Part 9

Élnek már most együtt néhány hónapig; mondja egykor az ebédnél az öreg király: vedd kezedhez az ország kormányzását, már én öreg vagyok s a nyúgodalmat óhajtom. – Feleli a dragonyosból lett király: jóllehet már sokat próbáltam, de még esztendeig elmegyek próbálni valamerre. Eleget marasztá a felesége és az öreg király, de haszontalan volt kérésök; elbucsúzott tehát újra feleségétől és az öreg királytól. Megy már mendegél, és egykor bemegy a vendégfogadóba és kér magának enni. Itten a korcsmáros mindjárt parancsolja: Ignác, hordj be ebédet ennek az úrnak. Feleli: mindjárt. Hordja az ételt és nem látja a király; kérdi a korcsmárostól, ki lenne az, ki az ételt hordja? Mondja, hogy az inasa; kérdi a király, mennyiért adná neki? feleli a korcsmáros: háromszáz aranyért. Mindjárt lefizette a király, akkor felkölt az ebédtől s mondja: Ignác, jer menjünk. Megy tehát, és beszélgetnek együtt mindétig; egyszer beestveledtek, és menvén, egy helyet találtak, és kifogva sok furmányos szekereket. Mondja nekik a király: jó estvét; elfogadták, s egyszersmind kérdi, megengedik-e neki, hogy itt velek meghálhasson? – Felelték: miért ne? Itten mindjárt parancsolta a király: hordj fát, Ignác, rakj tüzet nekik. Akik ott voltak, kereskedők, furmányosok, hogy ki hordaná a fát és ki csinálná a tüzet, nem láttak senkit; itten mondja egy: ez helyes szolga; hanem cseréljünk, mondja a kereskedő, nekem van egy tarisznyám, és abból, ha mondom: Mars kifelé! annyi katonaság masírozik, míg azt nem mondom: elég. – Itten megteszik a próbát, kinyitja a tarisznya száját és mondja: Mars kifelé! Omlik bandával sok lovasság s gyalogság mindaddig mindaddig, míg csak ismét nem parancsolá: Mars befelé! Erre mind szépen bemasíroztak. Ez megtetszett a királynak, tehát cseréltek; de a kereskedő, mikor elváltak egymástól, nem mondá: Ignác, maradj nálam; tehát a király már megy haza felé a tarisznyával; egykor megéhezik s mondá: Ignác, ha most itt volnál, de megenném valamit te hoznál. – Hiszen itt vagyok. – Hát nem mentél el a kereskedővel? – Hiszen nem mondá: maradj nálam, tehát eljöttem.

Elérkeznek már ők a királyi város alá, itt mindjárt kinyitja a tarisznyát s mondja: Mars kifelé! Itten bandával jő ki lovasság és gyalogság; akkor mondja Ignácnak: menj el a királyhoz, s mondd meg neki, hogy jönne ki s nézze meg a katonáimat. Elmegy Ignác a királyhoz, bemegy a szobájába és mondja: felséges király, a fiatal király hivatja, jönne megnézni az ő katonáit, mely kivűl van a városon. Nem látta a király, ki híja, tehát azt felelte, hogy nem megy. Mond Ignác: ha felséged nem jön, tehát elviszem. S felkapja az öreg királyt és vitte kifelé. Itten látták hogy hozná az öreg királyt, tehát mindenütt szólt a banda. Mond az öreg király: fiam, tudod hogy az országom nem oly nagy, mit fogunk csinálni ezzel a sok néppel? mivel tartjuk? Felséges király, nem kell ennek enni. Itten parancsolá: Mars befelé! s mind bemasíroztak. Csudálta az öreg király. Ezek után bementek a városba, az öreg királytól átvevé az ország kormányzását, és élt a feleségével csendességben.

VIII. A KŐVÉVÁLT KIRÁLYFI.

Volt egyszer egy király, s ennek volt két fia. A két testvér igen szerette egymást. Midőn megnőttek, el akartak menni más országban is próbálni, hanem szüléik nem akarták ereszteni. De lehetetlen volt megtartóztatni őket, s azért sok summa pénzzel elindultak.

Mennek már sok napokig, érnek más országokba, melyeknek hírét sem hallák, s egy nagy városba jutnak; épen vásár volt benne. Mondja bátyjának az öcscse: bátyám, nézd, micsoda szép virágbokrétákat árulnak; vegyünk kettőt, s egyikre zöld pántlikát, a másikra pedig vöröst. Egy bicskát is vettek, s azzal tovább mennek. Egy hónapi bujdosás után egy útra érnek, mely kétfelé vitt, az egyik jobbra, a másik balra; a jobbról való út be volt húzva fekete gyászszal, a másik pedig fel volt ékesítve, hogy csak vígságot mutatott. Hol az út kétfelé vált, egy nagy nyárfa állott; ott a két testvér törvényt tesz. Mond a kisebbik: bátyám itt el kell válnunk, mert itt kétfelé visz az út; egyik jobbra, másik balra; egyik szomorúságot jelent, a másik pedig örömet. Felel az idősb: öcsém, én nem bánom, akármelyiket választod magadnak, nekem mindegy. A kisebbik is mondá: bátyám, én sem bánom. – No, öcsém, mivel idősb vagyok, tehát én megyek ezen a fekete posztóval bevont uton, te pedig menj e szép uton. – Nem bánom; hanem, bátyám, tudod-e mit cselekedjünk? Szúrjuk e fába ezt a kést, a mellett kössük a pántlikára mind a te rózsádat, mind az enyémet; és ha visszafordulunk, ha az én rózsám el lesz hervadva, tehát tudd meg, hogy végem van; ha pedig én jövök ide hamarább, ha rózsád el lesz hervadva, tudni fogom, hogy oda vagy, ha pedig még fris leend, várni foglak az általunk megrendelt idő után még két hétig; s ha akkorra nem jöszsz meg, le fogom venni a rózsámat s visszamegyek királyatyámhoz. – A bátyja mindezt jóváhagyta s elváltak egymástól, kiki a maga utján menvén.

Hagyjuk most itt őket. Miután azon városban a kést és a két rózsát megvették, a mint bujdostak, előltaláltak egy szegény embert, két oroszlánnal, két medvével és két farkassal, s kérték, adná el: nekik. Mondja a szegény ember: miért ne, háromszáz aranyért. Leolvasták mindjárt az aranyokat, s az állatokat elvitték magokkal. Ott, hol az út kétfelé ment, az állatokat is eloszták egymás között, egyik-egyik kapott egy oroszlánt, egy medvét s egy farkast. Így megy kiki a maga vadaival. Mennek mendegélnek, az idősb elért egy királyi várost, mely egész gyászban volt, szomorkodtak mindnyájan, mert volt ott egy külsőországi bajnok; az pedig egy király fia volt, kinek országa határos vala azon király országával, kinek városa gyászban vala. E gyász oka az volt, hogy ez a királyfi kérette volna a király leányát Rózsikát feleségének, a leány pedig teljességgel nem szenvedhette s azt mondta, hogy készebb lesz meghalni, mintsem hozzá menni. Ezért a királyfi, kinek atyja nagytekintetű fejdelem volt, először háborút üzent, de jobbnak találta, hogy kár volna oly sok embernek elveszni, hanem inkább bajnokokat fog kivánni, kikkel viaskodhassék, hogy legalább a királyt megfoszsza jó vitézeitől; de legkivált a király két fiára fente fogát, jól tudván, hogy ezek sem akarják hogy húgok hozzá menjen. Már a királynak személyes bajvivásra bajnokokat kellett küldeni, kiknek ő sok ajándékokat igért és még mellette leányát is, hogyha princesznéjének a királyfin győzedelmeskedő bajnok személye tetszeni fog. Sokan föláldozták életöket, de mind szerencsétlenül járt, úgy annyira, hogy a király bajnokai és még a két fia is, kik szerencsét próbáltak, mind elvesztek. – Ebben a városban tehát az idősb királyfi a maga három állatával egy nagy korcsmába ment, s ott mindjárt jó ebédet parancsolt mind magának mind pedig az állatoknak. Minden úgy történt amint kívánta. Itten kérdi a korcsmárost: miért volna ez a város oly szomorú? Elbeszélte, hogy a király egyetlen egy leányát Rózsikát el akarja venni egy szomszéd királyfi feleségűl, de nem akar hozzá menni; ez a királyfi igen nagy vitéz, tehát hogy a királyunk leányát meg nem kaphatja, bajnokokat kiván, akik közül egy vele mindennap megvívna. Sok ajándékot igért a király annak aki meggyőzné, és még leányát is hogyha tetszeni fog a leánynak; de már sokan meghaltak azon királyfi kardja által, magát a két királyfit is megölte; most már senki sem találkozik, aki merészlene vele kimenni, így hát maga az öreg király akarja holnapi nap a szerencsét megpróbálni és a két fiáért boszút állani. – Mond a korcsmárosnak: én szeretnék vele megpróbálkozni. – Felel a korcsmáros, mivel nem ismerte, hogy ő is királyfi volna: még az úr gyönge és kardja rövid, annak pedig hosszú kardja van. – Felel a királyfi: hát hány órakor fog a bajvívás történni? – Holnap reggel nyolc órakor, akkor együtt lesznek az ország nagyjai és a város népe, s nézni fogják a dolog kimenetelét.

Itten a királyfi az ő három állatával a piacon jókor megjelent, hogy magának elől helyt vehessen; összejön a sok nép, látták hogy ez idegen volna ezzel az állatokkal, nem tudhatta senki, ki lehetne, mert az arcát befödözte a leeresztett sisak. Eljön tehát a király, gyászban lova, maga, s utána hoznak több lovat, hogy ha egyik agyon szuratnék, lenne mindjárt helyébe más. Sajnálja az egész ország; annak a szomszéd királynak a fia ott hányakodik és csúfolja az öreget, hogy még ő is akar valamit próbálni. Itt megszólítja az öreg királyt a bújdosó királyfi: én, idegen, kit fölséged nem ismer, fogok e hánykodóval szembe szállani. – Hátra megy a király. Volt pedig a királynak ott egy deres lova, arra ült a bujdosó királyfi; a hánykodó királyfi pedig kezde csúfolódni, hogy oly merész, hogy még páncélt sem ölt magára. Felel a bujdosó királyfi: így is meg fogok én neked felelni. – No ha oly nagyon bízol magadhoz, vedd le arcodról a sisaknak azt a részét, mely betakarja. – Hogy abba teljesedjék kivánságod, megcselekszem. Levonta az arcáról; itten látja az egész nép, mely fiatal szép legény volna, nem reménylék, hogy még győzedelmes lehetne, és sajnálák előre ezt a szép fiatal legényt; nem tudta senki hogy királyfi volna. Erre a zsibongásra, ámbár igen szomorkodott, a királyleány mégis kivánta látni a bajnokot, ki atyjáért és érte vívni fog; látja hogy mely derék és mely szép, s oda lett a szeretet miatt; már most nem csak azért fájt a szive, hogy mennyin elvesztek érte, hanem hogy ez a szép ífju is veszni fog.

Itten elkezdik a viaskodást, mind a két rész erősen tartja magát, egyszer a királyfi egy kis szúrást kap a combjába, ekkor neki mérgelődvén, úgy általdöfé, hogy mindjárt szőrnyűt halt. Amint leesett a lováról, az állatok mindjárt széjjelszaggatták. Hallatszott az örömkiáltás: éljen! éljen a jövendőbeli király, a királykisasszony férje! Meghallják a palotában is, hogy nagy lárma volna a nép közt, kijön a király a leányával a piacra, hol viaskodtak, hát látják, hogy a szomszéd király fia már darabokban hever a földön. Itten nagy örömmel fogadta a király és leánya Rózsika, s a nép csak ezt kiáltozá: éljen a jövendőbeli király, a princesznének férje! Végre beértek a palotába, itt megebédeltek. Mielőtt még a király leánya szándékát kérdezték volna, már is az ebédnél az egész tanács férjének rendelte a királyfit, maga a királyleány is ugyanazon szándékban volt. Összeadták őket s megvolt a nagy lakodalom.

Élnek már ők együtt. Egyszer az öreg király, amint ebéd után beszélgetnének, mondá: de szeretnék nyúlhúst enni. Azon országban pedig nagyon nehéz volt nyulat kapni, mivel igen kevés volt. Itten a fiatal király kedvét akarván keresni az ipájának, elment hogy majd nyulat lő; elment egy nagy erdőbe, addig jár, hogy egyszer beestveledett, s meg kellett ott hálnia. Tüzet csinál, a vadak pedig a tűz körül feküdtek; hát hallja hogy a fán valaki reszketve jajgat: ó de fázom! – No jer le, ha fázol, mond a király; jer le. – Nem merek, felel a vén asszony, ki a fán volt. – Miért nem mersz? – Félek az állatoktól; hanem üsd meg vadaidat e vesszővel amit lehajítok. Megfogadta szavát, megüti mind a hármat, és kővévált mind a három. Itten leugrik a vén asszony, kikapja a vesszőt és megcsapja a királyt, s kővé vált ő is. – Már oda haza várják a királyt, és nem jön, nem tudták hová lett; sírt a felesége, maga az öreg király fölöttébb búsúlt hogy vejét elvesztette.

Hagyjuk az erdőben a kővévált királyt, menjünk a másikhoz, az öcscséhez. Már az öcscse visszafordult, elért azon helyre, hol fel volt akasztva a bokréta, hát látja, hogy a bátyjáé nem csak hogy meghervadt, de még meg is száradott. Fölteszi magában, hogy föl fogja keresni legalább a sírját bátyjának. Elindult tehát azon az úton, mely akkor fekete posztóval volt behúzva; megy, mendegél, eléri a várost, s azon korcsmába száll meg, hol legelőször a bátyja. Itten mihelyt belép, mondja a korcsmáros: isten hozta felségedet; ugyan régen várja már az egész város, a királyné igen szomorkodik. Itten mentegeti magát, hogy ő nem az, akit gondol, de a korcsmárossal el nem hitetheté, mivelhogy olyan volt mint a bátyja, és hogy neki is megvolt a három vadja. A korcsmáros tehát elment s bejelenté az udvarba, hogy a fiatal király megjött; itten örűltek mindnyájan, az öreg király mindjárt leányával együtt hintón eleibe indúlt. A korcsmáros előbb haza-érkezett, s mondá: jön már a király felséged feleségével együtt. Itten mit volt mit tennie, eleikbe ment; a királyné, a bátyja felesége, mivelhogy épen egyformák voltak, mindjárt megölelte s kérdé: hová lett oly sokáig? – Feleli: én nem vagyok az, akit felséged gondol; hanem az az én bátyám, én pedig az öcscse vagyok. Itten az öreg király bevette a hintóba, és a palotába mentek, s monda az öreg király, hogy mivel nem tudja hová lett a bátyja és utána nagyon szomorkodik, tehát maradna udvaránál, legalább fájdalma nem lenne oly súlyos. Nem akarták sehová ereszteni, de ő megmondá, hogy tovább maradnia nem lehet, hanem elmegy a bátyját keresni. El is ment, s jár kel mindenfelé az országban; itt ugyanazon időben eltéved, hol a bátyja elestveledett; őreá is az idő reá sötétedett, tehát meg akart ott hálni, s tüzet rak magának. Akkor is odament a vén asszony, és reszketve jajgat: ó de fázom! – Feleli az ífju király öcscse: jer ha fázol a tűzhöz, itt melegedhetel kedvedre. – De félek attól a vadaktól. – Ne félj, nem bántanak azok téged. – Hiába csak félek én tőle, hanem ha megvágná e vesszővel a mit lehajitok, ugy lemennék, mert nem lenne oly hamis. De a királyfi meg nem üte vele, hanem csak a földet mellettek; tehát a vén asszony mindjárt leugrott, akkor kapja a kővévált király öcscse, megfogatta az oroszlánnal: no te, vén ördög, most kezem közt vagy, hová tetted a bátyámat? – Én nem tudok róla semmit. – Neki küldi a farkast s maratja vele, ugy annyira, hogy kénytelen volt kivallani, hogy az a mellette való kő volna az ő bátyja, hanem itt a zsebembe van egy kis bögre, abba van zsír, kend meg azzal az orra alját, s megint az az ember lesz a ki ennekelőtte volt. – Megkente és mindjárt fölugrott. Isten hozott, öcsém, hogy jöttél ide? de hogy ily nagyon elaludtam. – Felel az öcscse: el ám bátyám, mert oly kő voltál mint az állataid. Akkor megüti az állatokat is a vesszővel, és mind föléledtek s mindjárt megismerték egymást. – Itt a királyfi csak maratta tovább a vén asszonyt a farkassal, hogy vallaná ki, hol volna még több ember, kiket kővé változtatott; annyira kínoztatá, hogy a legutolsóig mind kivallotta, és ment a számuk mintegy hat ezerre. Miután már többet nem vallhatott, akkor parancsolá az állatoknak, hogy szaggatnák széllyel; szét is szaggatták. Már most mind a ketten mennek, kiki a maga három állatával, azon városba, hol az idősbik felesége volt; mikor megérkeztek, mely nagy örömben volt az egész nép, az kimagyarázhatatlan. Örűlt az öreg király, és a királyné, hogy ismét megkaphatta a férjét; ismét előbeszélték, hogyan jártak, és hogyan jött ő az öcscse által ismét életre. Az öreg király általadta a vejének az országot, és az idősb ott maradt királynak, a kisebbik pedig haza ment, és az atyja halála után az is megkapta az országot, és sok ideig szerencsésen országlottak.

IX. SZEGFŰHAJU JÁNOS.

Volt a világon egy király, kinek neve Theodorus vala; ennek országában volt egy özvegyasszony, ki az ura halála után teherben maradt. Mivel igen szegény volt, így gondolkozék: nem akad nekem még bábaasszonyom sem, mert miből fizethetem ki? Ezen gondolkozásai között elérkezett egészen a tengerszélig; itt van egy fertelmes varangyékos béka, kitől igen megrettent. Észrevette a béka az asszony félelmét, feleli neki: ne félj, szegény asszony; s akkor egy szép menyecskévé változik. Most, ugymond, fedezd fel nekem gondolkodásodat. – Monda a szegény asszony: közelget a gyermekszülésem, és nem tudom hogyan kaphatnék egy bábaasszonyt, mivel módom nincs hogy pénzért magamhoz hivassam. – Felele a békából lett asszony: ne félj, vezess házadhoz, s én leszek a te bábaasszonyod. – Elmennek tehát a szegény asszony lakására, azonnal kevés idő vártatva meg is születik a gyermek, a bábaasszony feltisztítja, és mivel keresztanya más nem volt, tehát mind a bábaságot, mind pedig a keresztanya-hivatalt ő vitte véghez. Ezeknek mikor vége lett, a gyermeket oda hagyja az anyjánál, és visszament a menyecske a tenger partjára, és ott ujonnan békává vált, s bement az ő tengerben volt országába. Ott mindenféle jó eledeleket készitett a szegény asszonynak s másnap elvitte hozzá, s ismét eltávozott. Már most mindig azon gondolkozott, hogyan csalhatná el anyjától a kis gyermeket; elmegy tehát egy-két nap múlva sokféle eledelekkel és italokkal a szegény asszonyhoz, és a beszélgetés között mondá: jó asszony, valamit kivánnék tőled, ha megtennéd; a te hasznodra lesz, csak igérd meg, hogy megteszed a mit kérek. – Sokat gondolkozott a szegény asszony, és mondá: mindent kész vagyok megtenni. Erre mond a másik: add nekem a kis gyermekedet. – Ez igen igen keservesen esett az anyjának, de mégis megtette kivánságára. Elvitte tehát a menyecske a kis gyermeket a tengerhez, a tengert megvágta az aranyvesszővel, és bemegy az országába: ott mindjárt összeaprítja a gyermeket, és behányja egy kádba, és ott hagyja három napig, mely idő alatt a Rézországban járt iskolába. Három nap múlva ismét veszi a kenetet, s megkenegeti a gyermek tagjait; a gyermek magához jött. Édes gondviselő anyám, minek bántottál? Ó mely szép helyeken jártam, és mely szép tudományokat tanultam. – Hagyj békét lesz még módod más tudományokat és szépségeket látni.

Egykor a gyermek anyja gondolkozott, hogyan van az ő fia, igen szerette volna meglátni; elmegy tehát a tenger partjára, a hol összeakadt a békával; mikor oda érkezett, mindjárt észrevette az a béka, hogy a gyermek anyja odakün volna a tenger szélén, kapja tehát az aranyvesszőt és megüti a tengert, és a tenger kétfelé szalad, és grádicsok lettek egészen a békából lett menyecske országáig. Itten bevezette az asszonyt, az látta az ő édes gyermekét, igen örűlt; minden drága étkekkel a gyermek anyját tractálta. Ezek után híja a gyermekét hogy menne haza, de az semmi módon nem ajánlta reá magát; ott hagyta tehát a gyermeket, és ajánlta az ő keresztanyjának, hogy jó gondot viselne reá, hogy semmi baja se legyen. Ezek után a béka kikisérte a gyermek anyját, és a tenger összeszaladt, azzal ismét összevágja a gyermeket, s beveti a kádba, és ekkor elküldi az Ezüstországba járni iskolába. Mikor három négy nap elmúlt, veszi az aranyvesszőt s megüti a testének darabjait, azonnal fölébred, és monda a gyermek: Ó kedves keresztanyám, mért bántott engem? mely szép helyeken jártam és mely szép tudományokat tanultam. – Feleli a keresztanyja: hagyj békét, fiam, lesz még mindazokban módod. Akkor megfogja a gyermek kezét, és monda: jer, egyél és igyál. Elmennek az ebédlőszobába; mikor oda értek volna, a keresztanya észbevette, hogy a gyermek édesanyja a tenger partján járna; monda tehát a gyermeknek: tánultál-e már, fiam, valamit? – Hogy ne tanultam volna. – Tehát nem veszesz semmit észre? – Dehogy nem, jól tudom, hogy az anyám a tenger szélén van. – Menj el tehát, vezesd be országunkba. – Még én azt a saját tudományom erejével végbe nem vihetem, hanem adja nekem a mesterséget, és ugy megteszem. – Oda adja hát neki az aranyvesszőt, és megvágja vele a tengert, és azonnal legszebb, út lett a rezidenciáig. Az édesanyja igen nagy örömmel látta, hogy érette jött ki; bevezeti tehát édes anyját, és ott vendégeskednek. Mikor már mindennek vége lett, akkor elbúcsúztak egymástól, és a gyermek kikisérte az édesanyját. Mikor visszatért, újra őtet összevágta a keresztanyja, és beveté a kádba. Akkor a gyermek elment járni iskolát az Aranyországba; ott volt három- négy napig, akkor keresztanyja; ujra megüti tagjait az aranyvesszővel, és azonnal fölébred a gyermek, s újra nagyon sajnálta, hogy tovább nem folytathatá iskoláit az Aranyországban, de a keresztanyja biztatá, hogy még idővel szebbeket fog látni.

Újra eljön a tenger szélére a gyermek anyja, a gyermek mindjárt észrevette, hogy anyja a tenger szélén járna, mondá tehát a keresztanyjának: nekem úgy tetszik, mintha édesanyám a tenger széle mellett föl s alá járna. – Mondá a keresztanyja: menj és vezesd be. – Veszi a gyermek az aranyvesszőt, és a tenger vizét megvágja; azonnal a legkellemesb út lett egészen a rezidenciáig. Igen szivesen fogadta a szegény asszonyt a gyermek keresztanyja is pompásan vendégelte. Mikor mindennek vége szakadt, akkor mondá a gyermeknek: kisérd ki édesanyádat; és megigérték neki, hogy kevés idő múlva meg fogják látogatni. A gyermek kikisérte tehát az édes anyját; mikor visszatért ujonnan kapja a keresztanyja, összevágja és beveti kádba. És a gyermek elment akkor a Gyémántországba iskolát tanulni. Mikor már három négy napig ott töltötte volna iskoláit akkor veszi a keresztanyja az aranyvesszőt, és a gyermek összedarabolt tagjait megüti, azonnal ismét fölébred, és feleli, hogy minek háborgatja és minek veszi el azon szép országból, hol ő annyi szépségeket látott; de a keresztanyja ismét biztatja, hogy még szebbeket és hasznosabbakat is tapasztaland, csak csendes szívvel legyen; Ezek után megy a gyermek az ebédlőszobába, és evett ivott a keresztanyjával.

Monda egyszer a gyermek: nehezen esik az nekem, hogy az édesanyám oly szegénységgel él. – Feleli a keresztanyja: majd jobbra fordúl állapota nem sokára; ne, fogd e zsacskó aranyt, és menj el anyádhoz. – Kérdi a gyermek: hát, keresztanyám, nem jön? – Felelé: én is elmegyek, hanem te vedd magadhoz ezt a zsacskó pénzt, és menj el előre, és mondd anyádnak, vegyen a zsacskóból a mennyi szükséges lesz egy rezidenciájának csináltatására, s küldd el azonnal a város előljáróihoz, hogy engednének helyt, hol egy rezidenciát lehetne építeni.

Elment tehát a gyermek anyja a város fő élőljáróihoz, kérni, hogy építhessen itt rezidenciát. Ezt a város előljárói meg nem engedék; hanem küldék a királyhoz, kérne attól szabadságot. Elmegy tehát a szegény asszony, és bemegy a királyhoz, előlbeszéli kérését hogy mit akarna, ezt meg ezt; kérdi a király: ki parancsolta s kinek a kivánsága annak a rezidenciának épitése? Feleli a szegény asszony: az én fiamnak. – Mondá a király: küldd el, szegény asszony, a fiadat hozzám. – Haza megy az asszony; már tudta a fia, miként járt, mielőtt megszólította volna, tehát mosolygott. Ezen igen megszomorodott a jó szívű anya, ezt észrevette a fiu s mondá: miért szomorodott meg, édes szülém? – Hogyan ne, fiam, mikor te kinevetsz. – Ó nem, isten mentsen meg, hanem nevetem a király gondolatát; hát mit szólt? – Nem egyebet, fiam, hanem hogy mennél el magad hozzá. – Ezt hallván az ífju, azonnal kezd öltözni és csinosan elindult; a merre ment, orcájának fényessége tündöklött mint a nap. Mikort elért volna a király rezidenciájához, mivelhogy igen sok nép követte, tehát az őrök valami princnek vélték; tehát gverauz volt mindenfelől. Kitekint a király az ablakon, mert ép akkor a leánya szobájában volt, s monda leányának: nézd, leányom, mely csudálatos szépséggel bír az a királyfi vagy vezér, az egész rezidencia fénylik az ő szépségétől. Eleibe ment tehát a király és királyleány a szegény asszony fiának, és nagy becsülettel fogadák, bevezetik karonfogva a parádés szobába, és ott mondá az ífju a királynak: megjelentem felséged parancsolatára; én kérettem anyám által a felséges királytól szabadságot egy rezidencia épitésére. – A király: szivesen, úgy mond, építtessen tetszése szerént.

A királyleány a szegény asszony fiátt oly annyira megszerette, hogy férjének kivánta titkon magában.

Ezek után lekisérte a király és királyleány a fiút, és ő elment haza felé; mindjárt parancsolatot ada ki, hogy az épitéshez szükséges mesteremberek jelenjenek meg nála.

Jön a fiú keresztanyja, az előbeszéli neki minden esetét, hogy és miként járt a királynál, és ezek után bemennek a szegény asszony héjlékába, a ki őket szivesen, a mie volt abból, vendégelé; de látta a gyermek keresztanyja, hogy nem igen telnék tőle, tehát azon étkeket, melyeket elkészítve hozott magával, behozta, és úgy mulatták magukat.