotta a szivemből. Az átmenet oly gyors volt, hogy elszédült bele a fejem.

– S ha nem válik be a fülemile? – kérdém.

Bertolini vállat vont.

– Arról már nem tehetek. Az nem az én művészetem bukását, hanem a kuli rosszul értesültségét jelenti. Különben Párisban mindig zajos tapsot kaptam rá.

– Akkor jön a verekedés, s meghalunk a viadalban, mint becsületes harcosokhoz illik, – dünnyögött Kraft, s félelmetesen emelgette iszonyu ökleit.

A beszélgetést vad üvöltés szakitotta félbe. Teljes pompájában kelt föl a hold, s a papok megkezdték hozzá az imádkozást, artikulálatlan, harmóniátlan, szaggatott, éles énekhangon. Az alvó tábor egy kicsit megmozdult, fölébredt, nyujtózkodott, azután ujra mozdulatlanságba merült.

Órákig tartott ez a vad hangzavar, mely fölzaklatta minden idegünket. A hold megtette fölöttünk az utját, s a fák mögött ujra eltünni készült. Bertolini lassan odább hengergette magát, s egyszerre bemászott a templomba. Mialatt a hold távozott, a tábor ébredezett, s az emberek térdenállva halk torokhangon kisérték a papok énekét. A zümmögés egyre erősebb lett, végre már körülöttünk mindenki térdelt s erősebb-gyöngébb kiáltások, mormogások, vakkantások, sikoltások, rikácsolások közt hajtogatta a fejét, le a földig.

A hold eltünt, koromsötét lett, mire hirtelen csend állt be. Mi szivdobogva lestük a történendőket.

Egyszerre az óriás fák tetején megjelent a hajnal pirkadása. Az egész tábor ég felé emelt arccal várt… S ekkor az ezeréves templom tetején, tisztán, gyönyörüen csattogni kezdett a fülemile… Mindenki előre nyujtott fejjel figyelt, de pár másodperc mulva ezer torokból tört ki az orditás:

– Ksámi, ksámi!

S a földre borultak.

Bertolini csattogott tovább. Oldalt néztem. Kraft, a vén betyár, a földet rágta, hogy röhögését elfojtsa. Wladimir is észrevette, s jót rugott rajta, mire a porosz magához tért.

– Állat, mit röhögsz, – szólt az orosz, – ezeknek a vadaknak igazuk van. Az Isten van itt jelen. A mi hatalmas, irgalmas Istenünk, a ki megmenti az ő szegény szolgáinak az életét…

… Öt perc mulva kaptuk az üzenetet, hogy Visnu megnyilatkozott, s kivánságára tüzhalálunkat egy nappal elhalasztották.

A SZABADULÁS.

A ksámi-madár, Bertolini barátunk fülemileutánzó tehetsége, megmentett bennünket egy napra.

Intettem annak a katonának, a ki az éjjel őrt állt mellettünk és megkértem, hogy hozzanak fát, hadd rakjunk tüzet.

A tüz körül üldögélve, megbeszéltük kilátásainkat, miközben kávét főztünk. Az bizonyosnak látszott, hogy másnap hajnalig nem kellett félteni a bőrünket. Volt tehát elég időnk a menekülésnek valamely módját kitalálni.

Mikor a párolgó friss kávé készen volt, a legnagyobbik csajkát teletöltöttem, s odaintettem a kulit, a ki a tüz körül szorgoskodott.

– Fiam, – szóltam hangosan, – én és társaim már több izben a te okos és bölcs tanácsaidnak köszönhetjük, hogy megmenekültünk a haláltól. Ezért te most tőlem megkapod az én kávéporciómat. Isten áldjon meg!

Megöleltem és megcsókoltam s átnyujtottam neki a kávét.

– Kuli bon garçon, kuli mindig veletek lenni, hiven segiteni, ha lehet. Köszönöm.

Megitta a jó kávét egy szuszra. Wladimir azalatt előkotort a zsebéből egy Napoleon-aranyat és átadta neki.

Bertolini kezet szoritott vele és becsületszavára igérte, hogy mindennap tiz cigarettát fog neki sodorni.

Kertész két darab kétszersültet nyujtott át a kulinak.

Marnier megigérte, hogy ha kiszabadulunk, jutalomra fogja előterjeszteni a felsőbbségnek.

Még Kraft, a vén gonosztevő is megerőltette magát. Előkotort a borjuja fenekéről egy fapipát, megtömte, átnyujtotta a kulinak, s megigérte, hogy dohánynyal is el fogja látni…

– Két emberre valót már aligha tudsz tőlünk összelopkodni, – szólt nevetve Bertolini, a mire a porosz olyan barackot nyomott a talián fejebubjára, hogy annak a szeme is könnybe lábadt.

A kuli meghatottan fogadta az adományokat és sorba kezet akart csókolni a katonáknak. Azután letérdelt előttem, balkezét a szivére tette, jobbkezét pedig ég felé emelve esküdözött, hogy halálig hiven fog szolgálni bennünket.

Tiz órakor értünk jött egy tiszt, hogy Dü-Nam kihallgatásra vár bennünket a sátorában.