Part 13

Amidőn egykor egy vendégfogadóba megszállott, és mind addig múlatott ottan, míg mindenét elpazérlotta, úgy indúlt el a vendégfogadóból, és mindaddig ment, míg csak nem talált egy más országi királynak városát. Amint ő abba a városba jutott, és egy susztermesternek ablaka alatt elment, tehát megállt, és beköszöntött azon suszterhez, és magának ottan munkát kért, mintha ő is suszterlegény volna. Tehát ottan mindjárt dologba állott, és a mesternek a munkája nagyon megtetszett, és ő már ottan dolgozott egy vagy két hétig, amidőn egykor a városba mentek a mesterrel, és mindeneket mutogatott neki mint idegen ífjunak, hogy lássa az odavaló szépségeket. És midőn egyszer a királynak a kincses tárháza felé vezette, mondá a fiúnak, hogy látott-e valaha olyan sok kincset egy rakáson? melyre mondja: sohasem; hanem, mesteruram, mi annak az oka, hogy ezt nem strázsálják? Melyre felel a mester: hó fiam, nem eshetik olyan tolvajság, hogy ki ne tudódjék, és akit rajta kapnak, hogy csak egy vagy két krajcárt ellop, annak halál a büntetése; tehát ezért nincsen senkinek olyan bátorsága, hogy valami olyashoz nyúljon. Ekkor ők onnat elmentek mulatni, s tovább hagyta a próbát a király fia, hogy majdan még lesz idő a kincsen pocséklást tenni, gondolta magában. És ekkor mindent elhagyott. Máskor mikor elmentek a kocsmába borozni, tehát ő azon volt hogy a mestert mi módon tudná lerészegíteni; és mikor már a mester leittasodott, mondotta hogy jőjön ővele, és majdan meg fogja a többit odakint mondani. Mikor már elmentek, azt mondja, hogy már mostan a királynak a kincseiből raboljunk: úgy is szegények vagyunk, és nem tudja meg senki se, mert semmiféle strázsák nem állanak mellette. Legényének e beszédére reá állott a szegény suszter, és el is mentek mind a ketten rabolni. Amidőn oda értek, tehát a legénye mindjárt bemászott az ablakon, és a királynak számtalan sok kincsét elrabolta, és úgy annyit kiadogatott a mesterurának, hogy már ketten alig birták el; azon esetben pedig megtalálta a királynak arany pecsétnyomóját, azt is kihozta magával; és haza mentek. Midőn a király reggel felkelt, megtanálta a sok kincsnek a híát; mindjárt elment, a jövendőmondóját magához hivatta, hogy mondaná meg azon tolvajt, hogy hol vagyon, mert énnekem rettentő kárt fog még idővel cselekedni; melyre felel neki a jövendőmondó: hallod-e, felséges király! a városba vagyon, hanem idegen országból való, és nincsen rajta hatalmam hogy megmutassam; de fogok tanácsot adni felségednek, hogy azon tolvajt hogyan foghassa meg. Már ha mostan merészelt azon kincsből lopni, bizonyosan el fog jönni másszor is; tehát azon ablak alá belől egy nagy kád szurkot gyenge melegen ott kell hagyni, hogy majdan mikor be fog menni lopni, belé essék, és többet ki se jöhessen mert a szurok nem fogja engedni. A király a jövendőmondójának szavát be is teljesítette, és így várta a tolvajnak megfogatását; hanem itten a tolvaj okosabb volt, mint a jövendőmondó, mert mikor más napon elmentek rabolni, tehát mondá a legény a mesternek: hallod-e, tegnap én voltam bent, most tehát rajtad a sor. Igazságod van abba, mondá a legénynek; ekkor a suszter bátorsággal az ablakon bement, és a szurkos kádba nyakig bele esett. Mondja tehát a suszter a kádban: Jaj oda vagyok; melyet hallván a legény, tüstént maga is bement. Amidőn látta hogy a mestert onnan meg nem tudja szabadítani, mondotta neki: hallod, úgy is véged fog lenni, jól tudom, mert ha itt hagylak fel fognak akasztani; – de mostan hogyha a fejedet elvágom, úgy senki se fogja megtudni hogy ki voltál. Igaz, mondá a mester, tehát csak hamar, ne késedelmezz vele. Ekkor a legény csakhamar a fejét levágta, és sok kincseket magával elvitt, a mesterjének fejével együtt. Midőn a pénzt hazavitte volt, a fejét eltemette, s így akkor is szerencsésen megmenekedett, mondván a mester feleségének: Hallod, uradat többet házadhoz ne várd, mert így járt, és kénytelen voltam vele azon módon cselekedni, hanem ne búsúlj semmit se, mert én el foglak tégedet jobban tartani mint az urad. Ekkor ismét mondotta a király a jövendőmondónak, hogy add ki énnekem azon tolvajt, mert látom hogy nagy káromra vagyon, és látod hogy már ezen embert is megölte; melyre felel a jövendőmondó: nem lehet semmi esetre megmondanom, mert nem tudom, más országra nem terjed jövendőlésem; de ismét adok tanácsot felségednek: hordassa azon holttestet körül a városban, minden utcákon, és majdan meg tudod arról, hogy amely háznál ki fog valaki jönni sírva, tehát bizonyosan ott fog a tolvaj lenni. Mikor tehát épen a suszternek háza előtt vitték el a holttestet, akkor a felesége kijött sírva; ezen újságot a legény mindjárt észrevette, és tüstént megvágja a kezét egy nagy késsel, és kiszaladt az utcára, mondván a feleségének: mit sírsz, talán hogy a kezemet megvágtam, még tudok én azért dolgozni. Ekkor ismét el tudta a dolgot csinálni ezen fortélylyal, mivel látták hogy volt az asszonynak miért sírni, mert úgy lehet, hogy esztendeig se fog azzal a kezével dolgozni, akit megvágott. A király tehát ismét magához hivatja, a jövendőmondót, hogy adjon neki újra tanácsot, mivel ezen tolvaj nagy kárt fog nekie okozni ha meg nem tanálja. Mondá tehát, hogy végy tizenkét szamarat, aki úgy is jeles a városba, mert nem szabad azt másoknak tartani, tölts teli mindeniknek egy általvetőt aranynyal, és bocsásd el az utcán: aki azon pénzt ellopta, azokat a szamarakat is majdan be fogja hajtani, és rendelj utánok vagy harminc katonát, aki vígyázzon reájok távolról, hogy megláthassák kinek az udvarára hajtják be. Amidőn tehát elküldötte a király azon szamarakat, épen akkor a városban vásár volt, tehát amidőn a suszter ablaka alatt a szamarak elmentek volna, meglátta a legény, és tüstént nagy lármát csinált a városba, amidőn a katonák is odamentek; a legény ezt látta hogy a katonák mind ottan vagynak, a lármás népet tehát ott hagyta, és ment a szamarak után, és azokat behajtotta udvarára, minden kincset rólok lepakolt, és a szamarakat az istállóba mind agyonverte, és szalmával betakarta. Mikoron a lármának már vége volt, a katonák tovább akarták útjokat folytatni; hát látják hogy a szamarak minden kincsestől előlök eltűntek, keresték ők azokat ugyan, de azoknak semmi nyomát nem tanálták. Ekkor kényteleníttettek visszamenni, és a királynak megjelenteni hogy a dolog hogyan vagyon. A király tehát ismét elpanaszolta a jövendőmondónak ez állapotját, hogy nincs annak semmi haszna; hát az ismét mást javasolt nekie, mondván hogy: hallod-e felséges király! huszonnégy vén asszonyt küldj el a városba, és mindeniknek adass húsz aranyat, hogy menjenek be ők minden házhoz, és kérjenek mindenütt szamárhúst, fontját egy aranyért. Azon tanácsát is fogadta a király a jövendőmondónak, és elküldötte, mondván nekik, hogy ahol majdan fognak kapni, tehát hozák el ide, és a házát azon embernek megesmerjék, hogy én megtudhassam hol ölték meg a drága jószágaimat. A vén asszonyok elindúltak tehát, és keresték mindenfele hogy hol kapnák meg a tolvajt; amidőn már a suszternek a háza volt hátra, és abba is bementek, és mondották, hogy: hallja mesteruram, nem tudna-e minekünk pénzünkért szamárhúst adni? egy arany volna fontjának a díja, mert orvosságra volna szükségünk reája. Ó ti vén bolondok, mondá a legény, adjátok ide a pénzeteket, nem egy fontot, hanem egész egy szamarat is adok annyi pénzért. Kaptak a vén boszorkányok rajta, de midőn már a vén asszonyok mind felpakolták magokat szamárhússal, észre és gondolóra vette magát a legény, hogy majdan ki fogják tudni hogy bizonyosan ő hajtotta be a szamarakat, és így az istállónak ajtaját bezárta, és mind a huszonnégy vén asszonyt megölte, és a hidlás alá temette. Már mostan mondja a király mint este fele: hol vannak azok a vén boszorkányok? talán mind elszöktek azon pénzzel? Ekkor ismét hivatta a jövendőmondót, hogy mondaná meg neki hogy hol vannak azok az asszonyok? melyre felel a jövendőmondó: uram felséged! a tolvaj mindnyájokat megölte, azokat többé nem látod; hanem most a tanácsadáson helyesebb fog lenni; hozass be a városba negyven ezer katonaságot, és minden házhoz tízet, vagy aki szegényebb ötöt kvártélyoztass be, hogy egy ház se maradjon el a városba, akár gróf, akár báró, akár miféle titkos tanácsos legyen az, annak is kelljen katonát tartani. A király ekkor gondolkodván hogy mitévő legyen; megfogadja-e a jövendőmondó szavát, avagy ne? mondja magába: már mindegy, ezt is meg fogom tenni; és amidőn azok a katonaságok mind bejöttek a városba, a király mindeniknek kiadta parancsolatban, hogy minden katona a maga kvártélyán próbáljon szamárhúst kérni, és aztat főzzön a gazdája, hogyha vagyon; és mikoron megebédeltek, mind a kapitányánál legyen raporton, hogy én azt megtudhassam, hogy melyik kompániából vagy svadronból volt az; aki megjelentette, az bizonyos fog benne lenni hogy ajándékot kap. És a katonákat eleresztette kvártélyra, mondván, hogy minden ember próbát tegyen a gazdájával. Itten a katonák a próbát meg is tették; és azon suszterlegénynek a házánál amint mondották hogy főzzön szamárhúst számokra, mert ahonnan eljöttünk, mindég azzal éltünk, azt felelte a szamár legény: bizony épen mostan is aztat főzök a katona uraknak számára. Ekkor a legény még nagy öröminek tartotta, hogy a katonáinak tud kedveskedni, amit tőle kérnek. De még is okoskodik a legény, mert azt gondolta hogy bizony valami tapasztalás végett hozattak ezek a katonák ide, hogy majdan engemet ki fognak tapasztalni, hogy én vagyok a tolvaj. Ekkor hallgatódzott az ajtón, meghallotta hogy a katonák beszélték, hogy majdan a parancsolatnál jelentést fognak tenni felőle, de midőn a legény meghallotta, mondá: megálljatok csak, nem úgy van az. Ekkor elment a kocsmába, és mindeniknek a számára elvitt négy itce bort, és őket mind az ötöket lerészegítette, és mikoron mindnyájan elaludtak, kihordta az istállóba a szamarak közzé, és mindet megölte; annakutána elment, és vett magának egy olyan ruhát, mint a milyenbe a királynak az adjutánsa járt, és abba felöltözött, azután írt olyan írással, mint a milyennel a király szokott írni, egy oly levelet, amelyben az volt írva, hogy minden ember, aki csak házi gazda, a maga katonáját mind lerészegítse, és ma estvére mindenik megölje; akkor mikor már mindenik ember megölte, hordja a királyi rezidenciának eleibe, arra a tágas piacra; és amellett a levelet megerősítette a királynak arany pecsétnyomójával; úgy elvitte a policájra, és azon írást helyesnek találták. Akkor minden házhoz megjelentették a királynak parancsolatját; a köznépek által nem hágták a parancsolatot, minden követte a maga dolgát, és a katonákat mind meg részegítette és megölte. Amidőn már mindjárt besetétedett, mindenik hordta a király rezidenciájának piacára a rémítő sok holttestet, a suszterlegény pedig csak mind kacagta ezen királynak szamárságát. Mostan tehát a király felkel ágyából, és néz ki az ablakból: hát látja hogy a sok ezer emberek mind egy rakásra vagynak hordva, és mind meg vagynak ölve; amidőn a király magába sopánkodik, megyen a policájdirektióról a főember, kopogtat az ajtón, a király mondja: herájn; bemegyen azon írással; mikor a király elolvasta, majd csak hogy el nem ájúlt, mondván: nagy szerencsétlenségem vagyon ezen tolvaj által! és hivatja ismét a jövendőmondót, és mondja neki, hogy mentöl hamarább adná ki, mivel mostan is olyan nagy kárt tett. De erre azt mondotta: más országba való az ember, és oda nem tudok jövendőlni. Hanem még egy tanácsot adok felségednek; monda a király: mi legyen? Az nem egyéb mint hogy megannyi katonát hozass be a városba, mint amennyit mostan, és szállítsd őket mind lógerba, és a királyi princeszné leányodnak a lóger közepén készíttess egy sátort hogy abban legyen, és magát hagyja, akár miféle megyen a sátorba; amellett azonba sok sirbak legyen felállítva, hogy, ha valami újság esik, mindenik segítségére legyen a princesznének: mert a sátorba, tudja felséges király, egyéb be nem fog menni mint a tolvaj. A király tehát tüstént megcselekedte, és behozatott ísmét annyi katonaságot, és a leányát oda vitte. Amidőn eztet meghallotta a legény, kommendírozó ruhát csináltatott, és abba felöltözött, és elment a lógerba, és mondotta a sirbakoknak hogy vigyázzanak, mert különös egy huncutnak kell annak lenni, aki azon sok újságokat kicsinálta. Ekkor, mikor az egész lógert feljárta, és minden tiszturak tisztelték annak módja szerint mint kommendírozót; mikor már mindeneket megvizsgált, bement a királykisasszonyhoz, és őtet annak módja szerint összeölelte; azalatt pedig a princeszné veres festékkel egy keresztet írt a homlokára, hogy megtudhassák, hogy ki volt azon tolvaj. Mikor a legény reggel felébred a sátorba, észrevette a hamisságot, és az egész lógerba való népet többnyire mind megbéjogozta azon festékkel; legfőképen a tiszturakat; s így ekkor se tudták meg a tolvajt, hogy kicsoda legyen. Mondá pedig a király: Jézus Mária! hát ez mind összeölelte volna az én leányomat? mert több mint ezernek van a homlokán azon kereszt; ekkor sem tudhatta hát ki a király hogy kicsoda a tolvaj. Mondotta tehát a jövendőmondónak: hallod, mondj valami tanácsot, mert már látom hogy nem csak az országomat, hanem magamat is ki fog végezni. Akkor mondja: no már most utólsót mondok, várj míg a princeszné leányodnak gyermeke fog születni; és mikor már négy esztendős fog lenni, akkor az egész városba való népet mind ki fogod állíttatni, és azon gyermek majdan reá fog esmerni atyjára: egy aranyalmát fogsz a kezibe adni, és akinek azon almát fogja adni, az a tolvaj. Úgy is lett, mert mikor már a gyermek felnőtt annyira, hogy már járni tudott, a városba való népet mind kiállitották, a kis fiút kieresztették közéjek, és az utolsót megesmerte, hogy az, aki a sok csínokat tette, és az atyja neki; akkor odadta neki az aranyalmát. Ekkor a tolvajt megfogták, és mindjárt fel is akarták akasztani; de erre mondja a királyfi a királynak: nem úgy van az, amint te elrendeléd, mert én is királynak fia vagyok, még pedig hét országos királyfi, hanem én mind azokért teneked eleget fogok tenni, s nem érdemlem az akasztófát, mivel az atyám azt vissza tudja adni, amit én elpocsékoltam; és azon suszterért, akit megöltem, másikat fog állítani; a szamarat hogy mind megöltem? nálunk minden juhásznak van öt-hat: azt is visszaadja; azon huszonnégy vén asszonyt, akit teneked megöltem, azon negyvenezer katonát: azt is visszaadja, mert vagyon elég nép az országába: – hanem amit a leányoddal tettem, azért talán megérdemleném: de őtet megint el tudom venni magamnak feleségűl. Ekkor a király írt egy levelet a suszterlegény atyjának, és ez eljött oda, mondván hogy: Ember vagy fiam: igazán megérdemelted volna az akasztófát, de mostan, én fiam, meg foglak hagyni; mindezekért pedig eleget teszek; most gyere haza. Ekkor mondja a király a másik királynak: jaj barátom, nem úgy van az, hanem még a leányomat is el kell hogy vegye, és maradjon itten: én általadok neki mindent, bírja az országomat, csakhogy a leányomat elvegye feleségűl. Ekkor ottan maradt a királyfi és megházasodott, s mai nap is él, ha meg nem halt.

XXV. A ROSZ VÉGRE JÓRA FORDÚLT.

Volt egyszer egy király, akinek is vala három fia; és amidőn már őket jó, nagyra felneveltette, magok szárnyaira akarta ereszteni. Egykor tehát az atyjok behivatta őket, hogy mik akarnának lenni? ketten azt mondották hogy katonák akarunk lenni, a harmadik pedig papságra kívánkozott. Ezután az atyjok őket elbocsátotta, de a két testvér haragudott a legfiatalabb öcscsökre, és mondják nekie: hogyha mi katonák lehetünk, mi okból te nem? és miért sanyaríttatnád magad a becsukott klastromba? Jól vagyon; az öcscsöket is reá beszéllték, és másnap ismét be voltak híva, s mondják hogy mind a hárman katonák akarunk lenni. Erre a király azt rendelte, hogy senki se tudja meg: beadom őket katonának, és szolgáljanak úgy mint más ífjak, hogy ne tudhassák az ő kilételeket; ezzel a fiait behivatta megint, és úti költséget adott mindnyájának; ezek után elbúcsúztak, és mentek úgy annyira, hogy már idegen országba érkeztek.

Amidőn egykor egy kocsmába bementek, és épen abban a vendégfogadóban lett volna egy óbester is jelen, ebéd közt kérdezi az óbester: kik lennének öcsém uraimék, avagy honnan jönnek? Erre feleli egyik közűlök: mi csak országot világot megyünk próbálni. Az óbester kérdi tőlök: nem volna-e kedvök katonává lenni? Feleli az egyik: épen azért bújdosunk az országba. Ezzel az óbester megfogadta őket katonának, és igen örűlt nekiek, minthogy magoktól jött azon kedv reájok. Ezek után kettejét elosztotta a bataliomhoz, a legkissebbiket pedig az első kompániához, a kinek is nevek volt József, Fridrik és János. Már mostanában katonáskodnak mind a hárman; de ugyan a két testvér jól viselték magokat, a legkissebbnek pedig csak a pénzibe volt gyönyörűsége, és míg a pénzibe tartott, addig az öreg katonák szerették őtet, és ki is tisztították a jószágát, de amidőn már pénze végképen kifogyott, az én szegény János uram sok káplárbotot is megevett. Ennekutána meggondolta magát, és írt az atyjának azon hamissággal, hogy ő már zászlótartó volna, és hogy küldjön költségrevalót. Az atyja amidőn a levelet megkapta, igen nagyon megörűlt, és nagy summa pénzt küldött nekie. Ismét míg a pénz tartott, kedves volt mindegyik előtt, de amidőn a pénzi megintlen elfogyott, újra haza írt mintha ő kapitányságra emeltetett volna. Az atyja ezen örömre még nagyobb summa költséget küldött nekie; akkor is csak úgy viselte magát mint régenten; és amidőn már a pénze megintlen elfogyott, újra írt hogy már óbester; az atyja ezen fő örömre egy társzekeret küldött utána teli pénzzel sekretáriusának őrizete alatt Franciaországnak roppant Lyon városába. Amidőn már azon városba oda érkezett a sekretárius, a katonaságnak kaszárnyáját ugyan nem tudta, de amidőn egykor épen arra talált körösztül menni, ahol feküdtek, megszólítja a poszton álló katonát, hogy hol volna az óbester ettől meg ettől a regementtől; és pedig János állott épen akkor a poszton. Erre a János azt feleli: miokból kérdezné az úr azt? aki e feleletet adta, hogy a királyának a fia óbester lenne, és sok pénzt hozott volna nekie. Ezek után János magát leváltotta a posztról, és elszökött. Amidőn a valóságos óbester megtudta ezen történetet, a sekretáriust ismét útjának eresztette, és az elszökött János után katonaságot küldött, kik nem sokára utól is érték, és a katonai tömlöcbe tétetett. Ezen történetéért az óbester igen nagyon megneheztelt volt, megvesszőztette őtet, és János uramat a regementtől szégyengyalázattal eleresztették.

Útnak ered tehát most János, ruhái megrongyosodtak, nyomorúságában nem tudta maga se hogy mitévő legyen. Haza menni nem mert, katonának be nem vették, és így gondolta magába: jó lenne hogyha bolondnak tetteti magát, és többi útazásai közt egész Alexandriáig tévelygett. És valóba úgy látszott csakugyan, mintha bolond volna. Egykor vasárnap, amidőn egy gazdag kereskedőnek a leánya templomba ment volna, János épen ezen leányt jegyzette meg, és utána ment egész a templom ajtajáig, aki is a templom ajtaja előtt megállott, és nekie egy aranyat adott; ez pedig köszönettel elvette, és felváltotta az aranyat réz pénzre; dél után pedig épen azon kereskedőnek háza előtt talált leülni, és azon rézpénzt mind kirakta, és négy részre elosztotta, és ezen pénzt mindenféleképen exercíroztatta: hol a jobb szárnyát előre hítta, hol a bal szárnyát; ezt a leány meglátván, megsajnálta őtet, s mindjárt kéri szüléit, hogy engedjék meg azon szegény esztelent legalább a háznál megmaradni. A szüléi a leánynak kérésére végre engedtek, és a kazalba egy helyet adtak nekie. – Itten János már egykét napokig ottan volt, és mindég csak a pénzeit exercíroztatta; a leány csak nevetség végett is odament nézni; a többi között épen olyankor talált oda menni, amidőn az ő szeretője is ottan volt, és így beszéllgettek a többi közt egymással: hogyhogy jöhetnek én tehozzád ma estvére, amidőn holnap reggel elmegyek a gályával a tengerre? Ezzel a leány jó tanácsadásával eligazította szeretőjét, és hogy estve kilenc órakor jőjön el. János ezt meghallotta, és szépen megmosdott, és két fertály kilencre a leány szobája felé indúlt, kinek az ajtaját a leány be nem csukta, hogy a szüléi észre ne vegyék szeretőjének eljövetelit. János tehát a zsinórt lassan húzza, és a legnagyobb csendesség alatt bement, és hirtelen a leány mellé ült; ez majd hogy ijedtében el nem kiáltotta magát, de eszibe jutván hogy a szeretője, megtartóztatta magát; az pedig kezdi: ugyan te kedvesem, hogyha mostanában az a bolond be tanálna jönni, avagy kint lármázni, mit csinálnál? Feleli: nem egyebet, mint hogy kiszidnám, és ezzel a mocskos vízzel leönteném. Alig hogy kimondotta, hát a valóságos szeretője zörget sok ideig; egyszer azt tanálja mondani a János: hallod, édes lelkem, mint lármáz a bolond odakint? Erre kimegy a leány és semmit sem is szól a kintállónak, hanem szeme közé önti a mocskos vizet, ezzel a leány becsapta nagy frisseséggel az ajtót és bement; a szeretője pedig nagy szomorúan haza ballagott. Jól vagyon; a János meghasználta az alkalmatosságot, és azon idő alatt míg ők ketten ottan szerelmeteskedtek, a többi között azt mondja a János a leánynak: tudod-e édes lelkem, én holnap reggel elmegyek, add ide az aranygyűrődet, hogy addig is, míg előljövök, helyetted azt csókolhassam. A leány örömmel általadta, de ő is kérte tőle az övét; erre azt mondja: édes szivem, én odahaza felejtettem a nagy sietségbe, hanem mindjárt haza megyek és elküldöm, az inas által. Jól vagyon, itten ők egymást megcsókolgatták, és elbúcsúzott János a leánytól, és elment a kunyhajába. Másnap reggel, minthogy az igazi szeretője méreggel teli volt, azért nem is ment el a szándékozott útjára. Itten a leány meglátta reggel az ambituson a szeretőjét sétálni, és köszön nekie, de a szeretője köpdösött előtte, és mondja nekie: ha te énrajtam nem átallottad a tegnapi szégyent elkövetni, ezek után ne is merészelj reám nézni, vagy csak azt is mondani, hogy valaha szeretőd voltam. Ezzel elfordúlt tőle, és ottan hagyta. Itten a leány nagy szomorúságba esett, és búsúlt az ő kedves szeretőjén; s már gondolta magába a leány: ugyan ki lehetett azon csalárd ífju, aki őtet úgy megcsalta szeretője képiben?!