Part 6

Egyszer estvére fordúl az idő, a királyné avizáltatja, hogy minden gyermeke készen legyen tíz órára őhozzá vacsorára. Ki is mentek mindnyájan, tizenegy óráig tartott a vacsora, azután mindenik elment a maga szobájába. A kisebbik leány mikor ment volna haza, és a szobája ajtaját benyitá, meglátja a galamb, mindjárt nagyon örűlt és énekelt; ő is igen örűlt, hogy a galamb úgy szereti, megsimogatá s enni adott neki, azután lefeküdt az ágyba. Egyszer mintegy tizenkét óra tájban megrázkódik a galamb a kalitkában, megnyilik a kalitka előtte, és oly princcé vált, hogy szebbet lehetetlen volt akkori időben látni; elmegy a pinceszné ágyához, fölserkenti a legjobb álmából. Nézi a princeszné, micsoda nagy világosság volna az ő szobájában, hát Többsincsnek ruhájától és szépségétől volt oly világos. Kérdi a princeszné: ugyan ki vagy te? – Felel vissza: Salamon király egyetlen fia Többsincs vagyok. Hallám atyád hírét, hogy atyámra egész erővel akar jönni s ki akarja a világból végezni; hát én azért jöttem udvarához, megtudjam, mi végre s mi oknál fogva cselekedne ezt. – Feleli a princeszné: de ugyan te volnál-e az szivem? ha tudnám hogy te vagy, holtig neked ajánlanám magamat. – Monda Többsincs: igenis én vagyok. – No ha te vagy, hát én királyi atyámnak palotáját el kivánom hagyni, elmegyek veled atyád országába. – Felel a királyfi: azért is jöttem, ha egyebet nem, de tégedet elviszlek királyi atyádtól; s azért csak készülj és jőj velem. – Mond neki a princeszné: megállj, szivemnek szép szerelme, egy kevés ideig, mert ez oly hirtelenséggel végbe nem mehet; elsőben egy levelet is kell királyi atyámnak írnom, hogy merre mentem, s hová lettem. Bemegyek tehát királyi atyám szobájába, kihozom az irószerszámokat, s megirom, kivel mentem el, s mely országban lesz megmaradásom. – Azt feleli a királyfi Többsincs: nem szükséges irószerszámokért bemenned, van nekem egy szál tollam, a kit nem kell soká tintába mártani, mégis lehet eleget irni vele. – No ha van, szivem, tehát add ide, írjunk egy kis levelet vele. Mindjárt oda adja neki s ő megírja a levelet. – No, szivem, kész a levél, írd hát alá magadat, ki vagy te. Azonnal aláírta magát Többsincs, s kijelenté ki legyen ő. A levél hogy elkészült, elvitte a leány, az atyjának szobaajtajába letette, s azonnal visszament a királyfihoz: no, szivem, készen vagyunk, most menjünk a merre akarsz. De _hogy_ megyünk ki e palotából? mert minden kapun strázsa áll, ki nem lehet tőlök menni. – Ne gondolkozzál te, szivem, semmiről, majd elmegyünk mi, a mint meg sem gondolod. – Kimennek az ajtó eleibe, megszorítja a tollnak a végét, mondja a princesznének: tartsd alá a te tenyeredet, csöppentek belé három csöp zsírt, azonnal dörgöld el rajta. És mikor mondá: hip-hop, ott legyünk a hol akarunk! azonnal ott lettek ama nagy hegy oldalába, hol Habakuk a szolgája volt: és ott míndjárt lóra ülnek s mennek haza felé.

Egyszer, megviradván, megleli a király a levelet, elolvassa, hát nincs a kisebbik leánya: haragjában mindjárt utána akar menni, hogy visszahozza. Meglátja az idősb fia, hogy ő akar menni érette, így szól: felséges atyám, nagy szégyen volna az nekünk, ha királyi atyám menne utána; majd elhozom én s hacsak a föld színén van, vissza is hozom. Azzal útnak is ereszti, nagy sietségében utol is érte a szökevényeket; mikor megközelítette volna: megállj, Salamon király fia, kiálta, add vissza húgomat, ha nem, vége az életednek! – Azt feleli Többsincs: jer csak közelebb, majd meglássuk, ki lesz a vitéz. – Ezzel összemennek, kezdenek harcolni, de Többsincs a maga kardjával levágja a királyfi fél karját. Azzal ez mindjárt visszafelé megy s nagy szomorúan mondja az atyjának: királyi atyám, nincs semmi mód, hogy visszahozhatnánk, oly erővel bir Salamon király fia. Ekkor elkérezkedett a másik fia is Absolonnak, de ez is szerencsétlenül járt, mert vállban nagyon megsebesíttetett, s ő sem vihete semmi jó újságot királyi atyjának, csupán azt, hogy Salamon király fiát lehetetlen meggyőzni. Elkérezkedett a harmadik is, ez pedig legszerencsétlenebbűl járt, mert életével fizette meg a viaskodást. Itten Absolon király igen megszomorodott, hogy két fia megsebesíttetett, egy pedig megholt, és e fia halála után oly levelet kapott, melyből megérté, hogy soha Salamon királyra fegyvert ne fogjon, mert valósággal úgy fog járni mint a harmadik fia. Ezen a király még jobban megszomorodván, nem sokára meghalt többi fiával együtt; Többsincs pedig megmaradt királynak, s a leghíresebb vitéznek, kit még most is Többsíncsnek hínak. És így kedves princesznéjével az atyai országba megérkezvén, örömmel fogadtatott, s megesküdvén, szép magzatokat neveltek. Az Absolon országát pedig elfoglalta, leányait nagy pompával elhozatta és más hercegekhez házasítá, és országlott a népnek legnagyobb megelégedésével és mindenek örömével.

VI. A SZÖKÖTT KATONA.

Egykor volt egy katona, ez pedig szolgált sok ideig; tehát most már raportozott, hogy adnának neki obsitot; de nem hogy obsitot kapott volna, hanem kapott a sok raportírozásért jó ötveneket. Már most gondolkozik, mitevő legyen? tehát azt tette föl magában, hogy elszökik. Megy már, mint szegény katonaszökevény, s egy erdőbe ér. Az úristen pedig parancsolá Péternek, menne eleibe azon katonának, van neki három krajcára, ugyan fog-e adni. Itten eleibe kerül Péter s mondja: édes úr, a mivel megáldá az isten, segítsen. – Szegény legény vagyok, mond a katona, se egen se földön nincs több három krajcáromnál, ezt is oda adom. Ezzel elment Péter, kérdi az úristen: no hát adott-e valamit? Ide adta mind a három krajcárját a mennyi volt. – No, Péter, most kerülj megint eleibe, s kérdezd, ugyan mit kivánna az istentől. Mond a katona: Szegény koldus én, nem egyebet, mint egy szép fejér kenyeret, a ki mindig fris volna és soha el nem fogyna, és kulacsot, tele jó veres borral, hogy akár mennyit innám, még se fogyna ki belőle soha, hanem mindig tele volna, és egy sonkát, mely hasonlókép ne fogyna. Ezzel elment Péter, kérdi az úristen: no, Péter, kérte-e a katona a lelki üdvösségét? – Dehogy kérte, dehogy kérte; nem kért egyebet mint egy fris szép fejér kenyeret, mely soha el ne fogyjon, hasonlókép egy oly sonkát s olyan kulacsot tele veres borral, mely mindig tele lenne, ha akármennyit innék is belőle.

Megy a katona az erdőben, hát lát maga előtt egy szép fejér kenyeret, néz kétfelé, nem látja-e valaki, azzal csapja a hóna alá, és megy tovább; itten megint talál egy zsíros tarisznyát, s abban egy sonkát, ezt is a köpenyeg alá kanyarítja; ismét megy tovább, talál egy kulacsot tele borral; hasonlóképen ezt is vitte magával. – Ismét mondja az úristen: menj még Péter, azon katona eleibe, s kérdezd: ugyan mit kivánna még az istentől; talán majd fogja kérni a lelki üdvösségét. Elment Péter; látja a katona, hogy jő utána valaki és kiabál, hogy várná meg; feleli a katona: nem várlak, mert én nem láttam sem kenyeredet, sem kulacsodat, sem sonkádat. Semmi módon nem akarta várni, eleget mondá Péter, hogy ő nem keres sem kenyeret, sem sonkát, sem kulacsot tele borral; de mégis beérte. Mikor utolérte, mondá Péter: ugyan, katona uram, mit kivánna az istentől? Nem egyebet biz én, hanem egy olyan pipát, melyből a dohány soha ki ne fogyna és mindig égne, és egy oly zsákot, hogy ha mondanám valakinek: búj belé, tehát mindjárt belé kellene bújni, s egy olyan furkót, hogy ha mondanám: üsd furkó! tehát ütné mindaddig, míg nekem tetszenék. – Visszatért Péter, kérdezi az isten: no hát, kérte-e a lelki üdvösségét? – Legkisebbet sem hozott elé a felől, hanem akarna egy pipát, mely mindig égne, s egy oly zsákot hogy ha valakinek mondaná: búj belé! tehát akárki lenne, belé kellene bújnia, s egy oly furkót, hogy ha mondaná: üsd furkó! ütné míg az ő kedve tartaná.

Megy a katona az útján, megtalálja a pipát, s már akkor is égett, és egy zsákot furkóval. Megy mendegél, mint szökött katona, elér egy várost s belément; ottan hozat magának egy itce bort, megiszsza, s látja, hogy napvilágnál már nem messzire mehet, mivel már estve felé van az idő: mondja tehát a korcsmárosnak, adna szállást éjtszakára; de a korcsmáros megmondá rövideden, hogy neki helye nincs, hanem ha tetszik menjen a palotába, hol, mig élt, a király lakott, mert mióta megholt, senki sem lakhatja a palotát. Feleli a katona: magam is az ilyféle helyet szeretem. Mindjárt bejelenti a város kapitányának a korcsmáros, hogy nála volna egy ember, ki a palotába akarna szállásolni; azonnal parancsolák, hogy enni s inni valót készítsenek be neki. Még napvilágnál behordtak enni s inni valót eleget azon szobába, hol ebédelni szokott a király, életében. A katona elment tehát a palotába, evett és ivott a mennyi szemének szájának tetszett, s mivelhogy estve volt, gyertyát gyújtott. Eljött már tizenegy óra, hallja a nagy lármát a konyhában, látja, hogy bejön egy inas, és látja hogy ott volna a katona. Takarodjál innen, kiált hetykén reá, és pedig minél hamarább, mert különben életeddel lakolsz. – Búj a zsákba! Itten mindjárt bebújt az inas, s a katona mondá: üsd, furkó! s a furkó ugyancsak páholja ám. Mikor gondolta hogy eléggé megverte, mond: elég! de a zsákból azért ki nem bocsátá. A szakács már nem tudta, hová lett az inas, tehát meg akarta látni, hol maradt oly sokáig. Bemegy a szobába, hát látja, hogy a katona csak maga ivogat, mondja neki: takarodjál innen, mert mindjárt szétszaggatlak. – Búj a zsákba, kiált a katona, s ugyan kezdé döngetni a szakácsot is a furkóval, az inas pedig behúzta magát a zsáknak a csúcsába.

Egyszer itt jő a király a sok ördögökkel, s mindjárt parancsolja, hogy kotródjék minél hamarább. Látják, hogy meg sem moccan, mondja hát egy a többi közül: mit könyörgünk neki? szaggassuk széllyel. – Be a zsákba mind! üsd, furkó! kiált a katona, s a furkó úgy elzsákolja őket, hogy utoljára maga Plútó is könyörgött, hogy kérjen tőle amit akar. – No, ilyen teremtette, ha megadod a mit kérek, úgy kieresztelek. – Kiereszti: no mást nem kérek, hanem egy pár lelket; veletek megyek egyenesen pokolba s magammal hozom el.

Megy velek együtt a pokol felé, elérik, bemennek, hát látja, micsoda rosz trakta volna ottan, egy nagy kádban látja hogy olajban mint főzik ott a lelkeket; belévágja a zsákját, s kilencvenkilenc lélek kapaszkodott reá. Megy már velek kifelé; mihelyt három mérföldnyire hagyá a poklot, mindjárt bárányokká váltak a lelkek. Itten juhász lett a szökött katonából.

Őrzi már a lelkeit, kik juhokká váltak; egykor mondá az úristen Péternek: menj el a katonához, s kérd tőle azt a kilencvenkilenc lelket, melyet juhokul őriz, de magát meg ne vedd. – Elmegy Péter, előtalálja a katonát, s mészárosnak adta ki magát s kérdezi tőle: eladók-e a juhok, juhász. – Eladók. – Hogyan adod? – Magammal együtt három pénzért. – Nekem kendre, juhász, nincs szükségem, hanem csak a juhokra, mert juhászom van. – Feleli a katonából lett juhász: máskép nem adom a Elment tehát Péter az úristenhez, megbeszélte: nem adja máskép, hacsak őt is meg nem veszem. – Menj vissza és mondd neki, hogy hagyja odáig hajtatni a juhokat, hová te akarod. Visszament tehát Péter és mondá: no, juhász, én megveszem veled együtt, hanem hagyd odáig hajtanom, hová nekem kell. Rá áll a juhász; elérik tehát a mennyország kapuját, beolvassa a juhokat Péter; mikor már négy vagy öt lélek lett volna hátra még, mondá Péter, csakhogy a katona kirekedhessen: nézd, még egy amott a bokrok közt maradt. Hátra néz a juhász, mire visszatekint, hát már csak az utolsó volt kivül, annak hirtelen megkapja a gyapját s az berántá a kapun. Itten Péter eléggé akarta valami módon kitudni a mennyországból, de gorombáskodni még sem mert vele, félvén, hogy a zsákba bújtatja; végre, nem tudván mit csináljon vele, megy az úristenhez s megjelenti, hogy a katona bejött a mennyországba; már most mit tevők leszünk, vele? Feleli az úristen: porrá változtatom testét, s eresztek egy nagy szelet reá, hogy innen kihordja. Porrá változtatá tehát a katona testét s egy nagy szél által mind elhordatá. Már most, hogy valami hasznát vegyék, silbakra állíták, hogy vigyázzon és senkit Péter híre nélkül be ne ereszszen. Ő tehát már a mennyország kapujánál volt mint őr; mikor jöttek a kapura, kérdé: ki vagy? – Feleli: lélek. – Kérdi: mi voltál? voltál-e katona? Ha azt felelte: nem voltam: várakozzál úgymond, mindjárt hívom Pétert; ha pedig mondá, hogy katona volt, úgy magától beereszté. Észrevette Péter, hogy felesen jöttek be katonák a mennyországba, megfosztá tisztségétől, s a katona lelke állomás nélkül maradt, mert látták, hogy semmire sem lehet vele menni.

A királyi palotában nem volt többé semmi lárma, lakhattak csendességben. Eleget várták a katonát a városbeliek, de semmi hírt nem hallottak felőle. Mivel azután nem látták többé, sem őt, sem pedig a királyt, a ki ezelőtt két évvel megholt, hogy kisértene; tehát mindenki azt gondolá, hogy arra várakoztak az ördögök, hogy ezt a katonát kaparíthassák körmük közé.

VII. A TESTVÉRI ÁTOK.

Egy rongyos faluban volt egy szegény ember és felesége; és már eltöltöttek sok esztendőt és semmi magzatok nem volt; az öregség is elérte már, kérték tehát az istent, adna nekik valami magzatot, a ki gyámolójok lenne vénségökben. Meghallgatta az isten könyörgésöket, s az asszony teherbe esik; eljön az idő, és meggyermekezik, s a világra hoz két magzatot, egy férfi gyermeket s egy leányt. Mind a kettőnek aranyhaja volt, s olyan szép vala, hogy azon szépségnek az egész világon még párja nem volt. Itt mit tevő legyen az öreg atyja a két gyermeknek? mivelhogy szegény volt; gondolkozott, kit hína el keresztkomájának; sokakat eljárt, de senki sem akart neki elmenni, hanem inkább csufolták, hogy az a gyalázatos vén asszony még öregségére teherbe esett. Ezt igen nagy fájdalommal hallá az öreg ember, és szomorúságában már nem tudta hová fordúljon; íme útjába akad egy gazdag kereskedő, ki látván e szegény embert oly búsnak, kérdezi tőle: mit szomorkodik öreg apám? ez pedig felele: hogy ne szomorkodnám, mivel feleségem két magzatot szült a világra és nincs senki, a ki akarná őket a megkeresztelőre is vinni. A kereskedő felele erre: tudod-e öreg, én szivemből el fogok menni feleségemmel együtt keresztkómádnak, mert gyermekem nekem semmi sincs; de hol lakol? – Én, felele a szegény ember, a falu végén lakom, egy rongyos házban; meg fogja ismerni édes jóakaró uram, egy eperfa van a ház előtt, és a kamra oldala ki van dőlve, a ház oldala pedig úgy van megtámogatva, s egy tarka kutyám van, melyet Cerberusnak hínak, az mindig az eperfa alatt fekszik; így tehát könnyen meg fogja lakásomat találni. – Elment ezután az öreg ember sietve, és mondá az ő feleségének, hogy már akadott komára. A kereskedő más nap reggel meg is jelent feleségestől; látván a két kisdedet, elcsodálkozott, hogy micsoda ritka szépség legyen ez a világon, és bárcsak neki lenne egy magzata, és meg lenne elégedve. Elvitték tehát keresztelni a gyermeket, a fiút nevezték Rudolfnak, a leányt pedig Juliskának. Nevekedtek naponként szegény atyjok munkás keresménye által, s már tíz esztendősök valának. A kereskedőnek semmi gyermeke mivelhogy nem volt s nem is lett, tehát ő azt a két gyermeket örökből felfogta, s mivelhogy igen nagy gazdagsága volt, tehát már többé nem akart vele bajlódni, egyiknek adta egyik boltját, a másiknak a másikát, s oly föltétellel, hogy a mit nyernek, azt a magok hasznára fordíthassák, csak a tőkepénz meg ne csorbuljon. A két növendék örült az ily szerencsének; folytatták tehát a kereskedést, s kevés idő alatt már 600 forint profitot csináltak. Egyszer lön oly szomorú idő, hogy sem vásárlók, sem pedig más munka elő nem adhatta magát, tehát hogy vígabban múljék az óra, mond a fiú a húgának: menj és hozz egy tucet kártyát, hogy mulathassuk s gyakoroljuk magunkat a játékban; jó mindent tudni. A leány nem akará megszegni kivánságát, tüstént elment s nem sokára visszatért a kártyával. Már a kártya itt van, mond Rudolf, hanem most kezdjünk a játékhoz azon pénzben, mit a magunk részére szereztünk, de úgy, hogy akármelyikünk nyeri el a pénzt, ismét visszaadja. Mondja a leányka: nem bánom, reáállok. Kezdenek tehát a kártyához, s kevés idő alatt elveszti a maga részét Rudolf; erre tehát monda húgának: már én, kedves húgom, nem játszhatom, mert elvesztettem mind, hanem add vissza. Tehát a húga, a föltételt szentűl megtartván, visszaadta; újat kezdenek játszani, és a leány elveszti mind, s elnyeri a bátyja. Itten mondja a húga a bátyjának, hogy mind elvesztette, adja vissza, mert már nincs mire játszani; felele Rudolf: talán elment az eszem, hogy visszaadjam, és hogy híába töltsem az időt; biz én nem adom. Erre megszomorodott a kis leány s mondja bátyjának, hogy oly föltétellel kezdették el a játékot, hogy akarmelyik nyeri a pénzt, azt visszaadni tartozik; de Rudolf erre semmit sem hajtott, hanem elég az, hogy ő elnyerte. Itten a húga a tőkepénzből vesz három forintot, s megint a játékba fognak, Rudolf lesz szerencsétlen s a leányka szerencsés, mert mind a maga pénzét, mind pedig a bátyjáét elnyerte. Itten Rudolf mondá, adná vissza a tőle elnyert pénzt; felelé a húga: te sem adtad vissza, én sem fogom. Erre megharagudt Rudolf, és mondá, hogy el fogja őt átkozni, hogy sem föld, sem ég be nem veszi. Mivelhogy ezen ijesztő szavakkal, látta Rudolf hogy semmire sem mehet, tehát átkozni kezdte valóban; s egyszerre a föld megnyilván, húgát elnyelé, s lement egészen a halak királyáig, a ki is neki pártját fogta.

Ezalatt gondviselő atyjok, ki látogatásokra ment volt a boltba, kérdi: hol Juliska? Mondá a bátyja, hogy a piacra ment volna. Ennek akkor ugyan hitelt adott az öreg kereskedő, de mivel éjtszakára sem jött haza, tehát gyanúság esett a fiúra, hogy hová lett a húga. Mi volt tehát Rudolfnak a sok faggatás után mit tenni, megvallá, hogy ő játszott volna a húgával pénzre oly föltétellel, hogy a ki elnyeri, tartozik ismét visszaadni; ő elnyerte először az én pénzemet s megint visszaadta, újra kezdettük a játékot, s én nyertem el az ő pénzét mind, és többé vissza nem adtam, hanem meg akartam tartani; húgom tehát a tőkepénzből vett három forintot, s azzal mind a pénzt, a mit tőle nyertem, mind pedig azt, mit eddig a boltban szerzettem a portékából, a kártyán tőlem elnyerte; én hát visszakértem, de ő nem akarta adni, mivelhogy én sem adtam neki vissza, tehát eltette pénzemet s én elátkoztam, hogy sem ég, sem föld be ne vegye; erre megnyilott a föld, s nem tudom hová lett. Felele az öreg boltos: no te átkozott, hogyan tehetted ezt a testvérhúgoddal? mivel te elátkoztad őt, én is elátkozlak, hogy sem ég, sem föld be ne vegyen, és addig mindig jőj menj, mig húgodat vissza nem hozod.

Ekkor megnyilott a föld, és Rudolf elsülyedt, s lement egészen alsó Indiába. Mén, mén, mendegél, sehol semmit nem talál, csak a nagy pusztaságot; elfáradott már, s nem tudta hová vegye útját; íme lát egyszer egy szép palotát előtte, megkettőzteti lépéseit, s elérkezett a palotához. Kapui be voltak zárva, tehát sehol be nem mehetett, hanem csak a kapunak a rostélyán kukucskál be; ott ben az udvarban lát járkálni egy öreg embert, s később az öreg ember is meglátta őt; csudálta az öreg az ő szépségét, s kérdezé, hol vette itt magát és mit keresne? Mondá ő: öreg apám, én szolgálatot keresek. – Te szép gyermek, én az udvarnál semmi szolgálatot nem tudok, hanem hogyha maga a király, ki e palotában lakik, ad neked valami szolgálatot, én örülni fogok rajta s megjelentem mindjárt a királynak. Fölmegy az öreg ember a királyhoz, s mondá neki: felséges király, itt van kívül a palotán egy aranyhajú szép gyermek a más világról, a ki szolgálatot jött keresni; én itt az udvarban semmi helyet nem tudok, a mely üresen volna, hacsak felséged nem rendel számára valami szolgálatot Erre mondá a király: küldd fel, öreg, azt az aranyhajú fiút hozzám. – Mikor fölment hozzá, kérdezte tőle, hogy bánt-e lóval valaha vagy sem? – Hogy ne bántam volna, mivel a mellett nevelkedtem. Mindjárt felöltöztették fulajtár ruhába.

Itt néhány esztendeig fulajtárkodik, annyira, hogy már igen nagyon megnőtt a gyermek, s lóra nehéz volt; azon idő alatt szerencséjére volt egy igáskocsis két lóval, ki a szakácsasszonyoknak a konyhára vizet, fát mit hordott; az öreg kocsis meghalt, itten a két ló úgy leesett lábáról, hogy az istállóból ki sem bírt menni. Itt a király felhivatja a fiút: hallod-e fiú, már fulajtárnak nagy vagy, már fulejtárnak nagy vagy, már most lészsz igáskocsis avval a két lóval; hízlald annyira, hogy szolgálhass a mit parancsolnak a szakácsasszonyok; így majd ha jól viseled magadat, többet adok a kezed alá. – Itten a fiú minél hamarább felhízlalta a lovakat, annyira, hogy az udvarba kihordozá inni a kútra; a király meglátta, hogy a lovak veszik magokat, mindjárt felhivatta a gyermeket: hallod-e fiú, éjtszakára kivihetnéd e lovakat a Verestenger partjára, talán még hamarébb javulnának attól a zöld mezőtől. – Itt a fiú estve öszveköté a két lovat s kivezette a tenger partjára; ott legelteté kötőfékszáron egész tíz óráig, akkor tekint a tengerre, látja hogy kétfelé nyílik a közepe s jön a _Világ szép asszonya_. Bújna a fiú, de nem tud hová; mindjárt reákiált a Világ szép asszonya: hallod-e, ne is búj már, jere hozzám, igyál, egyél s beszélgess velem. Úgy lett. Akkor lefeküdtek s elaludtak. Itten a Világ szép asszonya még hamarébb felérzett reggel mint a fiú, s megrúgta a talpát: hallod-e, kelj föl s hozd el a két lovadat. Oda viszi; itt a Világ szép asszonya keszkenőjével megtörölgette a lovakat, s oly két réz szőrű paripa lett belőlök, hogy gyönyörű volt reá nézni is. Akkor a Világ szép asszonya csak elfordúlt tőle, öszvecsapott a tenger vele és oda van. Itt a fiú a két lovat öszvekötte s felült a tetejébe, megy haza felé; itt a többi kocsis meglátta, mindjárt felmentek a királyhoz s panaszt tettek: felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. Mondja a király: miért? – Azért, felséges király, hogy oly két rézszőrű paripát lopott az éjjel, hogy ha annak gazdája találkozik, még felségednek udvarán legnagyobb gyalázat eshetik miatta. – Lehetetlen. – Nincs különben.