Part 9

Volt egyszer egy király, akinek volt három fia. A király nem igen nagy urodalommal bírt. Midőn már megöregedett, tehát mondja a fiainak: kedves gyermekim, hogyha én meg találok halni, tehát nekem semmi cerimóniát ne csináljatok, hanem fogjatok két szilaj ökröt egy szekerbe, és az én koporsómat testemmel együtt tegyétek reá; ahol pedig az ökrök meg fognak velem állni, ott temessétek el testemet, és az én testem sírjánál mindegyitek egy éjtszakát figyelmetesen strázsáljatok.

Kevés idő múlva meghalálozott a király, és a fiai az ő meghagyása szerént reá tették egy nagy szekerre, és befogtak egy pár szilaj ökröt, amelyeket útnak bocsátottak, és magok az ífjak lóra ülvén távolról kisérték a szekeret, melyet az ökrök egy nagy erdőbe vittek, és az erdőnek sűrűsége miatt tovább nem mehetvén megállottak. Melyet látván a királyfiak, levették az atyjokat a szekerről, és így sírt ásván neki, eltemették; ezután, a megmondott parancsolat szerént a legöregebb királyfi felállott strázsára, vígyázván az atyja sírja mellett. Éjtszakának idején, épen tizenkét óratáján, jön hozzá egy bozontos medve, és kezdi a sírhalmot ásni, melyet látván az ífju, fogta a puskáját, és meglőtte a medvét; azután a tűzhöz húzta a medvét, és elvágta neki fülét és farkát, melyet eltett a tarsolyába, és így a medvét a sűrűbe húzta; azután megrakván jól a tüzet, húst húzott egy nyársra; melyet midőn megsütött, és már reggel volt, felkölti az öcscseit, és eleikbe teszi a húst. Midőn már jól laktak, felállott a közepső, és ő is huszonnégy óráig strázsálta a sírt; és őhozzá is jött egy nagy oroszlán, melyet szerencsésen meglőtt, és ő is, hasonlóképen ételt készített a testvéreinek és a meglett dologról semmit nem szólott. A legífjabb pedig harmadik nap felállott a strázsára, és midőn már besetétedett és éjtszaka lett, jön hozzá egy nagy hiena, amely kezdi ásni az öregnek a sírját, amelytől megrettent a királyfi, és rá arányozta a puskáját, és elsütötte; de mivel nagyon kemény bőrű volt, tehát a golyóbis nem járta át, hanem neki ugrott a királyfinak, és kezdi rettenetesen mardosni. Megijedvén a királyfi, fogja a kardját, és keményen kezd vagdalkozni a hienával, és egész egy óra folyásaig verekedvén, végre meg tudta győzni a fenevadat. Azalatt míg ő verekedett, egy nagy záporesső támadott, és a tüzet egészen eloltotta; midőn már a hienának szemit és nyelvét elvágta, tehát oda tekint a tűzre, és ime elaluva találta azt. Megfélemedett ezen, hogy ő a bátyjainak ételt nem készíthet, és majd szégyenbe marad; felmegy tehát egy nagy magas fára, ha távulról valahol tüzet láthatna? Midőn már szétnézett a fáról, tehát lát távulról egy nagy világosságot, melyet jól megjegyzett, és midőn lejött a fáról, ment a világosság felé, hogy tüzet hoz. Hát midőn már a világosság fele közelített volna, lát távulról a tűz mellett rettenetes nagy óriásokat. Nem bátorkodott hozzájok közelíteni, hanem felmászott egy nagy fára, és nézi hogy az óriások egy nagy ökröt sütöttek, és egy tíz akós hordót egymásra köszöngetvén ürítettek. Midőn így ettek, fogja a királyfi a puskáját, és céloz, és úgy lőtte ki az egyik kezéből a húst, hogy többé meg sem találta; a másiknak megint, mikor ivott volna, viszont lelőtte a szája elől a poharat; melyet ezek látván, félni kezdettek, és mondja az óriások előljárója fent szóval: hallod-e, akárki légy, jőj el, és mutasd magadat, ne félj, mert semmi bántásod nem lesz. Ekkor lejött a királyfi a fáról, és megyen az óriások felé; midőn az óriások meglátták, magok közzé ültették, s étellel s itallal kínálták őtet. Midőn már jól laktak volt, mondják, az ífjunak: jőjön velek; és mivel, úgymond, oly igen jó puskás vagy; tehát itt ebbe az erdőbe vagyon egy vár, és annak a kapujának a tetein vagyon egy kakas, melyet hogyha lelősz, tehát jól megajándékozunk, mert nem tudunk abba a várba bemenni, mivel ha meglát a kakas bennünket, szét vernek. Reáállott az ífju, és követi az óriásokat, és midőn már a várnak bástyáihoz értek, fogja az ífju a puskáját, és szerencsésen lelőtte a kakast. Ekkor az őrök, semmit nem gyanítván, aludtak, az óriások pedig a falat általlyukasztván, a királyfit előre beküldötték, hogy vizsgálja meg a várnak minden részeit hogy és mint van, és hozna hírt, hogy lehetne-e bátorsággal menni a rablásra. Adtak pedig nekie egy gyertyát a kezibe, mondván: hogyha te akárhova ezzel a gyertyával mégy, tehát ott mind alusznak. Elvevé az ífju a gyertyát, és a legnagyobb bátorsággal járja a várnak minden részeit; midőn már a rezidenciához ért, melybe volt a királynak lakóhelye, itt is mind bejárta, és csudálva szemlélte a sok drágaságokat, milyeket az atyja házában nem látott soha. Végre midőn már a királykisasszonynak szobájába ért volna, bámulva nézi azt a gyönyörű tündérséget, leginkább pedig hamiskodott magába, midőn eszébe jött, hogy az óriások ezért a gyönyörű szépségért iparkodtak idejönni; de elvégezte magában, hogy akárhogy, de meg fogja ótalmazni minden szerencsétlenségtől. Ezután hozzálátván a kisasszonyhoz, és egy forró csókot nyomván ajakára, levette a maga gyűrőjét, és a kisasszonynak ujjába tette, és a kisasszonyét viszont magához vette; végre pedig a maga leirott képét a kisasszonynak a mellire függesztette, és kivette a bugyillárisát és egynehány rend írást írt, hogy egy idegen királyfi itt volt, és tégedet megszabadított a haláltól, melyet reggel bővebben meg fogsz látni és hallani; már most élj békével: esztendő ilyenkor meg fogsz látni. Ezek után visszament a királyfi, és midőn már a lyukra ért, ahol bejött a várba, és hírt ad az óriásoknak hogy jönnének a lyukon befelé, mert minden békével nyugszik, itt az óriások egyenként másztak a lyukon befelé, és a királyfi mindegyiknek elvette a fejét, és elvágta mindegyiknek a nyelvét. Ezt megcselekedvén, azután ki akart maga bújni a lyukon; de im jön neki szemközt egy rettenetes sárkány, melynek négy feje volt; ezt látván az ífju, kirántja a kardját, levágta szerencsésen a sárkányt, és nyelvének hegyeit elvagdalta; azután maga iparkodik kifelé, hogy még a bátyjaihoz érhessen reggelre. Midőn tehát az erdőbe ment, lát egy hófejérségű, leányt, amely egy gombolyag cérnát tartott a kezibe, és azt lefele gombolította. Meglátja a királyfi, és kérdi tőle, hogy mit mível a leányzó? Mond az, hogy ő volna a hajnal, mert; a földön amerre járok, és ezt a cérnát tekergetem, tehát azon a helyeken megvilágosodik. Mondja nekie a királyfi, hogy meg ne virasztaná még az időt, mert nekem, úgy mond, még reggelig messze kell mennem. Mondja neki a leányzó: azt nem cselekedhetem, mivel nekem nagy a parancsolatom, és azt végbe kell vinnem. Melyet hallván az ífju, kirántotta a nadrágszíját és a leányzót egy fához csatolta vele, maga pedig elsietett. Elérkezvén pedig a nagy tűzhöz, ahol az óriások elébb vígan mulatoztak, veszen ott magának sült húst és bort, és egy jó darab üszköt, és avval szerencsésen a bátyjaihoz ér, és tüzet gerjesztvén a bátyjait felköltötte hogy ennének. Ezek pedig csudálkoztak, hogy oly sokáig meg nem virad, mert egészen három napig meg nem viradt, mivel a királyfi a hajnalt megkötötte. Végre midőn már megviradt, felkerekedvén ők is, és egymásnak semmit nem szólván, mi történt rajtok, haza fele ballagtak.

Nézzük már most, vajon mi történt ott az erdei várban. Volt abban egy megélemedett generális, ki reggel felé kisétált. Látja hogy a bástya alatt feküsznek a nagy rettentő óriások, és egy nagy bálvány sárkány; melyet magának használni akarván, mindjárt megvérezte a testét, és szalad a királyi udvarba, és lármát indít, hogy keljenek fel, mert hogyha ő nem lett volna, tehát az egész udvar elveszett volna. Réműlve hallgatta a király a megtörtént dolgot, és nagy köszönettel fogadta a generálissától, és mondá neki: hogy bátor akármit kér tőle, tehát meg fogja adni neki. Ez pedig a királynak leányát kérte magának feleségül. Midőn azt meghallotta a kisasszony, nagyon elszomorodott, és kérte az atyját, hogy engedné őtet még egy esztendeig leánypártájába, azután szívesen cselekszem uramatyám parancsolatját; a király megígérvén ezt kedves gyermekinek, a generálist kérte hogy addig várakozna, míg leányának kedve leszen a férjhezmenetelre, azaz egy esztendeig. A generális is várakozván esztendeig, midőn már az esztendő eltelt volna, tehát kéri az ígért jutalmat, melyet a király teljesíteni akarván, nagy lakodalmat hirdetett, és a szomszéd királyokat a menyekző ünnepére összehívta. A többek között megjelentek azok a három ífjak is, melyek között volt a dolognak titka.

Midőn már a sok főrendek mind együtt voltak, tehát nagy pompával megesküdtették a kisasszonyt az öreg generálissal; a kisasszony nagy szomorúan várta az ő igazi megszabadítóját, de sehonnan sem érkezett az. Midőn már a nagy fényességű asztalhoz mind leültek, tehát a király nagy fent szóval kezdette a generálist, mint élete megszabadítóját dicsérni, melyet a kisasszony nagyon szomorúan hallgatott. A királyfi, akit feljebb említettünk, épen szemközt ült a kisasszonynyal, kire a kisasszony nagyon figyelmezett, mivel a képe az ífjunak nagyon hasonlított az ereklyéhez, melyet a múlt esztendőben nála hagyott; végre megsajdította a maga gyűrőjét is a királyífjunak az ujjába, melyen eltelt örömmel, és nagy figyelemmel volt az ífju szavaira. Midőn már az ételből megelégedtek, tehát mindegyik vendéget kérte a menyasszony, hogy az életeknek folytáról mindenik valamit beszélne; melyet elkezdvén, sorba mind elbeszéllették ki mit próbált, és rajta mi történt legyen. Végre pedig ezekre a három ífjakra kerűl a sor. Ezek közzűl is az öregebbik beszélli életének sorát, és végre atyjának halálát, hogyan strázsálta annak a sírhalmát, hogy lőtte meg azon nagy medvét. Azután a másik kezdett beszélleni; midőn már ez is elvégezte, tehát elkezdi a legkissebb életének folyását, hogy és mint lőtte meg a nagy hienát az atyja sírhalmán, azután hogy aludt el a tüze a nagy záportól, hogy keresett végre tüzet az óriásnál, egy várkapuról mint lőtte le a kakast, mint ment a várba be, és hogy ölte meg végre a tizenkét óriásokat. Ezt hallván a vén generális: nem hallgathatom, úgymond, már tovább hazug csevegéseidet, hanem hallgass. Mond erre az ífju: én nem hazudok, mert ím itt vannak nálam az óriásoknak nyelvei és fülhegyei. Ezen még jobban megharagszik a generális, és mondja viszont, hogy hallgatna; de a kisasszony bátorítván hogy csak tovább beszélje a dolgot, ezek után mindent előlbeszéllett, a sárkány felől, és hogy ölte meg, ezek után hogy kötötte meg a hajnalt, és hogy nem lett világos három napokig. Végre a kisasszony mondja, hogy a várba nem látott-e még valamit? Mond az ífju: Ó igen is láttam egy hasonlíthatatlan képet, melytől gyűrőt is elhoztam, és a magamét nekie az ujjára húztam, és nyakába akasztottam saját képemet, egynehány rend írást is hagyván nála. Ekkor lehúzta az ujjából a gyűrőt, és odadta az öreg királynak. A király megesmeri a gyűrőbe saját leányának a nevét; ekkor mondá a király: leányom, nem kétségeskedem hogy a dologból te is valamit ne tudnál, mert a dolog téged érdekel. Mondja a kisasszony, hogy igen is, és előlvette a leírott képet, melyet mindeddig a mellébe viselt. Ezt látván a király, nem tudja mitevő legyen; a generális megmutatta, mert kegyelemért esedezett; de őneki azért a gonoszságáért életével kellett fizetni. Ekkor az öröm megkettőztetett, és a kisasszony nagy örömmel összeesküdt a szép ífjuval, és bátyjainak és a más vendégeknek legnagyobb örvendezései közt lakták el a nagy örömnapot. Végre a király általadta nekie birodalmát, ő pedig békességbe és örömbe élt az ő szép feleségével, míg csak életeknek el nem jött végső vége.

XXI. A HŰSÉGES PRINCESZNÉ.

Volt egy kereskedő a világon, akinek nem volt egynél több gyermeke, akit is neveztek Károlynak; – és Amsterdam városába laktak, ahol lakott maga a király is. Amidőn már kitanúlta volt oskoláit ez a Károly, kérdezte apja: micsoda mesterségre adja magát? és ő azt felelte: minthogy ő is már a kereskedést jóformán érti; szeretné maga is azt folytatni. Minthogy pedig az atyjának tizenkét boltja volt, tehát egyik boltjába csakugyan beadta őtet, hogy még jobban bele tanúljon a kereskedésbe; és minthogy más tudományokra is anélkül jó esze volt, ezt is hamarjába kitanúlta volt: ekkor aztán az atyja általadta neki valamennyi tizenkét boltját. Amidőn már a portékák boltjaiból kifogytak, mondotta az atyja: eridj már most portékákat vásárolni; és mondotta nekie: elfogsz menni Törökországba, és ottan vásárolj mindeneket; megrakott nekie tizenkét társzekeret pénzzel, és elindúltak. Amidőn már szárazon továbbá nem mehettek, kénytelenítettek vizen hajón menni; és amidőn már tengeren mentek volna, egyszer kiszállottak a szárazra, ismét egy roppant városba, még pedig szombati nap; ők az ottan való szokást nem tudták ugyan, hogy akik szombaton oda jönnek, vasárnap a városból ki nem mehetnek; azon kocsmáros azonban, ahol be voltak szállva, megmondotta mindezeket nekie, és egyszersmind azt is, hogy itt az a szokás hogy vasárnap minden ember a maga templomába isteni szolgálatot megyen hallgatni. Ezekre Károly megparancsolta cselédjeinek, hogy vasárnap hat órakor valamennyien menjenek templomba, ő pedig maga kilenc órakor fog menni. Amidőn cselédjei elmentek volt már templomba, és az ajtón bementek, ottan volt egy holttest, akit minden embernek meg kellett köpni, és reá ütni. Az ottan fölállított őrállók mondották tehát: üssenek reá, és köpjék meg, amelyet meg is cselekedtek. Amidőn már visszatértek a templomból, haza érkezvén mondották az uroknak: soha ily gyalázatot nem láttunk amilyen itt szokásban vagyon: egy holttesttel mely csúfot tesznek! ha ki bemegy és azt meg nem köpi, tehát befogják. Itten a Károly is elment a templomba; de ő se meg nem köpte, annál inkább reá nem ütött a holttestre; az őr tehát megszólította őtet, hogy ha nem cselekszi, mindjárt megfogják és árestomba teszik; és a Károly azt felelte: mindaddig nem cselekszem, míg csak meg nem tudom, mely okból teszik azt a szégyent a holtemberen. Ezt azonnal megmondották a város bírájának, hogy itten vagyon egy ember, aki ezen itt szokásba bevett köpést tenni nem akarja mindaddig, míg csak meg nem mondjuk, mely okból teszik azon szégyent rajta. A város előljárói tehát a sok adósságokkal és könyvekkel oda mentek hozzája, és azt mondják a Károly kereskedőnek: hogyha te ezt megakarod tudni, sok pénzt készíts elő. Uram, nem bánom, ha minden vagyonomat odadom is, de én ezen gyalázatos szokást nem cselekszem, mivel életében, annál inkább holta után nekem ez az árva nem vétett semmit is. Itten a bíró Károlynak azt mondja: hozasd el a pénzedet, hadd lássuk, elég lesz-e az adósság-kifizetésre. Ezzel mindjárt írt egy kis levelet, és elküldötte a kocsmába, hogy hat társzekér pénzt hozzanak ide. Amidőn már megérkezett a pénz, s a bíró megvizsgálta volna számát, mondja: hallod-e, ez mind kevés; Károly tehát azonnal parancsolta, hogy azon másik hat társzekeret is hozzák el. Amidőn már elérkezett azon megparancsolt pénz is, látták a bírák hogy bizonyosan elég lesz: itten mondják Károlynak: Látod-e, te ember, mert te megakartad tudni, mely okból vagyon ezen szégyen rajta, teneked ezért most meg kell fizetned adósságait. Az éltében igen nagy gazdag ember volt, és kevély, és senkivel jót nem tett, és aki reá is szorúlt azt nem hogy segítette volna, hanem kinevette őtet. Egyszer az isten ezen cselekedetiért megbüntette őtet, és megszegényedett úgyannyira, hogy semmie sem lett, és ezen adósságokat tette; ezért vagyon tehát ezen szégyen rajta. Amidőn már elbeszéllették nekie az okát, mindjárt összehivatták akiknek adóssa volt életében, és minden kocsin két ember olvasta a mondott summákat, hogy kinek mennyit adjanak, de ez mind kevés volt; hanem a tizenkét társzekeret lovastul egyetembe eladta, és abból kielégítette valamennyiöket, úgyannyira, hogy amidőn a temetését is kifizette volna, és eltemettetett, épen csak egy polturája maradt volt.

Amidőn így Károly már haza akart menni, egy öreg koldus jött eleibe, s azt mondja nekie: uram, nekem is tartozik egy polturával; ő hát azt is odaadta nekie; cselédjeit ott hagyta, és maga búbánattal hazája felé ment nagy szegénységgel úgyannyira, hogy már csak koldulással jöhetett haza, minthogy máskep nem élhetett. Az édesszüléi is igen nagyon várták már, mert a portékára nagy szükség volt. Amidőn már közelgetett városa felé, épen akkor az atyja ki tanált sétálni, és összeakadt a fiával; na fiú mindjárt megesmerte az édes atyját, és megszólítja: édes atyám, hol jár itten? Erre mondja az atyja: te vagy Károly fiam? Igen is. No tehát örülök, hogy vagy te? Én ugyan nem jól vagyok, mivel nagy hajótörést kellett szenvednem; a tengeren a zsiványok ránk ütöttek, és mivelhogy fegyverünk nem volt, nem védelmezhettük magunkat, hajóinkat összelövöldözték; engemet a szerencse egy deszkára rá vetett, és azon a deszkán a sziget egyik részére kivetett, és három holnapig ott voltam, és várnom kelletett míg más hajó arra nem jött. – Károlynak atyja, amidőn ezen kigondolt hazugsággal teljes panaszát megértette, sajnálta őtet; én mivelhogy már itten kibeszéllették magokat, az anyjához mentek, és ennek is mindeneket elbeszéllettek. Mondja az anyja: semmi az, csak hogy te magad itthon vagy. A fia megintlen mondja szüléinek: minthogy a portéka, igen szükséges, elmegyek én mostanában; erre az atyja megrakott tizenkét gályát pénzzel, és mondja nekie: menj már mostanában Angliába; minden rendeléseket megtettek, és elindúltak Anglia felé. Ott nem vásárolhattak, hanem tovább kellett nekiek menni; és annyira mentek, hogy Angliába a királyi városhoz közelgettek; de a város emberei azt gondolták hogy ellenség jönne, mindjárt rá ágyúztak, hogy majd öszszetörték hajóikat. Itten, amidőn már gondolkozott Károly, mit tegyen, vissza menjen-e vagy előbbre: mindenkép rosszúl van: egyszer azt tanálja mondani azon káplárnak, aki a hajón főgondviselő volt: mitévő legyünk? Erre az feleli: ez legkevesebb; de hogy mindegyik tudja mint teszen a katonaság, azért hattam. Erre kitett egy fejér zászlót, és úgy a városból követet küldöttek hozzá, és Károly nekiek elbeszélli, hogy ő kereskedő, és vásárolni akarna itten. Erre a követ visszament, s elbeszéllette a város eleinek; ezek után a tenger kapuit megnyitották, és úgy a város alá szálltak.

Ennekutána Károly elmegyen a város commendánsához azon kérésivel, hogy tizenöt napig engedtessék meg nekie itten maradni és bevásárolni: amelyet meg is engedtek. Azalatt kiment Károly a káplárjával a városba. Amidőn már mindeneket megnézett, a város szélire is kiment a királyi rezidenciát meglátni. Ott tehát három fejér személyt lát kikötve egy kőoszlopnál; és itt is látja mely csúfságokat tesznek rajta; hogy ők ketten megköpni nem akarták, megfogták és felvitték a királyhoz. Hallod-e, mondja a király, látod-e, már kilencvenkilenc fej van ottan felakasztva, és ha nem cselekszed, tied lesz a századik. A Károly itt is csak azt mondta: felséges király, addig azt nem cselekszem, míg csak az okát meg nem tudom, mivel énnekem soha semmit se vétettek. Akkor azt mondta nekie a király: ha te azt meg akarod tudni, tehát, ha vagyon sok pénzed, megtudhatod, és életed is megmaradhat. Erre a Károly azt feleli: felséges király! tizenkét gályám teli vagyon pénzzel. Erre a király azt feleli: hogyha vagyon annyi pénzed, hogy az én óriásom be ne birja, úgy tehát megmaradhat pénzed is életed is; de ha be bírja hozni, akkor mind pénzedet, mind életedet elveszted. Károly itten elküldötte a káplárját a gályára, hogy mondja meg a többieknek: a pénzt mind aranyra váltsák fel. Károlyt azalatt a király el nem eresztette, hanem itten elbeszéllette nekie mi okból hogy szenvednek ezen kikötött leányok; az óriásnak pedig huszonnégy bivalbőrből egy zsacskót varratott. No már mostanában elmondom, Károly, hallgasd. Az egyik princeszné, a Franciaországnak leánya; a kettő pedig szobaleány; az apja, amidőn vele háborút tartottam volna, engemet elfogott, és erős helyre tétetett; de minthogy ezen erős óriáson: találkozott, így tehát őtet meggyőztem, és minthogy atyján bosszúmat nem tölthettem, azért tehát ezen leányán kellett e szégyent elkövetnem.

Amidőn már a pénzeket felváltották volna, az aranyakat ismét berakták a Károly hajóiba. Erre Károly, a király, és a magokkal vitt óriás, aki a zsacskót hóna alatt vitte, oda mentek. Amint már odaértek, az óriás csak rakta a zsacskóba az aranyakat, és valami tíz gályából már bele rakta volt, de látta hogy bizony belé nem fér; akkor az óriás felvette a zsacskót, és megrázta, azután a tizenegyediknek aranyait is bele rakta, de ismét látván hogy már több bele nem férhet, lábával is csömöszölte, és úgy a tizenkettediknek a felét is be-berakta; – de egészen már nem rakhatta, mivel tele volt, s így felkapta az óriás a zsacskót, és a király előlment, Károly pedig hátul. Amidőn már Károly látta, hogy az óriás elfárad, minthogy az inai igen reszketnek, akkor fohászkodik az egekhez, hogy el ne hagyja őtet itten, és ne engedje hogy ezen mérges király bosszút állhasson rajta; a pogány király pedig örűlt magában; de amidőn a rezidencia grádicsain nagy erőssen vitte az óriás a zsákot tele aranynyal, az utolsóra midőn fellépni akart volna, visszaesett, és kimúlt a világból. A zsacskó is kilyukadt, amelyen az aranyok egész a kapu ajtajáig lefolytak. Erre azt mondja a király: no Károly, vesztél volna országodba pénzeddel, princesznéddel egyetemben, csak az én erős óriásom élne! Erre mindjárt takarították Károly sok cselédjei a gályába pénzöket, és minthogy azt parancsolta nekik a király hogy siessenek, mert ha huszonnégy óra alatt ki nem mennek országából, mind felakasztatja őket, bezzeg siettek, csak hogy mentül hamarébb berakhassák; Károly pedig káplárjával együtt azalatt az idő alatt a princesznét és a két szobaleányt föleresztették a kikötő-oszloptól, és magokkal a hajóra vitték; melyekkel, amidőn már berakták a pénzt, nagy hamarjában elindúltak. A király újra parancsolta nekiek, hogy úgy evedzzenek, hogy huszonnégy óra alatt országából kimehessenek, különben úgy fognak járni valamint mondotta; ők pedig szerencsésen ki is mentek; így tehát bosszúját a király rajtok nem tölthette.