Part 12

De a megváltó szent Jánost azon holt lélek, akit eltemettetett, minden sérelem nélkül megragadta, és a tenger fenekérol Anglia alá vitte és ottan letette, mondván neki, hogy nem esmerné otet hogy ki volna? melyre mondá: Én nem esmerem; ekkor felel ezen ártatlan inasnak a holt lelke: Én annak a lelke vagyok, akit te eltemettettél abban a szigetben; hanem mostan csak fogadd meg amit én neked mondok: nem fog neked az rosszadra lenni: itten van a pénz, csináltassál magadnak három ölto ruhát, egy közönséges, egy komíves, és egy ácsruhát, és menj be a városba abban a fogadóban, aholott legelébb voltál, és múlass ottan, míg én majdan el fogok oda menni, és meg foglak tanítani, hogy mit cselekedjél továbbad. Majdan mikor a generális haza jön, te csak hallgass magadba, ne szólj semmit se, majdan kivilágosodik hogy te voltál az aki engemet, és a princesznéket megszabadítottad. Alig hogy ok kibeszélték magokat, mindjárt elérkezett a generális a princesznékkel, amidon nagy ágyú- és muzsikaszó alatt oket behozták, de mikoron a király kérdezte, hogy hol vagyon a kereskedo fia, akkor mondotta a generális: Még mikoron mentünk Csehország felé, akkor a tengerben esett, és nem is o találta meg leányodat, hanem én, amint oda járkáltam; a mely jótettért mostan én a kissebbik leányodat kívánom magamnak feleségul. De erre a királyi princesznék aztat mondották: Atyám, én és a másik testvérem férjhez nem megyünk addig, míg minékünk nem fogsz csináltatni egy kápolnát, aki huszonnégy óra alatt elkészuljön, mind a korakása, mind a famunkája, és az oltár is benne másik huszonnégy óra alatt készen legyen, és mindenféle történetünk, akik csak rajtunk estek, mind le legyen a templomnak belso részén pingálva, ez pedig a másik huszonnégy óra alatt megtörténjen, máskülömben mink soha férjhez nem megyünk. Mely kivánságaikra a király atyjok tüstént mindenfelé kipublikáltatta, hogy ilyen s ilyen kápolnát ki vállalna fel, akit is ennyi ido alatt el kelljen minden késedelem nélkül készíteni. Hanem senki sem vállalta fel; még is a többek között volt egy korhely komíves mester, aki felvállalta hogy el fogja készíteni huszonnégy óra alatt a korakását. Mondá a király: Hallod-e: hogyha el nem fogod készíteni, tehát halál a fejeden; más pedig, ha meg fogod csinálni, rémíto kincset kapsz. Ekkor elment a komíves, és mindenfelé legényeket keresett; amidon épen abban a vendégfogadóban ment, ahol a kereskedo fia volt komíves ruhában, mondotta a mester, hogy nem volna-e kedve jó fizetésért eljönni munkára? mondá a legény, a kereskedo fia: Szívesen, miért nem? hanem a mester úrnak valamit akarok mondani, nevezetesen hogy az pallérságot adja által nekem a munkának elkészítésében. Mondá: Fiam, én általadhatom, de hogyha majdan el nem találod készíteni, én fogok halállal adózni. Mondá amaz: Ne búsúljon semmit sem, és a mellett aztat is kikérem, hogy én estveli tíz óráig hozzá se fogjak; melyre felel a mester: Már én, fiam, csak terád bízom, csináld, ahogy tenéked tetszik. Hozzá fogott tehát a legény mint estveli tíz órakor, és a többi legényeket mind lerészegítette, és midon már látta hogy elaludtak, elment ohozzá azon holttestnek a lelke, és a fundamentomnak a négy szegletiben egy csáklyával bele vágott, mindjárt készen volt a korakása a kápolnának; így szintén a másik napon is cselekedett az ácsmunkával; ekkor a mesterek rettento köszönettel voltak ohozzá, amidon elkészítette a kápolnát, a legényeket mind ki fizettette a mesterekkel, mintha csak annyit dolgoztak volna, bárha ugyan hozzá sem nyúltak, és nem is tudtak felole semmit sem. Hanem lássuk mostan itt a harmadik esetet, azaz a pingálást: hogy ki fog lenni aki majdan fel fogja vállalni! Nem egyéb senki sem, hanem csak a szegény kereskedo fia; de otet nem esmerték meg, mivel azon holttestnek a lelke, akit eltemetett azon szigetben, egészen elváltoztatta, és a leányok sem esmerték meg. Történt tehát, mikor már csak az oltárnak pingálása hibázott a kápolnában, nem akadt senki aki felvállalta volna, mivel számtalan sok bajból kerult ki annak pingálása, és még, ami nagyobb, az hogy a leányoknak mindenféle történetét, aki csak rajtok esett, míg oda voltak, mind úgy legyenek belül a kápolna falain lerajzolva, anélkül hogy a princesznék valamit szólanak felole. Nincsen már senki, búsúl a király szörnyen, hogy már eztet nincsen kinek felvállalni. Elmegyen tehát ekkor a kereskedo fia, és a királynak jelentést teszen, mondván: Itten vagyok felséges király, abban a kápolnában oltárt csinálni, és mind azokat a történeteket, akik a leányokon estek, belül kipingálni. Ekkor kinek volt nagyobb öröme, mint a királynak, hogy már leányainak minden kedveket be fogja tölteni. Ekkor elment a piktor, a kereskedo fia, és a pingáláshoz hozzá fogott mint tíz órakor estve, amint a holtlélek mondotta, és ekkor a holtlélek oda ment, és mindenféle eseteket kipingált, nevezetesen eloször hogy mikor a tengerparton sétáltak, mimódon fogattattak el a töröktol; annakutánna micsoda állapotban voltak azon kegyetlen szigetben, mikor elküldötték; micsoda nagy kínok alá voltak ott vettetve; és mikor az o megváltójok Szent János megtalálta elsoben is az inast, hogy micsoda nagy kínok alá volt az inas vetve; és hogy ment a kereskedo fia vissza Konstancinápolyba, hogy az o megholt testét továbbra ne kínozzák, és mikoron mindent megnyert a török császártól, hogy általadta nékie, mely nagy pompával eltemette; de már mostan, minekutánna az inast eltemettette, továbbra is akarta útját folytatni, amidon el is ment útjának továbbra való folytatására, el is érte ugyan a rémíto második kegyetlen szigetet, amelyben megtalálta a két anglus princesznéket, és hogyan mondá: Ó te kegyetlen pogány török, hogy nem szánod ezen ártatlanokat? és hogyan ment a törökhöz, és mondotta hogy adja által neki, aki is a császárhoz visszaigazította, és elment a szánakozó kereskedo fia, és ezeket is megszabadította, és miként vitte be a hajóban, mint esedeztek a leányok nékie a megszabadításért, és úgy bementek a hajóban, és útaztak Csehország felé; amidon oda értek, hogy micsoda boldogságban tartotta a leányokat, és annakutánna mikor elérkezett a kereskedo Angliában, hogy majdan portékát hoz, mi módon tudta meg a király nekiek jólléteket, és hogy küldötte vissza portéka nélkül Csehországban, hogy két leányát haza hozná; a generálist is, hogy miként küldötte egy batalion granatérossal el, hogy ok majdan szerencsésebben haza jönnek; s amidon már oda értek Csehországban, akkor mimódon szállottak ki a hajóból, és hogy mentek be a városba, hogy és miként látta meg a két leány a generálist az ablakon, és mikoron megesmerte, micsoda sietséggel szaladt oda hozzája, és hogy csókolták az o megváltójokat Szent Jánost; annak utánna a generálissal folytaták beszédjeket, és úgy felültek a hajóra, tovább utaztak a tengeren; miként és mimódon annakutánna csináltatta azon sétálóhelyet, ahol a kereskedo fia a tengerbe esett, és hogyan tartotta a pisztolt a két leányra: egy szóval minden történeteket lerajzolt a holttestnek a lelke. Midon már minden készen volt, a lélek mondotta, hogy mostan minden színedet elváltoztatom, és majdan midon a generálissal a király és felesége, leányaival, el fognak menni, és meg fogják ezen szörnyu történeteknek képeit látni: akkor hát széljel néz a király, és kérdezi a generálistól hogy beszélje el a leányainak történetét, hogy miképpen volt? Ekkor mondja a generális: Éppen úgy volt, mint ahogy le vagyon pingálva. Jaj, mond a király, tehát maga még az én leányaimat is meg akarta szántszándékkal ölni? Én nem, felel a generális, az éppen hamis pingálás. Nézi a király továbbra is, tehát megtalálja a kereskedo fiát, akit a tengerben öletett, hogy miként vesztette el, aki bizonyos igaz volt, hogy az o leányait az találta meg. És ekkor a holttestnek a lelke elváltoztatta a színét a megváltójának, vagy is a piktornak, és úgy ment mindenütt outánnok. Amidon egyszer a kissebbik leány hátra nézett, mindjárt a kereskedonek fiát megesmerte, és a nyakában borúlt, úgy csókolta és örvendezett mondván: Felséges király atyám, ez az aki minket megváltott a haláltól, nem a generális, hanem a generális, amint ottan vagyon, a tengerbe ölte. Tüstént a generálist megfogták, és négy felé vágták, mondván akkor a király, beszélné el a történetet, amelyre mondja a kereskedo fia: Beszélni el tudom, hanem a pingálást nem én tettem, hanem azon szerencsétlen inasod, akit abban a szigetben eltemettem, ahol otet megváltottam. Legeloször is tehát annak a lelke csinálta mind ezen épületet, amit csak látsz itten, és rajzolva; melyre felel a király: lehetetlen volna az; akkor a holtlélek megszólalt nagy fényességben, és mondotta a királynak: Igaz, felséges császár, én voltam a te huséges inasod, és ilyen kínos halál nemivel kellett meghalnom, és ez volt a mi megváltónk Szent János. Ekkor megköszönte a királynak hozzá való jóságát, és a megváltójának, és kiment, többet nem is látták.

Ezeknek utánna haza mentek, és mindjárt papot és hóhért hoztak, a pap eskette, a hóhér seprozte, még mostan is foly a lakadalom. Annakutánna az atyját is oda szállította az édes anyjával együtt Csehországból, mindeneket pénzzé tétetett velek odahaza, és úgy általvette a királyságot az anglus királytól. O volt annakutánna a király, de csakhamar megholt az anglus király atyja és anyja. Akkor a töröknek üzent, hogy készüljön, mert mostan vagyok anglus király, aki voltam mint kommandírozó generálisod; hanem meg kell lakolnod azon két ártatlan princesznéért, akit az anglus királytól elraboltál egy inassával együtt. Annakutánna nagy haddal reá ment, és szörnyen megverte a törököt úgy, hogy a török császár maga is letérdelt elotte, és úgy kérte a békességre, fogadván, hogy többet nem fog olyan kegyetlenséggel a keresztyénhez lenni. Így o is mondá: No grácia! mert te is engedtél énnekem. Így holtig való békességet kötöttek egymás között, és mai nap is élnek, ha meg nem holtak.

LII. APOLLÓNIUS KIRÁLYFI.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy király, kinek neve volt Antiochus. Ennek volt egy szép s minden asszonyi ritka remek tulajdonságokkal ékeskedo felesége, ki otet házasságoknak második esztendejébe egy kellemetes leánygyermekkel ajándékozta meg. Eleonórának nevezték a leányt. Ez szüléinek különös gondjok alatt, minden asszonyi tudományokban a festésben s muzsikálásban oly nagy elomenetelt tett, hogy a vele egy idejuket sokkal feljül haladta; ezenkivül a természet minden kellemetességekkel annyira felékesítette otet, hogy még gyenge korába imádásából a tisztelok már kifáradtak, s a liliomi deliséggel pompásan felnyúló rózsaszál számtalan ífjakat fuzött rabláncaira még korán. De az o szereto anyja, kinek éjjeli nappali gondja o volt egyedul, örömét benne nem láthatta, mivel a leánynak tizenöt esztendos korába megholt. Fájdalommal hordozta ezt a sebet a király Antiochus, de még talám keserve sebben érte a halálos csapás Eleonórát, kinek még édes anyai ápolásra volt szüksége.

Történt azomba, hogy minekelotte széttépte volna a halál a szeretetnek rózsakötelét; Antiochus haldokló feleségétol azt kérdezte, hogy adna néki tanácsot jövendobéli házasodása felol, melyre a haldokló azt válaszolta, hogy azt vegye el jövendobéli feleségul, kinek lábára az o cipoje felmegyen. Több jeles asszonyságok s fo familiájú leányok próbálták a megholt királyné cipojét lábaikra, de egy sem találta alkalmatosnak, tulajdon leányán Eleonórán kivul. Borzadt ezen szerencsétlen próbának következésétol a természeti irtódzást érzo Eleonóra; de atyja magát szeretett feleségének végrendeléséhez tartván, elhatározta tulajdon leányát feleségul elvenni, s bármint vonakodott az ezen irtóztató cselekedettol, kénytelen volt megigérni, hogy igyekezik magát meggyozni, s atyja parancsolatjához engedelmes lenni. - Hogy tehát a király annyival inkább elidegenítse fejedelmi házától, azokat az ífjakat, kik leánya kezét megnyerni óhajtották: azt hirdettette ki hogy aki az o találós meséjét kitalálja, annak adja leányát, aki pedig nem találja, életét veszti azonnal. Sok ífjak lettek szerencsétlen áldozatjai a király kihirdetett parancsolatjának, mivel a rejtett mesét ki nem találhatták, mely is e volt: "_ördögszekeren járok, anyai hússal élek_." De volt azomba egy Apollónius nevu, mind testi, mind lelki kellemekkel a természettol a pazérlásig felruházott jeles hercegfi, ki nem irtódzván a reája várakozó haláltól, elszánt bátorsággal ment a leány kezét atyjától megkérni. Hajókat készítvén fel minden szükséges dolgokkal, csakhamar elérte a tengeren Apollónius a királyi várost, s megköttetvén hajóit a kikötobe, maga elindúlt a királyi várba, kíséroinek azt parancsolván meg, hogy ha harmad napig vissza nem érkezik, csak menjenek vissza hazájokba, s az o részére csak egy kis ladikot hagyjanak. Fényes rangjához illo hercegi ruhába felöltözvén, méltóságos lépésekkel közelgetett a királyi lakhelyhez, mely imádott tárgyát tolle elzárta, s otet bizonytalan jövendokkel kecsegtette. Alig hogy belépett Apollónius a királyhoz, midon az o jövetelétol és szándékáról kérdeztetett meg, melyre o kinyilatkoztatta, hogy Eleonórával gyurut ohajtana váltani. Megborzadt ennek hallására, az ífju deli testalkotását, s szép formáját andalogva szemlélo Eleonóra, és sajnálta ezen hosszú életre érdemes ífjút, a hirtelen halál által megöletni; sot még maga a király is, ki külömben a leánya bírásába kevélykedett, megsajnálta Apollóniust, különösen midon ebéd felett látta, hogy szeretett leányának gyöngy szemeibol, a vele általellenbe ülo ífjú látására szüntelen hullottak a szánakodás könnyei. De minekutánna elhatározott akaratját hallotta volna Apollóniusnak, elbeszélte nékie a találós mesét, hagyván a gondolkodásra három napokat, a melyek elmúltával hogyha meg nem fejti a mesét, tudtára adta a király, hogy a több szerencsétlen ífjak sorába fel fog akasztatni.

Hogy ez ne történhessen, Eleonóra, midon egyszer magát találta Apollóniust, megfejtette neki a mesét, s ez által a királynak fertelmes tettét felfedezte nékie. Dúlt mérgébe a király, s pokolbéli kínokat készített az Apollónius számára, midon a három nap eltölte után megfejtette a találós mesét a királynak nagy megütközésére, s ámbár jól tudta hogy igazán el van találva, meghazudtolta Apollóniust, s kinyilatkoztatta, hogy mivel a találós mese valóságos értelmét ki nem tudta fejteni, próbáját életével köti be. E végre Eleonórát kérdezte meg, hogy micsoda halál nemével kivánná ezen ífjút kivégeztetni; aki megörülvén ezen, térden állva huszonnégy óráig való gondolkozásért könyörgött. Megengedte ezt a király, s megelégedve hallotta leánya büntetését, mely Apollóniust ko közzé való rakatásra itélte. De a különben szelíd lelkü Eleonóra elore beszélt az építo mesterrel, hogy hagyjon egy titkos rejtek ajtót ezen ko épületen, hol valami kevés ennivalót be lehessen nyújtani. A kirendelt nap csakugyan ko közzé rakák Apollóniust, úgy mindazáltal hogy orólla Eleonóra három hétig való eledellel s itallal gondoskodott.

Ez által a király meg lévén engesztelodve, elhatározta magába, hogy leányát nyilvánságosan feleségul elveszi. E végre heted nap múlva pompás ebédet, s ebéd után vídám mulatságot parancsolt, s számos vendégeket hivatott, hogy ezek részt vegyenek az o örömében. De az Apollónius szépségétol a bódulásig elfogott Eleonóra a hét napokat arra szánta, hogy magát az ífjuval való elszökéshez jó móddal elkészíthesse. E végre egy meghitt dajkája által hajót bérelvén a tengerparton, arra minden asszonyi drága ékességeit felhordatta titkon, ezenkivül igen sok kincset és mindenféle enni és inni valót rakatott a hajóra nagy bovséggel, s az esküvésre rendelt nap elott való estve, kibontván tulajdon maga a korakást, szeretett Apollóniussával együtt sebes lépésekkel a tengerpart felé tartott. El is érkeztek szerencsésen, úgy hogy oket senki észre nem vette, s kedvezo szél hajtván vitorlájokat, a két szerelmes pár már reggelre a tenger sík hátán roppant mérföldeket tett, s atyjok várától már számtalan messziségre eltávoztak. Ellankadván a hosszas útazásba különösen Eleonóra, kérte szeretett férjét Apollóniust, hogy valahol szálljanak ki szárazra, s pihenjék ki magokat egy kevéssé. Engedett ez helyes kérésnek Apollónius, s minthogy általlátta, hogy az Antiochus ellenek való haragja nem tanácsolja, hogy az o herceg atyjához menjenek, elhatározta magába, hogy akármely esmeretlen tájékon örömestebb lakik a maganosságba Eleonórával, mintsem mind a kettojök életét szerencséltesse. Egy kis szigetbe, hol kikötöttek, s hol semmi emberi teremtés nem lakott, csendesen töltek el egynehány szerelmes hónapok, de minthogy már részszerént az enni s inni való fogyott, s mind Eleonóra minden nap várandós volt, elhatározták magokat, hogy olyan helyre menjenek által, hol emberi társaságba részesulhetnek. Ismét hajóra rakván azért mindeneket, útnak indúltak, s szerencsés útazást tettek, míg végre a harmadik napon Eleonóra szült egy leánygyermeket, kinek szülése oly nagy fájdalmakkal esett meg, hogy Eleonóra elájulván, holtnak látszott, s bár süruen hullottak a fájdalmak könnyei a fájdalmas szívu Apollónius szemébol, otet mint megholtat kéntelen volt koporsóba tenni. Maga készítvén azért koporsót, melybe ezt az elotte kedves testet zárja, feje alá tesz 200 darab aranyat, s mellé egy irást, melyben a megholtnak élete s familiája volt megírva, s egyszersmind kérte benne a megtalálót, hogy ezen pénzbol rangjához illo módon temesse el. A tenger hátára bízván tehát e kedves kincsét, maga tovább folytatta útját, ahol valami városra talála, s csakugyan három nap múlva ért egy régi kikötohelyet, hol megállapodott, s kikötvén hajóját, maga a szárazra kiment, és egy hegynek tetejérol észre is vett egy várost, hová való menetelét azonnal elhatározta.

Azalatt az Eleonóra koporsóját a tengerbol kifogta egy halász, s felbontván azt, észrevette csakhamar Eleonórán az életnek még némely jeleit, s testét dörgölgetvén, csakhamar mozgását vette észre. Kettos szorgalmatossággal ápolván a jólelku halász feleségével együtt Eleonórát, csakhamar visszanyeré életét, csakhogy már most ez a mellétett irásokból megértvén a rajta esett szerencsétlenséget, szüntelen zokogta szeretett férjének s gyermekének elveszését, s bár semmit sem múlattak el a halász és a felesége, hogy otet vígasztalhassák, s megelégedést szerezzenek nekie, o mindazáltal vígasztalhatatlan volt, s gyakran leült a tenger partjára, s vigyázott kisírt szemekkel, hogy nem láthatna-e valamely közelgeto hajót, melyen férje után tovább útazhatna.

De hogy vissza térjünk Apollóniusra, ez, minekutánna bémegy a városba, egy legszélso háznál szállást bérel, s ezen város szokásairól s leheto újságról tudakozódik. Hol minekutánna meghallotta, hogy van ott egy özvegy királyné, ki a tengeri rablóktól most legközelebb annyira megrongáltatott, hogy hajója s népe széljel verettetvén, királyi városa is nagy summa pénz letétele mellett menekedett csak meg a végso pusztulástól; elszánta magát Apollónius, hogy ezen királynét megszabadítja azon semmirevaló emberek kegyetlenségétol. E végre felmegy a királynéhoz, és magát kinyilatkoztatván hogy kicsoda, vezérnek ajánlotta magát. Kegyesen fogadta a gyászos királyné ezen ajánlását Apollóniúsnak; otet teljes hatalmú vezérnek kinevezte, s a gyozedelem esetére, még kezével is megkínálta otet. Apollónius tehát hajókat készíttetvén; katonáit a katonai gyakorlatokra mindennap taníttatta, s nem sok ido múlva annyira ment, hogy a tengeri tolvajokkal szembe mert szállani kevés de válogatott embereivel. - Ezen szándékát midon a királynénak kinyilatkoztatta, ez otet minden szükséges dolgokkal felkészítvén, tulajdon személyébe elkísérte a hajókhoz; s néki sok szerencsét kivánt. Apollónius megindúlván tizenkét hajóival, csakugyan nem sokára észrevette a tengeri rablókat, s vitézeit felszólítván, hogy ezen gazemberek ellen kiki vitézi módon tegye meg kötelességét; maga oroszláni bátorsággal ment mindenütt a veszedelemre, s a tengeri tolvajokat széljelvervén, vezéreket is kézre kerítette s tizenöt hajójok, igen sok kincsekkel megrakva, az Apollónius birtokába esett. - Kibeszélhetetlen örömmel fogadta Apollónius gyozedelmét a nép, messzirol eleibe ment nékie, aranypárnákon vitték nékie a királyi koronát, s a várnak kulcsait. Mindezeket szívesen fogadta Apollónius, sot a királyné kezét is bizonyosan meg nem vetette volna, ha kedves leánya, kit az Eleonóra halála után o a nevelés végett ezen királynéra bízott, meg nem halt volna. Ezen való mély fájdalmában részt vett ugyan azokba a mulatságokba, melyek az o kedvéért tartattak, de kedves felesége és leánya képei szomorúan lebegvén elotte, szivébol a víg kedvet csaknem egészen kizárták.

Ilyen szomorú gondolatok közt küszködött éppen, midon magát egy idegen országból való drága portékás nálla béjelenti. Apollónius, nem annyira vásárolni, mint valami újságot kivánván hallani, bébocsátotta magához, s minekutánna tulajdon hazájából valónak titkon kiesmérte, az o atyja felol is, de csak alattomba kezdett tudakozódni, akitol midon meghallotta, hogy Antiochus király már ezelott három esztendovel meghalt, az o országát pedig a forendek Apollóniusnak ajánlották, mint aki a találós mesét megfejtvén, az által a leánya kezére magát érdemessé tette; és hogy otet az atyja különös leveleibe mindenféle országokba kerestette; elhatározta magába hogy hazájába visszatér. Midon ezt o a királynénak kinyilatkoztatta, hát ott lát egy gyászos öltözetbe hárfázó személyt, akit midon közelebbrol kivánt volna meglátni, esméretes orcavonásaiból csakhamar reá esmert megholtnak vélt Eleonórájára. Ráborúlván szíve legkedvessebb birtokára; az sokáig tartó néma ölelések után kérdezte, hogy mi módon nyerte vissza életét. Eleonóra elbeszéllette, hogy a halász és felesége ápolásai által miképpen éledett fel, s hogy most már, megúnván a pusztában lévo unalmas lakást, elindúlt ezen királyi városba, hogy valami nagy méltóságú hercegi leányokat tanítván a muzsikára, abból magát jobban el tudja táplálni. Apollónius elbeszélvén mindazt ami orajta esett azolta, miolta egymást nem látták, tudtára adta mind azt amit a drágaportékástól hazája s atyja felol hallott. A királyné látván ezt a ritka öszvejövetelt, s megtudván sorsát ezen királyi párnak, számokra különös gazdagon aranyozott hajót készíttetvén, azt esztendei eleséggel, sok kincscsel, és mindenféle drágaságokkal megrakván, oket áldások közt útnak bocsátotta. Az Apollónius és Eleonóra határtalan örömét, csak az o kedves leánykájoknak jókori halála zavarta meg, egyébaránt pedig kedvezo szél hajtvan hajójokat, három hónapi utazások után szerencsésen elértek abba a kikötobe, mely az Antiochus városa alatt volt. Itt hajójokról mindent kiszállítván a szárazra, mentek egyenesen a királyi kastélyba, hol hét esztendei távolléte után is a gyönyöru Eleonóra az udvari tisztektol megesmértetvén, nagy tisztelettel fogadtatott. Apollónius magához hivatván az ország forendeit, elbeszélte nékiek rövideden mind azt, amit o kénytelen volt szenvedni feleségével együtt, az Antiochus dühösségét akarván kikerülni, s minekutánna törvényesen öszveesküdtek volna, mind a fo rendektol, mind a néptol törvényes uralkodóknak esmertettek el, és ekképpen még most is boldogúl élnek, ha talám meg nem haltak.

LIII. HALÁSZMESE.