Part 9

Nem kell ezeken a szavakon megbotránkozni és nem kell azt hinni, hogy a szentek soha se gondolkoznak úgy, mint a hogy olyan emberek beszélnek, a kik mintha egy kicsit felöntöttek volna a garatra… A szentek igazsága és az indulatosak fellobbanása néha, nagyritkán, egy-egy pontban, egy-egy pillanatra, mintha találkoznának… Péter mindig szent marad, minden emberi gyöngéinek ellenére, vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva.

KÖNYVMOLYOK.

I.

Frigyes bácsi a rendesnél is szórakozottabb volt és igen rosszkedvünek látszott. Szokatlanul gyorsan evett, mint a ki alig várja, hogy lerázhassa magáról az ebédelés robotját s visszavonulhasson a dolgozószobájába; ha szóltak hozzá, egy-két szóval vagy olyan csodálkozó pillantással válaszolt, mintha nem is értette volna, hogy mit mondtak neki; izgatottnak tünt fel és mintha nem is igyekezett volna titkolni az izgatottságát.

A lányok nem mertek tovább kérdezősködni. Egy darabig, a míg Frigyes bácsi a sajtot majszolta, senki se szólt egy szót se. Hanem egyszerre az öreg tudós váratlanul megszólalt:

– Gyerekek, abban az egyben igazatok van, hogy már ideje volna egy kis levegőt színi. Holnap reggel kimegyünk Gödöllőre.

A két öreg kisasszony összenézett. Ez az elhatározás annyira meglepte őket, hogy nyugtalankodni kezdtek.

És Laura kisasszony, a fiatalabbik hajadon, a ki még nem lépte át a negyvenedik esztendejét – »Laurácska«, Frigyes bácsi szívének a kiválasztottja – némi tétovázás után nekibátorodott és megkoczkáztatta ezt a kérdést:

– De, Frigyes bácsi, csak nem érzi magát rosszul?! Olyan furcsa, hogy ez most éppen Frigyes bácsinak jut eszébe!… Eddig hallani se akart róla, hogy elmenjünk valahová!… Nyugtasson meg bennünket: ugy-e nincs semmi baja?

– Persze, hogy nincs semmi bajom! – dörmögött az öreg. – Egészséges vagyok én, mint a makk, és hogyha ez a sok tisztogatás nem volna, egy köhhentésemet se hallanátok soha. De persze ez az örökös takaritás engem is megvisel; nem vagyok mai legény és ez egy fiatalt is megviselne. Hanem hát én hiába beszélek nektek s hiába mondom, hogy únom már ezt a temérdek takaritást; ti csak nem akarjátok elhinni nekem, hogy ebbe a folytonos sepergetésbe és szellőztetésbe én előbb-utóbb bele fogok betegedni. Azért minduntalan kinyitogatjátok az ablakot és hol a padlót súroltatjátok, hol törölgettek, poroltok, és a sok seprésnek se ideje, se órája. Pedig nincs egészségtelenebb dolog, mint ez az őrületes takaritási mánia; a sok nyitott ajtó és ablak kérlelhetetlen bizonyossággal reumássá tesz mindnyájunkat, a temérdek seprés pedig felkavarja a port, kikergeti odvaikból a baczillusokat, és az ember belélekzi, felszíjja, megrágja, lenyeli ezt a sok mindenféle élősdit, a melyek különben békén pihennének a helyükön. Hogy az ördög vitte volna el azt a gazembert, a ki kitalálta ezt a sok gyalázatos tisztálkodást!

– De, édes bácsi – védekezett Laurácska – a lakást mégis csak ki kell valamikor takaritani! Aztán a szellőztetés magában véve még nem egészségtelen, és a port le kell törülni a könyvekről, meg a szemetet is ki kell söpörni!

– Igen, csakhogy mértékkel kellene takaritani, és nem olyan eszeveszettül, mint ez a ti falusi leányzótok, a kinek a betegsége az, hogy még álmában is söpör és takarit. És tudjátok-e, mit csinál nekem ez a leány? Leveszi a polczról a legrégibb, a legdrágább könyvet, és ezzel püföli, porolja a többit! Tegnap is mit látok?! Véletlenül benyitok a könyvtárszobába… hát persze takarit, és tudjátok-e, mit csinál?! Pidansat de Mairobert-rel porolja a többit, Pidansat de Mairobert-rel!

Az öreg kisasszonyok ijedtükben nem tudtak mit felelni.

– Pidansat de Mairobert-t használja portörlőnek, – sírt az öreg – Pidansat de Mairobert-t, a tizennyolczadik század történetének legbecsesebb forrásmunkáját, Pidansat de Mairobert »Espion anglais«-jának egy első kiadását!

– Pedig megmondtuk neki – hebegett Laurácska – hogy a könyvekhez nem szabad hozzányúlni!…

– Meglássátok, ez a leány még megöl engemet! – szólt az öreg tudós elkeseredetten.

Nagyon izgatott volt és szükségét érezte, hogy bűnbakot találjon, a kin kitöltheti a rosszkedvét.

Panaszkodása aggodalommal töltötte el a két öreg kisasszonyt. Hátha mégis rosszúl van az öreg ur? Hátha meghűlt és valami kezdődő hurut bántja, hogy egyszerre a levegőre vágyik? Olyan különös, hogy elkivánkozik a könyvei közül!

De kiderült, hogy az öreg csak rémítgette az unokahugait.

Félreértették. Szó se volt róla, hogy nyaralni menjenek Gödöllőre.

– Holnap korán reggel kimegyünk, és este, az utolsó vonattal visszajövünk – világosította fel a hugait. – A szabad levegőt mértékkel kell élvezni; a szabad levegőből hamar megárt a sok!

Az öreg kisasszonyok így is örültek a kirándulásnak. Nekik ez esemény és sokat igérő, ritka gyönyörüség volt; csöndes, egyhangu életükben nem igen fordultak elő ilyen érdekes kalandok.

De nem tudták megérteni a dolgot.

– Hála istennek, nem beteg. De hát akkor mi baja lehet?! – tünődtek.

II.

Marika kisasszony emlékezett rá, hogy Frigyes bácsi tegnap este egy levelet kapott.

– Azóta folyton idegeskedik. Hidd el, ez a levél tette idegessé.

Előkeritették a levelet, s ez csakugyan megfejtette a talányt. Így szólt:

»Öregem, meg fogsz pukkadni az irigységtől, és meg fogsz halni a fájdalomtól, hogy elszalasztottad ezt az egyetlen alkalmat!… Tudod-e, mi került a birtokomba? Az unikumok unikuma, az »Anti-Justine« első kiadásának egy példánya! Az igazi első kiadás egy példánya!

A mint jól tudod, az ismeretes 1798-iki kiadás se kutya, mert a könyvet 1803-ban Napoleon rendeletére elkobozták a Palais Royal könyvkereskedőitől, s nemcsak a kiadónál és a könyvárúsoknál, hanem még a nyilvános házakban talált összes példányokat is megsemmisítették. Csak két példányt kiméltek meg s ezeket ma a »Bibliothèque Nationale« titkos osztálya: a »Pokol« őrzi. Így aztán nem csoda, ha ebből az 1798-iki kiadásból is mindössze hat példány szaladgál a világban, azaz dehogy is szaladgál!… inkább ül »mély tengerfenéken«, a trezorok legelrejtettebb zugában, mint a Kohinoor. Azt is jól tudod, hogy e hat példány egyikét, a Cigongne úr gyüjteményének ékkövét, ezerötszáz frankért szalasztották el Angliába, onnan Aumale herczeg kaparintotta magához, a kinek a hagyatékából megfejthetetlen módon ellopták… Szóval ez a kiadás se kutya. Monselet még nem is tudott egyébről, csak erről a kiadásról, erről a hat példányról.

De hát ez semmi.

Hanem, a mint igen jól tudod, Jacob fölfedezte, hogy ez az 1798-iki kiadás csak látszólag az első, mert Restif de la Bretonne már 1797-ben kinyomtatta a saját kézi sajtóján az »Anti-Justine« négy példányát, s ezt a négy példányt nagy pénzért adta el, roppant gazdag angol műbarátoknak. Nos, hát ennek az igazi első kiadásnak egy példányáról van szó.

Nincs kétség.

Mert, a mint igen jól tudod, az 1798-iki kiadás 134-ik lapján felülről a 8-ik sorban az Ingénue névben nincsen sajtóhiba, ellenben az előbb kinyomtatott négy példányban ezen a helyen az Ingénue névről hiányzik az ékezet!

Nos, ne áltasd magadat, hogy nekem csak olyan példányom van, a melyikben nincs meg a sajtóhiba! Az én példányom: a jó, az igazi, az unikumok unikuma, a melyben az Ingénue név a 134-ik lap 8-ik sorában helytelenül van, ékezet nélkül.

Elsápadsz, ugy-e, az irigységtől, a mint én oda vagyok a gyönyörüségtől!

És tudod-e, hogyan jutottam ehhez a kincshez?! Álruhában, nagy, fekete álszakállal kerestem fel Hiéna barátunkat, a bécsi antikváriusok gyöngyét. Persze, ha rám ismer, egyszerüen nem áll velem szóba, mert tudja, hogy mindig megrablom a tudatlanságát. De így gyanutlanul mutogatta meg a régi könyveit. És az állatnak sejtelme se volt róla, hogy milyen kincs van nála! Harmincznyolcz koronára tartotta, s nekem volt pofám lealkudni harminczötre! Hihihihi! Még most is folynak a könnyeim a kaczagástól. A kincs egy hitbizományt ér, s én egy negyedóráig ócsárlom, a míg lealkuszom a három koronát!

De az örömöm nem volna teljes, ha nem mutathatnám meg hozzáértő embernek. Nézd meg, öreg, a tulajdon szemeddel, nézd meg, és lásd, hogy a 134-ik lap 8-ik sorában az Ingénue névről hiányzik az ékezet!

Nem merem bevinni Pestre, mert félek, hogy ellopják.

Gyere az első gyorsvonattal!

Ölel öreg barátod:

_Hugó_ (Gödöllőn, Kovács-villa.)«

Vagy úgy?! Az már más! Természetes, hogy Frigyes bácsinak ezt a könyvet meg kell néznie, még pedig nagyító üveggel!

III.

Mikor reggeli kilencz órakor leszálltak a vonatról, Frigyes bácsi így szólt:

– Gyerekek, nézzétek meg a királyné szobrát és a hely egyéb nevezetességeit. Én addig meglátogatom Hugó barátomat. Nesztek pénz, hogy megebédelhessetek a vendéglőben vagy a vasútnál. Nem ebédelek veletek, mert egyúttal meg akarom szemlélni Hugó barátom könyvtárát. Ebéd után sétáljatok, nyaraljatok; élvezzétek, de csak módjával, a szabad levegőt. Négy órakor fagylaltozzatok a czukrászdában. Aztán sétáljátok ki magatokat; ha annyira szeretitek a szabad levegőt, hát nem bánom, lakjatok jól vele. Hat órakor majd a vasútnál találkozunk és hat óra húsz perczkor haza utazunk.

– És Frigyes bácsi hol ebédel? – kérdezte Laurácska.

– Törődöm is én az ebéddel! Ha Hugó barátom nem hí meg ebédre, majd szalámit hozatok a könyvtárba.

A leányok szót fogadtak és pompásan mulattak. Még virágot is szedtek – mezei virágot! – régóta nem töltöttek ilyen szép délutánt. (Otthon még hetekig beszéltek erről az emlékezetes kirándulásról.)

Frigyes bácsi ezalatt Hugó barátjánál dőzsölt.

Reszketett, mikor a kezébe vette a híres »Anti-Justine«-t. Megkereste a 134-ik lap 8-ik sorát, nagyítóüvegét ráhelyezte az Ingénue névre, s aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel:

– Az ékezetet csak kikaparták. Világosan látom, hogy kikaparták.

Ezen egy kicsit összekaptak, mert Hugót ilyen érzékenyen még soha se sértették meg. De az a körülmény, hogy véletlenül ő volt a házigazda, szerencsésen mérsékelte a haragját, s megmentette a két régi czimborát attól, hogy halálos ellenségekként váljanak el egymástól.

Azonkivül sokat enyhített a Hugó fájdalmán az is, hogy Frigyes bácsi nem leplezgette az irígykedését.

– 1798-iki kiadás, hanem azért gyönyörű példány! Testvérek közt is megér kétezer koronát, amatőrnek háromezret is. Már az igaz, hogy szerencsés kópé vagy!… de micsoda remek ötlet is volt ez a fekete álszakál!

Majd végigszemlélte Hugó barátja összes könyveit. Órákon át mászkáltak fel s alá a felső polczokhoz vezető létrákon, szalámit ebédeltek, s délután öt órára nem maradt könyv, a melyet végig ne szaglásztak volna.

Frigyes bácsi kéjelgett; Hugó sugárzott a büszkeségtől.

Mikor elváltak, megölelték egymást, és Frigyes bácsi azt kérdezte:

– Nem félsz, hogy elloptam valamit?

– Hehehe, vigyáztam rád! – felelt az öreg Hugó.

Elkisérte Frigyes bácsit a vasúthoz, s a kisasszonyoknak, a kik már egy óra óta várakoztak két nagy kazal mezei virággal, azt a bókot mondta, hogy egyre fiatalodnak.

Mari kisasszony és Laurácska nagy megelégedéssel látták, hogy Frigyes bácsinak az idegessége úgy elmult, mintha elfujták volna.

A vasúton keveset beszélgettek; mind a hármójukat nagyon elfoglalták a gondolataik. A sok uj benyomás.

Laurácska kibámult a kocsiablakon s az eget nézte. Az alkonyodó nap tüzes golyóként fénylett a látóhatár szélén; a nyugodt égbolt halványkék vizü tengerhez hasonlított, a melyben mintha rózsaszínű szigeteket alkottak volna a bárányfelhők.

Egyszerre valami felzavarta a merengéséből.

Frigyes bácsi, a kinek az arcza csupa megelégedés és mosolygás volt, jobbkezének középső ujját belebökte a levegőbe és így szólalt meg:

– Csak második kiadás!

A CSODAGYERMEK.

A hangversenyen ő nagyságától jobbra ültem. Ő nagysága megosztotta figyelmét köztem és a baloldalt ülő úr között. Egyszerre így szólt:

– Ezennel bemutatom önöket egymásnak.

Egyebet nem mondott. Talán mert ahhoz, hogy hármasban cserélgessük az eszméket Beethovenről és Mendelssohnról, fölöslegesnek tartotta nevünk fölemlítését. Vagy talán nem tudta egyikünk nevét se.

A baloldalt ülő úr valamit mormogott, én is köhögtem egyet és így megismerkedtünk.

A hangverseny után ő nagysága fölszólított bennünket:

– Kisérjenek haza. Két lépésnyire lakom a szomszéd sörcsarnoktól. Bizonyosan ott vacsorálnak. Így nem nagy áldozatot kérek önöktől.

Elkisértük, s aztán visszafordultam. Uj ismerősöm szintén. Betért velem a sörcsarnokba, ugyanahhoz az asztalhoz ültünk, s tovább beszélgettünk.

Minthogy fogalmam se volt róla, kihez van szerencsém, megmaradtam a zenei témák mellett. Ez bizonyosan érdekli. S a csodagyermekről kezdtem beszélni, a kinek hegedüjátékát az imént hallgattuk.

Nem mondott ellent, de a kis művészre mindössze azt a megjegyzést tette:

– Szegény kis féreg!

Aztán, vacsoraközben, a mikor az első pohár sör már biztosította a beszélgetés folyamatosságát, ő kezdett zenéről beszélni. Nekem uj és finom dolgokat mondott, a mik érdekeltek. S miután egy negyedóráig hallgattam, kitört belőlem a kiváncsiság:

– Már bocsásson meg, de odafenn nem jól hallottam a nevét… Szabad megkérdeznem, hogy kihez is van szerencsém?

Megmondta.

– Persze, – folytatta egy pillanatnyi szünet után, – ez a név önnek nem mond semmit. Kevesen emlékeznek már az én nevemre. Pedig én is csodagyermek vagyok, mint az, a kit az imént hallottunk.

Ránéztem.

Kopasz volt egészen a fejebubjáig; az arcza összeaszott és pergamenszinü.

– Tudniillik nyugalomba vonult csodagyermek – felelt meg a gondolatomra, a melyet könnyü volt kitalálnia. – De csodagyermek maradtam, a mi voltam, mert mint felnőtt hegedüművész már nem tudtam érvényesülni. Mondja, hány évesnek néz?

– Mindenesetre innen van a negyvenen – szóltam udvariasan.

– Huszonkilencz vagyok, de ha kilenczvennek mondott volna, nem csodálkoznám rajta.

Rajta voltam, hogy jóvátegyem az elkövetett hibát, de félbeszakított:

– Hagyja el, kérem. Régóta tisztában vagyok vele, hogy a csodagyermekek évei az isten előtt duplán számítanak.

A sör közlékenynyé tette, és hamarjában elmondta egész tragédiáját.

– Bizony, uram, azt a sikert, a melynek az imént tanui voltunk, én is átéltem, pontról-pontra, nem egyszer. Csakhogy régen, nagyon régen; tizennyolcz esztendeje annak. Én is így állottam a pódiumon, tizenegy éves koromban. Komoly arczczal… mindazt, a mi körülöttem történik, természetesnek találva… Láttam magam előtt a lelkesedéstől kipiruló arczokat, a lázas embertömeget… és úgy gondoltam, hogy mindez magától értetődik… Nézze, mit írtak rólam a legjelesebb zenekritikusok… mindig magammal hordom ezeket a kritikákat, mert ha nem látnám magam előtt nyomtatásban, ujra meg ujra: meg kellene bolondulnom, azt kellene hinnem, hogy én nem vagyok én… Itt van az egyik, hallgassa csak… Tüneményes tudás; virtuóz technika; tónusa férfiasan széles; felfogása mélységesen érett; csodája a természetnek; úgy hat, mint a kinyilatkoztatás; technikai készsége is ámulatba ejt, de még inkább művészetének bensősége, komoly tartalma, felfogásának érettsége… Aztán a másik: mesébe való óriási diadal; boszorkányos művészet; álmélkodásba ejtő érett tudás; tüneményes tehetséggel megáldott csodagyermek; csodás lángelme, káprázatos technikai készség; érett felfogása, virtuozitásának komoly, benső tartalma; hegedüs fenomén; csodálatos bensőség és ezermesterkedő bűvészet, példátlan technikai tudás; lehetséges-e, hogy egy gyermek ilyen nemes, férfias tónust hozzon ki hegedűjéből?… lélektani rejtély; a közönség nem tudott magához térni a csodálkozástól, annyira lenyügözte őt a zseniális gyermek tüneményes művészete… Aztán itt van a harmadik: erős, igaz szenvedélyek és magasztos áhitat szólamai… epedő vágyak, lobogó érzékiség, világfájdalom… hogyan telhetnek ki egy gyermekből ilyen hangulatok és érzelmek?… Honnan az erő és igazság, mely előadásának tartalma… csoda ez! Ez a gyermek öregnek, érettnek született!…

– Bocsásson meg, kérem, hogy félbeszakítom…

– Parancsoljon.

– Azt szeretném megkérdezni… Csakugyan átértette és átérezte ön a nagy zeneköltőknek azokat a remekeit, a melyeket ilyen rendkivüli sikerrel tolmácsolt?… Csakugyan csoda volt az?… Csakugyan éretten jött ön a világra?

– Kérdéssel felelek önnek. Mi a művészet? Várjon, megfelelek ön helyett. Művészet az, ha ki tudjuk fejezni, a mit átéltünk. A mint nincsen víz oxigén és hidrogén nélkül, a mint nincsen gyermek apa és anya nélkül, művészet sincsen ama két tényező nélkül, a melyek közül az egyik: a kifejezés adománya, s a másik az, hogy: valamit átéltünk legyen. Mondja kérem, mit élhetett át egy tizenegyéves gyermek, a ki még nem egészen ember, mert a természet nem ugrál?… Persze, hogy később átértettem és átéreztem a nagy zeneköltők remekeit!… Később, a mikor a kutyának se kellett a művészetem!… De akkor?! Akkor a legnagyobb zeneköltő legremekebb műve rám nézve csak zenedarab volt, a melyet jól kell lejátszani. A technikai tökéletességem, az megvolt. De ez nem olyan nagy csoda. A gyermek minden ügyességre képes, a melyre a felnőtt ember; sőt képesebb, mint a felnőtt ember. És meglehet, hogy itt van a mi problémánknak: a csodagyermekek lélektani rejtélyének, csodájának a magyarázata, mert hiszen a nagyfoku virtuozitást már könnyü összetéveszteni a művészettel!… De a mi előadásomnak a tartalmát illeti?!… Akkori produkczióm nem volt, a mint hogy nem is lehetett egyéb, mint mesterem szarkalábjainak kaligrafikus lemásolása. A gyermek jó szemével lestem el, s a gyermek utólérhetetlen kézügyességével utánoztam azt, a mit – gondolatban és érzésben – öreg mesteremnek a klasszikusokból kiváltania sikerült, és az én mesterem meglehetősen szürke ember volt, nem kiválóan gazdag lélek… bele is fult, szegény, a középszerüség tengerébe.

– De ha úgy van, a mint mondja, ha az, a mit tizenegy éves korában produkált, éppenséggel nem volt csoda, akkor itt egy másik csodával állunk szemben. Azzal a csodával, hogy mégis ily rendkivüli hatást tett. Hogyan hitethette el, pusztán a virtuozitásával, hogy előadása tartalmas, bensőséges, érett stb?!… A legjelesebb zenekritikusok mind tévedtek volna? S bolond az egész világ?

– Higyje el, kérem, csak egy csoda van a világon: az emberi léleknek a szövevényessége. Az igazán csoda, hogy legyünk bármily éleselméjüek, tehetségesek, képzettek és jóhiszemüek, gondolkozásunkat, érzéseinket, itéleteinket és hangulatainkat mi minden befolyásolja, és ezeknek a befolyásoknak a variácziói, kombinácziói, permutácziói mily sajátságos hatásokat váltanak ki, mily változatos eredményeket termelnek gondolkodás- és érzésvilágunkban! Gondolkozott ön valaha azon, hogy milyen roppant csoda az auto-szuggesztió? A legjelentéktelenebb _a priori_ itélet elégséges ahhoz, hogy ne azt lássuk és halljuk, a mit látnunk és hallanunk lehetne, hanem azt, a mit látni és hallani akarunk, mert az emberi lélek olyan csodás finomságu masina, hogy mindent elő tud teremteni, a mit akar. Akkor szerencsém volt, ennyi az egész. Az első benyomás, a melyet egy ügyes gyermek tesz, mindig kedvező, s ez az első kedvező benyomás magával hozta a többit. Mindenki valami ujat akart fölfedezni bennem: és mindig fedeztek föl bennem valami ujat. Csodát akartak látni bennem, és csodának láttak.

– Hogyan győződött meg erről?

– Könnyü volt meggyőződnöm róla. Később, soha semmit se veszítettem a technikai tökéletességemből. És megemberedtem, következésképp megértettem a zenei gondolatokat; az epedő vágyak, a lobogó érzékiség, a világfájdalom fölébredtek bennem, tartalmat öntöttem előadásomba, nem a remekül megtanult leczkét reprodukáltam, hanem a lelkemet adtam, és nem tetszettem többé. Észrevették, hogy fölserdült kamasz vagyok; ez a benyomás nem volt kedvező, s az első kedvezőtlen benyomás magával hozta a többit. Ekkor már kitalálhattam, hogy azelőtt a gyermek tetszett bennem, és nem a művész, a ki csak épp akkor kelt életre.

– Ebben tévedhetett.

– Nem hinném. Megmondom miért. Mikor észrevettem a bajt, konzerválni kezdtem a fiatalságomat, mert ragaszkodtam a sikerhez, a dicsőséghez és ahhoz, hogy sok pénzt keressek. Konzerválni kezdtem, a mi gyermekkori üdeségemből még megmaradt, sőt, mint az öregedő naiva szokta, mímelni kezdtem azt a gyermeket, a ki már csak voltam. Visszatértem gyermekruháimhoz; úgy fésültem a hajamat, mint a hogy a kis fiukat fésülik; aggodalmasan borotváltam pelyhedző bajuszomat; soványító kúrát használtam, hogy véznának és fejletlennek lássanak, és csak olyan helyekre jártam hangversenyezni, a hol nem számíthatták ki az éveimet. És ennek megvolt a hatása. Amerikában a régi maszkkal ismét kivívtam egykori diadalaimat. Csakhogy ez nem tarthatott sokáig. Végre is annyira megemberedtem, hogy a koromat semmi módon nem lehetett eltitkolni többé. És ezzel vége volt a pályámnak.

– Ha az ember önt hallja, azt képzelné, hogy csak a gyermeknek lehet sikere a hangverseny-teremben, s a felnőtteknek ott már nincs mit keresniök. Pedig ellenkezőleg áll a dolog. A csodagyermek mindig csak kivétel, míg a felnőtt művészek száma – hisz ön tudja – nagyobb, mint kellene.

– A siker, uram? Az rejtély. Siker nincs, ha ehhez az előfeltétel hiányzik belőlünk, de ha ez az előfeltétel megvan, a siker még mindig kétséges. Ha birtokában vagyunk is a szükséges előfeltételnek, s ha képességben gazdagabbak vagyunk is, mint a versenytársaink, a siker sokkal kevésbbé függ tőlünk, mint a bennünket környező világtól. A hogy az előbb mondtam: víz nincsen oxigén és hidrogén nélkül, gyermek nincsen apa és anya nélkül, siker sincsen két tényező nélkül. Az egyik tényező: a képességeink. A másik tényező: hogy a képességeinket észrevegyék és miután észrevették, tovább is észre akarják venni. Képességeinknek nincs olyan mindent legyőző ereje, mint a művészet legendáiból véljük. A világ oly hatalmas és egy ember minden zsenialitásával is oly erőtlen! Ki tudja? Ha felnőtt koromban léptem volna először a nyilvánosság elé, talán még ma is hangversenyeznék. Meglehet. Nem tudni. De nem úgy történt. És nekem nem bocsátotta meg a világ, hogy már nem vagyok gyermek.

– Ez babona.

– Nem vitatkozom. Csak egy ismeretes jelenségre emlékeztetem. Arra, hogy a kiket ön a hegedü mestereinek tisztel, gyermekkorukban egytől-egyig a gyermekszobában maradtak; másfelül pedig ön nem igen mutat nekem olyan valakit, a ki csodagyermek volt s a ki felnőtt korában ujra átélhette volna gyermekkori diadalait.

– Ön rosszkedvü ember, s talán ennek tulajdonítható, vagy más efféle jellemvonásának, hogy felnőtt korában már nem tudta lekötni a becsvágyának megfelelő sikert.

– Az én példám nem győzi meg önt. Szolgálhatok egy másik példával is. Majd bemutatom a feleségemnek; hallgassa meg a zongorajátékát. Én tudniillik azt az őrültséget követtem el, hogy csodagyermeket vettem feleségül: a tizenegy éves Miss Milly Brownt.

– Hogyan? Csak nem tizenegy éves korában?…

– Csak a plakátokon volt tizenegy éves, a valóságban huszonnégy. Egy kicsit kövéres volt már, de azért elég jól festett gyermekruhájában. Huszonhárom éves korában legfeljebb tizennégynek nézte volna, olyan ügyesen volt kimaszkolva. De az emberek kezdtek rájönni, hogy már régen csodagyermek, és szerencsétlenségére nagyon szerette a tésztát, a mitől idővel rettenetesen megerősödött. Szóval, a mikor megismerkedtünk, már az ő dicsőségének a napja is leáldozott. Én úgy gondolkoztam, hogy ő lesz az, a ki az én bánatomat a legjobban meg fogja érteni; ő pedig belátta, hogy nem árt, ha minden eshetőségre biztosítja magát. Neki tudniillik nem sikerült annyit összezongorázni, mint a mennyit én összehegedültem. Elég az hozzá, a helyrehozhatatlan megtörtént, s mindjárt az első évben egy csodababácskával ajándékozott meg. Kevéssel ezután megunta a házias életet s visszakivánkozott a csodagyermeki pályára. De képzelheti, hogy a csodababácska után kissé tulságosan kövéren zongorázta el Bachnak Goldbergről elnevezett variáczióit. Elég jól festett ugyan fésüvel a hajában; térdig érő gyermekruhácskája jelentékenyen megfiatalította; de azért a zenebirálók úgy találták, hogy sok rajta a fölösleges hús. Végérvényesen vissza kellett vonulnia, s azóta gyűlöl, mert azt hiszi, hogy én vagyok életének megrontója, dicsőségének a gyilkosa.

– Több gyermeke is van? – kérdeztem, hogy a kissé kényes tárgyról másfelé tereljem a beszélgetést.